Nógrád, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-03 / 77. szám

És kezdi isjbél elölről Csodálatos ősz ült a tájon 194 ti-Dán. A Jbuizsóny erdei mar pirosodtak es szóit ül lek, a a napfény csillogva pásztá­zott végig a hegyoldalon. A községben, egy lapos, süp- pedékeny helyen már kije­lölték a Tolmácsi Gépállo­más helyét, s az úton fris­sen festett, kormos traktorok sorakoztak. Az emberek, akik arra jártak vagy arra lopa­kodtak- vegyes érzelmekkel, főként azonban bizalmatlan­sággal szemlélték a gépeket, ezeket a némán pihenő óriás bogarakat. Volt, aki meg is jegyezte némi borzon;.; .1. — Mit akaii.,,.. ezekkel? A földművelésben nem jó a gép. Több terem, ha a jószág dol­gozza meg a talajt. A gép csak megtiporja. Mások viszont tudni vél­ték. hogy drága lesz a mun­kadíj. Dán us kincse kell ah­hoz. A huszonöt eves Diósi And­rás nem győzött vitatkozni a kételkedőkkel. Ö megértet­te és megszerette a gépet azon nyomban. Már próbál­gatta is őket. Időnként be­gyújtott és megpöfög tette, megjáratta a motort. Széles nyomot hagytak a körmök a mély talajban. — Mit véded? — szegez­ték olykor neki a kérdést. — Én ebből élek — mond­ta. — Aztán úgyis a gépeké a jövő... — Az ököré vagy a lóé öcsém — mondta egy idős ember. Diósi csak mosolygott és készült a nagy napra, a gép­állomás avatására. Amikor a vadonatúj trak­torok végigdübörögtek a tol­mácsi főutcán, azért meg­dobogtak a szívek és némi meghatottsággal szögeződtek a szemek az idegen alkal­matosságokra. A traktorosok hetykén, de még bizonyta­lanul ültek a nyeregben, a bogarak olykor kacsázva tet­ték meg az utat, mint a ré­szeg ember. Egy-eg: kacaj is felszakadt. Diósiék azt remélték, hogy a munka megnyugtatja a ke­délyeket és megnöveli a gé­pek tekintélyét. Ámde kide­rült- hogy a magánosok nem rohantak szerződést kötni a gépállomással. Saját igával vagy kölcsönlóval végezték a szántást- vetést. — Ha Mohamed nem megy a hegyhez — mondta Diósi András és már másnap ma­ga járta a környező közsé­gek földműveseit. — Eddig is megvoltunk gép nélkül — mondták töb­ben is. — De a gép mélyebben szánt és gyorsabban — győz­ködött Diósi és amikor sike­rült megegyezni, nyomban beállott a nadrágszíj földbe és mélyre eresztette az eke­vasat, hadd íordítgassa a zsí­ros, csillogó hantokat. Mert szemre csakugyan tet­szetős munkát végzett a gép és egyáltalán nem tiporta, tömítette a talajt. Lazán ma­radt, hogy szinte hangosan lélegzett. Egy-két éven belül azon­ban megalakultak az első termelőszövetkezeti csoporton is. Nógrádon, Tolmácson, FeJ- sőpetényben összeálltak né- hanyan- hogy közös erővel szoktassák jóra a földet. Ne­kik már kellett a gép, mert földjük volt, de felszerelésül; nem. Az új barázdák mezs­gyéket és dűlőutakat tüntet tek el, Diósi Andrásnak meg repesett a szíve a traktor nyergében. 1950-ben pedig, amikor a gépállomásra meg­érkezett az első két Sztáli- nyec, az egyik lánctalpast Diósi kapta. Annak a gép­nek volt igazán ereje. Az azután megmutatta, hogy mit bír a gép a nehéz hegyolda­lakon is! Akkoriban már a gazdák Olvasom az újságot, és nem akarok hinni a szememnek. Megnézem még egyszer, hátha rosszul láttam. De hiába emel­getem, forgatom, közelítem és távolítom, a szöveg csak az marad. Ugyanaz, egy jottányit sem változik. Nem és nem. Ott van, teljes terjedelemben. Még egyszer megnézem olyan erősen, hogy káprázik a szemem, és a kis autók már vi- tustáncot lejtenek előttem. Hát igen. Nézzük csak még egy­szer. Azt mondja a szöveg: „Jó az indítás, jó akkumulátor­ral”. Ez idáig rendjén való. Ha ezt írják, biztosan így le­het. Ha volna akkumulátorom és indítani akarnék, csakis jó akkumulátorral tenném. De utána jön a bökkenő. Vagy­is a folytatás. Mert a továbbiakban ez áll a nagyméretű hirdetés közepe táján. fyAz akkumulátor bizalmi cikk”. Te, jó ég! Hogy kell azt érteni, hogy bizalmi cikk? Talán a titkos iratokhoz hasonló óvatossággal kezelik? Bárki, bármi­lyen erőszakosan érdeklődik is, egy istennek sem árulják el, hogy kinek a tulajdona az az akkumulátor? Jöhetnek a külföldi ipari kémek, titkos ügynökök, nem tudhatnak meg semmit. Mert az akkumulátor bizalmi cikk. Avagy talán azt kezelik bizalmasan, hogy miként javítják meg? De mit csi­nálnak olyan esetben, ha valami rámenős autós akkumu­látoráról van szó? És mindenképpen tudni akarja, hogyan reparálják jogos tulajdonát? Avagy ne adj isten, azt keze­lik bizalmasan, hogy mikor vették át javításra, és mikor adták ki? Elvégre sosem lehet tudni. Az óvatosság nem árt. Megannyi rejtély. Megoldhatatlan talány. Még jó, hogy nincs akkumulátorom, mert akkor most igazán főhetne a fejem. Cs. E. Balassagyarmati piac Nagyobb felhozatalt Tarnak A salgótarjáni piachoz ha- mányt. Eddig csak salátát, pa- sonlóan Balassagyarmaton is rajt és sóskát, lehetett kapni. Az kevés a primőr áru. A téli tá- ünnepekre nagyobb felhozatalt rolású árukból kielégítő az el- vámak él6 baromfibóL Az látás, viszont a tavaszi primo- , , . .-ökből még az ünnepre sem arak a kővetkezőképpen ala- ívértek jelentékenyebb szállít- kultak: Cikket MfiK ár Ft/kg Sz -piaci ár Ft /kg burgonya 2,<U 3,-----3,5b s árgarépa 7s— 6,— gyökér 8,— 8,— vöröshagyma 4,20 4,— j fejes káposzta 3,20 3,— kelkáposzta 4,80 4,— 1 karalábé 3,20 4,— 1 paraj 40,— ) sóska _ 40,— { saláta 4,80/db j alma (Jonaiháru 13,60 _ ; j alma (egyéb) 16,— 1 élő liba 29,— j 1 élő tvrtk­•»0.— jöttek a traktorosokhoz. — Megszánth atnál nála ir­is, Bandi! — Előbb a tszcs-neki Ott jobban kihasználódik a gép. Természetesen eljutottak a magánosokhoz is. Egy év múlva Diósi Andrást meg­tették brigád vezetőnek a trak­torosok között- attól kezdve ő rendszerezte, szervezte a munkát. Motorra ült és be­száguldozta a környező köz­ségek határát, ahol csak dol­goztak brigádjából való trak­torok. Szerelte az elromlott gépet, intézkedett üzemanyag és alkatrész felől. Szabad­nak és boldognak érezte ma­gát. Hatásköre egyre nőtt és bő­vült, hiszen a hatvanas évek­ben szövetkezetté nőtt az egész határ, nagy tábla föl­deken kúsztak, másztak a lomha, de erős gépbogarak. Aztán ahogy erősödtek- szi­lárdultak a tsz-ek, úgy kezd ték átvenni a gépeket az ál­lomástól. Végül már csal; két traktor maradt, még a kombájnokat és cséplőgépe­ket is megvásárolták a szö­vetkezetek. A húszéves év­fordulóra, amikor mint alapí­tó tag, kitüntetést kapott Diósi András, idős Féja Ist­vánnal egyetemben, már jó­formán brigád nélkül maradt a brigádvezető. — Mi lesz velünk? — ve­tődött fel a traktorosokban is a kérdés. Némelyikük elszerződött a szövetkezetbe- többen a ja­vítóműhelyekben kaptak sze­relői beosztást. Diósi András 46 éves fejjel bekerült a gép­műhelybe és a szivattyúal­katrészekre csinálja a mene­tes furatokat. — Nagyon szoros a norma, nem lehet teljesíteni — pa­naszkodik gyakorta Szőke Gyulának, az igazgatónál;. — Pedig ha maguk nem keresnek, az állomás ráfizet — állapítja meg ilyenkor az igazgató. v<.., Nem csoda. , A kot évtizedei szabad levegőn végzett, más­fajta munka elszoktatta őket a műhelymunkától. S azt a normái értyazőt- amelyet az üzemben, ahonnan a bérmun kát elvállalták, a munkások könnyen teljesítik, azt itt Tolmácson szorosnak tartják Bele kell ebbe is jönni ismét. Márpedig ez nem könnyű. Aki a pacsirta dalához szó kott, így tavasz táján már a Napot lesi a műhely abla kán