Nógrád, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
Lenni vagy nem A művelődési ház nagyterme zsúfolásig megtelt. Műszaki vezetők és szocialista brigádvezetők együttes ülése előtt a gyár igazgatója beszámolni készül a termelés, értékesítés ügyes-bajos dolgairól. Az igazgató, Dianovszky Gyula előtt kapoccsal összefűzött fehér lapok, rajtuk sűrűn gépelt szöveg. Kezébe veszi, de a mozdulat félbemarad. A terem elcsendesül. Kedves elvtársnők, elvtársak, szól a szokott megszólítás, aztán váratlanul megemelkedik a hangja: — Ilyen nehéz helyzetben még nem volt a gyárunk, mint amilyenben most van. Döbbent csend. Az igazgató szinte derűs arca, és a beszámoló első mondata meghökkentő ellentéte halk morajt vált ki. Itt mindenki tudja: az igazgató nem szokott játszani a szavakkal. Ám a folytatás mintha ellentmondana a beköszöntőnek. Arról szól, hogy a gyár tavaly milyen termelési, gazdálkodási, eredményeket ért el. És az Összehasonlítások az előző év eredményeivel kellemes hangulatot teremtenek: 1967-ben harminchárommillió forint nyereséget ért ej a gyár, tavaly ötvennégymilliót. Csökkent az önköltség, a selejt, kevesebb volt a reklamáció. Aztán ezt a már-már elégedett hangulatot ismét kemény, nyugtalanító taktusok borzolják. , — Az új esztendőnek azonban nagy problémákkal vágtunk neki. Már tavaly is értékesítési gondokkal küzdöttünk, erre az évre ezek a gon. dók sűrűsödtek. Ha ezt eddig nem tártuk önök elé, ez nem a bizalmatlanság jele. Egyszerűen nem akartunk vaklármát kelteni. Sokaknak úgy tűnt, hogy a gazdasági reform első esztendeje fáklyásmenet, de mi már tavaly április, május táján éreztük, lesz ez még másként is. A prognózisok helyett már konkrét tények jelezték, hogy a piaci igények előtérbe kerülnek, s a piac ítélete könyörtelen. Akkor még nem ismertük a hazai kereskedelem ezerkilencszázhatvanki- lencre vonatkozó igényeit, de sejttették: szükség lehet külföldi piacokra is. így került sor a szovjetunióbeli piackutatásra, ezért vettük fel a kereskedelmi kapcsolatokat a Német Demokratikus Köztársasággal, Csehszlovákiával, Lengyelországgal, sőt, Ausztriával is. December nyolcadikén aztán találkozóra hívtuk a nagykereskedelmi vállalatok vezetőit... Azt kérdeztük tőlük: mit, miből, mennyit kérnek? A válasz nem volt szívderítő. Közölték velünk, hogy a Vasműszaki Nagyke- x-eskedelmi Vállalat nyolcvanezer, az Építészeti Termékeket Értékesítő Vállalat húszezer gáztűzhelyre tart Vigyázat, teherautó! A közeli napokban az YC 15—62 rendszámú gépkocsi azt a benyomást keltette, hogy a gépkocsivezető versenypályának tekinti a Salgótarján—Balassagyarmat közötti országutat. Kilencvenes. százas tempóval száguldott, előzött a kanyarokkal szabdalt és különben sem kifogástalan burkolatú úton. A megfontoltabb gépkocsivezetők hátán futkosott a hideg, amikor a bukkanókon vészesen hánykolódva, megengedhetetlen sebességgel elrobogott meiletük. Van-e joga bárkinek is, hogy veszélyeztesse a közúti forgalmat? Nincs. Az erre hivatott rendőri szervek majd figyelmeztetik néhány arany- szabályra az YC 15—62 gépkocsi vezetőjét, ha útjukba kerül. Addig is: vigyázat! Kétszeres óvatosságra van szükség a közutakon! K. S. csupán igényt, holott a mi gyárunk felkészült akár száz- ötvenezer gáztűzhely kibocsátására. Az előrelátás ellenére az év elején szabad kapacitásaink keletkeztek. Az exporttárgyalások a külkereskedelmi bürokrácia, valamint a külföldi megrendelők különböző, az eredeti konstrukciót módosító igényeinek végrehajtása miatt elhúzódtak. Mi pedig itt álltunk — a szó szoros értelmében. A kérdés úgy vetődött fel: elbocsássuk-e átmenetileg négyszáz-négyszázötven dolgozónkat, vagy hagyjuk távozni azokat, akik amúgy is más munkahelyre kívánkoznak, a többiekkel pedig várjuk ki a jobb időket, amelyek egyébként ekkor még készülőben voltak. A második variáció mellett döntöttünk, s ebben a többes számban benne van a gyár gazdasági vezetősége, a párt- bizottság véleménye, a szak- szervezeti bizottság álláspontja. Azt persze most már bizonyára értik, miért nem hozakodtunk elő korábban ezekkel a gondokkal, értik, hogy a már meglehetősen rozzant állapotban levő alagútkemen. ce nagyjavítását — amelyet eredetileg néhány hónappal későbbre terveztünk —, miért kezdtünk meg februárban...? így vészeltük át az első negyedévet. A termen sóhajtás fut végig. De a beszámoló szavai ismét csattannak. — Magától értetődik, roez- szul vészeltük át. Eredetileg százhárommilliós tervünk volt, nyolcvanhatmillió lett belőle. Növekedett a kooperáció, s kísérője a selejt. Ez úgy látszik, hatott a mi munkásaink némelyikére is, mert a sélejt gyáron belül is emelkedett. Csökkent a termelékenység, növekedett a termelt értékekkel alá nem támasztott bér összege. Nos, ezen túljutottunk, benne vagyunk a második negyedévben, a német megrendelővel aláírtuk a szerződést. A hazai, mintegy százezer gáztűzhelyigézgalomal várták a la- kógyűlést. Amióta megépült a sok családnak otthont adó ház, még nem tartottak ilyet. Kezdetben senki sem kifogásolta ezt, de később furcsán alakult az élet. A lépcsöházban viszolyogva jártak, mert a beköltözés óta csupán egy alkalommal takarították. Ha a lift elromlott, senki sem gondoskodott megcsináltatá- sáról, A gyerekek a ház előtt sem játszhattak, mert a házmester elzavarta őket. Szóval telt az a bizonyos pohár. Egy alkalommal éppen ünnepek alatt romlott el a lift. Háromtagú küldöttség kopog, tatott be a lakóbizottság elnökéhez, akinek a felesége volt történetesen a házmester is. Az asszony volt otthon. A panaszkodó lakókat be sem engedte, csak ajtón keresztül tárgyalt velük. A három férfi a házmesterné közömbös magatartása miatt rövid idő alatt elveszítette a türelmét. Egyikük erősebben fogalmazta meg a véleményét, mire a házmesterné közölte velük: jelentsék csak a hibát, nem árt egy kis mozgás a lakóknak sem. A házmesterlakás ajtócsa- póúáiára lépett a lépcsőhöz- ba a lakóbizottság elnöke, a fér). A három férfi bevárta amíg felért a földszintre. Időbe telt, mivel az elnök valahol mélyebben pillanthatott a pohár fenekére. Dőlt róla az ital felhője, s kötekedve kérdezősködött a történtek után. A küldöttség nehéz terhét vállaló lakók azonban nem töltötték vele az időt, csupán közölték: sürgősen hívja össze a lakógyűlést. lenni... nyeri kívül tehát megvan a foghíjas kapacitást kitöltő negyven-ötvenezer gáztűzhely is. Sikerült a lengyeleknek Is eladnunk negyvenezer Pille tűzhelyt, sőt alig várják, hogy a Csillag null-sorozata elkészüljön ... Csakhogy ezek a megrendelések mások, mint amilyeneket mi megszoktunk. S ez elsősorban az NDK megrendelésére vonatkozik. A szerződés értelmében az első ötezer darabot júniusban kell szállítanunk. A minőségi átvételt nem a megrendelő, hanem egy nemzetközi szervezet, az Interkontroll intézi. Márpedig tudniuk kell, hogy a nemzetközi meósok még szőrösebb szívűek, mint a sajátjaink. A megrendelő a szerződésben kikötötte, hogy az első tétel szúrópróbaszerű vizsgálatánál mennyi a megengedhető hiba. A hibákat pontozzák. A megszabott pontszám túllépése esetén az egész szállítmányt visszaküldik a gyárba, a hibákat ki kell javítanunk, a szállítmányt újra az Interkontroll veszi „gondjaiba”. Ha a hibapontokat ismét túllépjük, a megrendelési szerződés érvényét veszíti. Ez van, elvtársak: tudomásul kell vennünk, mindannyiunknak, hogy ilyen szigorú jjjinőségi követelményekkel a mi gyárunk még nem találkozott s ha azoknak nem leszünk képesek eleget tenni... akkor valóban nem marad más hátra, csökkenteni kell a létszámot... Ezért hívtuk meg ma ide önöket, hogy ezt kertelés nélkül elmondjuk, lássák, a kérdés: lenni vagy nem lenni...? ... Délelőtt a borsoünadasdi szocialista brigádokat látott vendégül a gyár, a tűzhelygyáriak azért hívták őket, hogy segítségüket kérjék, mert gyakran rossz a lemez minősége, s ez rontja a tűzhelyek, kályhák minőségét is. Megígérték a támogatást. Egy közülük, a főművezető azonban vitatkozott. Amikor az egyik hengerész azt mondta: „Az a kérdés, kell-e a lemezünk? Ha jó — kell. Ha nem jó, nem kell”, megcsóválta a fejét: „Nem olyan súlyos a helyzet..Most öten a bor- sodnádasdi küldöttségből itt ülnek ezen a tanácskozáson, köztük a főművezető is. ösz- szenézünk. Az ősz hajú ember szeme értően csillan, bólint. Szavak nélkül megértettük egymást... Csizmadia Géza Három falu és egy ember Fárasztó napja volt Zahar Kálmánnak, a kétbo- donyi községi tanács titkárának. A napi munka után az esti órákban a választókerületi bizottságok vezetői gyűltek össze a tanácsházán. Az irodahelyiségből a megbeszélés néhány szava szűrődött ki a folyosóra, amikor bekopogtam. Jobbkor nem is érkezhettem volna: röpke időre hallgatójává és tudójává válhattam Kétbodony gondjainak, jelenének, hétköznapjainak és megismerhettem közelebbről Zahar Kálmánt, akit lassan, három falu vallhat magáénak: Kisecset a szülőfaluja, Kétbodony ahol jelenleg tanácstitkár és Szenté, ahová rendszeresen átjár, hogy szakmai tanácsai val segítse, vagy helyettesítse az ottani tanácsi vezetőket. Az éjszakai órákba nyúló tanácskozás után természetesnek tűnt a kérés: beszéljen az életéről, személyes terveiről, elképzeléseiről. Nem lepődtem meg, hogy beszélgetésünk mégis hosszú ideig a tanácskozáson felvetett problémák, teendők körül kanyargott. A közéletiséget, a reggeltől késő estig tartó munka lázát nem lehet hirtelen levetni, mint egy elnyűtt ruhadarabot. Annál, aki erre tette fel az életét, ezzel fekszik le, ezzel kel, lehet-e csodálkozni azon, hogy mielőtt önmagáról szól, mintegy futólag újra számba- veszi ezeket Talán a község mindennapjait ál sem tudja választani saját életétől! Ügy össze vannak nőve azok, mint az emberi test törzse a végtagokkal. Hogyan él Zahar Kálmán? — Kisecsetről járok dt naponta a kétbodonyi tanácsra — mesélte. —- Fárasztó egy kicsit, de már megszoktam. Sok éven keresztül voltam tanácstitkár a szülőfalumban, onnan helyeztek át ide. Korábban a tejipari vállalatnál dolgoztam Balassagyarmaton. Jól kerestem, munkámmal elégedettek voltak a feletteseim. Amikor a lakosság választása rám esett, hogy jöjjek haza, legyek tanácstitkár nem nagyon akartam otthagyni a megszokott munkahelyem. Még az akkori járási vezetők is felkerestek, gondoljam meg, a kisecsetiek bíznak bennem, szeretnék, ha elvállalnám ezt a tisztséget, — Mi késztette arra, hogy végül is ne utasítsa vissza a megtisztelő megbízást? — őszintén bevallom jó érzés volt tudni, hogy a fa- lumbeliek szeretnek, számítanak rám. Innen már csak egy lépés volt, hogy belássam: a bizalom kötelez. Furcsa módon még haza sem kerültem, máris fokozott felelősségérzetet ébresztett bennem minden, ami a faluban történt. A feleségemmel sokszor összedugtuk a fejünket: mi legyen, hogyan legyen? Nem voltam már éppen nagyon fiatal. Hiába a megbecsülés, a jó munkahely és fizetés, kezdett fárasztani a napon, kénti gyaloglás, kerékpározás, vonatozás Balassagyarmatig és vissza. Ez megkönnyítette a döntést. — Hogyan teltek az első evek a kisecseti községi tanácson? — Mit mondjak? Nehéz, de szép idők voltak. Tanulás, munka, eredmények, zökkenők, újra tanulás, újra munka. Nemcsak a tanácsi munka fortélyait kellett elsajátítanom, hanem a rendszeres önképzésre, a széles körű politikai tájékozódásra is szükség volt. A község pedig joggal kísérte figyelemmel, hogy a közös tervek, javaslatok, elképzelések megvalósuljanak. Azt hiszem: szerencsés csillagzat alatt születtem. A falu, a közvélemény legtöbb kívánságát, jogos óhaját sikerült révbe vezetni. Az évek folyamán buszjáratokat harcoltunk ki a községnek, ezek összekötötték a külvilággal, feloldották „isten háta mögötti” elzártságát. Tanácsházat, buszvárót, rendelőt, kultúrott- hont építettünk. Sokat költöttünk az utakra, járdákra. — Hogyan került Kitbo- donyba? Zahar Kalman elmosolyodott — Ezt úgy érti, miért'jöt- tem el onnan, amikor már olyan szépen egyenesbejött minden Kisecseten? Talán éppen ezért Amikor Kétbodony ban megüresedett a A lakógyűlésen még azok is megjelentek, akiknek műszakot kellett emiatt cserélni. Izgatottan tárgyalták az elmúlt hónapok eseményeit, a sérelmeket. Közben szaporodtak a várakozás percei, s ez csak szította a parázsló hangulatot, A lakóbizottsági elnök és felesége egyszerre érkeztek, félórás késéssel. Észrevette az elnök, mennyire feszült a légkör, azonba\i hideg nyugalommal közölte: beszámol Az elnök újabb papírlapot, vett fel az asztalról. Bejelentette: elszámolást olvas fel a lakók pénzéltek fel- használásáról. Mivel a házmester munkája a lakók hanyagságai következtében megszaporodott, felemelte a fizetését száz forinttal. Megjelent egy rendelet is, amely lehetőséget ad a fizetésemelésre. Csupán a lakógyűlésnek kell jóváhagyni. A részt, vevők nyugodtan szavazzák meg, mivel már három hóÁ prémium mi történt a beköltözés óta. Szenvtelen hangon sorolta fel mennyi kárt okoznak a lakók. Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is leverik a falat, összevésik a lépcső- házat, s a szemetet sem takarítják el. S mindez a saját rovásukra történik, mert hiszen ez a ház szövetkezeti. Minden kárt a lakóknak kell megfizetni... Valaki már nem bírta a szöveget és beleszólt: „A házmestert minek tartjuk, ha nekünk kell takarítani?” Az elnök nem zavartatta magát. Csupán az asszony fordult a hang irányába. Villogó szemmel fürkészte, ki az a vakmerő. napja úgyis így kapja a fizetést. A lakók bénultan hallgatták az újabb bejelentéseket is. A beköltözés óta két ünnep volt, ezért az elnök prémiumot fizetett a házmesternek, Az indokolás: többet kellet takarítani, s persze a zászlókat is elhelyezte a házon. A nehéz munka után megérdemli. Egyébként az elnöki munkakör is sok gonddal jár. Ezért egyes ügyek gyorsabb elintézése érdekében reprezentációs költségek is felmerültek, összesen kétszázötven forintot költött ilyen célra... A két bejelentés hallatán .elszabadultak az indulatok. Egyszerre öten is felugrottak, s nem lehetett érteni semmit a hangzavarban. Végül a harmadik emeleten lakó, tanáros külsejű idős férfi kilépett a többiek elé. A lakók ezre elcsendesedtek. Az elnök kis ideig hallgatta mit mond, de azután felpattant, s bejelentette: nem hajlandó tűrni az alaptalan gyanúsításokat. Még hogy ő iszákos? Amit tett, ahhoz joga volt, de ha nem tetszik majd másképp lesz itt minden! A vitatkozás nem tartott sokáig. Többen elmondták miért kifogásolják az elnök- házmester házaspár viselkedését. Ha ezen nem tudnak változtatni, akkor inkább köszönjék meg az eddigi megbízatást. Habár a lakóknak lett volna 1 okuk a heveskedésre, mégsem telték. Higgadtan mondtak véleményt. Ezt viszont a házmesterné nem állta. Keresetlen hangon vála- ssolgatott, míg újra fel nem zúdult mindenki. „Váltsuk le őket!” — javasolta az egyik sértegetett asszony. Véleményével mindenki egyetértett. Csak éppen a házaspár nem, ami érthető. Paprikaarccal hagyták el a helyiséget. Az ajtóból azonban az asszony még visszaszólt: „Majd megbánják még ezt.. Az eset óta nyugalom, honol a házban, csupán a ház- mesterség megoldatlan. Baj. mert nem t»sz kinek prémiumot adni, Pá,in.r András tanácstitkár posztja, a . járási vezetők rám gondoltak Sok álmatlan éjszakámba került, amíg rászántam ma. gam a cserére. Sajnáltam megválni Kisecsettől, s hogy végül megtettem, ahhoz hozájárult, hogy nem tekinthető ez igazi válásnak azóta is úgy járok haza, mintha semmi sem történt volna, vagy mindössze any nyi, hogy egy falu gondjai helyett félig-meddig kettőéi vettem a váltamra. — Milyen tervek foglalkoztatják a kétbodonyi tanácsot? — Csak u jelentősebbeket említeném. Szeretnénk fellendíteni a község ifjúsági életét. Törpe vízműre, tanácsházra, négytantermes Iskolára volna szükségünk. Az is jó lenne, ha a kastélyba üzemet tudnánk telepíteni. Egészségház építése is felvetődött már. Kétbodony kulturális vonatkozásban falukörzeti közpom Kisecset és Szente tartozik hozzá. A községek termelő szövetkezetei már régebben egyesültek. Léhetsege.- hogy a három települést közigazgatásilag is összevonják? Ha ez megtörténne, különösen Szente szá mára lenne előnyös, ahol a fejlődés, mintha megrekedi volna. Gyakran járok át segíteni, helyettesíteni, így jól ismerem a község prob lémáit. De úgy gondolom az anyagi, szellemi erők összevonásával, ezek célszerű elosztásával és fel- használásával , mindhárom község csak nyerne az „ügy létén". A községek várható egyesülése körül még sokáig elidőztünk. Aztán már csak arra kértem Zahar Kálmánt, hogy a legszigo- rúbban vett magánéletéről, családjáról mondjon néhány szót — Kisecseten építettünk házat, ott lakunk. Három gyermekünk közül már csak a legkisebb van velünk. Lányom tavaly ment férjhez, az ifjú házaspár azóta Rétságra költözött, jelenleg is ott dolgoznak. Most már csak így hármasban élünk a feleségemmel és a fiammal, Nincsenek különösebb vágyaim. Szeretnénk széppé, lakályos sá tenni a házunkat. Szeretnénk, ha néha több időt tölthetnénk együtt, csü ládi körben. Fiúnk elég jól tanul, örülnénk, ha a középiskolában is megállná a helyét és dolgos, becsületes ember válna belőle. Kiss Sándor A cremonai hegedős A szakembereket ma is foglalkoztatja Antonio Stradivari- us személyének titka. Stradi- varlus Cremonában született 1644-ben és meghalt 1737-ben. Már amikor Amati tanítványa volt, 1666-ban elkezdte nevével ellátni az általa alkotót 1. hegedűt. Kezdetben ezek hasonlítottak az Amati készítette hegedűkhöz, csak kisebbek és sötétsárga színűek voltak. 1684-ben fogott hozzá a nagyobb modellek készítéséhez; azokat még sötétebbre lakkozta és számokkal látta el. Az újfajta, meghosszabbított formájú modelljei 1690-ben kerültek ki először kezei közül. A leghíresebb Stadivari-he- geduket ma is ismerik és nagy becsben tartják. Antonio Stradivarius két fia, Francesco és Omobono folytattak apjuk tevékenységét, Stradivarius stílusát később minden hegedükészitő utánozta, de minden igyekezetükkel sem tudták megtalálni a lakk titkát, amellyel hegedűit bevonta. Azt, a gyengéd ragyogásé színt, amely a narancs- sárgától a vörösig terjed, soha senki sem tudta utánozni. NÓvjRAÜ - 1969. április 27., vasárnap
