Nógrád, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-27 / 95. szám

A munkásmozgalom harcosai — megyénk szülöttei Jó volt együtt dalolni Ha az ember azt haltja: vájár — mindig erős, szálas, csupaiaofn. tőid alatti embert képzel maga elé. A föld fel­színe alatti veszélyes-könyör­telen világba leszállni, a csá­kánynak, acélszerszámnak, az emberi és gépi erőnek ellent- állú kő- meg szénfallal küz­deni nem a gyengékhez, nem a kistermelüekliez, hanem a nagyon erős férfiakhoz illik. Kovács cs. József alacsony, törékenynek tűnő termetével negyven évig. cáfolta ezt.' Négy évtizedig voll bányász, s ebből az cmberöitönyi idő­ből nagyon Sokai (öltött vá­járként a szénfalak előtt. 195?-ben került nyugállo­mányba. azóta nem száll le a bányába, de a földdel — most már a napsütötte részé­vel — a kis Károly-aknai kertben ásóval, kapával, ge- reblyevel „tartja a kapcsola­tot”. . ■ ,• : 1. Nyugdíjasként sem csupán magának és kis kertjének dol­gozott; hártím éve sincs, hogy a Hazafias Népfront Salgó­tarjáni városi Bizottsága és a városi tanács a „Salgótarjá­nért” éremmel jutalmazta azt a nagyon sok társadalmi munkát, amelyet Kovács cs. József Károly-aknán a köz javára végzett. A Magyar- Népköztársaság Érdemérem arany fokozatával 1951-ben tüntették ki, két évre rá meg­kapta a bányász díszegyen­ruha viselésére jogosító iga­zolványt is. A közelmúltban, a Tanács- köztársaság ötvenéves évfor­dulója előtt néhány nappal, díszes meghívót kézbesített a posta a nyugdíjas vájárnak. A meghívás a veteránnak szólt, aki 1919-ben fegyver­rel őrizte a néphatalmat. A nógrádi idős kommunisták jubileumi találkozóján a Ta­nácsköztársaságért Emlékér­met adták ,át neki. . "'V‘. — Több mint negyven éve élek Károly-aknán, azelőtt Vecgeklőn gyerekes kedtem, ott volt gazdasági cseléd az édes­apám, aki 1905-ben vállalt munkát a Salgótarjáni Kő­szénbánya Rt-nél. Akkoriban még öttagú volt a család, hár­man voltunk testvérek, a töb­biek már a József-telepi egy­szobás barakklakásban szü­lettek. Ez felemelkedésnek számított, hiszen véget ért az alkalmi munka, a nagyon bi­zonytalan kereset helyett ha­vonta 31 koronát kapott az apám. Hatvan család lakott barakkokban a telepen. Ké­sőbb amikor a mai Bartók Béla úton levő „kocsis sorra”, az egy szoba-konyhás külön lakásba kerültünk — nagyon boldogok voltunk — mondja Kovács cs. József. Sorsa, egész élete minden­ben megegyezik az akkori kor proletár gyermekeinek sorsá­val. Tizenkét éves korábah A kábítószerek ellen Az Egészségügyi Világszer• oezet azt a javaslatot ter­jesztette elő legutóbbi jelen­tésében, hogy vonják szigo­rúbb ellenőrzés alá a kábí­tószereket és az olyan gyógy­szereket, amelyek fizikai és pszichikai szükségérzetet kel­lenek fogyasztóiknál, legye­nek akár betegek, akár a ká­bítószerek rabjai. Ilyen ellen­őrzéssel elkerülhető az úgy­nevezett „gyógyszer-aláren­deltség” állapotának fellépé­se. Ezt az állapotot a maga­tartásban mutatkozó változá­sok jellemzik, nevezetesen az alanynak az az ellenállhatat­lan vágya, hogy állandóan vagy nagyon sűrűn szedje a gyógyszert, hatásának élve­zéséért vagy azért, hogy elke- iillje a szenvedést, amely be­vétele nélkül rövid időn be­lül fellép. Az Egészségügyi Világszer­vezet azt szeretné, ha az el­lenőrzés főként az altató, a serkentő és a hallucinogén kábítószerekre terjedne ki, amelyek közül a legelterjed­tebb a marihuana. már a Rima-Murányi Rt (mai Salgótarjáni Kohászati Üze­mek) szegcspmagoló műhe­lyében