Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

Kézzel, lábbal... Álmosan haladtak. Ügy tűnt, a kerekek éppen csak vánszo­rognak a síneken. Mondta is egy kedélyes, piros arcú asz- szony a szomszédjának: — Ügy megy ez, mint ná­lunk a tsz! Mosolyogtak az utasok. Ké­sőbb az asszony újra elkezdte. Akkorra azonban elillant belő­le a jókedv. — Nem sok jót hoz ez a mostani év sem... Azért mentem én is a háztájiba. Az legalább nem csapja be az embert... Verebélyi Józsefné sokáig nem szólt a beszélgetésbe. Néz­te az elmaradó hegyoldalakat, házakat, s eltűnődött: milyen jó, hogy náluk, Mátravere- bélyben másképpen van mind­ez. Alapító tag, nyolc eszten­deje dolgozik, fárad a szövet­kezetben, de nem bánta meg az elszaladt éveket. Sokat dol­gozott mindig. Az idén is ta­vasszal kezdte, s most novem­berben a cukorrépánál fejez­te be a munkát. De nem sza­ladt hiába egyetlen évben sem. A verebélyi szövetkezet soha nem tartozott *-ü gyenge gaz­daságok közé Tavaly 52 fo­rintot ért a munkaegység. Mikor idáig jutott, egy hir­telen mozdulattal megigazítot­ta félrecsúszott kendőjét, és a méltatlankodó asszonyhoz for­dult! — Azért van ez így, mert csak fél lábukkal vannak a szövetkezetben! A másik a háztájiban maradt. Csinálja­nak úgy mint mi! Azóta nincs hiba nálunk sem, amióta kéz- zel-lábbal ott dolgozunk a kö­zösben ... Ötvenöt esztendős, de azt mondják, nem akad szorgal­masabb, igyekvőbb asszony nd- la. Neki azonban más a véle­ménye: A hetes szám Stork Joachim bácsinak, a mótraalmás-i söreg erdésznek a kedvenc száma a hetes. Életé­nek fördulópontjai ehhez a számhoz fűződnek. Joachim bácsi 1807-ben született, an­nak is a hetedik hónapjában és a hetedik napján. Még ab­ban is hű maradt ehhez a páratlan számhoz, hogy hét. gyereke van. Az idén október 7-én vo­nult nyugállományba. Ki tud­ja véletlen-e, vagy előre ki­számította az öreg. Nyugdíjba vonulása után munkát vállalt. Most építenek Mátraalmós-ról a Galyatető felé egy erdei utat, amelynek a hosszúsága hét kilométer. Itt látja el az őrséget. És, hogy teljes legyen a sor, most karácsonykor hét gyer­meke hét ajándékkal lepi meg. A 103 éves asszony Megbékéltem 103 éves korá­val, várja az ünnepeket me­gyénk legidősebb asszonya, Strechó Boldizsárné. Az egész Pásztó magáénak mondja a sok évet megélt asszonyt. Kér­dezgetik kívánságát, óhaját, de csak annyit válaszol: — Mindenem meg van ne­kem, édeseim. Volna egy, de hát ki tudja lehet-e? Ha vol­na mégegyszer olyan szép ün­nepség, elmennék. Ugyanis, mikor Pásztón fel­avatták az új művelődési ott­hont, díszvendégként hívtak meg az avatásra Strechó-ma- mát. A nőtanács már döntött. Karácsonyt megelőző kedden elmennek felkŐszönteni a köz­ség legöregebbjét. Még egy kis műsort is rendeznek neki. Az izgalmas férfi Azt beszélik a faluban, hogy a termelőszövet­kezetbe visszajön Kis C. László, az egykori főkönyve­lő. Az egyik nap­sütéses őszi reggel á délceg, jóképű föagronómust is ezzel a hírrel fo­gadta a szende mosolygású köny­velő lányka. A hír újságolása közben lesütötte a szemét es sokat sejtetőert jegyezte meg: „Az ám egy rendkívül izgalmas férfi!” A főagronómus- nak akkor mindez nem tűnt fel. Csu­pán akkor ütött szeget a fejében, amikor egyre- má&ra hallotta, a szóban forgó fő­könyvelő végig­kóstolgatta már a falu szép lányait. Egyik alkalom­mal, éppen a nem­rég megnyitott póns-azőban ha­rapták a kvater- kázó fehéret, ami­kor szóba kerítet­te a főkönyvelőt. A társaságban mindenki mesélt valami ínycsik­landozó pikáns történetet a híres, nevezetes ember­ről. Az ifjú szak­ember — habár világszép csinos felesége volt — kissé rosszked­vűen