Nógrád, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-30 / 74. szám
Tahi Liiszfö 1 féltékeny ember Nagy idők tanúi (V.) A mi halnttaink bennünk élnek, kommunistákban, akik hőseiket nem vak bálványimádással, nem vénasszonyos siránkozással ünnepeljük, hanem azzal, hogy utánozni igyekszünk őket, hogy az ö szellemükben cselekszünk.. (Sallai L) A dicsőséges Tanácsköztársaság nagy vezetőjének szellemében járunk el, amikor e felejthetetlen napokra és hőseire az ő kívánságának megfelelően emlékezünk: „A magyar- országi proletárforradalom történelmi jelentőségét is csak akkor mérhetjük le valójában, amikor a nemzetközi proletárforradalom korszakának új szakaszában, az új Magyarországi Szocialista Tanácsköztársaság perspektívájából fogunk reá visszapillantani, mint a győztes európai proletárforradalmak magyarországi főpróbájára.” Ennek az eszmének élt, ennek várható győzelméért küzdött szóban és írásban, amíg a személyi kultusz önkénye ki nem oltotta az életét. Életútját „Válogatott írások és beszédek” c. kétkötetes műve mellett hűséges élet- és harcostársa Kun Béláné (született Gál Irén) „Kun Béla" című műve alapján rajzolhatjuk meg. Kun Béla élettörténete és a történelmi krónika mögött szerényen húzódik meg a szerző élete, egy asz- szonyé, akit nem kímélt sem a történelem vihara, sem az önkény, akit a polgári boldogság helyett csak a forradalmár optimizmusából táplálkozó, de igaz boldogság és hűség kísért minden útj.án. Amikor Kun Bélára emlékezünk, előtte is mélységes tisztelettel hajtunk fejet és köszöntjük ezért a nehéz hűségért. Kun Béla, Erdélyben, a Szilágyságnak egy kicsiny, hét- száz lelket számláló falujában, Leién született, 1886. február 20-án. Apja falusi jegyző volt. A falusi szegénység életéről már ekkor hiteles élményeket szerez, hisz a környék a kegyetlenségéről híres gróf Degenfeld uradalmához tartozik- . A középiskola első éveiben Zilahon jár, abba a középiskolába, ahol Ady Endre is tanult. Egy ideig Ady Endre házitanítója is volt a kis Kun Bélának. Kölcsönös tiszteletük és barátságuk még innét datálható, a közös újságírói esztendők csak elmélyítették ezt a barátságot Kim Béla Adyt a XX. század legnagyobb forradalmi költőjének tartotta, és később Kolozsvárott levő lakásukban egyetlen fényképet őriznek a falon: Ady fényképét aláírásával: „Kun Bélának szeretettel, Ady Endre.” Gimnáziumi tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban fejezte be. A gimnázium igazgatója már ekkor figyelmezteti az apát, hogy ha nem tudja a fiát a felforgató eszmék hirdetésétől visszatartani, akkor lehetséges, hogy a fiából nagy ember lesz, de az is lehetséges, hogy felakasztják. Szülei kívánságának megfelelően beiratkozott joghallgatónak, bár tudta, hogy nem lesz se bíró, sem ügyvéd. Az újságírással jegyezte el magát, a munkások elégedetlenségének adott hangot s ezért több ízben el is ítélték. Hathónapi államfogház büntetésre ítélték pl. „Bestiák az utcán” című cikkéért, amelyben a kőművessztrájk alkalmával elkövetett brutalitások ellen' tiltakozik. Joggal mondta egyik beszédében: „Ebben az országban, ahol minden szolgabíró — cézár, minden rendőrkapitány — despota, minden jegyző — Lukács-szerű panamista. lehetetlenné teszik a sajtó életét.” Újságírói működésével és a Kerületi Munkásbiztositó Pénztárnál betöltött tisztségeivel megnyerte a munkásság bizalmát és 1913 őszén a kolozsvári pártszervezet küldötteként részt vett a Magyar Szociáldemokrata Párt XX. kongresszusán. 