dolgozott napi negy­ven fillérért. — Az igaz, hogy 1913-ban nyolc érát dolgoztunk, de az üzemben egyetlen gép műkö­dött, vagyis minden munkát kézzel, nehéz fizikai munká­val kellett elvégezni. Nem is tett Jót nekem az olajszag, meg a teménytelen vaspor. Hamar lebetegedtem és aztán már nem is mentem vissza a szcgcsomagolókhoz. .. Leszerződött a bányához. A zagyva! rakodóhoz került és a hosszabb-rövidebb kiha­gyásokat nem számítva min­dig ott dolgozott. Egyszer két hónapig summás volt Sely­pen, dp a bánya onnan is visszahúzta. — Újra a bánya, mindig, Újra... A Tanácsköztársaság a József-rakodón ért. A nép- hatalom nemzetőrnek válasz­tott, munka után fegyvert fogtunk a kézbe és őriztük a bányát, Az intervenciós tá­madás már-már elérte a Na­rancsot, amikor hozzánk is el­érkezett a kiáltás: — Fegy­verbe! — Azonnal jelentkez­tem, de kis termetem miatt nem akartak magukkal vin­ni. Nem nyugodtam bele. Vé­gül is bevettek a pestiekkel közösen alakított munkás­zászlóaljba. Nagyon rövid idő alatt négy század verbuváló­dott a pesti és a salgótarjáni munkásokból, bányászokból. Az acélgyáriak a salgói részt védték, mi pedig a Narancs hegységben egyetlen roham­mal vertük vissza a támadást. Ezután már csak a hivatásos katonák mentek tovább, mi bányászok, tarjáni és pesti munkások visszatértünk az üzemekbe. A többit, az áru­lást, a bukást mindenki is­meri, minden történelem tan­könyvben benne van. Á szakszervezetnek már 1916-ban tagja volt, a szoci­áldemokrata pártba 1917-ben lépett be, de 1919-ben elsők között állt a Magyar Kommu­nista, Párt tagjainak sorába. A Tanácsköztársaság után ter­mészetesen az ő párttagsága is megszakadt. 1922-ben azon­ban már újra a szakszervezet tagja és amikor az igazgató­ság vissza akarta állítani a hosszabb munkaidőt és az alacsonyabb bért, ő is részt vett az öthetes nagy munkás­sztrájkban, Két év múlva hat hétig sztrájkoltak, amelynek eredményeként bevezették az általános nyolcórás munka­időt és kjsebb béremelést Is kaptak a munkások. A nagy sztrájk után négy évvel Ko­vács cs. József együtt kiáltot­ta munkástársaival a Hirsch- gyár olvasója előtt: — Ha itt Tarjánban nem hallják meg a szavunkat, ak­kor Pestre megyünk! Ez volt a magyar munkás- mozgalomból ismert híres éh­ség-menet, amelyet Zagyva- pálfalvánál elálltak a csend­őrök. Erre így emék,ezik: — Csóka Vencel beszélt és később egy küldöttség indult a tömegből, persze vonattal, egyenesen Pestre. Ezután már kettészakadt a szakszervezet vezetősége és tagsága. Az ön- tudatosabbja a régi bányász­szakszervezetben maradt, a hígabb, a könnyen hajló faj­ta a Csóka Vencel féle „sárga szakszervezetbe” lépett. Hogy miért voltak éppen sárgák a pecsovicsok? Pontosan nehéz lenne meghatározni. Egy biz­tos, lepaktáltak az igazgató­sággal. A legjobban az bán­totta sokunkat, hogy a sárgák a nagymúltú munkásdalkört is megkaparintották az éhség­menet után. Tizennyolc óta tagja voltam a munkáskórus­nak, de ezután a változás után sokan otthagytuk és a bányászszakszervezetnél Vi- lezsál Antal zenész köré cso­portosulva újraalakultunk. Ö mondta: ne hagyjuk el egy­mást, ez a sárgaság majd el­múlik rólunk! Tatabányára mentünk, ott is énekeltünk, de mert a Csóka is velünk volt és a tatabányai bányá­szok sem szerették a sárga színt — majdnem megvertek bennünket. A bányász ipa­ros körben — miután a Csó- .ka-féléket otthagytuk — ma­gunknak énekeltünk, a mun­kásoknak daloltunk. Budapes­ten az Epres-erdőben rendez­tük az