át... lakos György A gondolkodás minőséglánca A minőség sokat emlegetett, mondhatnám divatos fogalommá vált. Legyen jobb a gyer­mekcipő, a gáztűzhely, az acéllemez, a fog­krém, a golyóstoll — követeli a hazai és kül­földi vásárló. Rendben, felelik néha erre, le­gyen jobb, de fizessék is meg a jobb minő­séget. Nem luxusról van szó — replikáznak mások. Lelkiismeretesen kell dolgozni, termel­ni — ez önmagában is jelentős minőségjavu­lást hoz Ügy kell dolgozni, mondta valaki egy, a minőségről szóló beszélgetésen, hogy egyetlen pillanatra se feledj ül;: önök is, mi is vásárlók vagyunk...! Hasznos ez a párbeszéd, hasznos, hogy u minőség mint beszédtéma napjaink sztárja. De sok még az üres fecsegés. 4 Vállalati vezetőkkel beszélgettünk "• nemrég a minőséglánc terjesztéséről, népszerűsítéséről. Egyikük panaszkodott, hogy a munkások, művezetők szakmai, műveltségi színvonala mennyire gátolja a gazdaságirá­nyítás reformjának megértését, s ezzel haté­konyabb érvényesülését. Még élcelődött is azon, hogy egy munkás miként számítja ki, aznap mennyi alkatrészt kell előállítania ah­hoz, hogy megszokott keresetéhez hozzájusson. Ebben a számításban a minőség rendszerint így szerepel: „ha van benne rossz is, talán elmegy, nem veszi észre a meó”. Ha a mun­kás ilyen természetű aggodalmai erősebbek, valamennyivel (tudja már, hogy mennyivel!) „megfejeli” a normát. Így, ha a hibás dara­bokat észreveszik, a minőségi levonás ellené­re is meglesz a pénze. Ha nem veszik észre — annál jobb. A példabeszéd tanulsága: sok munkás nem érti a minőség nagy gazdasági, társadalmi je­lentőségét. ezért csak saját anyagi előnyeivel törődik. így van-e? Vajon élcelődés helyett nem a régi bérezési rendszerben kéne keresni a hi­bát? Abban a bérezési rendszerben, amely­nek középpontjában ma is a mennyiségi elv áll? Az utóbbi időben ugyan egyik-másik üzem­ben, több-kevesebb következetességgel pró­bálkoznak a bérrendszer megváltoztatásával is igazodni az új követelményekhez — mint például az üveggyárakban. De a legtöbb üzemben legfeljebb a mozgőbér fokozottabb, a minőséget jutalmazó felhasználásának gon­dolatáig jutottak el ahelyett, hogy a bér­rendszer gyökeres megváltoztatásával annak középpontjába a minőséget állítanák. Ha egy vállalat létjogosultságát eldönti, hogy olyan terméket állít-e elő, amelyre a piacon Keres­let van. de még ezt a terméket is csak ak­kor értékesítheti nyereséggel, ha az egyéb­ként szükséges cikk minősége is kielégíti a piaci igényeket, aligha lehet vitás, hogy a cik­ket előállító munkás bérezési rendszerét, él­veit is e követelményekhez kell alakítani. Ha ez a felülvizsgálat sok helyen ké- —sík, nemcsak azért van, mert a bére­zési politika bonyolult probléma, hanem azért is, mert a termelés minőségláncát helyenként nem előzi meg — vagy nem jár együtt vele — a gondolkodás minőséglánca. A bérezést említettem, mert a legközvetlenebb, legmin­dennapibb hatással ez van a munkások tevé­kenységére, így az előállított termék minősé­gére. És nem állítom, hogy az iménti példá- lódzásban nincs igazság. De némely vállalat vezetői túlságosan elégedettek önmagukkal, ha munkásaik átlagbére egyik évről a má­sikra, egy két vagy három százalékkal emel­kedett — anélkül, hogy elemeznék, miként vo­natkozik ez a kiváló minőségű terméket elő­állító munkásra, s miként a gyatra kezű vágj1 hanyag munkásra. De tapasztalni mély gazdasági szükségsze­rűségek felszínes értelmezéséi más kérdések­ben is. Egy budapesti vállalat — amelynek Salgó­tarjánból jelentős megrendelései származnak — termelési osztályvezetője melegen üdvözöl­te a salgótarjáni munkások kezdeményezését, a minőségláncot, s