Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-31 / 306. szám
r De jó az oviban! Jaj, de finom ételeket kapunk! Élvezet a kompótot enni! Jó a kaja, hamar kiürül a tál! NÓGRAD - 1968. december 31., kedd Két lány megy az utcán. Tizenévesek. Nincsen rajtuk semmi kü'öaös, nem rínak ki a járókelők közül, öltözetük az időszaknak megfelelő, arcuk hétköznapi, napjában sok száz hozzájuk hasonló lány sétál az utcákon. Csak a figyelmesebb szemlélődő veheti észre rajtuk, hogy ezek a lányok lopakodnak, lépéseik tétovák, bizonytalanok, ha valaki hirtelen rájuk pillant, lesütik a szemüket, vagy mereven visz- szanéznek. Szökésben vannak. .. Szökik a lány Többnyire múltjuk van, amivel sem ők, sem szüleik nem nagyon dicsekszenek. Vélt és valódi sérelmek dúlnak bennük. Dacosan fölvetik a fejüket, szemük előtt felsejlik egy távoli rokon képe, összeszámolják rejtegetett forintjaikat, aztán nekiindulnak a világnak. Szöknek. Mi elől? Honnan? Kövessük nyomon őket. Irén és Anna vonattal indultak el. De a pénzük csak P.-ig volt elegendő, onnan S.- be autóstoppal érkeztek meg. A rendőri szervek az egyik lány nagynéniénél fogták el őket, ahonnan a legközelebbi intézetbe kerültek. Kalandos útjukról, gondolataikról, életükről saját maguk vallottak. — A másik intézetből mindig a házunkra láttam. Arra gondoltam, hogy mit csinálhatnak otthon? Nagyon rossz volt nekem — mesélte Anni. — Én onnan úgyis megszököm. Zárt intézetbe akarok kerülni. Hogy ne tudjak megszökni. Ott szigorúak lesznek és akkor rendes leszek. Szavai nyomán kikerekedett előttünk élete története. A szülei rosszul éltek. Az apám ivott, hosszabb ideig külön élt a családjától. Amíg otthon volt, akkor sem tudtak filléres gondjaikon úrrá lenni, mindennaposakká váltak a veszekedések, marakodások. Aztán meghalt az édesanya, a kisebb testvérek, a főzés, mosás gondja Anni nyakába szakadt. Nem bírta. Sok volt mindez együtt a fiatal lánynak. S ki állt volna mellé? Az iszákos apa? Kerülni kezdte az iskolát, rossz társaságba, hasonszőrűek közé került, csavar- gott. Később az apa új asz- szonyt hozott a házhoz. Anni csak így beszélt róla: a „nője”. „De megtéptem egyszer” — mondta büszkén. Nem jöttek ki egymással mostoha anyjával. A kislány így került állami gondozásba. — Irén miért szökött meg? — kérdeztük tőle. — Csak jött velem — mondta. Ingoványbán Ezek a lányok bűncselekményt még nem követtek el. Az ideiglenesen befogadó intézmény nem tehetett mást, mindkettőjüket visszaszállította eredeti tartózkodási helyükre. De néhány nap múlva Anni visszaszökött S-be. Amikor pedig megtudta, hogy újra megkísérlik a hazatoloncolását. egy intézeti társával, Nellivel innen is megszökött. Alnyomozók Detektívregénybe ülik elfogásuk története. Abból kell kiindulni, hogy feltehető volt róluk, hogy idegen férfiakkal fognak ismerkedni. Egy hosz- szabb út után tért vissza S-be az intézet kocsija, három utasával beállt a Napsugár bisztró elé. amikor meglátták Nel- lit egy bőrkalapos férfi társaságában. A vasúti sorompónál beszélgettek. A „pilóta”, akit a lány nem ismert, nyomban odasietett. — Rendőrség — mondta neki. — Kérem kövessen! Nelli szó meskedett. nélkül engedelA férfi csodálkozva követte őket, de nem mondott semmit, csak vizsgálgatta a kocsit. — Mit akar? — kérdezitek tőle erélyesen. Már a nyelvük hegyén volt: — Nem szégyellt magát, hogy kiskorú lányokkal ismerkedik? — Nyomozó vagyok — mondta nyugodt hangon a férfi és elővette az igazolványát. Három férfi A félreértés rövid úton tisztázódott. Nemsokára Anni is kézrekerült, éppen a nyomozó segítségével, áld már ismerte a lány tartózkodási helyét. Ez az eset is azt bizonyítja, hogy a rendőri szervek többnyire huszonnégy órán belül elfogják a szökevényeket. Természetesen, kivétel szintén akad. Az egyik lány fél évig volt szökésben. Nyoma veszett az egyik nagyvárosunk forgatagában. Férfiakkal élt vadházasságban. „Három uram volt” — dicsekedett a barátnőinek, amikor végre bekerült az emberformáló, kis közösségbe. De miért fontos egyáltalán, hogy elfogják ezeket a gyerekeket és intézetbe szállítsák őket, ha szegszöknek? Mert a családban már nincsen hely a számukra. Az állami gondozásba vétel közvetlen oka lehet gyermekenként különböző, ebben mégis mindnyájan sorstársak. Általában a rokonok sem vállalják gondozásukat, nevelésüket. Még maguk sem tudják ezek a gyerekek, hogy nincs hova menjenek. .. Csak az intézet védőszárnya alatt biztosítható, hogy keserű kitérők nélkül a legtöbbjük embemyi emberré, a társadalom dolgos tagjává formálódhasson. A szökés, azonkívül, hogy árt a gyermeknek, megbolygatja életének menetét, különböző veszélyeket rejt magában. Bűnöző bandákhoz csapódhatnak, amelyek kihasználhatják tapasztalatlanságukat, jóhiszeműségüket. Mivel pénzük nem igen van, hogy az éhségüket csillapíthassák, kénytelenek a máséhoz nyúlni. Ezer, az úton pedig könnyebb elindulni, mint megállni, visszafordulni. .. Segítsünk Hogy az állami gondozott gyermekekről alakuló kép nagyjából teljes legyen, tudni kell, nagyobbik részük nem, vagy csak igen ritkán szökik meg. A legtöbb gondot mégis az erősen sérült személyiségű, nyugtalan kevesek okozzák. Mit tehetünk az érdekükben mi, az autóbuszon, vonaton utazók, pilóták és járókelők? Legyünk éberek. Figyeljünk fel a felügyelet nélkül csellengő gyrmekekre. Ne legyünk álhumánusak. Lehet támogatni, patronálni őket, a járási gyámügyi előadók készséggel adnak felvilágosítást az intézetekről, de szomorú kitérőikhez ne nyújtsunk segítséget. Kiss Sándor Nehéz volt az esztendő MELYIK VOLT A LEGNEHEZEBB év, amire emlékszik? Bangó Kálmántól kérdeztem Nógrádmegyerben. Először elgondolkozott, azután ennyit mondott: — Nem volt könnyű ez a hatvannyolcas sem. A rádiótól, televíziótól is megváltam. Mert volt ám az is. Meg hát még villanyom sincs. Én mondom, meg kellett húzni a nadrágszíjat. HÁROM ÉVVEL EZELŐTT láttam először izzadni Bangó Kálmánt. Az iskiolatáblánál az írással, számolással birkózott, a bizottság előtt. A vizsga sikerült. Amikor az eredményt kihirdették, az arcát figyeltem. Az izgalma még akkor sem szűnt meg, de a szeme valamitől nagyon fényes lett. Ha jól emlékszem, zsebkendőre is szüksége volt. ö 38 éves korában jutott olyan kincshez, amit a gyerekei már 7—8 éves korukban megkapnak. Megtanult írni-olvasni és számolni. Az utóbbit persze fejből és kényszerből már ismerte. Most gondjai vannak. ahogy az első kérdésre szolt. válaSSS&SSS/YSyySSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSj'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS//SSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSSSS/WrSSys/SSsS Egy riporter megpróbáltatásai Ami , azt ne keresd!,. — Valid be, nincs témád! Igaz? Tudom én azt. Nézd, én segítek rajtad — mondta rovatvezetőm és atyáskodva váltamra tette a kezét. Menj egy faluba, keresd meg azt az asszonyt, aki mindenkiről mindent tud. Arról írjál! Micsoda ötlet! Pályafutásom alatt nem is emlékszem még ilyenre! Magyarul arról van szó, hogy a falu pletykaközpontját keressem meg. Ragyogó! Csodálatos! Micsoda újévi riport' lesz ebből! Ködös reggelen indultunk. Jegyzettömbbel, ceruzával és tele önbizalommal. Na, most megfogtam az isten lábát! Ezzel a megbízatással ki figyel a mellékkörülményekre! Sürgettem gépkocsivezetőnket. Elmélyedve csámcsogtam I a csodálatos sztorin, amelyet meg fogok írni. Olyannyira, hogy fel sem tűnt a karambol. Az orrunk előtt ugyanis egű Volga és egy Trabant összecsókolózott. — Megállják? — kérdezte pilótánk. — Szó sem lehet róla! Gyerünk.-. Nekem ma meg kell keresnem a riportalanyt. Az első utunkba eső faluban megállapodtunk. A tanácstitkárhoz siettem. — Egy minden lében kanál, tudálékos asszonyt keresek — mondtam. — Nálunk ilyen nincs! — mondta a titkár és ajánlotta, hogy írjak arról az emberről, aki új módszerével öt perc alatt felrak egy téglafalat. Valaki utánozni akarta, de az ő fala ledőlt és maga alá temetett két kecskebakot, amelyek a Liverpool-cirkuszból szöktek meg. A plagizáló kőműves menekülés közben feldöntött hét méhkap- tárt, és halálra marták a méhek. — Mi ebben az érdekes? — vontam vállat. — Ha egy cserfes asszony címét megadná, az más! — Nálunk ilyen nincs! S a következő faluban a tanácselnök ugyancsak azzal fogad: — Nálunk ilyen nincs... — Van időnk! Gondolkodjon, éltjük elvtársi — biztattam. És akkor elkezdte, hogy az előző nap a kocsmában összeszólalkozott két fiatal. Kétszáz szódásüveg és kétszerannyi székláb látta a nézeteltérés kárát. Már alkonyodon, és én még mindig utazgattam „faluról falura”. Ezután már a tsz-ekben próbálko tam, ahol mindenütt jó, saját főzésű pálinkával kínált a felkeresett könyvelő, brigádvezető vagy elnök. De mindentudó asszonyságot ők sem tudtak ajánlani. Végre jó pityókásan vetődtem be kebelbeli barátomhoz: — Mondd csak, komám. kedves szerkesztőm! — ölelt magához, a kérdést hallva. — Nógrádi ember vagy te? Gyereke-e ennek az édes palóc vidéknek? Arcon csókoltam, és azt mondtam neki: — Az vagyok én, édes komám! — Akkor miért faggatsz te engem Ilyen asszonyról. Hol van a mi szép palóc földünkön pletykás asszony? ... Hol? ... Félrevezettek téged, kedves komám! Na, egészségünkre!... Bobál Gyula — Az öregapám is szegkovács volt. Az apám fiatalon, 40 éves korában meghalt. Kilenc gyermek maradt. Talán még tízéves sem voltam, amikor már fújtattam a tüzet. Azokat a bőfújókat hoztuk be, amikor a kátéesz megalakult. De hol vannak azok már? Kemence melegít, meg villany hajtja a kalapácsot és nemcsak sínszeg készül, hanem sok minden. — Elhiheti, volt idő amikor kölcsön kellett kérnem ruhát, ■ic valahova mentem. Aztán £e. építettem egy szoba-kony- hás házat és spájz is volt benne. Kaptam 17 ezer forint kölcsönt rá. Már régen kifizettem. Van öt gyerek is. A feleségem még eddig otthon volt, nem dolgozott, de megvolt nekem mindenem. A gyerekek is növögettek. A nagyobbik már itt dolgozik a drótfonóban. Az ő igényeik meg már nagyobbak ám! Nem akarnak ketten egy ágyban aludni, hanem külön-külön mindegyik. Nem adtam volna én el azt a házat, de ha sógor jött, vagy koma, már alig tudtam leültetni. Hát ezért adtam el — mondja. ORGONA UTCÁNAK HÍVJÁK, ahol most lakom. Ott úgy mérték a házhelyeket, hogy egy cigány, egy paraszt. A telek 327 négyszögöl. A ház háromszobás, pince is van alatta, ötvenezret kaptam a régi házért, meg negyvenezer kölcsönt vettem fel. A többi pénz a megtakarítottból, a rádió és tévé eladásából, meg a többiek segítségével jött ösz- sze. Azt mondhatom, nem sok olyan ház van arrafelé, vagy talán nincs is. Az ősszel beköltöztünk. Sok minden kell még. Villany is, meg majd több bútorra is szükség lesz. Most már kifelé megyünk az adósságból, aztán majd csak kerül újra rádióra meg televízióra is. Az igények ugye mindig nagyobbak, de én azt mondom, ha az ember becsületesen dolgozik, annak meg is van az értelme. B. J.
