Nógrád, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-23 / 45. szám

Nagy idők tanúi (I.)

Lengyel József munkássága

A „kíméletlen jórotörekvö” lengyel József elsősorban forradalmárnak tekinti magát, mert, ahogy vallja- „az én utam nem az irodalmon keresztül vezetett, hanem a forradalom felé fordult, hogy aztán egyesüljön vele, hol elváljon tőle, és jól-e, rosszul-e egy élet összességét tegye".

1896, augusztus 4-én, a Somogy megyei Marcaliban született. A munkásmozgalommal már középiskolás korában eljegyezte magát, és az első tűzkereszisé- gén az 1912. május 23-i nagy tüntetés során esett át. Irodalmi munkásságát háborúetlenek és forradalmi költeményekkel kezdte. „Mindig úgy akartam írói munkámat végezni, ahogy József Attila kívánta: „Az igazat mondd, ne csak a valódit”. Ez minden valamirevaló művész és író kívánsága, de ugyanezt kívánja minden tisztességes ember is. Más dolog — és ezt már az olvasó dönti el —, hogy milyen élményintenzitással sikerült igazat és valódit általános érvényű, azaz maradandó formába önteni. Ha sikerült, akkor a kimondoitság által a művész feloldja az érthetetlent, a káoszt. A sötétség megvilágosodik: tűzhányók fehéren izzó magva szemnek elviselhetővé válik. Ami egyszer megtörtént — vagy megtörténhetett megmutatja ér- leimét és a jelent, mint múltat tudjuk felfogni, a jövőt, mint jelent látjuk."

Az író Sallai Imre közvetítésével csatlakozott az antimilitarista csoporthoz, amely Korvin Ottó vezetésével tevékenykedett. Ott szerepel 1918-ban a pártteremtés és pártszervezés élvonalában, yégigélte azokat a küzdelmeket, amelyek megelőzték a dicsőséges Tanácsköztársaság megszületését. Életenergiáinak igazi mozgatója a tettvágy: tenni valamit az emberiségért, mert tudja: „a cselekvésért való felelősséggel szemben ott áll a nemcselekvésért való felelősség.” 1919-ben többek között szerkesztői munkát végez, az Ifjú Proletár, a KIMSZ lapjának irányítójo

Az ellenforradalom véres esztendeit emigrációban tölti. Ennek állomásai: Ausztria, Németország, majd 1930-tól a Szovjetunió. Moszkvában a magyar nyelvű Sarló és Kalapács szerkesztőségében dolgozik, és itt írja meg a háborúellenes mozgalmak és a Tanácsköztársaság izgalmas eseményeinek különleges válfajú emlékiratát, a Visegrádi utca művét. Történelmi riportázst irt, azokban az években, amikor az emigrációban dolgozó kommunista párt számot kívánt vetni a Tanács- köztársaság tanulságaival, fel kívánta tárni a történeti tények belső logikáját, magyarázatot kivánt kapni a proletárdiktatúra hibáira. „A párt múltja a párt ideológiájának lényeges alkotó része” - vallotta maga Kun Béla, aki előszót írt Lengyel József müvéhez.

1938 februárjában a sztálini önkény öt is börtönbe juttatta, ahonnét hosszas fogság és száműzetés után csak 1955-ben szabadult, s tért vissza Magyarországra. Itthon először a „Kulcs” című régebbi novelláiból összeállított válogatással jelentkezett, majd ezt követte

1958-ban a „Prenn Ferenc hányatott élete” című regénye. A regény előszavában az egykori tanulságok megszívlelésének fontosságára hívta fel a figyelmet; „í odrinak a hatalom gyakorlásé ápésről lépésre egyesítenie kel j szocialista demokratizmusban nagyra nőtt dolgozó nép

egészének az uralomba való bevonásával.”

A regény az „így megy ez...” cimü elbeszélés hősének Prenn Ferenc útját folytatja. A szökött katona, akinek egyetlen ösztönös vágya van a szabadság, akarata ellenére egy kémszervezet szolgálatába szegődik, így megszabadul a háború mérgétől, de amikor rádöbben cselekedetének aljasságára, ebből az újabb szoritóból hiába igyekszik szabadulni. A kémszervezet urainak messzire nyúlik a keze: nem engedik el a lázadót, hanem halálra ítélik. Ebből a kétségbeesett helyzetből, a siralomház börtönéből szabadítják ki egy fellázadt ezred katonái: Gölöncsér Imre, a matróz vezetésével. Prenn Ferenc úgy néz megmen- tőjére, mint egy most felfedezett új világ hírnökére. S a vagány, aki eddig minden megkötöttség ellen lázadozott, most a születő új világ mindent vállaló, áldozatos, engedelmes harcosa lesz. Az addigi társadalmon kívülisége feloldódik egy önként vállalt, lelkes, közösségi munkában. Bekerül a Visegrádi u. 15. alatti pártközpontba, ahol munkája során megismerkedik Kun Bélával, Szamuely Tiborral, Korvin Ottóval. A nagyszerű kor és e nagyszerű emberek példája ellenállhatatlanul magával ragadja, s ö, aki eddig irtózott a harctól, most maga követeli, hogy részt vehessen a felvidéki küzdelmekben. De az árulók magatartása következtében a győzelmes „magaslatot” követi a hadsereg visszavonása, a kudarcba fulladó tiszai offenzíva, s ahogy a proletárdiktatúra belefullad az ellenforradalom mocsarába, úgy hull vissza a főhős élete is a látszólagos céltalanságba.

E röviden vázolt cselekmény- váz nem adhat Ízelítőt arról, hogy bár a szerző nem hiteles történetet ir, hány felejthetetlan alakja válik felejthetetlenül élővé Lengyel József ábrázolásában. Pl.; Korvin Ottó alakja, aki kivégzése előtt a siralomházban „az el nem rabolható szabadság helyén”, amikor érzi, hogy „a lélek kész, de a test erőtlen” törhetetlen hittel vallja; „Az élet nem velünk kezdődött. Nem velünk végződik. Minden cselekedetünk tovább él, a rossz is, a jó is és minden gondolatunk. Minden tovább mutat..."

Azt mondják, hogy a Tanács- köztársaság korát megörökítő művei mellett a Hídépítők című regényét tartja legjobb és legkedvesebb alkotásának. Ebben Széchenyi István, a „koncentrált látnok”, a hidat tervező Tierney Clark és a lánc-hid gyakorlati kivitelezője Adam Clark, aki szintén „Britannia szülötte volt, és Magyarország fia lett” alakján keresztül az épitőmunkának, a történelmi nagyotakarásnak emel felejthetetlen emléket.

Az elévült tartozás című elbeszéléskötetét az teszi különösen izgalmassá, hogy néhány elbeszélésében (Kicsi, mérges öregúr, Igéző) először adott hirt az irodalomban a sztálini kultusz korszakának bűneiről, s emelte az emberi helytállás, a mélységes humanizmust midezek diadalmas ellenzőjéül.

Lengyel József a javíthatatlan jóratörekvő személyes példájával, írói munkássága egyre gazdagodó termésével azt hirdeti, hogy nemcsak a nagy idők tanúja, hanem kommunista elkötelezettségében a jövőbe vezető úton is hűséges kalauza minden olvasójának.

Csukly László

S NÓGRÁD — 1969, február 23„ vasárnap

Sxolnofií TftfrAn

lfaisag

m honéban

KEVÉS HÍJÁN kitörtem a nyakamat, mert abban az átkozott lépcsőházban, ki tudja már hányadszor, újfent nem égett a villany. Volt, persze, hogy volt bennem egy csekélyke nyomás, de hát édes jó istenem: emberrel esik a>z meg. A kocsmát éppúgy a dolgozónak létesítették, mint minden más egyebet, ami szép ás jó ezen a világon. Maradjunk azonban a témánál: a nyaktörésitől csak az mentett meg, hogy időben elkaptam a lépcsőkorlátot. Ha rosszabbak a reflexeim, ma nem beszélhetne velem, s később majd meglátja: mennyi hasznos dolgot mulasztott volna el halálom esetén.

Nem tudta volna meg például, hogy a mi házunk mennyire tökéletes. Van itt kérem minden, még válság is. Ügy ám. Tavaly már kihevertünk egyet, s megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, amikor az a semmirekellő elment. Nyugalom volt nálunk, kérem- Senki nem fenekedett senkire, illetve, ha volt is valami, azt elintéztük egymás között csendben, még a szomszéd se hallotta meg. Ez pedig igazán nagy szó, mert a mi házunkban neon szükséges belső telefon. Ha elkiáltom magam a fürdőszobában, a lépcsőház másik végében is tudják, mi foglalkoztat abban a pillanatban. Persze, nehogy azt higyje, annyira vékonyak nálunk a közfalak. A, erről szó sincs. Amint azt a mi köztársaságunk elnöke, vagyis a házmester nekem megmagyarázta, semmi baj a faliakkal: az én hangom erős. Tudja a fene, még nem mértem, a nem is hasonlítottam senkiéhez.

MEGINT ELKANYARODTUNK azonban a tulajdonképpeni témától. Ha nem tévedek, a házról meg a válságról csevegtünk. Most már maradjunk is annál. Szóljon, ha netalán megint elkalandoznék. Tehát ahogy kezdődött. Azt mondja nekem egy este a Pala, tudja, az, aki törülközővel fésülködók, s állandóan náthás: megint áll a paláver. Először neon is akartam neki hinni, mert a negyedik nagyfröcss után többnyire eltúlozza a dolgokat. Akkor meg már a negyedik piros ultimat csípte el, s előtte is ihatott mór valamit. Igen, igen: mi nagyfröccsbe ultizunk. Sima ulti kiesi fröccs, piros ulti nagy spriccer. A közönséges partikért csak házmester jár.

Szóval, mondja nekem a Pala másodszorra is: Te, Bumbumyák — a cimboráim csak így hívnak —, nagyon nagy keveredés van- Csende- sítgettem, hessegettem, de nem hallgatott. Sőt. Nem res- tellteaiat állítani, hogy az én feleségem összekülönbözött az elnökkel vagy a házmesterrel, mivel az asszony a lépcső elé löttyintette a salakot. Mondom Palának: biztos azért tette, mert csúszós volt á lépcső. Pala azonban csak rázta a fejét. Egy frászt — fújta ki az orrát —nem csúszott az semmit, csakhát nejed őnagy- sága rest volt kimenni a kukáig. Azóta nem köszönünk egymásnak, da ő tehet róla, miért érzékeny annyira: nem először fordult elő, hogy kipenderítettem a söntésből. Másikor mindig megköszönte amikor kijózanodott, most meg azt beszéli, úgy megszorongattam a nyakát, hogy még másnap is fuldoklóit. Lelke rajta, ha hazudik. Én nem tudom, nem az én nyakamat markoló,szták.

MASNAP AZÉRT mégis furdalt a kíváncsiság, megkérdeztem az asszonyt: mi az igazság a mosolysizünet-ügy- ben. Azt kellett volna csak hallania! Alig tudtam lecsen- desítenl. Végül egyszerűen befogtam a száját, mert mi köze ahhoz valakinek a város másik végén, hogy engem a ház- béli ügyekről informál a feleségem. Amikor egy kicsit lehig- giadit, már gondolkozhattam is valamelyest. Akkor kezdett előttem kirajzolódni, hogy bizony nagy baj van a mi bé- kességes házunkban.

Estefelé összehozott a véletlen Kacsareknéval. Nem ismeri? Ez meglepő! Pedig Kacsarekné mindenkit ismer, s ő is ismerőse mindenkinek, aki csak él. Furcsa egy história ez, hallja. Ajánlom: sürgősen kerüljön közelebbi nexusba azzal az asszonynyal. Hogy miért? Mondja: maga ennyire naiv vagy csak megjátssza magát? Kacsarek- né személyiség: ő a mi házunk bel- és külbiztonsági parancsnoka- Hogy nem érti? Egyszerű pedig. Kacsarekné szokta vezetni az asszonyok készültségét, ha közülünk, könnyen botló férfiak közül, valaki elfelejt Időben hazatérni. Ez azonban egészen más tészta. A mi válságunkhoz <^ak annyiban tartozók, hogy megemlítettem Kacsa- reknémak amit Palától meg az asszonytól hallottam. Amit ő mondott nekem, azt magának

nem említem, mert ahhoz aztán edzett férfifül kell. Elég az hozzá, hogy teljesen tisztába jöttem mindennel, s menten el is határoztam: semmit nem szólok senkinek. Tépjék Le egymásról a hajat, én csak szemlélődöm.

HOGY MI VOLT az én nézelődésem eredménye? Hát, kérem, azt nem lehet csak úgy kutyafuttában elsorolni. Néhány részlet azonban fész- kelődik bennem. Különösen azóta, amióta azt a szerencsétlen Palát megint kiakol- bólították. Hogy kicsoda? Ördöge van, de mégse találja ki: a házmester meg a cimborája- Megfordult a fejemben, hogy segítek a Palának felállni, de aztán hagytam: aki haragszik, az tudjon egyedül is feltápászkodni. Pala kidobása azonban tisztába tétté előttem azt a válsóghlstóriát. Attól kezdve tudóm: odáig fajultak nálunk a dolgok, hogy vagy a házmester megy, vagy pedig mi, a lakók költözünk ki a szabad ég alá. Említettem Kacsareknénak, de ő csak legyintett. Azóta is viselem azt a kis kék pecsétet a bal fülem mellett-..

Persze nem lett volna azért semmi baj, vagy legalábbis kevesebb, ha nem kap lábra az a szóbeszéd- Valaki kitalálta: azért érdekelnek engem annyira a ház ügyel, mert szeretném megkaparintani a házmesterséget. Egy kicsit belevörösödtem a beszédbe, amikor a házmesterrel próbáltam szót érteni, de különösebb nem történt. Nyílt parancs nélkül elindított a fenébe, én meg azt mondtam neki: megyek én, persze, hogy megyek, de a bőrét magiammal viszem, jó lesz orkánkabátnak.

Jö EGY HÉTIG aztán nem történt semmi. Elcsitultak a kedélyek, s nyugtató csend telepedett a házra. S akkor megint jött az az átkozott fizetés. A fölöttem lakó szomszéd kicsit eltért az irányvonaltól, s enyhén szólva rendezkedni próbált otthon. Az asszony persze nem hagyta szó nélkül, s úgy hajnali kettőre szépen összejött a ház. Kacsarekné csendesen viselkedett, s rajtunk kívül nem is vett részt az ügyben senki. Másnap este mégis én kaptam az ábrázatámra. A házmester nem fért tőlem, s váltig azt emlegette, hogy az olyanokat amilyen az a felső szomszéd, meg amilyen én vagyok, ki kellene költöztetni az erdőbe. Na megállj, sóhajtottam csendesen: jössz te még az én boltomba, de kapsz ám portékát, hogy arra bicegsz amíg szuszogsz. Később persze lehiggad tam, mert nem szeretek ártani senkinek se. Ha bókén hagynak, békességben maradok.

Az az átkozott seprűkoptató azonban nem fért a nadrágjában. Olvadozott a hó, s kicsit sáros volt a lábbelim Ö meg éppen mcsita a lépcső házat. Sok mindenhez értek, univerzális szakember vagyok, de repülni nem tudok. Ö is nehezen tanult meg, mert nem éppen pehelysúlyú. Egészen elhajlott az a traverz, aminek véletlenül nekiesett. Elképzelheti mi történt: tetőfokára hágott a válság. Kacsarekné próbálkozott a rendcsinálással, de nem jutott semmire. Az maga volt a pokol. Már a pincébe is párosával jártunk. Főként azután, hogy a házmester meg & klikkje minden este kikapcsolták a villanyt. Jóképű menet volt: elöl ment az asz- szony, vitte a gyertyát, utána jöttem én, a vödrökkel. Jó kit muri volt, a fene egye meg...

A HÉT VÉGEFELÉ azonban egyre jobban emelkedett: a vérnyomásom. Gondoltam a házmester sem isten, neki is parancsolnak, elmentem hát ahhoz, akitől a pénzt kapja. Elmondtam ezt is, azt is, s aztán hallgattam vagy egy óráig. Uram, egy linkóc: kasszafúró nem követett el egész élete során annyit amennyi gaztettet nekem ott a fejemre olvastak. A végién pedig nem restelltek azt mondani, hogy feljelentenek, mert összeférhetetlen vagyak, mindenkit sértegetek, nem gondoskodom rendesen a családomról, erőszakot alkalmazok a környezetem ellen. Ez az: utóbbi lepett meg a legjobban, mert nem emlékeztem semmiféle erőszakra- Az igaz, hogy a házmestert nekivágtam annak a traverznak, de az nem volt erőszak. Én csak: megmutattam neki, hogy könnyebb szájain! a kivágásról, mint meg is tenni azt

Hogy most miként állunk? Ügy ahogy látja: sehogy. Én elköltöztem, legalábbis nappal ritkán vagyok otthon. Üzengettek már értem, de én tájára se megyek annak a háznak. Az én nyugalmamat ne dúlja fel senki, s lehetőleg a dolgaimba se szóljanak bele. Ha nekem úgy tartja kedvem, hogy a szemetes vödröt kiteszem az ajtó elé, abba ne rugdosson bele csak az, akinek sók nadrágja van. Nekem ez a véleményem. Önálló, felnőtt állampolgár vagyok, aki ér annyit, mint egy házmester. Ha nem ért velem egyet, nyugodtan mondja meg, szeretem a vitákat, főként, ha nem akarja senki ledorongolni a másikat, hanem meghallgatja amit az mond, a lehetőleg nem szól közbe.

Egy furcsaság azért magas van ebben az egészben. Rajtam verik el a sorport, pedig semmit se csináltam. Az persze senkinek se jut eszébe, hogy egy kicsit megcsiklandozza azt a lépcsőházvize- zőt, letörje a szarvát, s megmondja neki: lásson tovább az orránál, mert a spanyolviaszt már régen gyárban készítik. Hiába, na: könnyebb a kisemberrel verekedni, mint a naggyal kötekedni.

AZT PERSZE ne tőlem kérdezze, mi lesz a vége ennek az egésznek, mert nem tudom. Tőlem szárazra aszalódba tniak, mint a zsír nélkül sült csöröge, én akkor se nézek feléjük. Idézgetnek ide is meg oda is, de nem megyek. Menjen az, aki ezt az egész marhaságot felkavarta. S most azt is megmondom: nem szeretek parancsolgatni, de az asszonynak a világ minden kincséért meg nem engedném, hogy az én nevemben vagy az övében elvállalja a házmes- terséget. Nincs nekem arra szükségem, hogy minden lakó rajtam köszörülje a nyelvét, az én munkámat fikszírozza, s ha esetleg úgy fordul: nekem jöjjön, mintha pofozóbaba lennék. Nem, uram, nem! Én egészen másra születtem. Arra. hogy tisztességben éljek. s ne terheljem az idegeimet semmiféle válságokkal. Arra ott a házmester, viselje a terhét türelemmel., „

hitttt Sándor

Meghalt egy

A karambol szerencsén kimenetelű volt. A meggypiros, bogárhátú, kis személygépkocsi az összeütközés után fölborult, egy darabig a hátán csúszott, aztán átpördüli, és újra a kerekein szaladt néhány métert. A roncs végül az árokparton kötött ki, Dan- quern és Leenksin között, az országúton, fél oldalára fordult, a töltésnek dűlt, mintha elfáradt volna.

A három ember, apa, anya és lányuk, kikászálódtak a kocsiból. Hitetlenkedve, rémülten tapogatták egymást. De az ijedtségen kívül semmi bajuk nem történt.

Harmadnapra már el is felejtették az egészet. A kár a biztosítót terhelte. Mintha nem történt volna semmi. Egy karcolás sem emlékeztette öltéi az eseményre.

Aznap délután az asszony éppen dolgozatokat javított a szobában, amikor a lánya váratlanul benyitott hozzá.

— Anya — szólította meg.

Az asszony föl sem emelte

a fejét.

A lány az anyja mozdulatait figyelte.

— Anya — kezdte újra.

— Mit akarsz? Nem látod, hogy dolgozom? — kérdezte az asszony. Számtalanszor mondtam már, ha dolgozom, ne zavarj.

— Anya — mondta a lány.

— Meghalt egy ember.

Az asszony föllcapta a fejét.

— Ki halt meg? Milyen ember halt meg?

—- Hát, egy ember. Egy ember meghalt.

— Na és? — kérdezte az asszony. —- Ki ez az ember?

— Nem tudom. Meghalt...

— Ki neked ez az ember?

— kérdezte újra az asszony.

— Ezért igazán kár volt háborgatnod. Ennél sokkal fontosabb dolgom van. Látod, hogy dolgozom. Naponta ezrek halnak meg. Megöregszenek, és meghalnak. Mit akarsz vele?

— Ez más. Ez az ember riiég élhetett volna. Egy kődarab esett a fejére. Ügy halt meg.

Az asszony értetlenül nézte a lányát.

— Meghalt, meghalt — mondta ingerülten. — Mit csináljak? Ki nekünk ez az ember? Senki. Nem gyászolhatunk mindenkit. Most menj szépen tanulni, dolgozni szeretnék,

A lány arca elborult.

— Anya! Hát nem érted? Meghalt egy ember — mondta szinte kiáltva. — Egy ember meghalt. Négy gyereke maradt árván. Négy szép gyerek. A felesége egy téglagyárban dolgozik. A gyerekek maember

szatosan csavarognak az utcákon. Ki fogja fölnevelni Őket?

— Most már elég! Mi bajod van? — kérdezte az asszony és vizsgálódva ráncolta a homlokát. — Valami bajod van? Mi közünk hozzá? Ha meghalna az anyám, a te nagyanyád, az más lenne. Abba talán bele is őszülnék. De mindenkiért? Ki bírja azt?

— Meghalt — mondta a lány.

Az asszony fölugrott.

— Megbolondultál? — rázta meg a lányát. —- Mit gondolsz, hány ember halt meg ma, hány ember halt meg a lövészárkokban, a izsungelek- ben, Vietnamban, a Szuezi- csatornánál, Laoszban? Sokan megégtek a repülőgépben. Másokat a romok temettek el. Ki vízbe fulladt, ki éhen halt, kit kivégeztek, kit baleset éri. Nem egy, tíz, száz. ezer ember ...

A lánynak a borzadás kitágította a pupilláját.

— Nem igaz. Ez nem igaz — kiáltotta és hisztérikusan zokogva kirohant a szobából.

Az orvos azt mondta:

— A lányát agyrázkódás érte. Talán háromnapos sérülés. Látszólag semmi... De nyugodjon meg, asszonyom, nyugodjon meg. Meg fogjuk gyógyítani,