Nógrád, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-21 / 67. szám

ÜJ DALAIVAL v lóth Árpád Kárpáti Aurél Óda a Naphoz ?ö«taí«eseti szép és nagyszerű ésodéja a Jiegújhódott világnak, köszöntünk téged: felkeld vörös Nap, ki az orosz keleten ébredtél, és tüzet orcáddal a Kárpátok ge­rincéről most egész Európa felé •ngárzol. Cl, szokatlan fényességedtől még bokák szeme káprázik, a félho­mályhoz szokott tekintetek még Salán révedeznek, de a sziveket már átsütötte perzselő forróságod, • ezeket a kigyulladt sziveket töb­bé nem lehet megölni, leverni, el­hallgattatni. Ezekben a szivekben piheg, dobol, él a halhatatlan jö­vendő örökkévalósága Nap, Nap, aranytflzes szent égi Mat, valaha pogány ősök ezen a tájon fehér paripát áldoztak ne­ked, hajnali jöveteledre. Mi is ál­dozunk most neked, a fölszaba­dult Ember hitével, s oltárodon, a Szabadság oltárán, hamuvá éget­jük a múlt halott bálványait: a kapitalizmust, a militarizmust. s az imperializmust, s az oltártflz ropogásából Ujjongva halljuk ki a születő új emberiség diadalmas himnuszát. Nap, Nap, Vörös Nap, ezredéve­ken át elnyomta rabszolgák, szol­gák, jobbágyok, kiuzsorázottak szabadság után sővárgó vágyának szimbóluma: széttört bilincsek, fel­emelt homlokok, vakító fényessé­gedbe bátran tekintő szemek kö­szöntének. Jöjj és szállj feljebb, egyre magasabbra a tavaszi égen, hogy szétszóródó, életet adó su­garaiddal beteljék a Világ, s an­nak minden nemzetsége. Hiszen a Te világosságod az Ele* vilá­gossága, a Te tüzed az Elet tüze, s a Te erőd az Klet ereje, amely legyőzi a Halál sötétjét, hidegét, ds néma mozdulatlanságát. Aki Téged köszönt, az Eletet, s Jövendőt, az Örök Változást kö­íKön ti, S széttárt karokkal, szédül­ten issza, szívja, lélegzi be fénye­det, melegedet, folyton sugárzó és el nem fogyó erődet. Móra Ferenr MEMENTO diáraus Égess és teremts, Vörös Nap, 0 ha deleiére érsz, állj meg legfölűl n istenek örökkévalóságában. Ne­ki a megváltást hozod az felbő ne sápasz- aa orcád, s ne legyen sóba al- konyatod­Proletárdiktatúránk első he­tén túl vagyunk. Talán sohase volt még a történelemben dik­tatúra, amely ilyen megalku- vástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges letl volna. A történelem eddig csak véres diktatúrákat ismert. A szegedi lapok egy hétig tele voltak rendeletekkel, amelyek hátterében a statáriális bíróság töltött fegyvere meredezett, s ennek a fegyvernek egyszer sem kellett elsülnie. Talán azért, mert mindenki tudta, hogy ez a fegyver komolyan meg van töltve. De a köznyu­galomban szerepe van a sze­gedi józanságnak is, amely nem megy fejjel az elkommu- nizált fainak. A diadalmas nroletariátus nemcsak fenye­get, hanem ígér is: irgalmatlan halált annak, aki moccanj mert az új világrend ellen, emberi megélhetést mindenki­nek, aki beéri azzal, amit a maga becsületes munkájával kereshet a más verejtékezése nélkül. A proletariátus nem vérre szomjas, hanem boldog­ságra s abból mindenkinek juttat annyit, amennyi megil­leti. Kinek lehet ez ellen sza­va ebben a nagy munkásvá­rosban, amelyet akik naggyá és erőssé tettek, azok legin­kább kizsákmányoltak voltak, öntudatos fizikai és öntudat­lan szellemi proletárok? Nem lehetnek sokan, akiknek van mit siratni; akiknek van okuk veszett fogcsikorgatással fel­horkantam az új rend ellen, amely elszedi tőlük a prédát és titkos konventikulumokon alattomos tőrt köszörülni a diktatúrára, amely azon rette­netes sorsra fogja őket kény­szeríteni, hogy ők is érjék be annyival, amennyi embertársa­iknak jut Ezeknek az okulá­sára jegyezzük fel'a követke­zőket: 1793-at írtak, a nagy fran­cia forradalom negyedik esz­tendejét mikor Lyon kitűzte az ellenforradalom fehér zász­lóját. Lyon Párizs után az el­ső városa volt Franciaország­nak nem szellemre, hanem te­rületre és gazdagságra. Dúsan megáldott a természettől, de lélekben sivár és szegény. Az irodalom kicsibe véve, a mű­vészetek semmibe. Egyetlen életcél a gazdagodás, az eré­nyekből csak a haszonhajtók kultiválva. Ahogy Lamartine mondja: Lyon mindig nagy népet mutatott fel, de nagy embereket igen ritkán. A nagy tehetségtől féltek, mert nyugtalanítónak ítélték, amely megzavarja a szabályt, a szo­kásoknak e szuverénjét. Az ilyen várost, mint Lyon volt, az eszmék harca nem­igen háborgatja, az emberek tradíciókból élnek, az öröklött szokásokat és véleményekei úgy hagyják utódaikra, mint aranyaikat, anélkül, hogy tisz­taságukat és jóságukat meg- vizsgálgatnák. A párizsi for­radalmat mindazáltal megta­posták a lyoni polgárok, ha csak mérsékelten: le a naplo­pó monarchiával, le az arisz­tokráciával, legalább nem kell velük osztozni a gazdagságban és hatalomban. Éljen a köztár­saság, amely a felettünk álló zsarnokságot elsöpörte. A párizsi forradalom azon­ban itt nem állhatott meg. A nemzetgyűlés — az első for­radalom — ledobta a társadal­mi zsarnokság épületének ku­poláját, a konvent — az új forradalom — megkezdte a felső emeletek lebontását A girondisták fejét leszelte a nyaktiló, Párizsban a vörös­sapkás jakobinusok voltak az urak. Lyonban a forradalmi tűz kezdett kihűlni. A lyoni vezető társadalomnak egy is­tene volt, a tallér — ezt megint Lamartine állítja —, s mikor ezt kezdték támadni, Lyon felhördült s a konventben fosztogatót látott Attól a nap­tól kezdve, amelyen a köztár­saság a vagyonhoz nyúlt Ly­onnak nem kellett többé a köztársaság. Lyon ellenforra­dalmár lett Magába gyűjtötte a lappangó királypártiakat, bí­zott a külső segítségben, a ha­tárokon álló szárdhelvét—oszt­rák szuronyokban, s ünnepé­lyes nyilatkozatban elszakad! a központi kormánytól, A konvent azzal az elhatá­rozottsággal fogadta el a har­cot amely nem döbben visz- sza egy tag lemetszésétöl, hogy megmentse a testet. A forra­dalmi eszme fontosabb volt, mint Franciaország második városa. A konvent vörös gár­dáinak gyűrűje körülvette a megerősített várost és kéthavi ostrom után, amelyben a tíz­ezer főnyi védősereg száztíz emberre olvadt le, hatalmába vete. Rettenetes volt a küzde­lem és irtózatos a megtorlás. § A konvent határozatot hozott.^ hogy Lyon temettessék romjai § alá, házai — a kórházakat és§ iskolákat kivéve — bontássá-^ nak le, az eke vágjon baráz-fc dát minden épület fölött, s| emlékoszlop hirdesse az utó-k kornak, hogy így bűnhődött* Lyon. az ellenforradalmár. S A toll borzad leírni a jele-* neteket, amelyek közt e hatá-* rozatot a Párizsból kiküldött* büntető bizottság végrehajtót-^ ta. A város legszebb épületeit § aknákkal vetették föl, a házaké lebontására munkásosztagokat | szerveztek. Tizenötmillióba ke- § rült a rombolás, amelynek há- ^ romszázmilliónyi érték esetig áldozatül. Az ágyúk dörgése^ közt, amelyekkel a lakásokat^ összekartácsolták és a romok-* ból fölszálló porfelhők közt ál-1 lították fel a városháza omla~* dékai előtt a nyaktilót, amely* kilencven napig szakadatlanul* dolgozott Egy egész nemzedé-^ két irtottak ki, a vér nyirkos-§ sá és bűzössé tette a teret az§ embermészárszék körül, a fe- ^ jéket és törzseket a Rhóne-ba^ dobálták, s a torkolatnál levő |1 szigetek partjára még évek ^ múlva is embercsontokat hánytak ki a -hullámok. * .......^ . .. Lehet-« képzelni olyan ^ őrültet és gonosztevőt aki Sze-1 gedből magyar Lyont akarna ^ csinálni? /' S (Szegedi Napló, 1919. ápr. 1. s i A ritkás ágak zöldjén átveti A messzi nap a sűrű sugarat, Mint végtelen aranysodronyt, egy égi Vezeték dús hálózatát, s a fák Zsongjanak, mint sínmenti nyurga póznák, Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül: A földnek a Tavasz telefonál... És reszket a liget, mint zsenge szűzlány. Feszül ezer kis lobkeble keményen S a város, ez a bús, tüdőbeteg Gyári munkás is mozdul; karjait, A vézna gyárkéményeket kinyújtja, Beszippantja a távol illatot És mámoros, piros dalokba kezd. óh, gyűlt világ! Óh drága március! Rügyek, szerelmek, forradalmak Évadja, — a villámló ablakokban Celzius-létráját riadva kússza Az izgatott, rab higanyszál: a vén Hűlő világnak újra láza van; Trilláz a fényben reszkető magas Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény Rigóhang, egy inasszáj szurtos füttye S rekedt autótülök, biciklicsengés, Sikoltó sin, trappos paták alatt Az utcakő gránit feleselése. Harang, rikkancsok, anda zongorák Skálája a politúros, homályból S az emberi lélegzés halk zenéje Szédülten szaporázza ritmusát... Óh, most minden zugát e messzi gömbnek: Tág tengerek zöld inyű habtaréját, Folyók parallel partját, ifjú erdők Testén az átnyilalló, édes allét A földeken a billió barázdát És minden városok sűrűn rakott Ragyogó ház sorát valami vad vágy Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan Gigászi fogsort, felvonaglő ajkat, Hogy — vélük a setét föld elrikoltsa Örök dacát a titkos végtelenbe: Himnuszodat, százszor szent ÍV.áreins i S konok trónusán megreszket a Végzet! (Nyugat, 1919. ápr l«j Mig van a földön egy fáradt testvérem. Akit az éhség tüdővészbe hajt, Míg akad ember, aki a nyomortól Durva matracán százszor fölsőhajt, Addig magam sem bírok vígan élni°.. Valami lázad a lelkemben bent. Március addig szívemnek-véremnek Csak forradalmat, zivatart jelent!... Míg munka nélkül viaskodnak ezren, Mialatt mások asztala kövér, Míg minden ember kis cselédeinek Nem jut elég hús és elég kenyér, Mig harcok dúlnak egy falatnyi jóért, Míg szebb világot a nép nem teremt, Március addig szívemnek-véremnek Csak forradalmat, zivatart jelent!... Míg van sötétség, rút pokoli éjjel, És nem gyullad ki valamennyi agy, Míg proletárok szabadsága ellen Gaz zsarnokoknak kürtje felriad... Mig várni, tűrni, küzdeni kell érte. Ami boldogság, ami drága, szent. Március addig szívemnek-véremnek Csak forradalmat, zivatart jelent!... Világszabadság. 1919. március 19. fóoísevikiek Bennünk fölreng a föld. S mégis: cövcklünk kimozdíthatatlan. A szavunk törvény. S minden jövendölésünk : megtört ént-bizonyos. Kerülő nincs. Az abszoiút vagyunk. A termérdek. A meg nem mérhető. S az akaratos végig-változás! A rendűek Csúfolt véres zűrzavarból új rendet a világra! Törjön szemerre a levő. Mert semmi épje. A tálig mérgezett. S csak mindennek a visszája a jó. 1919 NÖGRÁD — 1969. március 21., péntek 9 zászlaja ment ott éppen, alat- ta mentem be velük az Al­kotmány utcába. Három fiú vitte azt a nagy, erős zászlót. Úgyhogy egy fiú volt a zász­lótartó, az ment középen, hát­ra volt a dereka feszülve, tar­totta a zászlót, két fiú meg kétoldalt mellette a zászlónak két nagy testvér szalagját vit­te úgy, mint két apród a pa­ripának a kantárszíját tartotta a lovagidőkben. Tábla is ment velük: Budapesti Sütő Mun­kások. A táblán arany színnel volt pingálva egy kifli meg egy császárzsemlye. Ott men­tek asszonyok, emberek, tréfát űztek. — Ni, ezek meg törökök. (Ez arra ment, hogy a kifli meg ez alatt a zsemlye úgy fest, mint a mohamedán lobogón a félhold egy csillaggal.) Azután odaszóltak: — Sütők, süssetek kenyeret! Ne hagyjatok majd eléhezni. — Sütünk, anyuskám, csak adjatok lisztet... Beszélgettem, barátom, a sütő fiúkkal. Mert melletök mentem. Ha azt mondja az ember: milyen szép idő lett ma erre a gyűlésre! — a sütő fiú nem ágyáról rád, hogy: pardon, kihez legyen szeren­csém? hanem felel néked, hogy igen fel is fért mán ál­talában a szép idő. A sütő if­júmunkások, akik a zászlót viszik, cigarettáznak ketten, a harmadik, a túlsó szalagos, az nem cigarettázik, úgy látszik, nem dohányos. A cigaretta jólesik az élő férfi mellének, a legtöbbnek ugyebár. Itt a me­netben sokrsok cigaretta van. Az Országház előtt már telis- dpd teli van ez a nagy, szabad hely. Zászlók. Táblák. Éljen A Proletár' Diktatúra! Ez friss tábla, a napon szenvedezve ra­gyog rajta a fekete festék. Kö­zel van egy női csoport. Éne­ket kezdtek. A Munkás-Mar- settteelse-t zeng. zúgat. arról. messziről a zenekarból. A munkásnök téliesen vannal ruházkodva. Vörös szalagocs­káik vannak keblükön. Táblá- jók: Mosó és Vegytisztíti Munkásnők Szakcsoportja.. A munkásnők ezt a két vers­sort énekelték most, te, ba­rátom: Örök tavasz lesz a világ Hol munkálva, jólétben é- élünk Az ég odafel az Ország hát csúcsai, s minden felett ra­gyog világosan, olyan erősen majdnem kínos a szemnek majdnem idegen valami! Pa­rasztruhás emberek is állanak, amoda egy csomóban. Minden­felé észrevenni befolyni egye­nesen egy zászlós csapatot a térbe, pedig teli van. A folyó bemegy a tengerbe, pedig te­li van a tenger. Mennyi le­szerelt ember. Fáradt katona­ruhák állanak, jönnek sokan, kettesével, mozgolódnak, egyenkint utat fúrnak magok­nak, tétován mászkálnak. A sütőcsoport itt állott meg a tér elején az Igazságügyi Pa­lotához közel. Zene zúg. Dal tart, kezdődik, végződik a tér felett. A sok, sok, sok külön beszélgetések zúgása, mint ví­zi zaj, nyüzsgés, mint nagyvá­sárban ... Ott előre, ott a lépcsözeten úgy állanak azok a férfiak, úgy, mintha azt várnák, hogy innen a tömegből fognak majd beszédet tartani. Várnak. A tömeg is, ez is vár itten. Ott a lépcsözeten az oroszlán mellett egy mozigép ágasko­dik folyton. A köztársaság napján is éppen ilyen volt a lépcsőzet látványa. A házak tetejei, az ívlámpák is éppen így meg voltak szállva. Ma mások állanak ott a lépcsőn, mások. Másért van ma itt a tömeg, másért: Az egész világ szédül ez alatt a nagy magas