Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-31 / 306. szám

Iványi Ödön: Portré Mikes György Küld a feleségem... GertF János L üld a feleségem, men- jek /a pincébe. Nem menek, nem menek, édes fiam, kincsem. Küld a felesé­gem, eriggy a pincébe. Nem menek, nem menek, édes fiam, kincsem. Küld a felesé­gem. mars le a pincébe. Jól van no, jól van no, megyek a pincébe. Le is megyek nyomban, ke­zemben a balta. A sufniban körülnézek, meglátom a tüs­köt. Szép nagy tuskó, lehet vagy tíz kiló, ha nem több. Tavaly télen, amikor utoljára lenn jártam a pincében, még nem volt több öt-hat kilónál, azóta szedte magára a többit. Hogy mitől hízik egy tuskó, nem tudom. Meglököm a lábammal, meg se moccan. Barnásfeke­tén terpeszkedik a sufni köze­pén, és neadjisten. hogy aré- rébb menne. Belerúgok még egyszer. Nem mozdul, de mintha morogna valamit, hogy hagyjon engem békén, nagy­ságos úr. Ez én vagyok. — Menj arrébb, mert széj- jélváglak! — mondom fenn­hangon, és felkapom a baltát. Nem megy arrébb. Megmaka­csolta magát. Elkap az indu­lat, és belevágom a baltát. Na, most megkaptad. Nem moz­dul most sem. Kihúzom a bal­tát a fából, azazhogy csak húznám, de nem jön. — Ereszted el, tei Nem ereszti. — Utoljára mondom, ereszd el! Nem ereszti. Erre ráugrom a baltára, és Iszonyatos erővel tépem ki a fából. De hiába erőlködöm, hiába csikorgatom a fogamat. A tuskó sem rest, ő is rám ugrik, baltával a szájában. Az utolsó percben ugróm félre. Mindketten lihegünk, és újabb fogásokon törjük a fejünket. Ekkor hátulról próbálom meg­közelíteni. és két kézzel hú­zom kifelé a baltát. A tuskó húzza vissza. Ekkor magasba lendítem, a lendítés túl jól si­került, a tuskó hosszú pilla­natokig ott libeg a fejem fö­lött, mint Damoklész tuskója, és én nem tudom visszarán­tani, mert az ellenfelem sza­bálytalanul ki akarja csavar­ni a karomat, és hátrafelé húzza a baltát. Most vagy tel­jesen kifordul a karom, vagy feladom ezt a menetet, és le­ejtem a földre. Az utóbbit te­szem: a tuskó nagy robajjal leesik, és elgáncsol. — Ereszd el, ha mondom 1 Nem ereszti. Sőt, amikor megragadom a balta nyelét, felrepít a levegőbe és megfor­gat néhányszor a feje körül. Aztán én következtem: ón is felrepítem a levegőbe a tüs­két, és néhányszor megforga­tom a fejem körül, majd oda­vágom a sarokba, hogy csak úgy nyekken. A balta azon­ban még mindig nála van. Nem adja. Na várj csak, fogsz te még sími, ahol senki se lát! Kis pihenő után a tuskó újra rám támad, és körbe- körbe kerget a sufniban, mi­közben kisebb-nagyobb hasáb­fákat vagdos utánam. Egy ügyes mozdulattal elkapom a balta nyelét, de az is lehet, hogy a balta nyele kapott el engem, mindegy, aztán teljes erőbedobással fel akarom tép­ni a tüskét a földről, uram se­gíts! A tuskó maradt odalenn, én azonban felrepültem a ma­gasba, és a baltára támasz­kodva úgy álltam ott a leve­gőben, mint egy gyertya, majd lezuhantam a szénporra. — Utoljára mondom, ereszd el! — üvöltöm. — Nem bán­talak! Veszek neked másik baltát. Szebbet ennél, csillo­góbbat. Veszek neked lombfű­részt, kisautót, villanyvasutat törökmézet, léggömböt, csak ereszd el! Nem ereszti. Tüsköt még így nem utáltam, mint ezt. Megpróbálok a lelkére be­szélni, de hiába minden, mint­ha süket füleknek beszélnék. — Tudod mit? Tartsd meg a baltát! Legközelebb dinamittal jövök! — mondom