Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
Gerencsér Miklós Egy férfi sétálni megy JÚ, HA FRISS HÓBAN, vasárnap aelelott sétára indul az ember kiborotválkozva, mintegy belelépve eb, téli képeskönyv kellős közepébe. Ilyenkor üde lehelet foszlik le a nők meleg szájáról, mentaillattal van tele a levegő és soha nem annyira szép a kölykök piros pufóksága. mint amikor összekeverednek a hóval. Mi legyen hát kedvesebb a fiatal elvált embernek, a magános ünneplőnek, aki elegánsan előbújt a város egyik rozsdás kilincsű kapuja alól és hunyorogva pillantott a behavazott vasárnapra? Mivel csúszott a járda, öreges megfontoltsággal elsétált a sarokig, villamosra akart szállni. Bár választékos öltözete volt, semmiben sem különbözött a hasonló ezernyi fekete cipős, szürke nagykabátos, szürkekalapos férfitól. Alit a villamos peronján, Szerette nézni a nagyvárosi sürgés-forgást, különösen ilyenkor, amikor a hó kellemesen meglágyította a zajos utrák akusztikáját. Közben látta a fiatal nők üde leheletét és beleszagolt n levegő téli mentaillatába. Már csak a kölykök voltak hátra. Többféle cukorkát vett a Fasor egyik édességboltjában, aztán leiért az Útról. Északi idill fogadta, amilyeneket a skandináv vagy a leningrádi híradófilmeken látott. Sok bunda, sok szánkó, sok gyerek, vastag hó, vastag fatörzsek. Bebarangolta a hatalmas parkot, mindent és mindenkit jól megnézett, miközben hideg csípte arcát, némi Jószándékú megilletödöttség derengte be. Beethoven rossz mészkószoh- ra körül hatalmas izgalom közepette munkálkodtak a gyerekek: hóembert építettek. Sapkában, marokban hordták össze a havat. E lázas vigalom többet ért a szánhúzásnál, mert azok is a sokada- lomba keveredtek, akiknek szánkót hozott a Télapó. A sétáló férfi nevetve szólt a gyerekekhez: — Nem úgy kell azt, srácok! Na várjatok csak/ Beethoven humorérzék nélkül ráncolta kőhomlokát. A férfi beállt a gyerekek közé és hozzá látott hóembert csinálni, Jókora hógolyót gyúrt, egyszerűen eldobta, majd görgetni kezdte. A golyó gyorsan hízott. Abbahagyta és vezényelt a gyerekeknek: — Görgessétek további Félre állt, kiváncsi mosoly- lyal szemlélődött. Kiválasztott magának egy fiúcskát a liliputi állampolgárok sokadalmából. ötéves lehetett a gyerek. Mokány kis kölyök volt, pilótasapkában, prémgal- léros irhabundában, igazi pantallóban, fehér hócipőben. A gyerek vitézül küzdött jogaiért, mindenáron a készülő hóember közelébe akart férkőzni, de a nagyobbak minden érzelgősség nélkül félre szorították. — Neked van szánkód— torkolták le féltékenyen. a férfi jól tudta, hogy a gyereknek van szánkója, látta is, hogy melyik, s azt is tudta, hogy nemréa kapta. Odament a klsöreghez. leguggolt eléje. — Na, gyere csak, majd csinálunk együtt hóembert. A gyerek nekiszegezte rózsás állacskáját a bundagallérnak. — A bácsi kicsoda? — Hát... ki lennék — vont. vállat tétova zavarral a férfi. — A pajtásod. A gyerek bizalmatlanul fúr. ta állát még mélyebbre a bunda ar'llér>''' — Nekem csak egy pajtásom van. A Kugler öcsi. De ő most fekszik. Beteg, mert kiment az erkélyre mezítláb. — De te ugye nem vagy olyan rossz, mint a Kugler öcsil — Nem igaz, hogy rossz! — pörölt haragosan a gyerek. — Csak a Hedvig szétrágta a papucsát. A férfi hökkent kíváncsisággal rántotta össze a szemöldökét. — Ki az a Hedvig? — Hát a kutyájukl Szinte dühösen mondta ezt a gyerek: miképpen létezhetnek olyan buta emberek, akik még azt sem tudják, hogy Hedvig egy undok, alattomos, -nagyfülű kutya? A férfi szeretett volna a gyerekhez érni. alig tudott uralkodni magán, de nem merte megkockáztatni a bizalmaskodást. — Szóval a kutyájuk. Haszontalan dög lehet, nem inon. dóm.. Ne is törődjünk azzal a Hedviggel. Inkább lássunk munkához. Akkora hóembered lesz, hogy még a Kugler Öcsinek is megmutathatod az ablakból. — Lesz akkora feje, mint ennek a bácsinak? — kérdezte a fiú és Beethoven szobrára mutatott. — Na, hallodl Másképp el se kezdeném. Akarsz cukrot? LÁTSZOTT a gyerek sóvár, gó szemén, hogy nagyon akar. de bizonytalanul szabadkozott: — Nagymami haragudna érte. Azt mondta, senkitől se szabad semmit elfogadni. — Nem bánom, de én szeretem a cukrot — rawiszko- dott a férfi. Elő is vette a nylonzacskót, föltépte és a szájába dobott egy szem savanyúcukrot. — Finom/... Kérsz? A gyerek bizalmatlanul bólintott: — Igen,.. Megkapta az eoész zacskót. — Ugye templomban van a nagyanyád? — Honnan tudja a bácsi?!... — Hát... a nagymamák szeretnek templomba járni. E$ te miért nem mentél vele? — Mert sírtam! — jelentette ki a fiú büszke nyomatékkai, — A templomban hideg van. Mindig rám szól a nagymami, hogy ne mozogjak annyit. Most azt mondta, hogy el ne menjek innen a szobortól. — Anyukád is templomba ment? — Anyukám?... Nincs is itthon. Régen elutazott. —- Hát apukád? A gyerek tágra meresztette nagy barna szemét, a cukor a fogaihoz zördült, ahogy mondta: — Az rossz ember! Meg nincs is apukám. A férfi túlharsányan felkacagott. Tetőtől talpig rázta a nevetés, majd fokozatosan visszahalkult egészen a szomorúságig. — Az rendben van, hogy nincsen apukád, de az orrodat azért megtöröljük. Na. tartsd szépen a galambházadat. MEGINT LEGUGGOLT a gyerek elé. Zsebkendőt vett elő, s ügyetlenül buzgólkodott. Miután a kelleténél tovább szöszmötölt a gyerekkel, a karjára ültette és a magasba emelte. — Na látod. tgy egészen csinos legényke vagy. Tudod mit. Hagyjuk a hóembert. Inkább szánkózzunk egyet. — Jól — rándult meg a gyerek a karján. — De csak úgy. ha a bácsi húzl — Az csak természetes. Nem sokkal később már messze voltak. Zajtalanul siklott a szánkó, a gyerek boldogan kapaszkodott, csikorgóit a hó a férfi talpa alatt Itt íj sokan levegőitek és a férfi megremegett, amikor rákiáltottak: — Hé. Gyuszll... Hűt te hogy kerülsz ide?! Az egyik kollegája volt a tervezőintézetből: jóindulatú ember, keretnélküli szemüveggel, kesztyűben, fülvédőben. Nagyobbacska lányait hozta ő is szánkózni, — Csak uov • •. dolgom, volt erre — ötölt-hatolt a férfi — És hol vetted ezt a legénykét? — Loptam. Kacagott a ftílvédős. — Micsoda vicc/ Csak nem a tiéd? — De igen — bólintott zavartan a férfi Enyhe kinosság támadt közöttük. Távolabb össze-vissza bukfencezett a havas mezőn a gyerekek zsivajgása, A fiil- védős nyájasan igyekezett segíteni a helyzeten: — Büszke lehetsz. És persze boldog is. Látom, ragaszkodsz a gyerekedhez. Természetesen, ugye minden vasárnap meglátogatod? — Nincs egészen így — mosolygott a férfi, visszanyerve csendes magabiztosságát. — A gyereket négy évig dugdosták előlem. Csak messziről láthattam. A volt feleségem még az ősszel disszidált, a gyereket pedig az anyja nyakán hagyta. Hát mit tehetnék? .,. Igaz, a törvény a néhai nejnek ítélte, hiába pörösködtem vele éveken át, csak neki lett igaza. Most meg: á, hagyjuk, Kiszökött nyugatra valami pasassal. A ftílvédős megint felszabadultan viselkedett. Együttérzőn csillogott keretnélküli szemüvege. — De milyen jól tetted. Huszárosán csináltad, annyit mondhatok. Szívből gratulálok! —' Bácsi, menjünk már, kikapok a nagymamitól — panaszkodott a gyerek a szánkón. A férfi a gyerekre nézett. Oly aprót bólintott, hogy alig rezdült a feje. Ügy szólt, hogy alig hallatszott a hangja: — Megyünk, életem. Megyünk ... ELINDULTAK. Senki semmi rosszat nem gyaníthatott róluk. A férfit nézhették orvosnak, tanárnak, fontosabb tisztviselőnek — és persze apának, aki ebéd előtt szánkázni vitte a lurkóját, amikor olyan szép és meseszerű a város, mint a téli képeskönyv. Hidas Antal Grófi ajándék A s első világháborúban történt Jött a hir: egy grófnő látogatja meg a tomsz- ki hadifogolytábort. Grófnő Magyarországról. Előző nap a tiszti barakkokat járta. Novákék legénységi barakkjába a fürge Horváth Pista hozta a hírt, mit kapna« a tisztek: cipőt, ruhát, fehérneműt ingyen; pénzt — száz. kétszáz, ötszáz rubelt. — Mi is kapunk valamit? — kérdezte a lerongyolódott baka, Bojtár Imre komoran. — Hét persze! — mondta Horváth Pista. — Hiszen olyan az, mint a Hófehérke. Megy dlőtte egy kozák ezred' • tette egy tábornok, utána egy osztrák ezredes meg egy magyar vezérkari kapitány, meg a fene tudja ki. aki fölírja; kinek mi kell? — Szép? — Hogy szép-e? — Horváth Pista elgondolkodott. — Mint tavassá szántáskor a pacsirta madár. Az ember fölnéz rá és — elfelejti. Mi mást csinálhatna vele? Valaki felnevetett. Magányosan, indokolatlanul hangzott a nevetés, a homályos, agyonzsúfolt legénységi barakkban. — Azt mondta, jövő héten a tiszt urak már meg is kapják a ruhaneműt. A pénzt egy hónap múlva. — És a legénység mit kap? — kérdezte Csordás Gábor. — Nem tudom. Ha az a, hogy mondjam, grófnőúrhölgy csinál értünk valamit — isten hírével jött, isten hírével menjen, ahová akar, a grófjaihoz... De ha nem tesz értünk semmit. .. Három katona lépett a barakkba a tábori őrségből, elöl egy őrmesterrel. Parancsa kitakarítani a barakkot, megtisztítani az ablakokat, szellőztetni. Üjabb katonák Jöttek, matracokat cipeltek. Szétosztották. Akkor két szánon tüzelőfia érkezett, ledobták a barakk elé. A foglyok, mint szalma- szálakat bolyba a hangyák, gyorsan a barakkba vitték a hasábfákat. Alaposan befűtöt- tek a kályhába. A kályha piros szemei óriásivá tágultak, izzottak a belső izgalomtól. A foglyok friss sárga homokot szórtak el a földön. Az őrség mindenkit a helyére parancsolt. Vezényszó. A foglyok leugráltak a prices mindhárom ..emeletéről”, és egymás mögött álltak föl. Üjra vezényszó. Újra föl és újra le. Minden rendben ment. Jöhetett a grófnő. Novak oroszul jelentette: i — A tomszki fogolytábor tizennyolca® számú legénységi barakkja, kétszáakilencvenhat ember! — Jól van! — mondta az őrség parancsnoka. — Jól van! — körülnézett, és néhány túl rongyos embert a barakk végére irányított; a betegeket pedig föl a „harmadik emeletre”, szigorúan meghagyva nekik: csöndbe legyenek. Másnap viszonylag rendes reggelit kaptak. Hat kockacukrot a ,,csájá”-nak keresztelt forró vízben; egy fél kiló fehér kenyeret, jő szagút, é® egy deka harmatos vajat. Senki sem tudott ellenállni: egyszerre ettek meg mindent. A fehér kenyértől, vajtól, de főleg a cukortól melegük lett. Kipirultak. Újra reménykedtek, ernyedten, mosolyogva: Grófnő... Kicsapódott az ajtó. Megjelent a kozák ezredes. Mögötte lépegetett, derékhoz tapadó bundában a grófnő. Formás, helyes, szépasszony, vagy talán még leány. Mellette udvariasan, fitt bajuszát simogatva az orosz tábornok és még egy ember, civil, nehéz, földig érő fekete kabátban; mögöttük a fogoly osztrák ezredes és még néhány előkelő fogolytiszt, a tábor „belső” parancsnoksága. — Szmirno! — kiáltott az őrség előre futó parancsnoka. A grófnő szemérmesen mosolygott. Tiltakozott, hogy őt, a finomra szabott, szinte légies nőnemű lényt ilyen vezénylési dörgéssel vezessék be. — Vigyázz! Sorakozó! — küldte Novák visszhangként, de magyarul a parancsot. Ropogás. Dübörgés. Néhány másodperc múlva ketszázki- Lencvenhat fogoly állt egymással szemben, két oldalon, a priccsek előtt, bejárattól egészen a barakk végéig. A betegek is leugráltak. A rengetek sárga, kimerültarcú ember, rongyos ruha azt az érzést keltette a grófnőben és kíséretében, hogy az a kétszázkilencvenhat valaki, aki itt áll, nem teljes értékű ember; nem érdemes, nem is lehet úgy bánni vele, mint teljes értékűvel. Olyan csönd támadt, hogy a grófnő csilingelő hangja, „Jó reggelt kívánok!” — sértetlenül elért a barakk végére is, oda, ahol a gyöngélkedők lepedői fehérlettek. f\ barakk ajtaja — mint- ha ez is a szertartáshoz tartozott volna — becsukódott. Félhomály támadt. Világított a robbanásig megrakott kályha. — Meleg van — mondta a tábornoknak franciául a grófnő. — Igen... grófnő... A tüzelővel nem takarékoskodunk. A grófnő elfintorította az orrát, mint mindenkor, ha valami nem tetszett neki, vagy nagyon is tetszett. — Rossz szag van — mondta halkan franciául a grófnő. A tábornok egy pillanat alatt elgondolta: ha a barakk előtt állíttatja föl a fogolyközleményeket, siralmas látvány lesz. Ragyogó havas térségen — rongytömeg. Ogy tett, mintha nem hallotta volna a grófnő halk megjegyzését. — Rossz szag van! — ismételte a grófnő, most már hangos, kislányos makacssággal, segélyt kérőén. A tábornok halkan szólt a kozák ezredesnek, a kozák ezredes hangosabban az őrség parancsnokának, az őrség parancsnoka Nováknak, Novák magyarul, teli torokkal a foglyoknak: 8 NÓGRÁD - 1969. január 5., vasárnap Hibo Tamás: Kikötő — A barokk előtt kettős rendekbe — sorakozó! Odaálltak a betegek is, ingben-gatyában a vidám havon sötétlő tömeghez. Szélcsend volt. Száraz levegőben a testük köré lerakódott meleg két- három percig védte őket a hidegtől. És akkor a foglyok ezer éve hiányzó, kedves női hangot hallottak. Leány—feleséganya hangját, húsvéti kisha- rangot, feltámadást ígérőt. Először nem is az értelmét, csak a csengését fogták föl a szavaknak; aztán az értelem is belekapcsolódott. Akcentussal beszélt, s ez még kedvesebbé tette a kicsi, melles babának beillő asz- saonyt, — Boldogan jöttem el hozzátok. Szeretnék mindent adni: takarót, ruhát, élelmiszert, pénzt, de mit csináljak: nincsen. Nagyon sokan vagytok, hős magyar katonák, foglyok; honnét vegyük ? A fogolycsapat végén álló magyar bakák lábain bakancs helyett szénaboglyák, testükön pokróc, ami alól kilátszott a sárga-sötét gatya. Odanézett a grófnő, és az orra körül megjelentek a már említett kedves ráncocskák. — Szomorú hírt kell közölnöm—mondta a grófnő csilingelve —, szeretett uralkodónk, őfelsége I. Ferenc József — meghalt. Szünetet tartott. A hatást várta. Sírást vagy legalább — sóhajt, de senki még csak meg se rezzent. Egyesek bem tudták, mit kell csinálni, ha a király meghal. A többség arra gondolt: semmit se kapnak. Álltak szótlanul. , A grófnő egy lépést tett előre, és fölemelte hangját, elégedetlenül ismételte el: — A király halt meg ... Újra csönd. A grófnő franciául odaszólt a tábornokhoz: — Milyen érzéketlenek. — Igen, grófnő. Sajnos. A bájos kis teremtés nem hagyta annyiban. Sértve érezte magát. Még egy lépést tett előre, fölemelte kesztyűs, pici kezét, — szemeit megcsillogtatta, és folytatni akarta a beszédet. De ekkor nem messze a grófnőtől, Csongrádira, a hidegtől, vagy a gyöngeségtől, vagy a haragtól, rájött a rosz- sÉUllét. A kétségtelen zajra a grófnő odapülantott. Először ösz- saerázkódott, aztán gyorsan mondott valamit franciául a tábornoknak, aki maga is a meglepetéstől száját tátotta. Odakiáltott az őrség parancsnokának. Két katona futott Csongrádihoz, hóna alá nyúlt, fölemelte, és vitte a sovány, szalmaboglyas foglyot a barakkba. A fitosorrú grófnő majdnem sírt az erőfeszítéstől, hogy e! ne fusson, hogy maradjon, és folytassa a betanult mondatokat. Halála előtt Őfelsége... kihallgatáson fogadott... és... arra kért, adjam át... a hadifogoly katonáknak, az ő... legmagasabb üdvözletét... Nem feledkezett meg rólatok. .. Ti se feledkezzetek meg őróla... Imádkozzatok a mindenhatóhoz. Most pedig kiosztom az. . imakönyveket. Négy fogolynak egyet. Felváltva Imádkozzatok. Intett, s egy katona nagy 8 kosarat cipelt, tele fekete kötésű apró könyvecskével. —És egy kis pénzt is hoztam. Újra intett, egy másik katona fazékban három kopeket rézpénzt cipelt. — Minden magyar fogoly — mondta a grófnő — hat kopeket kap... Egyebet most, sajnos... Egy hadifogoly sorból. Szalutált. kilépett a — Aláss an megkövetem a tekintetes asszonyt, de teszünk Őfelsége üdvözletére! N vünk i zsoltáros könyv kell. A fele magyar már elpusztult. Arról szóljon a tekintetes asszony: velünk ml lesz? A bakákkal? Miért vagyunk mi rosszabbak a tiszt uraknál? Hat kopek...? Fejezzék be már ezt a döghábo- rút, különben, tekintetes kisasszony, nem állunk jót magunkért. A grófnő elsápadt: — Katonák! katonák! Hős magyar — Mit akar tőlem ez az ember?. ..