országos munkás da- lostalálkozót, ott minden fa alatt énekelt egy-egy munkás dalkör. Mi azt fújtuk: „Nem járok én a templomba...” Körbe fogott bennünket a sok nép. Ujj János karnagy együtt énekeltette az egészet, azt a dalolást nem lehet el­felejteni. Miért volt jó együtt dalolni? Mert a munkás meg­találta a társát a legnehezebb időkben is... P. L. En egy hőzöngő „Nincsen öszinteségi roha- szülődnek. Az igazgatói szoba mom, de azért megmondom, ajtaja előtt lehajtott fejjel ül hogy én egy hőzöngő vagány egy gyerek, az ajtónyitásra vagyok! És igaza van abban, megilletődötten néz fel. hogy amíg én sem szeretek _ Hát te? Büntetésből ülsz senkit, engem sem szerethet­Imi Süt SÄ * TTjf* * ‘«egszöktent ­A sorokat egy kamaszfiú, suu°Sja. K. Laci leveléből idéztem. K. Kiderült, hogy K. Sanyi ko- Laci az erdőtarcsai nevelő- rábban egy másik intézetben otthon egyik lakója, a leve- lakott, de az közel volt a let pedig egy hosszas négy- szüleihez, így hát időnként szemközti beszélgetés utón eltűnt. Hazahúzta a szíve, pe- nevelőjének írta. Big szülei nem tudnak törődni — Lám, ez a levél egyik bi- vele. Anyukája beteg, apuká- zonyitéka annak, hogy peda- ja már nagyon idős. Mától fog- gógiai munkánkat siker kísé- va Itt lakik majd. Az ebédnél rí — mondja Bratyinka Jó- máris összemelegedett a töb- zsef, a nevelőotthon igazga- biekkel. Kérdezgették, hol la­tója. — Csakhogy ez koránt- kott eddig, hányadikos, hogy sem jelenti, hogy elértük cé- tanul. Majd hárman-négyen lunkat. Laci már egy fokkal egyszerre harsányan felkiáltot- feljebb lépett, de még sok tak: L/ lépcső áll előtte, amire fel — Egy osztályba járunk kell küzdenie magát. S ebben majd, öregem! segíteni a mi dolgunk. 32 vállára csaptak, s ezzel be­gyereknek kell megfogni a fogadtak, felavatták az „új kezét, s vezetni mindig elő­re, hogy elfelejtsék a maguk _ Apropos, iskola! — nevet tragédiáját. Vall néni> a nevelők egyike. — * Nem panaszkodhatom, hogy Az erdőtarcsai felső tagozatos sok lenne a szökés, de ami fiú-nevelőotthonban 32 gyerek előfordul is, az éppen mind él. Árvák, félárvák, olyan fiúk, szeptember elejére esik, ami- akiknek Idősek, betegek a szü- kor az iskola kezdődik. Nem lei, de akad olyan is, aki még tetszik a gyerekeknek a tanu- soha nem látta apját-anyját, lás, az már igaz. Szálencium azt sem tudja, élnek-e, hal- alatt is nézegetnek ki az ab- nak-e. Az ö otthonuk most lakon, mennének az udvarra, már Erdőtarcsán, a volt Ha- rúgni a lasztit. Pedig hát az lász-kastélyban van. iskola alól nem bújhat ki sem­A fiúk éppen ebédhez kő-ki sem. Éjszakai őrjárat Ki vitte el az alkatrészeket? — Akkor már voltak vagy negyvenen, szóval sokan, A bieskás neki akart menni Ko­vácsnak, ki akarta venni a kezéből a kést. Nem tudta. Közben Kovács menekült a Karancs felé. Akkor érkezeti Balogh bácsi. Először a tás­káját dobta a bieskás- felé, aztán a kezét csavarta meg. Az valahogy átvette a kést és szúrt — mondja a 16 éves fiatalember, Tanúkat hallgatnak ki a salgótarjáni járási-városi rendőrkapitányságion. A ki­hallgatást vezető százados minden momentumot felje­gyez. „Szürke napnak” ígér­kezett a csütörtök. A ripor­ter éjszakai őrjáratba ké­szült az URH-s kocsival szol­gálatot teljesítő rendőrökkel. S az esemény: este 9 óra kö­rül szurkálás a Karancs előtt. Megérkezik a bieskás A megyei kórházból jön, természetesen kísérettel. Ti­zenkilenc éves. Gyöngyöspa - tón lakik, kubikosként dolgo­zik a Nógrád megyei Építői­pari