Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-26 / 21. szám

Színészek, bohémek

A régi színészvilág emlékeiből

Mariit Larni

Fosflalkozásí will toztaiok

A fiatalok közül csak kevesen tudják, hogy a Fővárosi Operettszínházzal szemben működött az ARIZONA mulató, ahol a legfantasztikusabb gépi mutatványokat alkalmazták a revükhöz. Drótkötélen táncoltak, a páholyok elektromos gombnyomásra eltűntek, és számos más technikai trükk segítette a produkciót. Az egyik előadás végén az igazgató nagy izgalommal fordult Csortoshozr

— Ha szabadna megkérdeznem művész úrtól, hogy tetszett a műsor 7

Csortos dermesztő komolysággal válaszolt:

— Itt műsor volt7 Én azt hittem, hogy a Ganz-gyárban vagyok...

*

Bródy István, a tehetséges rendező mániákusan alapított színházakat, amikbe — az akkori nehéz időkben — rendszerint belebukott. Az egyik ilyen bukás után felkereste Sebestyén Gézát, a Budai Színkörben. Géza látva Bródy feltűnő szomorúságát, megkérdezte:

— Mí bajod van, Pista?

— Szeretnék megvacsorázni.

— És mi akadálya van ennek? — kérdezte Sebestyén.

— Egy tízes kellehe.

— Parancsol)I — $ átadta

e. tízest.

Bródy megköszönte és elindult, mire Géza utánaszólt:

— Te Pista, nehogy vacsorázás helyett megint színházat alapíts!

*

Nemrég az örökifjú Honthy Hannával találkoztam. Nagy örömmel üdvözölt, s ragyogó arccal mondta:

— De jói nézel ki, Misi! Hány éves vagy?

— Ne viccel), — szóltam — hiszen évekig együtt ünnepeltük a születésnapunkat. Egyidősek vagyunk.

Végtelen sajnálkozással mondta Honthy: '

— Te már olyan öreg vagy?!

*

Hevesi Sándor és a Budai Színkör igazgatója között nagy

és őszinte barátság alakult, ki. Kár. hogy gyakori telefon-beszélgetéseiket nem lehetett magnetofonra felvenni. Egy ilyen beszélgetés során egyszer Hevesinek panaszkodott az igazgató: gyengén megy a Budai Színkör.

— Mit játszanak >na? — kérdezte Hevesi.

— Ármány és szerelem. Beregivel — mondta az igazgató. Hevesi csodálkozott:

— Ármány és szerelem. Beregivel, s nincs közönség?

Aznap este váratlanul beállított az előadásra Hevesi, beült az igazgatósági páholyba, körülnézett, s azt mondta:

— Mit akarsz, hisz tele van a színház?!

— De mit tudod te — mondta az igazgató —, ebből mennyi az ármány, és menynyi a szerelem?!

*

Heltai Jenőt meghívták a Budai Színkörbe, hogy nézze meg a „Carmen”-t. Mikor az énekesek megtudták, hogy milyen illusztris vendég ül a nézőtéren, a szokottnál is job. ban igyekeztek. Ez vonatkozott különösen a baritonistára, aki „túlteljesítve a tervet”, valósággal bömbölt.

A szünetben megkérdezték Heltai Jenőt, mi a véleménye az előadásról.

— Minden nagyon rendben van — mondta Heltai — csak egy kis rendezési hiba történt. Ugyanis a torreádor helyett a bika jött bel

*

A húszas években egy néger revü-társulat lépett fel a Városi Színházban. Ezért az igazatót élesen megtámadta egy városi bizottsági tag. Az igazgató újságnyilatkozatában így szól a támadás hátteréről:

— összefüggésbe kell hoznom a támadást azzal, hogy a bizottsági tag úr benyújtotta hozzánk egy darabját, amit nem adtunk elő. Ezek után megérdemelné, hogy a produkciót műsorra tűzzük.

Sebestyén Mihály

Két jenki, Roppert és Ron állt a bíróság előtt, kezükön bilincs. Szilveszter volt. és a bíró mielőbb be akarta fejezni az ügyet. A vádlottak szintén szerettek volna szilveszterezni. Előre tudták, mivel végződik az egész, mégis akadályozták a bírót: jegyzőkönyvben nem rögzíthető, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illették egymást.

— Átkozott alak, — sziszegte Roppert, és szemeivel majd felfalta a mellette álló Ront. — Miattad kerültem ebbe a tésztába.

— Csendet! — szakította félbe a bíró, akit idegesített a szóváltás. — Mi a foglalkozása? — kérdezte Ropperttől.

— Foglalkozás nélküli magánzó — válaszolta.

— Tehát tolvaj? — folytatta a bíró

— Kinek néz engem? Nagy- vállalkozó vagyok.

— Jó, ezt jegyzőkönyvbe vesszük, — mondta a bíró, és Ronhoz fordult: — És maga

mivel foglalkozik?

— Szabad ország szabad vállalkozója vagyok —. mondta büszkén Ron —, üzleti ügyekkel foglalkozom.

— Beismeri, hogy múlt éjszaka el akarta lopni Mr. Roppert gépkocsiját egy nagy kereskedelmi bank elől?

— Hát ezt nem tagadhatom, hiszen a rendőrség odaért.

mielőtt a kocsi elindult volna. Sehogy sem értem, mi a helyzet itt nálunk, az országban. Egyrészt teljes szabadságról beszélnek, másrészt viszont a rendőrség állandóan korlátozza a szabadságot.

— Megtiltom, hogy bírálja a rendszert! — kiáltott fel a bíró. — Elvárom, hogy őszintén ismerje be — ez a business nem sikerült.

A bíró a dühtől remegő Roppertra tekintett:

— Mr. Roppert, van-e valami követelése Mr. Rontól?

— Igen! Követelem, hogy kártérítésként fizessen egymillió dollárt.

— Milyen alapon követel Ilyen hihetetlen összeget? — kérdezte a megdöbbent bíró.

Roppert megrázta a bilincset, ég így felelt:

— Arról van szó. bíró úr, hogy múlt éjszaka rendkívül sikeresen kiraboltam egy bankot. És ha nincs ez az alak. akj csak arra jó, hogy rendőrgolyók céltáblája legyen, akkor nem vesztettem volna el az egymilliót.

— Megértem elkeseredését. Mr. Roppert, — mondta a bíró —, de nem zavarja, hogy bőröndjében lopott pénz volt?

— Ez teljesen mellékes, — vágott közbe a vádlott. — Egy ilyen nyomorult autótolvaj miatt elvesztettem egy milliót, és még rács mögé is dugnak. De ha most bankrablásért elítélnek — amiből egy cent hasznom sincs —, akkor

PABLO NERUDA

Tengeri munkások

Valparaisóban meghívtak a tenger munkásai: alacsonyak, kemények és perzselt orcáikon a Csendes-óceán földrajza vörös lőtt: maguk is örök áram a végtelen vizekben, izmok hullámverése, tengeri szárnyak csokra a viharban.

Gyönyörűség volt látni őket, koldus Istenkéket, félmeztelenül és soványan, gyönyörűség látni lüktető küzdelmüket az óceánon túliakkal. más kikötők és más szegénység szülötteivel,

hallani hangjuk,

*> spanyolét és kínaiét, ahogy egy közös nyelven,

Kronstadt és Baltimore nyelvén bes./Mtek,

hogy velük énekeljem az Internacionálét:

szívemben szárnyas himnusz és számon a szó „Testvérek!”,

de elbágyasztott a gyöngédség, éneket szült,

és énekükkel áradt a tengerig az ajkam.

És magismertek, megöleltek hatalmas tekintetükkel, egy szót se szóltak, néztek, énekeltek.

Orbán Ottó fordítása

foglalkozást változtatok, és íré leszek.

*— Miért éppen író?

— Mert akkor az egész szabad világ sajtója mellém áll. Nyilatkozók majd újságíróknak, valamelyik kollégám tiltakozni fog letartóztatásom miatt, és követelni fogja, hogy tartsák tiszteletben az alkotói szabadságot

A bíró kalapácsával ráütött az asztalra és megszólalt:

— Elég. Kihallgatását elnapolom. Szabadlábra helyezem, ha letesz tízezer dollár óvadékot.

— Még ma éjszaka megszer- zem! — derült fel Roppert arca.

A bíró ismét Ron felé fordult.

— Tudomásom szerint már háromszor ült börtönben, — mondta.

— Nemcsak egyszerűen börtönben ültem, — helyesbített Ron, — Egy szabad ország börtönében mindenki szabadon választja meg, hogy foglalkozásának megfelelően mivel töltse az időt. A zsebtolvaj-mesterség ott fabatkát sem ér, hiszen az ugyancsak ott levők zsebében semmj mást nem talál az ember, mint dohányt, hasist, meg egy sor könnyű vérű lány címét. Néha ugyan akad egy-egy álkulcs vagy fémreszelő, de ez ritka eset. A hamis pénzzel se megy az ember messzire, hiszen a börtön őrök védenceiket nem engedik ki az üzletbe. Azt is lehetne mondani, hogy az ember tanító, de minek. — hiszen a letartóztatottak okos emberek, a négereket pedig nincs értelme tanítani...

— Mit csinált akkor, amikor korábban börtönben ült? — kérdezte érdeklődéssel a bíró, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy már jó tíz éve eltitkolja jövedelmét az adóügyi hatóságok előtt.

— Először azt mondtam, hogy pszichiáter vagyok, — felelt alig titkolt büszkeséggel Ron. — Rendkívül népszerű voltam a rabok között, mert tényleg elhitték, hogy orvos vagyok. Kis borravalóért pihenni küldtem őket a bolondokházába. Másik alkalommal azt mondtam, hogy botanikus vagyok, és így naphosszat napoztam a kertben. Az egy cseppet sem zavart, hogy mellettem mindig ott napozott . a börtönőr. Harmadszor azt mondtam a börtönigazgatónak, hogy a foglalkozásom archeológus. Ezúttal is módot adtak rá hogy akadálytalanul hódoljak foglalkozásomnak. Igaz,

ez nem tartott sokáig, mert amikor a börtön fala mellett végeztem ásatást, az őrök észrevették, hogy figyelmetlenségem miatt két földalatti alagutat ástam, és ezen a büntetés letöltése előtt honvággyal küszködő rabok távoztak. De most okosabb leszek! Azt mondom, hogy író vagyok.

— De hát tudomásom szerint még életében nem írt semmit, hacsak azt nem számítom. hogy hamis csekkekre írta alá a nevét. Miről akar írni?

— A szabadságról! — kiáltott fel Ron. — A szabadsagunkat még tovább kell tökéletesítenünk. Hát nem szégyen, hogy csak postán rendelhetünk, vagy fegyverszaküzlet- ben vásárolhatunk lőfegyvert? Ha igazi szabadság volna nálunk, akkor minden ember módot kapna rá, hogy bárhol beszerezze a pisztolyt vagy a géppuskát, — a gyógyszertárban. a kenyeres boltban, a trafikban, vagy éppen az étkezőkocsiban. És milyen szégyen, hogy illegálisan kell árusítani a kábítószereket. Meg akarom énekelni szabadságunkat, ezer oldalt akarok róla írni. ..

— Mennyi időre van szüksége ehhez? — kérdezte a bíró, kalapácsával az asztalra ütve, hogy felmérje a leendő író lelkesedését.

— Gondolom, egy évnél több nem kell, bíró úr.

— Jó, — volt a válasz. — Egyévi börtönre, pontosabban teljes állami ellátásra ítélem. Sok sikert kívánok az alkotáshoz.

A bíró most Roppertre tekintett, aki kicsit zavartan és irigyen figyelte az autótolvajt.

— Bíró úr, — kezdte komolyan Roppert. — Mégsem teszem le a tízezer dollár óvadékot. Inkább én is az állami ellátást választom, és nekifogok dicsőíteni az életformánkat

— Szabadon választhat, szabad országban él — mondta * bíró...

— Miről suttognak ott? — kérdezte a börtönőr a letartóztatottakat. amikor a rácsos rabszállító kocsin a börtön felé haladtak.

— Csak úgy, a szabadságról beszélgetünk — mondta Ron.

— Nálunk nem kell suttogni a szabadságról. Hangosan kell beszélni róla.

Fordította: Baranyi Ilona

Kamondy László

színésznő a

TÁRSALGÓBAN®

kJ éhány színésznő és egy őszhajú intrikus tartózkodott a társalgóban, versengve és hangosan szidták a darabot. amit a házi főpróbán láttak délelőtt.

Negyedóra múlva teljes volt az egyetértés köztük, de később úgy látszott, mintha mégis sajnálnák, hogy kimaradtak egy nyugati, devizás darabból.

— Én mégis azt mondom — mondta Herczeg Antónia t-, hogy a darab telt házak előtt bukna meg. legalábbis a bérleti előadásokon, ha Emmus- ka levetkőzne a második függöny előtt

Mindnyájan elnémultak erre a váratlan ellenvetésre.

*A Kftzponfi Sajtószolgálat 1968- as pályázatán harmadik díjat nyert elbeszélés.

— Emmuska — kérdezte a fiatal szerződéses táncosnő, — akinek se melle, se feneke?

Herczeg Antónia elmosolyodott, s oldalról az őszhajú epizódistára tekintett.

— Én — szólalt meg az intrikus, ugyanolyan komoly arccal, mint amilyen álkomo- lyan a színésznő a vetkőzést javasolta — igazat adok neked, Tónikám. Olyan darabot, amelynek se sztorija, se aktuális mondanivalója nincs, csak az erotika menthet meg, és ez ilyen darab.

— De drága Pityi bácsi — vetette ellen a fiatal táncosnő — láttad te Emmuskát levetkőzve az öltözőjében?

— Cicám — válaszolta nyájasan az ősz intrikus — más az öltözőben, civilben vet1

kőzni, és más a színpadon! Az egyikhez csuk egy ruha es egy dívány kell, a másikhoz tehetség is.

A fiatal táncosnő, aki a pletyka szerint az igazgató szeretője volt, megbántotta« elfordult a társaságtól, és halkan odaszólt a lila hajú büfésnőnek :

— Még egy konyakot, Lenki ce!

— Felírom szivecském — válaszolta együttérzően a büfésnő, és egy gyűrött, lekávézott füzetet szedett elő valahonnan.

Eközben tépett be a társalgóba Emmuska bájos, szívarcú öltöztetőnője, karján egy bíborszín estélyi ruhával.

— A művésznő — kérdezte zavartan — nincs itt?

A fiatal táncosnő — egyedül ő hallotta ezt a félszeg kérdést — mozdulatlanul, szinte

8 NÓGRÁD - 1969. január 26., vasárnap

dermedten bámult az öltöztetőnőre, akinek a szoknyájába egy feltűnően csúnya négyötéves fiúcska kapaszkodott.

A gyerek olyan csúnya volt, olyan meghökkentően csúnya, hogy szinte elnémította a társaság többi tagját is

— Kit keresel, aranyom — szólalt meg az epizódista nyájas, részvéttel^ hangon. — Emmuskát keresed?

— Igen — válaszolta félszegen az anya.

Hosszan hallgattak ezek

után és nem néztek, nem

mertek egymásra nézni vagy megszólalni^ nehogy elárulják magukat, és ezzel megbántsák az anyát.

— Azt mondta a művésznő — szólalt meg újra az öltöztetőnő —, hogy vetessem be a derekát, és... aztán ...

Herczeg Antónia kedvesen és kényszeredetten mosolygott a gyerekre.

— A kisfiad, Rézike? — hajolt át a pulton a büfésnő is, mosolyogva.

— Igen. a fiam — válaszolta az anya dacosan, s utána a társaság szemébe nézett, mint aki kész megvédeni a fiát bármilyen támadással szemben.

— Akarsz egy szelet csokoládét Lenke nénitől? — kérdezte a büfésnő.

A kisfiú, aki eddig szótlanul és mozdulatlanul csimpaszkodott az anyja szoknyájába, ide-oda kezdte csavargatni a törzsét és a lábait.

— Nem szereti a csokoládét

— válaszolta a fia helyett az öltöztetőnő, s áttette a bal karjára az estélyi ruhát, így próbálta eltakarni a fia arcát a felnőttek szeme elől.

— Helyes kis kölyköd van

— szólalt meg az ősz hajú epizódista —, helyre kis kölyök.

Ez az ügyetlen és vigasztaló mondat éppolyan üresen pukkant szét, mint általában a hazugságok.

— Emmuska nincs itt, Rézike — szólalt meg a táncosnő —, azt hiszem lement az öltözőbe.

— Köszönöm — válaszolta az anya, hálásan.

— Majd megmondjuk neki, hogy kerested. Rézike!

■ — Köszönöm művésznő —

mondta az anya, és indulni készült, de nem tudott, mert a fia közben keresztbe rakta a lábait egymás előtt és rálépett az estélyi ruha szegélyére.

Amíg visszavette a másik karjára az estélyit, a gyerek, akinek az ujjait előbb le kellett fejtenie a szoknyájáról, előrelépett és felmutatott a lámpára.

— Lámpa — mondta.

Csak most látszott igazán.

hogy milyen csúnya kisgyerek, most, amikor újra felnézett a lámpára.

kJyúlszája volt, operált nyúlszája, s olyan tág orrlika, hogy akár az eső is beleeshetett, ha magasra emelte a fejecskéjét, és hajszálai úgy meredtek előre a homloka fölé, mint a nyílvesszők.

— Igen, kisfiam — válaszolta az anya — az ott egy lámpa. Olyan lámpabúra, amin lukak vannak.

— Miért — kérdezte a gyerek.

Az anya felsóhajtott, és a háta mögé tekintett.

— Azért kisfiam — válaszolta szelíden —, hogy ne világítson a színészbácsik és a színésznénik szemébe a fény, ha itten társalognak.

Ekkor robbant be Emmuska.

— Rézike! — sisteregte a szokásos bemutató előtti hisztériával. — Hol lófrál maga? Már felkutattam magáért az egész színházat. Fel s le rohangálok, fel s le futkosok a pincétől a padlásig és maga sehol! Én futkosok, maga meg itt fecseg ezzel a ruhával. Kivétetett a derekából? Nem! Látom, hogv nem vetetett ki.

— Nekem azt mondta a művésznő — kezdte bíborvörösen az öltöztetőnő —, hogy a társalgóban tetszik majd..»