dühösen, és kilépek a sufniból. A tuskó, mint egy vad madár, vijjogva repül utánam, a tejem irá­nyában. Szerencsére, addigra már becsuktam a sufniajtót, annak vágódott neki, pincét rázó dördüléssel. így történt. Ez úton kér­1 dem az illetékeseket, meddig tűrik még, hogy ga­rázda tüskök sötét pincékben rátámadjanak védtelen hon­polgárokra? Aznap fgy szólt hozzá az agronómus: — Boldizsár, fel kellene tár­csázni az utat, hogy járni le­hessen rajta. Vállalod? Boldizsár rövid gondolkodás után beleegyezett. Hiszen a traktorosoknak is érdekük, hogy az út járható legyen. Még délután kihúzatta a tárcsát az út mellé, hogy este, majd, ha leváltja a sógorjelöltet, ne kelljen keresgélni. Este pedig, villanygyújtás után könnyű szívvel indult menyasszonyá- éktól a sötétbe burkolózott határba. Nem érezte terhes­nek az éjszakai műszakot. Ke­reshet. ki kell használni az időt. U—28-as gépével vígan döcörészett a faluból kifelé, az előkészített tárcsához. Jól emlékezett a helyre, ahol hagyta, de most nem lelte ott. Leszállt a nyeregből, né­zegette a nyomokat. Igen, semmi kétség, elvitte valaki déli irányba. Szétnézett a határban, s amerre villogni látta a többi­ek traktorának a fényét, ar­rafelé irányította saját gépét. Sok kérdezősködés után ta­lált a tárcsára. Boldizsár nem volt haragos természetű em­ber. Egy-kettőre megnyugodott most is, hamar túltette magát a tárcsakeresés bosszúságain. A csillagok már mind kinyi­tották a szemüket, csupán nyugaton az ég alján pislogott még néhány kései vendég, mint a lusta ember, ha felköl- tik álmából. Nem messze, bal­kéz felől a Duna sietett dél­nek. A víz neszezését elnyom­ta a traktor zaja, de ő azért tudta, hogy a folyón már meg­indult az éjszakai élet. Csu­kák raboltak apró halakat, varsák lesték a zsákmányt, éhes szájjal. ő pedig hajtott az úton. morzsoltatta a géppel a gö­röngyöket. A lámpák fényé­ben látta, hogy kis akácos között kell elhaladnia. Nem gondolt rosszra. Akkor éppen nem is gondolt semmire. Hir­telen csak azt vette észre, hogy megreccsent valami, és a gép oldalra dől. Eszébe villant: — ki kellene ugrani az ülésből! De csak egy pillanatig. Nem hitte, hogy felborulhat. A következő másodpercben már nagy huppanással maga alá temette a gép. Nem tudta, mi történt. A kis hídra nem is emlékezett. Korlát nem jelezte, a mély árokból kidobált föld pedig eltakarta előle a keskeny sza­kadékot. A traktor négy kereke a csillagos égre bámult, ő meg alul szorult az árok legmé­lyére. Ha a csatorna széle­sebb, azonnal agyonnyomja a sok mázsás gép. A két keske- nyedő part azonban visszatar­totta egyelőre a halált. — Most meghalok — ez volt első gondolata, miután fájdal­mában felordított. Később már ordítani se tudott, mert a gu­miülés kegyetlenül szorította szívét, tüdejét. Másik oldalon a kormány benyomta oldal­bordáját. Ha ereje nem hagy­ja el, ordított volna kínjában. — Szerencse, hogy nincs víz a csatornában! — ez jutott eszébe, hogy a halál rémképét elhessegesse. Hogyan szaba­dulhatna innen? Nem lakik erre egy lélek sem, és kiabál­ni sem bír. — A duda! A bilux! — mondta magának reményked­ve. Rászorította tenyerét a du­dára, és nyomta hosszan, bi­zakodva. Azután a lámpát villogtatta. Hátha meghallaná, vagy meglátná valaki... Megismételte újra és újra. A kimerülésig. És várt. A csend olyan nagy volt, hogy szinte megfojtotta. Semmi válasz, semmi zaj. Hátha, talár utoljára! Sikított a duda, kettéhasítot­ta az őrjítő csendet. Mindhiá­ba ... A menyasszony békésen fekszik az ágyban, nem mesz- sze a faluban, talán róla ál­modik. A barátok se messze, itt a határban. Meg se hall­ják, Mi lesz vele? Percről- percre süllyed, ereszkedik a puha földbe. — Ha magamon nem tudok Kiss Sándor Egy Közmondásszerű igazság, ha valakivel jót teltél, leg­alább ne éreztesd vele, hogy hálával tartozilí, mert az el­lenséged sem bánhat el olyan csúnyán veled, mint az, akit leköteleztél, ha ezt észreveszi. A jó pap viszont holtig ta­nul, Mire megvénülünk, olyan bölcsek lehetünk, mint India maharadzsája egykoron, aki úgy bíráskodott, hogy behunyt szemmel rámutatott a peres felek egyikére, ezzel annak ja­vára eldöntötte a vitás ügyet. A másiknak huszonötöt vere­tett a talpára és kidobatta a palotából. Ez az uralkodó ál­lítólag messze földön híres volt az igazságosságáról. A napokban magam is kor­szakai kotó igazságra jöttem rá. Rájöttem, hogy Plecsák segíteni, itt halok meg! — mondta ki végső kétségbeesé­sében ... De nem! Ki kell szabadulná. A szívét szorító gumiülést markolta. Mi ez? Alul sza­kadt a bőr. Talán itt lehetne. Jól belemarkolt, minden ere­jét összeszedte. Millimétere­ket csúszott az ülés. Ez is va­lami. Csak tovább. Azután egy másik. Már lélegzetet bírt szedni, többet az éltető leve­gőből. Az ülés megadta magát. Si­került eltávolítani. Pihent egy keveset. Nem tudta, mennyi idő telt már el, talán félóra, talán másfél. Vagy talán már éjfél is elmúlt? Nem számít, tovább kell cselekedni, amíg meg nem csúszik a föld a gép súlya alatt. A zsebében bicska van! Ha azt ki tudná venni! Bal kézzel piszkálta a kést, apránként feljebb tornáztatta. Negyed­órák vánszorogtak tova, míg végre sikerült megkaparinta­nia. Kinyitotta. S azonnal kapar­ni kezdte a földet maga alatt, hogy kibújhasson a gép alól. Minden fellazított marék földet óvatosan kotort az árok mélyére. Tíz körmével ké­szítette az életet jelentő kis gödröt. Csak a bicska el ne törjön. Mintha megcsúszott volna a gép! Az olaj valahonnan csu­rogni kezdett, az arcába folyt, olyan lett, mint egy csúf ör­dög. Gyorsabban kell küzdenie az úr hosszú idő óta miért ke­rül engem. Az úgy volt, mint ezt a napokban megtudtam, Plecsák, ez az ütődött fodrász egyszer azt mondta rólam a hivatalsegédnek, miközben annak borostás állát borot­válta, hogy ostoba fajankó va­gyok. Mondhatom, mindaddig benső­séges, jó viszonyban voltunk egymással. Ettől kezdve azon­ban módszeresen kerülni kez­dett, mintha haragudna rám. Kinyilatkoztatásáról termé­szetesen akkor még nem tud­tam semmit. Ha az utcán ta­lálkoztunk, átment a másik oldalra, a fürdőben azt ját­szotta, hogy alszik, az autó­buszban, míg egymáshoz pré- selődtünk, átnézett rajtam, szemeit merengve egy távoli pontra szögezte, mintha a bolygóközi űrrepülés elméleti és gyakorlati problémáin tör>- rengne. Ráadásul ettől kezd­ve hajvágás közben rendsze­resen belenyírt a . fülembe, s amikor ezt szóvá tettem, azt kezdte híresztelni rólam, hogy imperialista bérenc, kéjgyil­kos vagyok, aki még április negyedikén is fekete ingpuló­vert öltök, hogy ezzel is tün­tessek a szocializmus teljes felépítése ellen. Egy napon a hivatalsegéd elmondta, milyen vélemény­nyel van rólam ez a Plecsák. Ekkor megvilágosodott előt­tem minden, mintha a sötét éjszakában az ember hirtelen két egyforma pofont kapna egy villanyszerelőtől. A kö­vetkeztetés kézenfekvő volt. mint minden nagy gondolat, ám nem véletlen, hony én jöt­tem rá. Ha valaki egyszer rossz véleménnyel volt rólad, azt soha többé nem bocsátja meg neked. Ez a magyaráza­ta annak, hogy Plecsák úr hó­napok óta kerül engem. De mit számit már ez, amikor ilyen csekély áron bölcsesség­ben gazdagabb lehettem. Azóta szájam sarkában el­néző mosollyal veszem tudó­életéért. Minden marék föld közelebb hozza a szabadulást. Sercent a penge, koppantak az árok mélyén az apró, fél­retolt rögök. A teknő nagyob­bodott. Tíz körme kapart, s vérzett. Talán már kifordulhatna a préselő kormány alól. Még néhány mozdulat, azután ne­kifohászkodott. Sikerült! Kezével húzta magát előre, ki az árokból. Ott rogyott le a feje is, a tárcsa mellett. Lá­bát nem érezte. Csipkedte, majd ütötte, de nem érzett fájdalmat. Be kellene jutni a faluba. Megpróbált felállni, összero­gyott Várt, pihent. Előbb moz­gatni próbálta érzéketlen lá­bait. S mintha megindult vol­na a vérkeringés. Újra meg­próbálkozott. Lassan lépege­tett. Csak a szélső házig jusson el. Furcsa színe van az égnek. Megfakult. Azt hitte, rosszul lát. Hajnalodott.... Nem is emlékezett rá, ho­gyan és mikor, de elérkezett az első házig. Bekopogott. Megismerték azonnal. Betámo­gatták, lefektették. Azután jött az orvos, és hívták a mentőket... Egy hétig feküdt a kórház­ban. Amikor talpra állít, nyo­ma se maradt annak az es­tének. De azt a hidat, utána min­dig elkerülte. Pedig nem volt babonás. másul az emberi, munkatár­si, baráti kapcsolataimban be. következő pálfordulásokat. Ha a fiam, benn a szobában szor­galmasan tanul, de úgy bele­temetkezik a könyveibe, ha belépek sem emeli fel a fe­jét, akkor tudom: aznap azt mondta rólam a tanítónőnek az iskolában, hogy délutánon­ként kökörcsint hámoztatok vele, éjszaka meg belindek bogarakat kell gyűjtenie, mert most azt veszi a Herbária, azért nincsen ideje tanulni. Ha a feleségem két napig nincs beszélőviszonyban ve­lem. akkor tudom, azt mond­ta a szomszédban rólam, hoóv zsugori fráter vagyok, aki még azt az egyszál betevő nercbundát is kinézem a szá­jából. Ha Piriké, a gépirónő bo­káig érő ruhában érkezik a munkahelyére, ha diktálás közben, amikor szünetet tar­tok, rám sem emeli a szemét, s amikor az írógépasztal alatt kinyújtja a lábát, véletlenül úgy bokán rúg, hogy azon nyomban belefordulok a pa­pírkosárba, akkor tudom, azt mondta a takarítónőnek ró­lam: málészájú kutyapecér vagyok, aki elzárkózom a dolgozóktól: ha ő például mez­telenül járna dolgozni a hi­vatalba, azt sem venném ész­re. Ha Bölönte minden ügyfe­lét hozzám küldi, ha a kapu­ban az orromra csapja az ajtó és ebédidő alatt szenve- telenül állandóan a bicskáját nyitogatja, akkor tudom: azt mondta a főnökünknek rólam, hogy én azt mondtam róla neki, hogy egy undok csúszómászó, aki fölfelé nyal. lefelé mar. Ráadásul, amikor ezt meg­tudom és felelősségre vonom érte, úgy agyba-főbe ver az utcán, hogy a koponyámat stanicliban viszem haza. és dirib-darabjait három sebész- professzor alig bírja összefol­tozni. Ja. kérem, a bölcsességtől még senkinek sem lett kemé­nyebb a feje... g NÓGRÁD - 1968. december 31., kedd kis lélektan \ i i

Next

/
Thumbnails
Contents