Vállalatnál. Székkel kí­nálják. Haja csapzottan elő­re lóg. Ruházata rendetlen. Részeg, vagy legalábbis szín­leli a részegséget. Semmire sem emlékszik. Vagy mégis? — Kérem... ittunk. Elő­ször az üveggyárral szemben. A Salgóban...? Azt nem tu­dom hol van. Hogy én a Karancsban? Kérem, az egy első osztályú szálloda. Nekem arra nincs pénzem. Nem. Kés nem volt nálam. Nekem van ugyan- de az egy tőrkés. Nem fogják azt sem elhinni, hogy én keveset iszom. Egy hónapban talán egyszer. Pe­dig előttem van a kancsó. Gyöngyöspatai gyerek va­gyok. Nem elmékszem... Nem... — mondja. kérdezi naivul gesztikulálva- A jelentés elkészült. Aláírja, Előzetes letartóztatásba kerül. Az URH-s kocsi a megyei fő- kapitányságra viszi A kocsi­ban niég ezt mondja: — Becsületes szülők, okos nővér, csibész fiú... Igaz? Nem kap választ. Lehajtja a fejét. Csend van az utcán Indul az URH-S kocsi. Elő­ször: irány a Karancs, a Sai- gó. Hol, mennyit ittak? Ez a kérdés. A fiút hazaviszi a kocsi. Fiatalember a panaszos, aki a kapitányság előtt várakozik. Gusztávaknáról jött be mo­torral. A gépet letette egy ház előtt, a Karancs utcában. Megkért valakit: vigyázzon a motorra amíg elmegy ke­nyérért. Mire visszaérkezett — jó néhány alkatrész eltűnt. Kit kért meg? Ki vihette el? Nem tudni. Későre jár. A rendőrök mondják a bejelen­tőnek: jöjjön be másnap reg­gel, tegyen feljelentést. Salgótarján főutcáján csend van. Éjfél elmúlt, alszik a város. A vegyigépgyár épülő telephelyén tűzrakás. Munká. sok melegítik a kezüket. Lámpák világítják meg az alvó várost. Wartburg suhan e] mellettünk. A Karancs előtt két férfi áll. Az egyik se- gélytkérőn int az URH-s ko­csi felé. — Kérem, meg akar verni! Mindenféle ocsmány szavak­kal támad rám — mondja a fiatalabbra. — Kocsit várok, mert reggel áruért megyünk. Mind a ketten ittasak. Az idősebben jobban látszik”. Az őrmester csendre inti őket. Az egyik jobbra, a má­van. Nincs idegen a házban. A főtéri állomás is jó „al­bérlet” éjszakára. Hatan vannak a váróte­remben. Négyen az igazak ólmát alusszák a pádon. Ket­ten a kályha mellett ücsö­rögnek. — Megint itt van? Nem várja a felesége? — hangzik a kérdés. — Nem, kérem tisztelettel, nem. Elváltunk — felel a jól megtermett férfi. Mellet­te a micisapkós hunyorog, s motyog valamit a munkahe­lyéről. Az alvók is felébrednek. Férfi Nagykőrösről. Ittas. Mellette a borosüveg. Tarján­ban dolgozik, kihelyezésen. Van munkásszállása, mégis itt tölti az éjszakát. Annyira részeg, hogy a Comavin órá­ját ’bárki „megfújhatna”. A mellette alvó feje alatt mokaszinek, papucsok. Vette, vagy el akarja adni? A ci­pők éppenhogy a pádon van­nak. Nem az öregen múlik, hogy még mindig ő a tulaj­donosuk. Üjabb menedékhely; a temető alatt a távfűtés ak­nája. Benn meleg van. A hi­deg gyakran adott itt mene­déket éjszakára. A zseblám­pa fénye senkit nem talál. Búcsúzunk az alvó város­tól. Szürke nap volt? Reggel munka kezdődik. Szokács László Egyszerre vált el mindkét férjétől Kattog az írógép. Az őr­mester a jelentést írja. A fiú ül, hunyorog, a zsebeiben ma­tat, százas, tízesek, tárca, zsebkendő kerül elő. Rakos­gat, s közben igazítja a ru­háját. Éjjel 11 óra van. — Hogy kerültem én ide? Nekem már el kellett volna menni a 6. órás busszal — sik balra megy. Menedékhelyen Váróterem a nagyállomáson. Ember sehol, csak a lámpa ég. Indulunk .egy „éjszakai helyre”. Hátha befogadtak valakit, akit aztán kifoszt­hatnak. öt percet időzünk a lakásban. Minden rendben vagány vagyok! r Itt, a nevelőotthonban szo­ros barátságok fűződnek. Szin­te testvérnek fogadják egy­mást. — Mondjátok csak, ki ki­nek a jó barátja! — kérdi Va­li néni. Az asztal végéről lelkendez­ve ugrik fel egy szőke, sörte- liajú gyerek: — Én meg a Pipi ... De Vali néni máris közbe­vág: — Édes fiam, az „én” min­dig á végére jön. A srác nagyot nyeJ, aztán újra mondja: — Szóval a Pipi meg én, na­gyon jó barátok vagyunk. Aztán sorolja a többi is, ki, kivel jár egy osztályba, ki­vel focizik egy csapatban. Majd sorba kivonulnak az ud­varra, ahol már melegen süt a nap, és különben Is ott a laszti, ki kell még használni az időt szilenciumig. Egy cso- portnyi fiű ott marad az ebéd­lőben, suttogva tárgyalnak a sarokban, majd ketten kivál­nak a bolyból, és óvatoskodva elém állnak: — Van ám nekünk egy jó újságunk, tessék ezt is meg­írni — mondja egyikük hal­kan, mintha titkot bízna rám. — Olvastuk a Pajtásban, hogy lehet jelentkezni a Pajtás Ku­pára, hát írtunk ml is, szíve­sen részt vennénk a verse­nyen. Most erre készülünk délutánonként. — Csak az a baj — veszi át a szót a másik —, hogy vala­ki kipukkasztotta a focit, most muszáj vagyunk a pöttyös labdával játszani. Elmondják még, hogy nem­csak a Pajtást olvassák, meg­veszik a Népszabadságot, az Ifjúsági Magazint, sőt, nagy kedvvel böngészik a Deltát Is. Büszkén közlik, hogy ‘a leg­jobb két beat-együttesnek, az Illést meg az Omegát tartják, van is tőlük sok lemezük, ezek­re táncolnak majd, ha meg­hívják a falubeli lányokat klubdélutánra. Még az is kide­rül, hogy sokuknak van már „választottja” a faluból. Ami­kor a lányokra terelődik a szó, egy magas növésű fiú fedsősé- gesen megvonja a vállát, el­nézően legyint: — Ugyan már! Én meg a nők... < A kisebbek sent restek, ki­kacagják, megindul a csúfoló­dás. Mit lehet tenni, hogy romokba ne dőljön a férfias méltóság, a „nőgyűlölő” fia­talember — nyakig vörösödve bár — emelt fővél kivonul a szobából. igy élnék hát az erdőtarcsai nevelőotthon lakói. Távol a szülői háztól, de nem szeretet hiányában... Szendj Márta Melbaurne-ben az 56 éves Edith Walkert a bontóbíró ság egyetlen döntéssel vá­lasztotta el mind az első mindpedig a második férjé­től. Edith 1926-ban ment etsi ízben férjhez. Férje azonban két héttel később nyomtala­nul eltűnt. Húsz év múlva az asszony másodszor is férj­hez ment. Nemrég azonban visszatért az első férje. A bí­róság kénytelen volt a má­sodik házasságot, mint tör vénytelent felbontani, mert az első férj — amint ez ki­derült — életben volt. Az asszony kérésére azonban a. bíróság ugyanakkor az első férjétől is elválasztotta. Ezután Edith Walker újboí férjhez mehetett, immár har­madszor. Kezét most másod szór is a xnásodik férjénél nyújtotta. Mennyi halat fogyasztunk? Az állandóan emélkeciu mennyiségű kifogott hal u halászat fejlődésének to­vábbi lehetőségeit jelzi, 1967-ben a világon együtt­véve kétszer annyi halai; fogtak ki, mint 1957-ben és háromszor annyit, mint 1948-ban. A legtöbb halat — 10 millió tonnát — 1967 ben Peru zsákmányolta. A második helyen Japán áll 7,8 millió tonnával. Ezután a Szovjetunió következik 5 millió tonnával, majd Nor. végia, az Egyesült Ál­lamok, a Dél-afrikai Köztársaság, Spanyolor­szág, India, Kanada, Dánia, Chüe és Anglia. Kína nem közölt adatokat, de a becs­lések szerint a kifogott évi halmennyiség körülbelül 0 millió tonna. NÓGRAD — 1969. április 27., vasárnap 4 i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents