Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-11 / 106. szám

A salgótarjáni csata 1919-ben

Az V. területi tárlat végén

A megszokásból élő alkalom

A NAGYON KELLEMES

meglepetéssel kell kezdeni. Az elmúlt tizenkét hónap alatt annyit olvasott, hallott, látott az érdeklődő különféle alkalmi pályázatokról, hogy már úgy volt vele: lehetetlen lesz mindenikre alkalomhoz méltó alkotásokat előteremteni az alkotóműhelyekből. Az V. északmagyarországi területi képző- művészeti kiállításra látogatva úgy felpezsdítette érdeklődésem a hirtelen meglátott számos jó, művészileg érdemes mű, akár ez a váratlanul jött erős tavasz.

A tavalyi számvetésben valahogy kerülgettem az elfáradás kimondását, de a sorok közt ott bujkált: a negyedik tárlat fáradtabb volt az előzőknél. És most, ez az ötödik, sokkalta frissebb. Mintha csupa most induló ifjú döngetné a kaput s falat... Akár a téma nagyszerűsége (a Magyar Tanácsköztársaság félévszázados jubileuma) sarkallta az alkotó erőket, akár az a körülmény, hogy az északi megyék alkotóműhelyeiben megerősödött az alkotó kedv, s ez eredményezte a tárlat sokszínű együttesét: mindenképpen a magyar képzőművészeti kultúra és a szép iránt érdeklődő nógrádi dolgozók nyertek ezzel. Az egyik tárlatlátogató mondta egy képre: — No, a címe mellett ráadásul mint kép is ragyogó!... Ezt a megállapítást nemcsak egy képre lehet vonatkoztatni, s van ebben valami egészséges, előremutató. Abban, hogy Czinke, Xványi, Lukovszky, Lóránt, Pataki emlékidéző képein nemcsak a címke, nemcsak az adott téma, hanem az él- ménytkeltő művészi erő serkent érdeklődést, mutatja, hogy az észak-magyarországi képzőművészek nagyon is jól tudják: csakis a művészi sugárzásával megfogó alkotás tud olyan „hatást” elérni, aminőt a „megrendelők” reméltek. És nemcsak tudják ezt, de képesek így alkotni.

ERDEMES A TÄRLAT egészéről más vonásokat is megemlíteni. Mindenekelőtt azt, hogy a festészet örvendetesen gazdagabb anyagot állított ki,

sokszínűbb, erőben imponá- lóbb lett, mint az előző években tapasztalható volt. Most már nem egy-két festményt lehet hangsúlyozottan kiemelni, hanem címsort kell felírni Különösen »rHe teni a nógrádiak előtörését, éppen a táblaképfestészetben. Iványi Ödön, Lóránt János, Pataki, Mustó, Czinke tűzzománcképei méltók az országos figyelemre. Grafikában is erős mezőnyt vonultattak fel, különösen a borsodiak tartották továbbra is ismert szintjüket. (Bár néhány országosan „futó” nevet szívesen láttunk volna a falakon!) Szólni kell arról 'is, hogy milyen széles a kiállításon megjelentek skálája! Balassagyarmattól Tisza- szederkényig, Özdtól Egerig elküldték java alkotásaikat. Legalábbis névjegyüket. Ez alkalommal méltóan prezentá- lódott tehát az északi megyék pezsgő, tradíciókban gazdag, mégis újsodrású képzőművészeti élete.

A szobrászati rész most sem hozott meglepetést. Id. Szabó István e kiállításra és e tájra c jellemző fa-szobrai mellett most a mester krómacél partizán emlékezése jelenti az újdonságot. Örvendetes itt látni Bóta László Odüsszeuszát, mely a forrasztottlemez-technika anyagszerű kezelésével markáns portrét ád a mondái hősről.

A GRAEIKa a műfaj technikai sok lehetőségével élve széles tematikai skálát, a művészi lelemény gazdagságát mutatta be. A hagyományostól a modernig a kifejezési formák szerencsésen váltogatták egymást. Czinke Ferenc két linója közül a „Viszik az arany napot” című szerencsésen idézi fel azt a sorozatát, melyben a népművészet talajáról felszökve a mai ember életérzését tükrözi a modern képformálás módszereivel. Lenkey Zoltán rézkarcai a művész érett, feszített kompo- zíciójú, sajátos világát sajátosan kifejező, egyértékű alkotásai. Lukovszky Lászlónak különösen dombvonulatai mutatják beszédesen a művész kifejező erejének intenzitását. A Deikovils-ösztöndijas Pető János mitológiai témájú nagy litográfiáin nemcsak a történet áttekinthető kifejezése magával ragadó, hanem a biztos rajz mellett a fekete-fehér mesteri dialektikája is. Tóth Imre négy grafikája rézben, linóban és fában egyaránt a miskolci művész sajátos hangvételű, for- mavilágú kifejező erejét mutatja . Különösen súlyos az „Értünk III. 1919” című, valósággal kiáltóan expressziv fekete-fehér rézkarca. Mindenképpen meg kell említeni a sárospataki Debreczeni Zoltán Zelena laguna című harmonikus linóját, Bárczi Pál emlékezetes Utazók című rézkarcát és a nagybátonyi Bódi Klára Gondolat és Fiatalság című monotípiáit, melyek egy ígéretes tehetség bemutatkozó névkártyái.

A TÁBLAKÉPEK közül már említettem a pályázat díjnyertes alkotóinak nevét, műveit. Iványi Qdön két tematikus műve (Befutott a páncélvonat, Vörösen kélt a nap) színharmóniájával, összefogott szerkesztésével, e művek egészéből sugárzó férfias optimizmusával a tárlat táblaképei közül a főhelyet érdemli. Két

másik olajképe mellett szereplő két guache-a erősíti az előbbi kettőről mondottak hitelét. Lóránt János négy olajkei e először a hűséget tükrözi a művész eddigi világához. Cst ': egyetlen év alatt is a kompoz.- ciós erő milyen megizmosoc - sáit lehet Lóránt művészei. - ben tapasztalni! A jellemző erő további finomodása érezhető mind a négy képen. Ak , a salgótarjáni géppuskások es az iparitanuló-pár két-k. alakját nézzük, bennük Lóra t fanyar, realista szeme meglátta és kifejezte a konok szívósságot, a köznapi emberben feszülő akaratot. Nincs ezekben az alakokban szikra pátosz sem, de van keménység. Amint az Üzemi porta és a Külszíni fejtés tárgyilagossága is az életvállalás félreérthetetlen jelekbe foglalását adja. Ha egy művészről e tárlat kapcsán le lehet írni, úgy Lóránttól igen, hogy mind a négy kiállított műve egy tőről fakadt, egyértékű, rangos mű. Seres János három kisméretű és nívós olajképe mellett főként a színeiben feledhetetlen Halászok-ja mutatja a miskolci művész elmélyedését és alkotásainak megsúlyosodásat. Lukovszky László egyetlen olajképe, a Hadbavonulók egymagában jelzi: nem csupán grafikában, de színkultúrájában is erős, atmoszférateremtő erejével ható művész munkája. Altorjai István Gyár-e nemes szerkezetével, krétaporos kontúrjaival a harmonikus munka színhelyének vízióját kelti fel bennünk. Emlékezetes bemutatkozás a Tiszaszeder- kényben letelepedett Kiss Attila Műteremben című nagy olajképe. Külön figyelmet érdemel Pataki Józsefnek a már említett 1919-es festménye, a Felszállott a páva, melynek nőalakjai egyszerre fejezik ki a nép várakozását 1919-ben. ugyanakkor a komoly felkészülést a harcokra, a jövendőre.

A táblaképek birodalmához sodródott elkerülhetetlenül néhány rokonalkotás. Mészáros Erzsébet 1919. című és Nagy Gy. Margit Nő galambbal c mű gobelinje nemcsak az otthonosság érzetét kölcsönözte a kiállítási teremnek, hanem egy műfaj meggyökeresedéséről s bíztató jelzést adott. Külön kell hangsúlyozni e rész vegén Czinke Ferenc tűzzománc ikonjait, éspedig a 13 darabból álló „Mindenkihez! Mindenkihez!” című sorozatát. Mint tiszta szoba falán a családi fényképek koszorúja, úgy áll kerekded egészbe az első világháború és a hősi forradalmak áradása, egy-egy népi képzeletformálta és modern művész kifejezte képbe égetve, a népdalballadák izzó tragikumával és tiszta szépségével áthatva. Czinke művészetének egyik csúcspontját ko- szorúzta meg a zsűri a nagy- díj odaítélésével.

A TARLAT már nem látható, de a kiállított alkotások élnek, tovább élnek, reméljük, nemcsak a műtermek és raktárak csendjében. Élnek és hatnak, mert az észak-magyarországi tárlat ez alkalommal már az ötödik esetben bebizonyította, hogy a szokásból élő alkalommá vált, mely az alkotók táborának kedvcsiholó ne- kibuzdítást jelent. A szépség kedvelői egyre növekvő seregének pedig egyre nagyobb műélvezetet, gyönyörűséget.

Varga Imre

^tüéÉíU!£tíL tizet

Béke

G

yermekkoromban nagyon szerettem hanyatt feküdni a réten, nézni a fölöttem kitárulkozó világot, s gondolataimat sokat foglalkoztatták a kék égbolt titkai, mi lehet azon túl, milyen lehet az a menyország, amelynek apró lámpásait, a csendesen sziporkázó csillagokat egy titokzatos kéz minden este kitűzte az égbolt megsötétedett palástjára. S bevallom, igen nagy csalódást okozott, amikor később az iskolában megtanultam, hogy az az ég, amit én olyan titokzatosan szépnek hittem, tulajdonképpen nine» is, az egész optikai csalódás, a levegő sűrűségéből adódó káprázat.

Annyi azonban a csalódás után is megmaradt vigasztaló felismerésnek, hogy akár fehérhabos bárányfelhők úsztak az égen, akár haragos viharfelhők tornyosultak: a vonuló felhők mögött örökké kék maradt az ég. Erre az „illúzióra” minden embernek nagy szüksége van, s a csüggcdésmenles, derűs életszemlélet alapja lehet.

Arany János énekel egy kékszemű kisfiúról, aki tündöklő, szép szivárványt lát az égen és úgy képzeli, az nem más, mint híd, amely összeköti a földdel a menny kapuját. Elindul tehát oda, ahol a szivárvány elvesz a látóhatár szélén, hogy az angyalok útján járva legalább egy pillantást vethessen az oly sokszor megálmodott gyönyörű országba. S hiába hívja vissza az anyja, hiába fekszik eléje az ösvény, hasztalan inti az öreg szántó- vető. ő csak csak megy a tündöklő látvány után, és amikor a csúcson összeroskad „Epedó, nagy kék szemével /

nünk kell az álmokat, bűnnek minősíteni az álmodozást?

A világ előrehaldásában igenis nagy szerepe volt az energiával párosult álmodozásnak. A magára viasszal szárnyakat erősítő Daedalus és Ikarus levegőt meghódító álmától, az emberi szellem megerősödésével, egyenes út vezet a levegőt meghódító repülőóriásokig, és a világmindenség titkait ostromló űrhajókig. Lehet-e bűnös ábrándnak minősíteni a múlt század álmát, az „Utazás a Holdba” tervét, amikor az emberi ész és akarat diadalaként az ember nemcsak a gyárra, hanem a világmindenség égboltjára is kitűzte immár a maga „vörös csillagát.”

De az is igaz, hogy az emberiség eddig soha meg nem valósult legszebb álma. „a hószinszárnyú béke”, amely minden alkotásnak, a valóság gazdagításának legfontosabb előféltétele lenne, még ma sem tudott megvalósulni. Pedig az emberek erről ábrándoznak a legtöbbet. A fürdőkád „óceánjára” papír- hajókat készítő gyermek, a családi fészket alapító ifjú házaspár, a csendes öregség alkonyában sütkérező megfáradt ember, mind-mind ennek vágyát hordozza szivében Keleten és Nyugaton egyaránt.

Akkor mégis miképpen lehet, hogy minden korszakban néhány, az esztelen hatalmaskodás, az őrületig hajszolt pénzimádat bűvöletében elkábított ember, a háború új és új borzalmait zúdíthatja az emberiségre? Belenyugodhatnak-e a békéről álmodó milliók, hogy Vietnamban évek óta folyik az esztelen pusztítás, hogy Izrael az új háború tűzfészkét készítgeti, hogy Nyugat-Németország- ban ismét az „über alles” gondolatával kacérkodnak, és az emberi méltóságon gázoló csizmák mellé atomfegyvereket kapjanak?

Nem! — és ezt a nem-et egyforma hangsúllyal mondják a békeszeretö népek a világ minden táján. Közöttük mi magyarok is, akik az utóbbi ötven esztendőben is két világégés szenvedő részesei, szánalmas figurái voltunk.

Erősek vagyunk a béke szereleiében, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Testvéreink vannak számos milliók, akik a költővel együtt reménykedve hiszik, hogy még a, ma kardesörte- tői is „lehetnek talán még emberek, / hisz bennük is él, csak szendereg / az emberséghez méltó érlelem, / mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”

Hiszünk legdédelget ettebb álmunk megvalósulásában, abban, hogy a testvérmilliók megtalálják egymás kezét, mert „Hogyha a föld minden leánya / megfogná jól egymás kezét, / körültáncolhatná, körül ! a tengert bizonyára. / És, ha a föld minden legénye / tengerész akarna lenni, / bárkáik sora lenne a. híd 1 hullámok teteje S akkor akár a nagyvilág körül / lehetne táncot ropni ha minden ember igazán , kezet akarna fogni.”

Csukly László

Kevés az orvos Angliában

Angliában az orvosi ellátás olyan válságba jutott, amely az ország hírnevét és tekintélyét veszélyezteti. Tíz évvel ezelőtt azt tartották, hogy Angliában túlságosan sok az orvos Azóta az orvosok munkakörülményei annyira romlottak, hogy sok kiváló specialista kivándorolt. Ma már országszerte orvoshiány tapasztalható. Az orvosok gyakran hangoztatják: „Számunkra nincs elég hely a kórházakban, s nincs elég egészségügyi dolgozó sem. A páciens néha kénytelen tíz napig is kórházba feküdni egy olyan vizsgálat miatt, amelyet fél óra alatt el lehetne végezni. A kórházak piszkosak, elhanyagoltak.”

NÓGRÁD — 1969. május 11., vasárnap

Az 1919. május 1-től 21-ig terjedő három hét „a salgótarjáni csata időszaka" címmel került bele a Magyar Vörös Hadsereg északi hadműveleteinek történetébe. Jelentősége nemcsak azért nagy, mert Salgótarján és környéke megvédésével biztosította a proletárok államának szénszükségletét, hanem azért is, mert fordulatot adott az egész nógrádi frontszakaszon a hadvezetés célkitűzéseinek.

Az intervenciósok május 29- én már két szakaszon kibontakozott támadása következtében az államvezetésben részt vevő szociáldemokrata opportunisták a meghátrálást és a fegyverszünetet kezdték követelni. Ilyen körülmények között jött létre Böhm Vilmos hadügyi népbiztos visszavonulást és fegyverszüneti tárgyalások kezdeményezését elrendelő parancsa. Ezt Salgótarjánban is megkapták. Ugyanakkor, május 2-án, Peyer Károly telefonon hívta fel a helyi szakszervezeti vezetőséget és arról tájékoztatta, hogy a tanácskormány lemond, az országot teljes egészében antantcsapatok szállják meg, tehát semmi értelme az ellenállásnak.

Hevesi Gyula népbiztos-helyettes, aki előző nap, május 1-én látta, hogy az ipar-vidék munkássága kész fegyverrel is megvédeni a proletárhatalmat, nem hitt sem a parancsnak, sem Peyer telefonüzenetének és megkísérelte Kun Bélát telefonon felhívni. Végre 3-án hajnalban, kapcsolást kapott Kunnal, aki biztosította, hogy a tanácskormány ura a helyzetnek és hangsúlyozta az ellenállás szükségességét.

Böhm Vilmos parancsa azonban ekkor már több hadseregcsoporthoz is eljutott és komoly zavarokat idézett elő. Ez volt a helyzet Balassagyarmaton is. Itt Singer politikai biztos igyekezett meggyőzni a katonákat a további ellenállás szükségességéről és ez, a tisztek akadályozása ellenére, sikerült is. A legénység a proletárhatalom védelme mellett taglalt állást és ebben nagy segítségére volt Singernek a balassagyarmati direktórium

is. A katonák azt a főhadnagyot, aki szidalmazta a vörösöket, összeverték.

Salgótarjánban a helyőrség parancsnoka, Folkusházy, két parancs közt ingadozva, végül- is a Hevesi által követelt ellenállást tette magáévá. Május 4-én már a fővárosi lapok is közölték a kormányzó- tanács felhívását a Tanács- köztársaság fegyveres védelmére. Ekkor — 4-én vagy 5- én — érkezett meg Salgótarjánba Rákosi Mátyás is és segített Hevesinek a munkászászlóaljak felszerelésében és a Fülek felől visszaözönlőknek a város határában való megállításában. Kétségtelen, hogy a felszerelésekkel idejében megérkező Csillag Lászlón kívül, Hevesi népbiztosságának hétnyolc katonaviselt munkatársa is rendkívül sokat tett a város és környéke védelmi állapotba helyezése érdekében.

Annak, hogy a cseh—szlovák imperialista haderő a bánya- és iparvidéket nem tudta megszállni a nagy lendülettel megindított első offenzívája során, legfőbb oka a munkásszázadok május 3-tól 7-igszinte óráról órára határozottabbá váló akcióiban kereshető. Ezek az akciók viszont azért tudtak kibontakozni, mert a balassagyarmati frontszakaszon, főleg a kóvári-hídnál, sikeres ellenállást és kisebb ellentámadásokat hajtottak végre a Vörös Hadsereg ottani egységei és ezzel megakadályozták az Ipoly-völgyi vasútvonal birtokbavételét és a nyugatról kibontakozó imperialista támadás Salgótarjánig való eljutását. Május 5-én a front Szé- csény, Ságújfalu, Lapujtő, Somoskőújfalu, Tajti és Mátra- novák vonalán húzódott.

Komoly nehézség támadt Szécsény körzetében. A községet, május 5-én hajnalban, a védő gyér számú Vörös Őrség kénytelen volt kiüríteni. A hírre a gyarmatiak ellentámadást 'indítottak és a délelőtt folyamán Szécsény már ismét a miénk volt. Tartani azonban nem tudták. Szécsény május 6-án, a páncélvonattal támogatott imperialista erők birtokába jutott. Nyomban hozzákezdtek a végleges berendezkedéshez. Visszaállították a kapitalista idők községi képviselőtestületét, amely május 8-i ülésében — az aprópénz hiányon segítendő — szükségpénz kibocsátását rendelte el. A megszállók uralma itt csak május 10-ig tartott.

Szécsény elesbének napján viszont a balassagyarmati egységek Pöstényt és — heves utcai harcok árán — Ludányt foglalták vissza és így Szécsény imperialista védőit bekerítéssel fenyegették. Ugyanekkor azonban erősbödött az ellenséges nyomás Karanes- benény és Zagyvaróna irányában. Május 7-én délután 4 óráig az imperialista erők megszállták a Homorútelő, Csakta, Lázoldal, Sátoros nevű magaslatokat és a somoskői várromot. Somoskőújfaluból viszont a Vörös Hadsereg pán- célvomata űzte ki az oda bevonult megszállókat. — Ezen a napon alakult meg Gyurtyá- nosoti a 220 főből álló új bányászszázad.

Május 7-én Bőhm Vilmos hadseregfőparancsnok és Landler Jenő, az északi hadtest parancsnoka, a frantszakasz meglátogatására Salgótarjánba érkezett. A dandárparancsnokságon folytatott megbeszélés után kimentek a lövészárkok- bá. Itt Bőhm Vilmos beszédet intézett a katonákhoz: „Tudom — mondotta — hogy régen harcolnak, fáradtak, de el kell viselni a fáradalmakat. Kérem önöket, mint proletárokat, tartsanak ki, mert Budapest proletársága segítségükre jön.” — A tüzéreket külön megdicsérte, mert a legutóbbi harcokban a végsőkig — a gyalogság hátravonulása után is — kitartottak. A beérkezett járőrök pedig azt jelentették Bőhmnek és Landlernek, hogy az imperialisták oldalán sok az átszökött magyar tiszt és ©llenforradalmár.

A két főparancsnok ígéretének megfelelően ezen a napon kezdett Pásztó felől a 6. vörös hadosztály Salgótarján megerősítésére felvonulni.

Or. Belitzky János

A szivárványt nézte még / A szivárványt, amely szinte / Fogyni látszott, sinyleni — ' Es mind jobban és mind jobban / Elsápadtak színei.”

Az elviselhetetlennek látszó csalódás után pedig egy agg remete magyarázza meg a fiúnak, hogy milyen elérhetetlen ábránd ts az a szivárvány: „Vágyaid elérhetetlen / Tartományba vonzanak, / Az, ami után futsz epedve / Csalfa, tünde fényalak, / Egy sugár a Nap szeméből... / Büszke diadalmosoly ! Mely a sirvafu- tó felhőn / Megtörik — de nincs sehol!”

A ma szigorú józansággal gondolkodó embere is gyakran kérdezi: a realitások világában szabad-e ábrándozni, színes szivárványokat szőni? A rideg tényekkel operálok eleve tagadó választ adnak erre a kérdésre. Véleményüket azzal támasztják alá, hogy „ábrándozás az élet megrontója”, és azokat, akiket rabul ejt, puhává teszi az élettel szemben, nem küzdenek, hanem átszellemült, vágyakozó lélekkel várják a csodál, a mesebeli királyfit, a lottó-főnyereményt, a zökkenőmentes előrehaladást pályájukon stb. „többre törekvés” helyett a mindenbe belenyugvás lesz úrrá rajtuk.

Sok igazság van ebben az ellenvetésben. De mégis joggal kérdezzük: mert vannak ilyenek, most már száműz-