1914. — a világháború indulásának éve: Kun Béla is a frontra kerül hadapród őrmesteri rangban. Innét esik orosz fogságba 1916-ban- Még ugyanebben az évben megtalálta az összeköttetést a tomszki pártszervezettel és tagja lett a bolsevik pártnak. Tomszkban propagandista és Literátor, majd a városi párt- bizottság tagja. A hadifogságban ismerkedik meg Lenin legfontosabb műveivel, majd 1917 végén Pétervárra utazik, ahol személyes ismeretséget is kötnek. Kun Béla a század legnagyobb géniuszának tartotta Lenint: „Ha hinni lehetne a vándorló lelkekről szóló hindu hitregékben — írta 1918 júniusában — talán azt lehetne mondani róla, hogy a munkások legnagyobb tanítómesterének, Marx Károlynak szelleme költözött belé, hogy új testhüvelyben folytatva életét átvigye a valóságba azt, amit tanított, amiért küzdött. Kun Béla munkatársa lesz a Pravdának, egymás után jelennek meg brosúrái: Mit akarnak a kommunisták?, Kié a föld?, Ki fizet a háborúért?, Mi a Tanácsköztársaság? Ezeknek az írásoknak rendkívüli nagy hatásuk van mind a százezernyi magyar hadifogoly, mind pedig a magyar- országi munkás és paraszttömegekre. A tudatosodás jele, hogy 1918. március 24-én megalakították az Oroszországi Kommunisták Pártja Magyar Csoportját. 1918. április 13-án zajlik le Moszkvában a volt hadifoglyok össz-oroszországi kongresszusa, amelyen négyszáz delegátus ötszázezer szervezett hadifogoly küldötteként jelenik meg. Kun Béla beszédet mond a magyar hadifoglyoknak: „Menjetek haza és gyújtsátok lángra az egész országot, törjetek össze minden akadályt, amely az elnyomottak felszabadításának útjába merészkedik... Gyújtsátok lángra, ahogyan azt Dózsa György csinálta.. Fegyveres fölkelés nélkül semmit se értek el.. - Ti Itt éltetek, láttátok az orosz forradalmat, amely megmutatta, hoey a proletariátus csak saját keze munkájával érheti el önmaga megváltását.. ” Ö maga még részi vesz a moszkvai ellenforradalom leverésében és a polgárháborúban részt vevő internacionalista zászlóaljak szervezésében, majd hazatér Magyarországra. A pártalapítás munkája, majd az áruló szociáldemokraták közreműködésével történt bebörtönzésük aljas eljárásai közismertek. Az eseményeknek azonban már semmiféle ellenkezés nem állíthatott gátat. 1919. március 21-én Kun Béla a világ dolgozó népének jelenthette: „Jelentjük a világ munkásainak, hogy Magyarországon a szociáldemokrata párt és a kommunista párt szocialista párttá egyesült, és az egész munkásság, katonaság és parasztság nevében megteremtették a proletárdiktatúrát, amely egyetlen csepp vér kiontása nélkül átvette az államhatalmat. . S ahogy az előkészítő programokban jelezték, megkezdték a nagy alkotások létrehozását. Kun Béla szerepét a Tanácsköztársaság nagy munkájában, majd a bukás utáni hatalmas méretű munkásságát csak egy más alkalommal fejthetjük ki. Itt most csak Lenin szavait idézhetjük, akinek Kun Béla személye maga is elég garancia volt arra, hogy a magyar forradalom kommunista irányba terelődött: . öreg emberek azt szokták mondani: felnőttek a a gyerekek, emberré lettek, most már meghalhatunk. Mi nem készülünk meghalni, mi haladunk a győzelem felé, de amikor olyan gyermeket látunk, mint. Magyarország, ahol már szovjethatalom van. akkor azt mondjuk, mi már megtettük a magunkét nemcsak orosz, hanem nemzetközi méretekben is.. ” Csukly László 3 NÖGRAD — 1969. március 30., vasárnap A mikor Szekeres Lajos annak idején nőül vette Lipták Ilonkát, ismeretségi körükben az a nézet alakult Id, hogy házasságuk boldog és tartós lesz, de csak egy esetben, ha Lajos leszokik legendás féltékenységéről. Lajos még csak udvarolt Ilonkának, amikor már minden lépését számon tartotta. Heggel, délután, hajnalban razziaszerűen fel-felhívogatta telefonon. Legszívesebben hermetikusan elzárta volna Ilonkát a külvilágtól, annyira szerette. A lány eleinte nemcsak eltűrte ezt, de szinte büszke volt rá. Később már idegesítette, hogy Lajos állandóan ellenőrzi, hogy keresztkérdéseket tesz fel, s hogy őrjöngeni kezd, ha menyasz- szonya három kedves szót szól valami férfiemberhez. És joggal idegesítette, mert szerette Lajost, és semmivel sem vétett a hűség ellen. A féltékenység a becsületes nőket bántja legjobban. A hűtlenek számolnak vele és felkészülnek rá. A hűtlen nő meg tudja magyarázni, hogy nem hűtlen, ugyanezt a hű nő nem tudja megmagyarázni. A becsületes nő vagy nem veszi komolyan az oktalan féltékenységet, vagy dühös lesz tőle — s ezzel mindkét esetben arról győzi meg a férfit, hogy oka van a féltékenységre. Ilonka hű volt Lajoshoz, s ezért sokat szenvedett. De bízott abban, hogy a házasélet majd megváltoztatja Lajost. És nem csalódott: Lajos még féltékenyebb lett. Lajos naponta nyolc órái dolgozott hivatalában. A nap másik tizenhat óráját megosztotta a feleségével. Hogy pe dig a távoltöltött nyolc órái se nyugtalankodja át, időnként hazaszaladt néhány percre a hivatalából. Ilyenkor lent várta a taxi, csak éppen hogy kezet csókolt a feleségének és már rohant is vissza. Mi baráti 1 aggodalommal néztük mindezt. Ügy véltük, hogy Lajos féltékenysége kóros természetű, s a kezdődő elmezavar első tünete lehet. De Ödön, aki egy irodában dolgozott vele, azt állította, hogy Lajos normális, hivatali felettesei szeretik, szorgalmas, pupillazavarai nincsenek, reflexei kifogástalanok. Akkor már túl voltunk azon, hogy Lajosnak prédikáljunk, és a józan észre hivatkozzunk. Éppen én magyaráztam neki egyszer, hogy a féltékenység apja a hitvány önzés, anyja az alacsonyrendű- ségi érzés — legyen hát önzetlenebb és legyen önérzetesebb, különben éppen az ellenkező eredményt fogja elérni. Lajos akkor szinte bűntudattal magyarázkodott. — Halálosan szeretem a feleségemet — mondta —, és nem hiszem, hogy baj származhat abból, ha vigyázok rá. Gondolj csak arra, hogy ha veszel egy jó jegyet valami prömierre vagy koncertre, amely nagyon érdekel, napjában hatszor is megnézed, nem veszítetted-e el azt a jegyet. És mindannyiszor külön örülsz a rád váró vgyönyörűségnek, valahányszor látod, hogy a jegy megvan. — De a helyedben én attól félnék, hogy a jegy elkeveredik, és hm... elvész. Addig nézed, hogy megvan-e amíg éppen te magad veszted el. Hogy a hasonlatnál maradjak. Lajos legyintett: — Szamárság! Én jóhiszemű féltékeny vagyok. — Hogy értsem ezt? — Nézd... Én Ilonkának nem a hűtlenségéről akarok meggyőződni, hanem a hűségéről. Ez nagy különbség! Érted? — Értem - hazudtam, és láttam, hogy egészen reménytelen az ügy. Lajost nem lehet észre téríteni. Mindegy — gondoltam, és levettem a kezemet Lajosról. De nem úgy Ilonka, aki végre a cselekvés terére lépett. Olvastam ugyanis valami orvosi könyvben, hogy a féltékenység sokszor idegzavar és ha rendszeressé válik, kóros állapot, amely gyógyításra el is mondta kóreseteinek egyikét: K. J. mérnök kínzó féltékenységét és csodálatos gyógyulását egy rövid kúra után. Ilonkának ez szöget ütött a fejébe. Addig magyarázta neki, hogy a kórral könnyebb megbirkózni még idején, míg Lajos — nyilván emlékezve az én prédikációmra is — ráállt, hogy felkeresi a professzort. De abban a pillanatban, amint ráállt, már gyanakodni is kezdett: — Szóval, járjak doktor Ké- nesihez... És te azalatt mit fogsz csinálni, ha szabad kérdeznem? Ilonka nem szerette volna, ha ezen bukik meg a kecsegtető terv. Készséggel felelte: Lányi Sarolta Itívasz 1919-ben Ropognak a tavaszi csontok — Boldog az ember, máris boldog. Fakadnak a tavaszi nedvek - Jegy nélkül kapjuk a jókedvet. Fészket keres vidor madárhad - fészke lesz embernek, madárnak. Didereg a zsugori vénség - fütyürész a dolgos szegénység. Mindenkié az üres osztag — mindenkié a teli osztag. Vörös lobogók lobognak, vörös katonák robognak. Gyerekek játszadoznak, dalolnak Az ő szemükben ragyog a Holnap. (1919) — Minden alkalommal veled megyek és ott várlak meg a várószobában. Te csacsi! Erre már Lajos sem tudott mit szólni. Másnap, már hétfőn fel is kereste doktor Ké- nesit. Az elismert analitikus mindjárt az első alkalommal negyven percig elbeszélgetett Lajossal. Hogy miről, azt nem tudom, mert Ilonka sohasem kérdezte meg, márpedig én Tlonkától hallottam a történetet. Tény azonban, hogy az első vizit után Lajos szinte megilletődve jött ki a csupa- fém-csupaüveg rendelőből, na gyón nyugodtnak látszott. As utcán hazafelé menet derűs történeteket mesélt katona korából, s egy szóval sem említette Kénesi doktort, sem azt, amit hallott tőle. Két héttel később Lajos a lépcsőn lefelé jövet azt mondta: — Azt hiszem, már csak egy hétig kell idejárnom Gondolom, okosan tennéd, fiacskám, ha nem kísérnél el többet. Unalmas lehet ez neked, menj el Irmáékhoz néha tudod, hogy várnak. De Ilonka nem tágított. A nagyszerű sikernek részest: volt, csak nem hagyja cserben a közös művet? Feljárt ő bizony rendületlenül a keze lés legvégéig. Kereken négy hétig tartót, az egész. Ilonka boldogan jött el Lajossal az utolsó vizis után. Mindketten meghatódó!- tak voltak és boldogok. Lajos azért, mert végére ért a sok — ég költséges — beszélgetésnek, Ilonka meg azért, mert Lajos az utóbbi napok ban már kezdett egészen ki fogástalanul viselkedni. Ilonka arra gondolt, hogy nyugalma lesz, és békesség lengi majd be otthonukat. Lajos örökös gyanakodása nem fogja megszégyeníteni — milyen jó, hogy néha orvosi könyveket olvas. De nem sírt, csak egy kicsit nedves szemmel lépegetett Lajos mellett L ajos oldalt nézett rá, és látta, hogy szomorú. Megállt, két kezét a vállára tette, és szembenézett vele. A szemében furcsa fény lobogott: — Miért van rossz kedve? — kérdezte szárazon. — Ó.. semmi.. semmi... — Legyen őszinte... vallja be azt, amit úgyis tudok,. Magának megtetszett doktor Pruloiér Páli Gubbasztott a falu szélén, az árokparton, amikor András rátalált. — Ki vagy, cimbora? — A katona. — A frontról? — Fogságból, pajtás. A világ végéről. — És most hazatérsz a faludba? — Haza, csak éppen fogytán az erőm. — És most sietős a dolgod. — Az lenne, ha bírnám. Tegnap óta már csak ez a kulacs tartja bennem a lelket. Meghúzod? — Nem, köszönlek, cimbora. Inkább gyere. Nálunk megpihenhetsz, aztán folytathatod utad. András bevezette a faluba, egyenest az irodájába, aztán parancsot adott a kajlabajszu őrnek, hogy amit csak tud, teremtsen elő a cimborának, aki messzi útról jön és hosszú út áll még előtte. És elköszönt, mert hogy rá várnak még itt, meg ott. de majd visszajön. Az őr kenyeret meg avas szalonnát talált sebtiben, s csak akkor szólt, amikor a katona mindent bekebelezett. EGYSZER KATÓIM katona. Nekem még nem pofi: benne részem. Gyerek voltam., amikor ledobott egy ló az uraságnál. Azóta sánta vagyok. Ezért nem kellettem. — És most? Behívtak? — Mondták, szükség oá*. mindekire. — Rád is? — A puskámra. — A direktórium elnöké— Most már könnyebb, katona? — Mintha kicseréltek volna. — Az jó. — Ojra embernek érzem magam — s nyújtja a kulacsát. — Buktasd meg, pajtás. — Hát... leienném én is. . még rá — nyel nagyokat az őr. — Azért csak igyál. — Szolgálatban vagyok. — Ettől ugyan még lehetsz ... — Jó. De csak egy kortyot. Az ízéért. Az egészségedre. — A tiedre, pajtás. Én már letettem a fegyvert. — Hát.. letenném én is... soha nem voltam én katona.. hamar elfárad a kezem a puskától ... — Akkor tedd le. — És ki veszi fel helyettem? Talán te? — Nekem elég volt öt hosz- szú év. — No, látod. Akkor nem lehet. — Nem? — Valakinek fogni kell. — És aki idehozott? Fiatalabb még nálam is. — András? Fiatalabb. De rá másként van most szükség. — Parancsnok talán? — Az egész falué. A direktórium elnöke... — Egy valamit szeretnék tudni katona: Mitől féltetek ti odakinn a legjobban? — Nem tudom én azt. — Mi volt a legrosszabb, ami érhetett? — Talán a fájdalom. — A fájdalom? — Meg a fájdalomtól való félelem. — Biztos, hogy így volt? — Ha te is ott lettél volna, pajtás... — Persze... meglőttek? — Kétszer ... Tudod te, mi az, feküdni a golyók záporában, tehetlenül? — Féltél? — Legfeljebb a szenvedéstől. — Mástól nem? — A szomjúságtól. .. meg a fáradtságtól .. — És a haláltól? — A haláltól. pajtás? Ugyan... — Azt mesélik, ti megvetettétek a halált. — Túl sokáig feküdt mellettünk a lövészárokban. Még tisztelettel is adóztunk volna neki? — Lehet, hogy igazad van. nek? — A direktóriumnak. — És mit ad cserébe a te direktóriumod? — Földet adott. — Az jó. Minthogy cselédember volnék. — Az voltam én is márciusig. Az uraságnál. — És mondd csak. pajtás, mindenkinek adott földet a te direktóriumod? — Aki jogosult rá. — Adna nekem is? — Adna. Mivel cselédembet volnál. Anna lép be, az irodistalány. — Már jobb? — kérdi a katonát. — Sokkal jobb. — A színe is más lett — áll föl az őr — Hát akkor... nekem most mennem kell. Járok egyet. Ég áldjon, katona. — Ég veled. — És gondolkozz azon, amiről beszéltünk — sántikál az őr. — Gondolkozom, pajtás... — Fájnak a lábai — jegyzi meg Anna. amikor magukra maradnak. — Fájnak. — Megy tovább, katona?