lelkes szavakkal ecsetel­te benne saját gyára munkásainak tenniva­lóit. Egy megjegyzésre azonban, mely sze­rint gyárának egyik terméke csak bizonyos műszaki fejlesztés következtében válhat tar­tósan jó minőségűvé, egyszeriben fagyossá, diplomatikussá vált. Ugyan miért? Egy sal­gótarjáni nagyüzem osztályvezetője nagy meg­elégedéssel állapította meg: megszűnt a harc a meó és a vállalat igazgatója között, bebizo­nyosodott — mondta —- hogy a termékbe nem lehet „belemeózni” a minőséget, azt be­le kell gyártani. Aztán ugyanez az osztályve­zető megkísérelte a további reklamációknáfc elejét venni úgy, hogy a gyára egyik termé­kével szemben támasztott minőségi követel­ményekből igyekezett „lealkudni” (ha nincs reklamáció, minőségi hiba sincs, gondolván?) Mi volt ez? Rövidzárlat? Megfeledke- • zett volna arról, amit öt perccel az előtt ugyanő mondott: 1969 nem az az év, amikor a minőségről lehet alkudozni? És nogy a minőséget a termékbe „balé kell gyár­tani”? Aligha egyszerű feledékenységről van szó. A tizenöt—húsz éve berágódott mennyi­ségi szemlélet egyik napról a másikra nem adja fel hadállásait — még akkor sem, ha a szakítás szándéka őszinte, határozott. Rá­adásul olyan harc ez, amit nem puskával, ágyúval — vagy pufogó frázisokkal — keli megvívni, hanem önképzéssel, társadalmilag, politikailag, gazdaságilag életbevágó tudni­valók megismerésével, következetes elfogadá­sával, és persze alkalmazásával. A salgótarjáni ifjúmunkások kezdeménye­zése, terjedő mozgalma, a minőséglánc azt bizonyítja, hogy a munkások egy nem is jelentéktelen része messze lát. S ahol a moz­galom megjelenik, általában támogatják a vezetők is. Szavakkal, cselekedetekkel. He­lyenként azonban csak szavakkal. Vagy, mert az ilyen vezetők — munkásaikkal ellentétben. — csak az orrukig látnak, vagy mert a mi­nőséglánc némely vezető számára kényelmet­len dolgokat tartogat: rákényszerít a gondol­kodás minőségláncára, igazgatótól művezető­ig. De amikor egy munkás — az „egyszerű” dolgozó — személyes garanciát vállal saját munkájáért, ezt a kockázatvállalást képtelen­ség csupán tudomásul venni, csupán üdvözöl­ni. A legszebben hangzó szólam sem helyet­tesítheti a felismeréseken és friss ismereteken alapuló, a gondolkodás új mechanizmusán alapuló tetteket, akár munkásról, akár veze­tőről légyen szó. Csizmadia Gén de niEM MnGneuvosnn A falon tábla: öregek Klub­háza. Kívülről rideg, szürke vakolatú ház Salgótarjánban, a Május 1. utcában. A kopott lépcsők azonban derűs, meleg világba vezetnek. A meleg szó szerint értendő, amint meg­nyílik a külső ajtó, kelleme­sen csap meg. A ki hallatszó hangokra az ember felkapja a fejét. Vidám beszédfoszlá­nyok, nevetés, dominó koppa- nása. Valaki lecsavarja a rá­diót, most még tisztábban ki­szűrődnek az öreges hangok­Akik naponta eljönnek ide. kemény életre néznek visz- sza. Sokat dolgoztak, küsz­ködtek és most öregségükre egyedül maradtak- Még akkor is, ha egyiknek-másiknak vannak gyermekei, hozzátar­tozói. Ilyenkor még keserve­sebb a mellőzés. Kihűlt körü­löttük a levegő, némelyikhez napokig nem szólt senki a családból. Az egyedüllét ke­serve, a gondoskodás, a szere­tet utáni vágyódás hozta el őket az öregek napközijébe. Itt meleg szoba, kényelmes heverók, takaróval tóiéit nyugágyak, televízió, rádió és mindenekelőtt ebéd várja őket. Körülülik az asztalokat és kártyáznak,' beszélgetnek, rádióznak, kézimunkáznak, vagy ledőlnek pihenni. Nyo­ma sincs az elkeseredettség­nek, nyomasztó magánynak. Otthonra leltek, jönnek min­dennap, csak a betegség tart­hatja vissza őket. Azt fájlal­ják leginkább, ha ünnep vagy vasárnap közeledik, mert ilyenkor nem tudnál; mihez kezdeni, hiányzik a megszo­kott környezet. Egyetlen férfi közöttük Vili­nek István, vagy ahogyan mindannyian emlegetik, Pis­ta bácsi. Magas, szálas öreg­ember, nem látszik, hogy het­venhat évet hordoz a vállán. Valamikor pincér volt, bejár­ta az országot, még az egyik leghíresebb pesti szállodában is dolgozott- Két éve, hogy idejár, minden,nap megjele­nik Rozi nénivel együtt, aki­vel Pálfalváról járnak tó a Május 1 útra. Pista bácsi tit­kos nagy szenvedélye a vers­írás. Nem dicsekedett vele so­ha, inkább csak önmagát szó­rakoztatta. Ez a szenvedély az évek múlásával sem kopott meg, mert nemrég írt egy hosszú-hosszú, harmincöt strófából álló verset- Most meglepetésként egy képet akar behozni az otthonba, amely Petőfi édesanyját áb­rázolja. Hadd nézegessék a mamák, mondja és kacsint egyet hozzá. Az otthon legidősebb lakója Péntek néni. aki a napokban tölti be kilencvenedik élet­évét- Az Üttörő úton lakik, és onnan minden áldott nap elti­peg fehér botjával, nem aka­dályozza sem a hó, sem az eső. Rosszul lát, nem tud ol­vasni, kártyázni a többiekkel, ezért ha szórakoztatni akarja magát, harmonikátok. Reszke- teg kézzel ugyan, de eljátszik öt—hat nótát, amit még fia­tal lány korában tanult. Szü­letésnapját közösen megün- neplik, erről különben sem feledkeznek meg soha. Péntek nénié még ünnepélyesebb lesz a szokottnál, mert őt ez alka­lommal felköszöntik a közeli általános iskola diákjai. Hiá­ba, kilencven esztendő nagy kor, jól esik a figyelmesség. A nappali szoba melletti ebédlőből varrógép zúgása hallatszik Vidáman kattog, mintha csak fiatal lábak haj­tanák. Ee itt a varroda, mu­tatják tó A fővarrónő a ked­ves, derűs Szlivka Mariska néni, az ő segítőtársa Margit néni. ök ketten szabják, varr­ják, szűkítik, bővítik, leenge­dik vagy felvarrják az odajá­rók ruháit. Mostanában ugyan inkább felvarrják, mert amint Mariska néni mondja, „az öregasszonyok is divatodnak.” Az asztalon a legmodernebb önműködő rendszerű vasaló, Mariska néni végighúzogatja a ruhán, szinte féltő szeretet­tel. Varrónő volt a szakmája, most sem tud egyetlen pilla­natig munka nélkül élni. „Igaz, hogy botocska van ná­lunk — nevetnek —, de min­dig dolgozgatunk valamit-” Megmutatják a képeslapokból összeállítóit dobozokat, a rongycsíkokból horgolt térítő­két és nagyon büszkék a dísz- párnákra, amelyek ott ékes­kednek a heverőlkön. Tevé­kenyek, jókedvűek, csak ak­kor komorul el egy-egy arc, ha véletlenül ae otthoni ügyekre terelődik a szó. Hallgatag egyelőre Kovács néni is, ő ebben a hónapban jött. ősz haja sima, szoros kontybán lapul a fejére, de szeme már derűsen néz a vi­lágba. Beleilleszkedett az itte­ni életbe, megfogta a közös­ség ereje. Talált, elfoglaltsá­got magának, ha semmi dolga, akkor a televíziót nézi. Azt mindannyian nagyon szeretik, főként az iskola-televízió mű­sorát. Nem múlik el úgy egyetlen számtan- vágj törté­nelemóra sem, hogy ők meg ne néznék. Nem szakadnak el az élet­től. Fodor Vilmosné, a vezető­nő azt is megsúgja, hogy me­legebb időben, hazafelé me­net csoportosan Műinek a szökőkúthoz. ott nézelődnek. Tavaly az egyik néni még férjhez is ment közülük. Most arra készülnek, hogy megláto­gassál; a József Attila műve­lődési házat. Kívülről már sokszor megcsodálták, tót szeretnék egyszer belülről is megnézni. Ezek az öreged; társtalanoJ élnek, de nem magányosan. A családjuk helyett nagy. közös családra találták, és ez segít elviselni a magányt. Meghív­nak máskorra is. és amikor elköszönök, megajándékoznak egy képeslap-dobozkával. Csatai Erzsébet NOGRÁD - 1969. április 3., csütörtök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents