Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-04 / 100. szám
Simon Emil Kei'ék párral — felfelé Tóth a hegyi úton kerékpározott félteié. Egy darabig taposta a pedált, aztán lekászálódott, s maga mellett tolta a járművet. A sötétben alattomos gödrök bújtak meg. I Hirtelen, mintha kötélen húzták volna, mindkét lába megcsúszott, s a biciklit maga alá rántva a földre zuhant. Egyszerre több helyen ts belemart a fájdalom. Kiáltott. aztán rémülten hallgatva hevert. Ha megkísérli, talán fel tud tápószkodni, de moccanni sem mert. Szentül azt hitte: kettőbe szakadt a teste. Nyöszörgött, csikorgatta a fogát. Aligha lehetett reménye arra, hogy észreveszik. Mégis az építkezés felől egy lámpa fénye tűnt fel, s közeledett. Valaki fölébe ha ■ jolt, s megszólította. — Leesett? — Nincs egy ép tagom! — nyögte Tóth. — Karolja át a nyakam — mondta az idegen. Nehezen felhúzta Tóthot, majd egy ügyes mozdulattal a kerékpárt is megemelte. — Mehetünk ! Tóth örömmel tapasztalta, hogy jármi tud, s ha letette a lábát, nem roppant meg. Azért magát elhagyva támaszkodott a másikra, s néha feljajdult. — Mindjárt ott leszünk — mondta az idegen. Az építkezésre mentek, s a férfi egy deszkabódéig támogatta Tóthot. 4 Átsegítette a küszöbön, leültette egy lócára. Tóth körülnézett. — Ez az irodám — mondta az idegen. — Én vagyok az éjjeliőr. — Hm — mondta Tóth —, eddig azt hittem: az éjjeliőrök vén emberek, mint jómagam. — Én kivétel vagyok — mosolygott a másik. Leguggolt a kályha elé, megpiszkálta a tüzet, rakott rá. Aztán egy fazekat tett a melegre. — Iszik teát? — kérdezte. — Megköszönném — mondta Tóth. — Pihenjen, aztán majd meglátjuk: kell-e orvost hivatni? — Odalépett Tóthoz, megmozgatta a karját, a lábát, — Nem törött el — mondta. Úgy látszik — hagyta rá Tóth, s valamennyire megnyugodott. — Hol fáj? — kérdezte az éjjeliőr. — A bokám sajog. Meg a könyököm. Beforr, nem érdekes az egész! — Hazafelé tartott? — Igen. Egy kicsit összejöttünk a cimborákkal. De nem ittam túl sokat! Az éjjeliőr a teára vigyázott. Forrni kezdett a víz, gyöngyök bukkantak fel- s pattantak szét az edény oldalán. Tóth hátradőlt, kényelmesen nyüjtóztatta a lábát. — Eddig csak egyszer buktam így biciklivel. Lehet unnak harminc éve is. Az éjjeliőr bögrébe öntötte a teát, cukrot szórt, s citromot facsart bele. Mór nem is tudom, hol történt. Karikáztám a járda mellett, s az egyik kapu alól hirtelen kirohant egy csenevész, vékony gyerek. Egyenest nekem.. Szerencsére, nem estem nagyot. Rögtön felugrottam, a kölyök elkezdett szaladni, én utána. Nem tudtam elkapni, pedig még a lépcsőházban is kergettem. Egyszerre eltűnt. De az arcát jól megjegyeztem. Attól , fogva, ha arra jártam, mindig a kölyköt kerestem. Szerettem volna megszorongatni. Idővel már nem is azért, mert fellökött, hanem a tehetetlenségért: hogy még ilyen kölykön se tudja megvenni az ember maga igazát! Ért engem, ugye? Az éjjeliőr Tóth kezébe adta a bögrét. — Most már meghűlt. Tóth szomasan ivott. Néha levette a szájáról a bögrét, s az oldalán melengette a tenyerét. — Mi a Kemény Zsigmond utcában laktunk — mondta az éjjeliőr. — Egyszer figyelmetlenül rohantam ki a kapun, majdnem fellöktem egy kerékpáros embert. Nem esett el, csak oldalra billent, de én nagyon megrémültem. Egy pillanatig meghökkentőn álltam. még az is eszembe villant: segítenem kellene, s megkérdeztem, hogy nein fáj-e valamije? De az az ember olyan mérgesen ordított, hogy jobbnak láttam menekülni! ö meg utánam, s azt üvöltözte: — Ha elkaplak, megöllek ! — Tudom, hogy megtette volna! Felrohantam a padlásra, sikerült elrejtőznöm. Az ember sokáig az udvaron fújtatott. — Elkaplak még, megállj! — kiabálta, s körbefenyegette a házat, mert nem tudta, hová bújtam. — Napokig nem mertem az utcára menni. Fájt a fejem. kihánytam az ételt. Hónapokig nem tudtam zavartalanul játszani, mert fél szemmel mindig azt kellett lesnem: nem tűnik-e fel a kerékpáros ember? Tudja, milyen szörnyű, ha egy gyereknek játék közben félnie kell?—Aztán elköltöztünk onnan, de a félelem nehezen oldódott bennem. Éjszakánként vergődtem, kiabáltam. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Az orvosok is azt mondják- hogy a gyerekkori félelmeket sohasem lehet igazán kiheverni. Tóth riadtan nézett a másikra, verítékben ázott az arca. — Nem igaz — mondta. — Most találta ki! Az éjjeliőr elvette tőle az üres bögrét, s azt kérdezte: — Iszik még? Sohasem jártam a Kémény Zsigmond utcában — mondta remegő hangon Tóth. — Nem is tudom, merre van! Az éjjeliőr újra megtöltötte a bögrét, s nyújtotta Tóth- nak. — Ügy látom nincs szüksége orvosra. Kemények lehetnek a csontjai. Tóth koppanva letette a bögrét, óvatosan felállt, megmozgatta a tagjait. — El is mehetek — mondta. Ijedtség, s konok harag bújkált a hangjában. Bicegve indult kifelé. Az éjjeliőr nem válaszolt. Hallotta még, hogy Tóth csöndesen jóéjszakát kívánt, s hogy odakint matatott a kerékpárja körül. Pár perccel később kiment, Tóth akkor már az úton kaptatott felfelé. 8 NÖGRAD - 1969. május 4., vasárnap Gero János Mini-sztorik aronka Érkezik a barátom Maros- vásárhely rőL A pályaudvaron várom, egyedül, s magamban mosolygok. Persze, észreveszik a közelben szemlélődök. Van, aki felém fordul, jól megnéz, mi bajom lehet... Semmi különös, csak eszembe jutott valami __ A mikor náluk jártam, elvitt a bátyjáékhoz, egy háromszéki kis székely faluba. Két hegy között, keskeny völgybe leszorulva, sudár fenyők árnyékában feküdt a falu. Utcája egy volt, tükörtiszta, azon végig lehetett látni egész a zsindelytetős templomig. Érkezésünk után egy órával arrafelé igyekeztünk rpi is hármasban, a barátom, a I bátyja és én. Mint a legtöbb magyar faluban lenni szokott, Itt is egymás szomszédságában sorakozott a templom, az iskola és a kocsma. Mi az utóbbit akartuk meglátogatni. De alig haladtunk százötven métert, házigazdánk a gyalogjáróról kikanyarodott a köves- útra és ott megállt. Szemben vele egy pöttöm fiúcska közeledett, táskáját a feje felett kanyargatva futott, mint akit kergetnek. A reá leselkedő veszélyt is csak akkor vette észre, amikor az erélyes hang megállította: — Há te, Áronka? A kis góbé nagyokat pislogott, de aránylag hamar feltalálta magát: — Nincs tovább tanítás! — — mondta határozottan, az apja szemébe nézve. Az édesapjának azonban nem tetszett a dolog. A templomtornyot nézte, amelyen az óramutató éppencsak elérte a tízet. — Szóval, befejeződött mára?... Tíz órakor... — Be. A tanitás az be. Ezt már olyan meggyőzően mondta, hogy az apja nem akart tovább kételkedni. Talán miattunk sem, mert a kis szemfüles gyorsan előttünk termett és boldogan a nagybátyja nyakába csimpaszkodott. — Maguk hová? — kérdezte a kisiskolás a nagybátyját, az én barátomat. — Mi arra! — intett a kérdezett a fejével. A kisfiú most kezet rázott velem, az idegennel is, azután az apjához bújt. Mondani akart valamit, nagyon készülődött, de mégse merte elkezdeni. Vártunk, vártunk, de hiába, így hát mentünk tovább. Házigazdánk, az idősebb Áron azonban még mindig gondterheltnek látszott. Mondta is. hogy neki gyanús ez a korai hazajövetel, s nem érti, mi történhetett. Mindjárt megértette. Aronka alig ért tőlünk ötven méternyire, előbb bizonytalankodva, majd egyre hangosabban, végül már kétségbeesetten kiabált utánunk: — Édes... édesapám! Az iskolába bé ne térjenek, mert magukat is farba ótják! KERESKEDÉS Debrecenben jártam kereskedelmi iskolába, ott érettségiztem. Mondhatni, tanultam a szakmát. Talán épp ezért nyertem bátorítást 1945 tavaszán, hogy a debreceni zsibongón cipőket áruljak. Abban az időben mi igen nehezen éltünk. Apám hadifogságban, otthon négy gyerek. Segíteni akartam az anyámnak, mindenképpen, még cipőeladással is, amihez pedig nem éreztem se kedvet, se tehetséget. A cipőket egy falumbeli mester készítette. Tíz párat raktam egy bőröndbe, és bevittem a zsibongóra, ahol ócska bölcsőtől lyukas kályhacsőig mindent lehetett kapni. A bőrönd tetejére szép sorjában kiraktam a cipőket, minek utána kifizettem húsz fillér helypénzt. Arra hivatott rongyadarabbal minden egyes cipőt lelkiismeretesen megtö- rölgettem. Ragyogott is valamennyi, min a Salamon orcája, komoly vevő mégse akadt. Ha kimondtam a hat pengő árat, az érdeklődők gyorsan letették a cipőt, s ott hagytak. Órák téltek el, míg végre egyetlen ember öt pengőt ígért, de annyiért nem adhattam oda, hiszen a mester ennyit kért tőlem is. Egész délelőtt ott dideregtem a csípős márciusi szélben, eredmény mégsem született. Mindössze egy vevő mutatkozott komolyabbnak. Negyven év körüli asszony volt ez az asszony, háromszor jött vissza a lányával, mindketten forgatták, nézegették az egyetlen fekete női cipőt. A lány olyan idős lehetett, mint én, tizennyolc éves. A lábán kalapposztóból készült mamusz volt, mondanom se kell, sokkal jobban mutatott a próba miatt felvett fekete cipőben, mint ebben az ócska lábbeliben. — Hogy adja, kedves? —- kérdezte az asszony, pedig már háromszor megfeleltem: — hat pengő az utolsó ára. Otthagytak, hogy öt perc múlva megint visszajöjjenek. Nem vitás, ezek vásárolni akartak. — Adja ide négy pengőért! — Nem lehet. A végső árat már megmondtam. A lány újra felpróbálta. Nagyon tetszett neki. Illegette magát az új cipőben, nézte áhítattal, még a szoknyáját is felhúzta közben, hogy a lába jobban mutasson. Az asszony összeszedte a pénzét, számolgatott. Sokáig sugdostak egymás közt, aztán a lány elfordult. Amikor kicsit felém tartotta az arcát, láttam, sír. Nem zokogott, nem rázkódott, csak végiggördült az arcán két nagy könnycsepp. — Fiatalúr! — fogta meg a karom az asszony. — Négy pengő hatvan fillérünk van. adja ide! — Nem lehet. Nekem is többe van — vágtam rá majdnem ijedten. A lány nem szólt. Levetette a cipőt, visszahúzta a ma- muszt. Nem nézett rám. Kellemetlenül éreztem magam. Megpróbáltam vigasztalni az asszonyt. — Mához egy hétre újra itt leszek, öt és fél pengőért odaadom. Ennyibe kerül nekem is. — A lakodalomra kellett volna. Holnapután lesz — mondta szomorúan az asszony. Most a lány is rámnézett. Olyan kék szeme volt, mint annak a lánynak, akinek én udvaroltam. Némán könyörgött. szó nélkül, mégis megértettem mindent. Abban a pillanatban fel is fogtam, hogy soha nem leszek kereskedő. Negyven fillér ráfizetéssel adtam oda a cipőt. Csak még azt nem tudtam, honnan pótolom az árat, amikor még a vasúti jegyre is kölcsön kértem. RADNÓTI MIKLÓS Himnusz a békéről Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke; zengő szavakkal, s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptu béke) Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szivek ellen, - ellened! A szőlőszemben alszik igy a bor ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki háti egy régesrégi kép kisért a dallá szájú boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még? Ö, jöjj el már te szellős márciusi most még kemény fagyokkal jő a reggel, leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk, s hogy erdeink majd lombosodnak, s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felél s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! Igy lesz-e? fgy! Mert egyszer béke lesz, Ö, tarts ki addig lélek, védekezz! 1938. I Hallama Erzsébet Macskaköves utca abátüjjávai dörzsölni kezdte az ablaküveget, de sehogyse akart lejönni a piszok. Ráköpött egy kicsit, úgy dörzsölte tovább. Lassan kerek folt támadt a szürke üvegen, szinte világított, mint a fény felé tartott fazékon a lyuk. Özvegy Balog Imre kinézett a fényes kerek lyukon a világba. Ugyanazokat a macskaköveket látta, amiket évtizedek óta. Szemben ugyanazt a málladozó szürke házfalat. Azt a sűrű téli szürkeséget, amit idebent a szobában is érzett, az elhagyott tűzhelytől egészen a poros ablakig. És még beljebb, a fejében, g szívében... Délelőtt volt. a legrosszabb szaka a napnak. Délután még csak kiment néha az utcára, találkozott egy-egy ismerőssel is, illőn köszöntötték, kalapjuk szélét barátságosan megpöccintették, olykor azt is megkérdezték: „Hogy van. Balog bácsi?” Télj délutánokon ki lehet menni az utcára, még messzibbre is, nem látja meg egyetlen kirakatüvegben sem magát; azt a kopott, görnyedt vénembert, aki olyan idegen... Télen korán sötétedik. A délelőtt a legrosszabb szaka a napnak. Hosszú. Rettentően hosszú. A vén vekkeróra asztmás ketyegése, semmi más. Havonta egyszer a postás... Balog Imre roskadtan állt az ablaknál. Nyakszirtje remegett. Biztatta megát. ..Ne légv ostoba. . Hallottál az öreg Majorról, aki megháborodott az egyedüllétbe. Van teneked fiad is, családod. Hébe-hóba levél is jön, megjön az a levél, ha előbb nem is, Imre napra bizonyosan... Mindig a lábadon álltái, mindig. .. A Majer ae más volt...” Nézte a macskaköveket és egy mondat csengett a fülébe: „Minek ól az ilyen”. Egyáltalán nem emlékezett rá, milyen volt az az ember, aki ezt mondta. Talán nem is nézett akkor az arcába. De a mondat, úgy csengett át a magányos hónapok sűrű pókhálófonadékán. mintha e pillanatban mondaná valaki, itt a szobában. A sarkon egy fiú és egy lány tűnt fel. Özvegy Balog Imre közelebb hajolt az üveghez. A lány derék barna teremtés volt, hosszú haja göndörség nélkül, súlyosan esett a vállára. Hosszúszárú csizmát viselt, és igen rövid, prémmel díszített kabátkát. — Hogy nem fázik a... — gondolta Balog Imre, félig aggodalmasan, félig a régmúltból felderengő kajánság- gal. A fiú is igen fiatal volt, jóvágású legényke. kabátja a hideg ellenére, hetykén' zse-b- redugott karja mögött fityegett. Járt a csípős téli szél is. a fiú kabátja meg-megleb- bent. Az öreg kíváncsian nézte őket. Szerelmesek ezek vagy nem szerelmesek? És a lány. , ez a derék, magas teremtés, tud-e kenyeret sütni? Ahogy a párt nézte, az anyja kerek piros arca rémlett föl vala- honnét a nagyon-nagyon messzi múltból. Orrában egy szemernyi ideig tán még a kemencéből előbújó friss kenyerek illatát is érezte. Nem, hát ez a lány nem tudhat kenyeret sütni, szontyolodott el az öreg, de ez a szép seál legény is biztosan csak valami irodakukac. A fiú meg a lány épp ő előtte álltak meg, láthatóan tanakodtak, a lány, hosszúszárú csizmája sarkán, játékosan körbeforgott, a fiú utánanyúlt, de a lány nem esett el, hanem csak nevezett. Aztán kisétáltak az öreg látóköréből. Újra az üres macsfeaköves utca ssürkéilett előtte. Az öreg érezte, hogy ez a kis fényes kerek főtt furcsa kapcsolatot teremtett ma közte, meg a kinti világ között. Nemcsak ő lát ki ezen át a világra, hanem a világ is be- Icukueskál a lyukon, és itt. ebben a félhomályos szobában... JTrős kopogás az ajtón, összeszorult a torka. Ugyan ki lehet? A postás, még három hétig nem jön. Amíg az ajtóig ért, már nem is találta a magyarázatot. Eltévesztették a számot és Kis- jakabékat keresik. Az ajtóban a fiú állt. a zsebrerakott kezű. Arcán friss borotváltság és rosszul titkolt kedvetlenség: — Balog Imrét keresem — mondta gyanakodva. — Milyen ügyben? — kérdezte az öreg, és átfutott az agyán, hogy talán el akarják venni a nyugdíját. — A gyárból — mondta a fiú, a kötelességteljesítők száraz hangján. Az öreg most ijedt meg igazán. A gyárból — azt mondja ez a tejfelesképű. Mi köze néki a gyárhoz? Tíz éve tán, hogy feléje se nézett. Mikor először érezte, hogy láb alatt van, nem ment többé. — Maga ott dolgozik? — nézett a fiúra, és egyszeriben valahogy képtelenségnek érezte az egészet. Felrémlett előtte az élete. A hajnalok, amikor rekedt berregéssel megszólal feje fölött a vekker Kiugrik a csíkos, átnedvesült dunyha alól, de hirtelen egy mozdulattal, még félálomban, ahogy katonáéknál megszokta Magára löttyenti a jéghideg vizet, sokat a tarkára, attól észhez jön az ember. Felesége, Piroska már ott topog körülötte földig érő barket háló- ingében. becsomagolja az egymásra borított kenyérszeleteket, előbb szalvétába, aztán vastag újságpapírba. A hosz- szú Albert utca végén jár, amikor falbúg a gyári sziréna, a sarkon feltünedeznek a többiek is. kattog a blokkolóóra, a portás megereszt egykét régi viccet, fönt Krémer Pista kipakolja elmaradhatatlan disznósajtját, vastagon nevet, krákog, köhög, szidja a bagót, aztán rágyújt. Ő meg odamegy a helyére, az öreg satu fölött a vaskeréttel szabdalt, koszos ifblakon alig jön be még egy kevés reggeli világosság, a vaspor, az olaj, a fényesre kopott szerszámnyelek szaga megcsapja az orrát, s úgy nyomul a tüdejébe minden reggel, mint a legtisztább hegyi levegő, lassan, élvezettel végigtörli a munkapadot, érzi, hogy otthon van...