ég alatt. Európa, Amerika, egész Ázsia. Afrika, mind a szigetiek, azok az összevissza elpotyogtatott szigetek, azok mind itt feküsznek ez alatt a világosságom magasság alatt. Fordul, mozog, fel-felnéz hátrafelé itt ez a sok nép ezen a részen. Az Igazságügyi Palo­tának az erkélyén beszélni kezd egy szenvedelmem bár­sony férfihang. Vágó Béla az. Most áll fel a téren erre bal­felé egy katonaruhás ember hajadonfővel, széken vagy asz­talon áll, ő is beszél. Mi itt a Vágó Béla beszélését halljuk. Egy nő is áll ott az erkélyen. Meg fiatalemberek, civil- és katonaöltözetben, amennyien csak oda fértek ... Munkás­testvéreim! Evvel indul el a Vágó Béla beszédje. A mun­kástestvérek felfele néznek idelenn, úgy,'mint mikor szál­ló fecskét nézünk. A beszélő férfi hangjai onnét a magos erkélyről úgy esnek alá. mint­ha hidegebb rétegből jönné­nek, igen, valami hideg aroma kerül a hangba, ha magosabb szintről hat az embernek a füléhez. Pedig ez meleg, me­leg hang, ez tüzet akar mon­dani, nem i$ szavakat! Sápadt, karcsú arc ez a Vágó Béla, ra­jongó nyúlánk homlok, hátra­hajtott diákhaj, kétfelöl ko- paszos, Ez a férfi régi szerze­tese az embereknek. Csodála­tos ez a szó: szocialista ... — A munkások lakásának ajtajára ki lehetett írni a nagy olasz költő mondatát, azt, hogy: hagyjatok fel minden reménnyel! — Igaza van, igazi — Ezt egy magos asszony szólta a vállam mellett, átnéztem rá, egy élesztő-szín arc, fekete kendő alatt, úgy jött ide mel­lém, mint . a gondolat, ez a magos öregasszony. Tovább néz fel arra az erkélyre, oly nuikacs erős. barna nézéssel, észre nem veszi, hogy meg­néztem az arcát. Az öregasszony, akinek ne­vét, családját, sok minden éle­tét nem tudom, az úgy fel van indulva, rezegnek szája szélei, valami hangot ad né­melykor, mint sápadt sóhajo­kat. Olybá érződik itt most,, mint a haragnak és fájdalom­nak szigorú, sötét nemtője. — A velszi bányászok, mun­kástestvéreim, azok olyan nyomorban éltek, hogy nem\ volt bölcsőjük és csecsemői-j kei a földes szobában a föld­be vájt üregekbe fektették.! Sírba! Izgalom van itt körül. Mo-j zognak a termetek a ruháza-i tokban. Kiáltások hangzanak.! Torkok, fogak, lelkek feldől-', gozatlan hangjai is. Az öreg-; asszony könnyeket kapott ke-; mény szemei alá, a könnyek oi lágy, vén arcon várják, hogy aj tavaszi nap felszikkassza őket.; Vágó Béla a munkásfájdalom\ igéit adja. erőt, harcot, igaz-; ságot, győzelmet zenget, kurta,; nyílegyenes mondatokat, tűz-; zel és vassal. Szabadság, szépség, ember­ség, érkezzél el ide, mihoz zánk, idő őrülj meg, hogy e jövendő repüljön, mint a galamb a Páliunkra most,; azonnal, ma, nem holnap!.. Jövendő, lépj ki, siess, n\ megmart, a bepecsételt, a fef-i nokkal kínozott gyanútlan sze-\ gény élet vergődik feléd. Jö \ vendő, jöjj elébünk, ölelj; minket végtelen, tiszta. szá- \ bad kebledre. ; Ezt a Szív beszélte a gyű­lés felett, az ember Szive, ott van az nappal is, éjjel is az égen odafenn, harmadik su­gáradó Nap és Hold mellett, az világít is, melegít is, ott* van mindnyájunk felett, em \ bér és virág, és paréj és elei fant, és patkány, és giliszta, és§ hangya felett, ott van az égén,§ a Szív, talán még nincsen fel-§ fedezve, és annak ott kell len (Pesti Futár, 1919. márc. 28.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents