Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-08 / 288. szám
Molnár Gábor LENIN GAMBA Megyek tovább, és fáradt vagyok. Madárhangok szűrődnek hozzám. Körülöttem különböző magasságban pókhálók. léggyökerek, padnak is beillő, földből kimosott gyökerek. Az urucuripálma derekának barnásfeketéje sötéten komorlik. Rám tör a magány,, Hallgatom a saját lépéseim zaját. Megtorpanok. Régen leszakadt ág korhadékának védelmében szép és vaskos, szürke jararacát. mérges kígyót látok. Éppen indulni készül. Ügyet sem vet rám. Én annál inkább. Melegség kap el, nézem az izmos, hüvelykemnél vaskosabb, majd méteres kígyót. Marása halálos. Alkalmatlanabb helyet elfogására keresve sem találnék. Kígyófogó bot nincs velem. Egyetlen ládaketrecemben a fekete-sárga papaovo. A kígyómarás Irgalmatlan következményére gondolok. Aggódom, hogy merő óvatosságból elszalasztom a jararacát. Most észrevesz. Törzse hul- . lámvonallá alakul, ívben hajtva fejét, sziszeg. Nyelve sűrűn jár ki-be. Előveszem iszákomból öreg Kodakomat, és a lombrés világosságában képre veszem a jararacát. Csönd övez. és ekkor fentebb gással. Nem úgy. mint a kígyóé vő gambát. Az gyorsan, villámszerűén támad. Mj következik? Alighanem az, hogy még mielőtt a jararaca odacsaphatna. máris morzsolja a gamba a kígyó nyakát, gerincét félelmetes fogai között. Meglátjuk. Csönd. Feszültségemben óhatatlan átveszem a gamba indulatát. Magam sem lennék más. hasonló helyzetben. Célunk voltaképpen egy: elkapni a mérges kígyót. A gamba megeszi, én ketrecbe zárom. A kígyó számára ez végső fokon mindegy. Most mozdul a jararaca. A nagy fülű oposum odavág, recsegve törik a korhadó rőzse. A szürke mérges kígyó, cikázó villanással belemar a rőzsében megakadó gambába. A kígyóevőt marás érte. Hát- raugrik az állat és a szürke jararaca megint támadóan vonja vissza csöppet sem szelíd kinézésű, dudoros fejét. Bensőmben most már arról is megfeledkezem, hogy a kígyóevő emlős, a kis ragadozó mirigyváladéka lrtózta- tóan dühös, mikor védekezőn kiJövelli. Abilio nemegyszer beszélt a gamba ilyesféle készségéről. Sem a gamba, sem a jararaca nem törődik vélem. Igen elfoglaltak egymással. A bambánál a jararaca irtózatos mérge mit sem számít. Most a gamba újra támad. A" már letört rőzse résén át odavág a jararacához. Elvéti. A kígyó nem. Marása ismét talál. A gamba föl sem veszi. Harmadszor is támad. Odavág a jararacához, amelynek méregmirigyei amúgy is kimerültek. Harmadszorra elkapja. Ellankad a gamba fogai közt a jararaca. A gamba az avarra kus- hadva marja, rágja kimúlt zsákmányát. Dráma a Cara- rasßu avarán. Nem teszem próbára a gamba bűzmiri- gyeínek lövellő készségét. Jó húsú állat lenne a gamba. de én nem kérek — úgy mondják — csirkéhez hasonló húsából. Egyébként, éppen, mert pusztítja a kígyót, hasznos állat a derék, nagy fülű oposum. Elnézem leshelyemről az avaron táplálkozó gambát. Elfogy a jararaca, és a párharc egyetlen jele az összegázolt rőzse. Kis ideig még látom a gambát, azután belevész a sűrűségbe. Sohasem tudja meg, milyen veszedelem környékezte. Ha Abilió vagy Kle- mentino. esetleg valamelyik tupi itt kapja, nem eszik a jararacából. Bőre a kígyó bőre mellé kerül, húsa legényeim ebédje, vacsorája lenne. Mindez azonban csak futó gondolat. Mindenesetre: kár minden egyes gambáért — Rövid életrajz — A Kossuth Könyvkiadó és a Kárpáti Kiadó (Uzsgorod) közös gondozásában jelent meg fenti címmel Lenin élet rajza, amely különösen időszerű olvasmány a nagy történelmi évfordulók idején, s azokon túl is, a munkás hétköznapokon. A világ dolgozóinak vezére és tanítója, a Szovjetunió Kommunista Pártjának megszervezője, a szovjet állam alapítója, a szocialista forradalom géniusza, nagy tudós és egyben a legegyszerűbb és legszívélyesebb ember — így ismeri Lenint az emberiség. Ez a kis könyv röviden áttekinti Vlagyimir lljics Lenin életének és tevékenységének fő szakaszait, halhatatlan tanítását, amely bevilágítja minden népnek a kommunizmushoz vezető útját. A könyv fejezeteinek olvasása izgalmas élményt jelent, különösen a gyermek- és ifjúkort, a forradalmi tevékenység kezdetét, a szibériai száműzetést, az újtípusú marxista pártért való küzdelmet, a cár- izmus elleni első roham idő szakát a proletár internacionalizmushoz való hűséget, az októberi forradalmat, a szovjetország védelmét megelevenítő részek. Csaknem száz esztendeje annak, hogy a Volga partján, Szimbirszkben, a2 Uljanov családban megszületett Vlagyimir lljics. Azóta az emberiség nagyot lépett előre a haladás útján, bizonyítva: Lenin ügye legyőzhetetlen! mozdul a térdmagasságú aljnövényzet. Gamba közeledik. Kígyóevő emlős. Nagyobb a macskánál a nagy fülű oposum. Les, zsákmányra éhesen. Ennyire közelről még sohasem láttam jararacát és gambát Most maga a vadon élete lép elém a maga ősi törvényeivel. Gambapárti vagyok, és ez természetes. A szürke jararaca a környező ágkor hadék miatt számomra megszerezhetetlen. Soha sincs velem az ily alkalmak idején nélkülözhetetlen, marás elleni szérum. Szérum helyett így óvatosságom a védelmezőm. A szürke jararaca erős példány. Egy évtizedet biztosan megélt. Számomra így a mérges kígyó elvész. Látszik, a jararaca bízik gyilkos erejében. A természet nem ajándékozta meg túl gyors mozHibo Tamás: Dóm BARANYI FERENC iAz elhagyott kisfiú dala Apa, a kisautón elromlott a lámpa, tengelye is eltört, nincs, ki megcsinálja, apu, nagy a csönd most, lemezt sose forgat senki a lakásban — hol a dal, s te hol vagy? Apu, a focisták összefolyó foltok, mi a nevük? Honnan tudjam, ha nem mondod? Apu, hogyha bőgök, anya megpirongat, és ö minden éjjel sírhat és szipoghat? Apu, tegnap este eljött nagyapám és nyakába vett folyton: „Gyere, te kis lángész P* Am jobb, amikor te térden lovagoltatsz, nem fütyül más senki olyan indulókat! Legutóbb — emlékszel? — messze vitt a vágta: karamell-köveken koppant a ló lába, csokoládé-hegylánc fogott körül minket, drazsé hullt a fákról, megtömted az inged, anyunak is hoztunk, mókás volt a képe, kacajától folyt a könny az édességbe, úgy ette a cukrot, könny-keseredetten, fintor volt szép arcán — olyan jót nevettem! Ma reggel kiságyam léceire néztem, mint a hárfahúrok sorakoztak szépen, jaj, közébük csaptam s dallam kelt a fából, csokoládé-hegylánc visszhangozta távol, jajgatott a léc-húr: apu, gyere vissza! Apu, gyere vissza, apu, gyere vissza... tott, később azonban összepakolta cókmókját, és kidobta az utcára. „Fel is út, le is út, hord el magad a szemünk elől!” Megdagadt hasára tette a batyut, pajzsul tartva arca elé. Lina asszony ponyvájánál állt meg. — Gyere velem, megkeressük. Tudom, merre jár — mondta az öreg. .. .Tulajdonképpen most ébredek rá, hogy ismerős „tájakon” járok. Régen látott szereplőkkel találkozom. Anyám kedvenc mesealakjai. Lina a csodálatos északi tündér, a kitagadott gyermek megmentő je, a mindenkit segítő Lina, Lina százféle arcban, egyetlen jutalomért teszi a jót, azért, hogy lássa az emberek örömét, — és mellette a megvetett, kitaszított kis szolgáló, anyám alakja — ezekben a percekben állnak össze valóságos lényeggé. Előtolulnak a múltból és végeláthatatlan folyammá szélesülve hömpölyögnek, mint a szomszéd szobában Irén húgom ujjal nyomán — zongoraátiratban —, Szmetama „Moldvájáénak akkordjai. A TUTAJOSOK másnap hajnalban eloldották a köteleket. A faúsztatók, a túróval, sajttal kereskedők karavánjai útrakeletek lefelé a Garamon Lina asszonyt, aid a karaván szakácsnői tisztjét is betöltötte, egy kis kaliba, a „konyha” illette meg az utolsó tutajon. Ide fektette a fáradtságtól áléit leányt. Rajtuk kívül még a lapátnál bóbiskoló öreg kormányos lakta az egymáshoz ékelt fenyőfák úszó monstrumát A szundikáló néni elnyújtott nyöszörgésre riadt. A kaliba falának támaszkodva ült a kis szolgáló. Remegő kezét görcsösen rángatózó hasára szorítva jajgatott. Lina asszonynak nagy erőfeszítésbe tellett, míg a vo- nagló testet hanyatt fektette, és a lábakat behajlította... A gyerek úgy sírt a bábává vedlett öreg markában, mintha túl akarná harsogni a sebes Garam zúgását. A dada meg még biztatta is az ökölbeszorított kezű porontyot. — No, csak rajta, kis vakarcs, melyikünk bírja jobban! — táncrákelve énekelni kezdett: — Táncuj, tancuj, vikrucaj, vikrucaj!... Anyám karomba mélyesztet- te bónulatlan kezének ujjait, szeme akkorára nőtt, hogy majd kipattant üregéből, hevesem szedte a levegőt,, elferdült szájából kivillantak a fogai. A vajúdás fájdalmas emlékei elevenedtek fel, vagy a halál indult újabb rohamra? Riadtan körülnéztem, ki akartam szabadítani a karomat, de ő nem engedett. Percnyi tusa után, ajkát harapdálva, alig érthetően, motyogta: — Maradj! Nincs.,. baj... — és mintha hosszú útról érkezett volna, hozzátette: — Itt vagyok.... EZUTÁN BEREKEDT. Sokáig küszködött a hangok ösz- szerakásával, hogy kérjen tőlem valamit, összeszorult a szívem, mert nem értettem. Vízzel kínáltam, igazítottam a párnáját, ő azonban csak rázta a fejét. Kint megszólalt a csengő. Ügy berregett, mintha valaminek a végét jelezné. Zsuzsi lépett be, orvosi táskával. Gyorsan előkotort egy ampullát, belemélyesztatte az injekciós tűt. A gyógyszer nyugtató hatását látva, kezet csókolt anyának és halkan kérdezte: — Tudja már? Anya Zsuzsira, majd rám- nézett, és tagadóan rázta a fejét. — Mit kéne tudnom? — fordultam Zsuzsihoz. Anya megfogta a kezemet és magához vont Zsuzsi felállt, elrakta a műszert. — Kimegyek apához, ha valami kell, szóljatok. Rövid szünet múltán visszanyerte a hangját, s végre megértettem, mit akart. Arra kért, nyissam ki a szoba ajtaját, ahonnan a zongora hallatszik. Megnyugodott, csontos arcán elsimultak a ráncok, amint a kitárt ajtón beszöktek a „Moldva” dallamai ... .. .Hosszú kilométerekkel távolabb megállapodott a tutajkaraván. Lina asszony a legény keresésére indult. Mikor visszatért, annyit mondott, hogy „ő” máshová költözött. A „partraszállást” megismételte, valahányszor pihent a konvoj. De eredmény nélkül. A végállomásnál már mindhárman elhagyták a tutajt. Lina asszony egyik rokonánál szerzett helyet a kis szolgálónak és gyermekének. VART, VART, és mikor felerősödött, fogta a csecsemőt, elment az anyakönyvvezetőhöz. Nem tehetett mást, a saját nevére íratta a gyermeket. Fél esztendő múlva betoppant a nyurga, barna legény, csapzottan, porosán. — Lina néni mondta, hol talállak titeket. Az esküvő után, a kis szolgáló könyörgésére, a férj nevével jelezve, kicserélték a gyerek születési bizonylatát, nehogy „házasságon kívüli” vagy „törvénytelen” jelzőt kelljen viselnie ... — Akkor fényképeztek le. így kettesben — mutatott anya az ágy fölötti képre. „Hát ez a titok, amiért harminc évet kellett vámod!” — kérdeztem, de ő felelet helyett tovább folytatta: — A sors úgy hozta, hogy apád Teréz kisasszony férjének a gyárába került lakatosnak, én meg bejárónőnek szegődtem hozzájuk ... — A háború utolsó évében, egy novemberi éjszakán türelmetlen dörömbölésre ébredtem. Amikor ajtót nyitottam, a lihegő Teréz kisasszonyt pillantottam meg, karján kislányával, a szepegő Zsuzskóval. — Elhurcolták a férjemet — sírta —, nem tudom, mi lesz velünk, csak a Zsuzskót féltem, őf tudjam biztonságban. Mindenemet odaadom, ha vigyáztok rá. Tudod, mennyin? szerettelek, milyen emberséges voltam mindig hozzád... kö- nyörgök ... segíts! — Teréz kisasszonyt néztem, de a nagyságát, láttam magam előtt. Megrohantak az emlékek minden fájdalmukkal, el- tékozolt leányságom jutott eszembe. De azért nem küldtem el. — Ahol hárman esznek, ott a negyedik se éhezik — mondtam ezt akkor is, meg később is, amikor még nehezebb volt az életünk. — A mi Zsuzsinkról beszélsz? — hajoltam anyámhoz. — Igen, róla... Amióta férfi fejjel gondolkozom, apám „kisiklásának” tulajdonítottam a leányt, aki a nevét viselte, de nem hasonlított rá, sem anyámra. Hát ezért... — Hívd ide őt! — szakította félbe gondolataimat anyám. A küszöbről kiáltottam a nevét. Amint bejött, elfordultam tőle. — Segítsek valamit? — kérdezte anyától. — Nem azért hívattalak. Jól vagyok. Most már mindent tudtok... Anya észrevette, hogy miféle érzések kavarognak bennem, így folytatta: — Csókoljátok meg egymást! — Habozásom láttán hozzátette: — No, így szokás ez nálunk ... Ne felejtsétek, a szülők tetteiért nem felelhetnek a gyerekek. Megcsókoltam Zsuzsit. ANYÁM AZ ÉJJEL meghalt. A mellette virrasztó Zsuzskó nem vette észre, amikor távozott. Elcsendesedett, mint az annyira szeretett Smetana „Moldvá”-ja. NÓGRÁD —• 1968. december 8., vasárnap 9