baktatott haza. Addig ugyanis azt gon­dolta, nála nincs délcegebb, fes- sebb fiú a falu­ban. Titokban mindig figyelte, milyen hatással van a kertészet­ben dolgozó lá­nyokra, menyecs­kékre. S mindig megdobogtatta a szívét egy-egy sejtelmesebb mo­soly. Napok teltek el, de a főkönyvelő nem jelentkezett. A hí­re azonban már n* ívobb volt, mint az iráni sahnak. A mi fŐ­agronómusunk valósággal meg­gyűlölte, úgy lá­tatlanban. Hogy­isne, még egy ve- télytárs is! Ekko­ra reklámmal? Történt az egyik nap, hogy kopogtattak a szobája ajtaján. Beállított egy utazó kinézésű, vigéc képű idősö­dő férfi. Kucsma a fején, nagykabát hajlott alakján. Odakint szikrázott a napsütés. Csen1 des szóval mutat­kozott be: „Kis C. László főkönyvelő vagyok. Szervusz kérlek!” Hirtelen zavará­ban, vagy talán szertelen jóked­vében úgy ma­gához ölelte a jö­vevényt, hogy az máig sem tudja, minek köszönhet­te ezt a nagyon meleg, baráti fo­gadtatást. .. P. A. Termelőszövetkezetek ! A téli időszakban, jó kereseti lehetőséggel a tsz vezetősé­ge által meghatározott időtartamra, budapesti munka­helyeinken foglalkoztatni tudjuk a tsz-ek szabad mun­kaerőit, a tsz épitőbrigá Íját. kőműveseket, ácsokat, lakatosokat, víz-, gáz- és központifűtés-szerelőket, kubikosokat, férfi és női segédmunkásokat. A vidékiek részére térítés ellenében szállást, napi kétszeri meleg étkezést, havonkénti útiköltség-térítést, különélési és idénypótlékot, hetenként szabad szom­batot, családos dolgozók részére családi pótlékot biz­tosítunk. Jelentkezni lehet: A KÖZÉPÜLETÉPÍTÖ VÁLLALATNÁL Budapest, VI., Szív u, 60. (Munkaügyi osztály) — Sokan vagyunk asszo­nyok, majd kilencvenen . ..De itt két kézzel kap a munkáért, valamennyi... A vezetőség tudná ezt legjobban elmonda­ni. Ugyancsak fő a fejük, hogy munkát kapjon mindenki... A talpraesett, dolgos asszony évek óta tagja a vezetőség­nek, Legutóbb a vezetőségi ülésen az esztendőről, a mun­káról, meg a zárszámadásról eiett szó. Tréfálkozva kérdez­te Nándori Ferenc, az elnök Verebétyinétől: — Aztán mit szólnak az asz- szonyok, ha nem lesz meg a tavalyi munkaegység? Az asszony ránézett a mel­lette ülő Verebélyi Gyulánéra, majd hamisan csillant a sze­me: — Nem baj az elnök elv- társ, ha nem lesz 52 forint! Elég lesz nekünk a hatvan is! De félretéve á \réfát, elége­detlen emberek Mátravere- bélyben is akadnak. Olyanok is, akik kevesebb munkával szeretnének többet keresni. Ha ez nem sikerül, szidják a szö­vetkezetei. Ám a kételkedők­nek, az elégedetlenkedőknek Verebélyi Józsefné mindig el­mondja utazása történetét. Vincze Istvánná Most őt köszöntik Disznótorok ide jén Reggelente dermedt Besze Imre, a nógrádmegyeri posta kézbesítője. Arról neve­zetes, hogy karácsonykor ő köszönti elsőnek az ünneplő embereket. Tömött táskájával kora reggel útnak indul, hogy mindenkihez időben eljussa­nak a jókívánságok. Ezen a karácsonyon a posta kézbesí­tője nem indul köszön terű. Tizenöt éves házasságuk után kislányuk született. Marikának „névadózták”. Rigó Balázsné, a posta ve­zetője Besze Imrének az ün­nepekre szabadságot engedé­lyezett. A posta dolgozói az ünnepek alkalmával felkeresik a kézbe­sítőt, és most neki kívánnak kellemes ünnepeket. Mi is sok boldogságot kívá­nunk a Besze-családnak. w» rssssssssssssssssrssrsssssssrss/rssssss* B “* altás vadásznak csúfol­ták, mert az erdőben jobban szeretett azzal járni, mint a fegyverével. Hegyre föl kapaszkodásra, hegyről le, támasznak használ­ta. Jó kézhez álló kis balta volt. Élesre fenve, mintás él­védő lemezzel ellátva. Végén hegyes vas, megállt a legvas­tagabb jégben is. Azért sze­rette a puskánál jobban, mert a fegyver húzta a vállát, a balta pedig segítője volt. Még­is ráúnt a Sok szekírozásra. Sarokba állította a baltát, ne gúnyolják miatta. Ebéd után heverészett egy kicsit a priccsen. Meleg volt a konyhában. Délelőtt kint volt a Hársason, átfázott, jól esett a meleg. Tekintete a sarokba állított baltájára esett. Eszébe jutott a keresztfia. Fü­lébe csengett a hangja. — Kereszt, hozol karácsony­fát ...? Megígérte. Karácsony előtt fel is díszíti. Hadd örüljön a cseppség. Nekik nincs gyer­mekük, minden szeretetét erre a gyerekre halmozta. Készülő­dött. — No, baltácskám most szükségem lesz rád< A szeme felvillant, amikor kézbe vette. Vékony, keszeg ember volt, és ha valami ked­vére valót tehetett, frissen mozgott. Baltával sétálni az erdőben pedig igazán kedvére való volt. Gyorsan öltözött és indult. A fagyos földben éle­sen csattogott a szöges balta- nyél. A bükkös alá tartott. Ott a falu. Ám alig pirkad, itt is,'ott is matatnak az emberek. Azután disz­nó sivalkodik, hogy nem sokkal később fel­lángoljon a szalma, amely ropogósra süti a két—három mázsás jószágokat. Nehéz illatok szállnak a falusi házak között. Ilyenkor te­lente kevés az olyan udvar, ahol nem vág­nak disznót, nem töltenek ízletes kolbászt, nem rotyog az abárlé a katlanokban, — s este nem ülik torral az egésznapos nehéz munkát. A disznóvágás a falusi embernél valóságos rituálé. Szinte tájanként érdekes hagyomá­nyai, szokásai vannak. Ám egyetlen vonás­ban megegyeznek: összejön a rokonság, ko­ma. sógor, szomszédok, s a nagy munka köz­ben szót váltanak a világ dolgairól. Mert most azután van miről beszélni a falun. A falusi emberek életében sorsdöntő vál­tozások következtek be az utóbbi években. Olyanok, amelyek alapjaiban változtatták meg a parasztember létét, állásfoglalását, hi­tét a mában és a holnapban. Hiszen nincs az a porta, ahol ne beszélgetnének, vagy ne vi­tatkoznának újra nagy-nagy hévvel äz évez­redes álom tárgyáról, a földről. Ne helyesel­nék azt a bölcs állásfoglalást, amelyet a föld­törvény foglal sorokba, hogy: a föld újra a soké legyen, akik megművelik! Ne ítélnék el mindazokat, akik érdektelenül, minden ér­zéstől mentesen cserbenhagyták az ősi tevé­kenységet, a föld művelését, s gazdátlanul a televényt. Nagy vita tárgya a SiLetkSí tekben szorgoskodó, kaparkodó parasztembe­rek szigorú ítészek a birtoklás tekintetében. Egyértelmű az állásfoglalásuk, hogy a tulaj­don és a használaá jusson egységre. Olyan egységre, amelyet semmilyen erő nem bont­hat meg. Drága ez a föld az egykori földszerető kö­zép parasztnak, de drága lett az évszázadokon át a föld után áhítozó cselédeknek is. De kü­lönösen becses és ragaszkodnak hozzá azok­ban a termelőszövetkezetekben, ahol a meg­szokottnál több verejtékkel sajtolják ki az anyaföldből a szűkös megélhetést. Lételemük ez a mostoha hegyes-völgyes, természeti erők­től szabdalt föld. Nem adnák a világ minden kincséért sem! S a két kupica felhörpintése közben szóba kerül a holnap, a távolabbi jövő is. Igaz, ne­héz évet éltek át az idén a parasztemberek, azonban a közös gazdaságok többségében mé­gis dicséretes fejlődésen mentek keresztül. A falusi ember azt tartja, nem szabad elsietni a szót, s majd az új esztendőben kiderül, meddig is jutottak az idén. Igaz, manapság már valamivel később az év utolsó napjá­nál, a zárszámadás alkalmával. Azonban azt már most is megállapítják minden faluban —, s szinte teljes biztonsággal!-— lép tele-e előre és milyen nagyot, vagy nagyokat ebben az évben. Annyit mi is elmondhatunk — min­den kötelezettség nélkül —. hogy örvende­tes tanúságot tettek ez évben a közös gazda­ságaink. Fényesen bizonyították a nagyüzemi gazdálkodás fölényét, a közösség erejét, amely a sok közbejött nehézség ellenére is diadalmaskodott. Az öröm és az elégedettség hangja szólal meg még azokból is, akik a zárszámadás al­kalmával nem számíthatnak ezrekre, — de tisztes a megélhetésük. Igaz, akadnak még forrófejűek. akik nem akarják észrevenni a parasztság életében végbement gyökeres gaz­dasági és társadalmi változásokat. Akik nem képesek érzékelni a világra szóló szociális és össztársadalmi megbecsülést, ami a dolgozó magyar parasztság iránt megnyilvánult. Az elismerés melleit parasztságunk a kritikával sem. Egyetértőleg vélekedik az országos irányítás helyességéről, a megye „szekerének” útjáról, de tüstént hozzáteszi, elég göröngyös még ez az út a szekerünk előtt. Nem ártana hatékonyabban egyengetni ezt az utat. Hiszen a közös gazda­ságok többségének parasztsága nem a lusta­sága vagy hanyagsága miatt jut nehezebben egyről a kettőre. Megyénk mostoha termé­szeti és közgazdasági adottságai többszörösen próbára teszik találékonyságát, akaraterejét, szorgalmát. Verejtéke kétszeresen hull, ám az eredmény mégis soványabb, mint á jobb te­rületeken. Ezért kerül szóba mind gyakrabban az a jelentőségteljes szakmai tanulmány, ameiy hivatott hatékony eszközül szolgálni esne közös gazdáságok felemelkedésében. Nem olvasták, de mégis ismerik a parasztemberek. S énnek az a magyarázata, hogy a megmá­síthatatlan, kikerülhetetlen valóságra épült, és szoros egységet alkot a párt és a kormány mezőgazdasági politikájának célkitűzéseivel. Az egységet, az egy nyelven való színval­lást nagyra értékeli a falusi ember. Habár nem mennek a szomszédba egy kis furfan- gért, ravaszságért, s nemegyszer ilyesminek vélték a jelenlegi mezőgazdasági politikát is, — nyíltan vallják, amit beígértek, azt meg­kapták. Csak élni kell vele. Okosan, szorga­lommal. Ami az utóbbiakat illeti, egyre ked­vezőbb a kép. Mind több és több áz értő pa­rasztemberünk, akik nemcsak a földművelés ősi módszereinek ismereteivel dicskedhetnek, hanem a legújabb technika értésével is. Ilyenkor, a disznótorok számvetést is tesznek a falusi emberek, ezek­ről a kérdésekről hangzik a legtöbb szó. örömmel és nyugodtan emelik egymásra a poharat, mert érzik, a békés karácsonyt egy biztatóbb új esztendő követi. Pádár András A balta becsülete nézte ki a fiúnak a fenyőfát, tam — lihegte. A puskát is a Nyáron is megnézte, hogyan vállára vette. — Kint a bükk­növekedik. tetőn meglőttem .,. A Cseres tető lapos síkján — Mit? bandukolt. Lassan szátlingóz- — A kant. A nagyot, tud- sen‘ Megmarkolta a baltanye­bokrokbnn megpillantotta a distnót. Fenekén ült. Nyakán felborzolva sörénye. Apró sze­mével követte az Öreg minden mozdulatát. Az öreg látta, nem súlyos a lövés. Megpördült a kan, szembe Pista bácsival. Hohó öregem, ne olyan heve­ni kezdett a hó. Áz apró pi- ja, azt a nagy feketéi let, és közelített. A disznó hék puhán hullottak a fagyos — Hát ha meglőtted, akkor csattogtatta rettentő allcap­csat. Még öt méter, még há­rom, még kettő, aztán megfor­gatta a baltát, és ütni készült. A disznó erejét összeszedi'e feléje ugrott. Már suhogott a kisbalta, amikor az öreg lába megcsúszott a jeges kövön és hanyatt vágódott, A szokatlan mozdulat a támadó állatot le­fékezte. Pista bácsi lába előtt avarra. Kényelmes léptekkel rendben van. Annak az a meiit, nem tudott betelni a sorsa, havasodó fák látványával. — De elment! Erdei tisztásra ért. Megállt, — Ha elment, akkor nem végignézett a jégtől fehérlő lőtted meg. Ipoly völgyén. Elindult az — Meglőttem, csak elment... akácos felé. A csendet futó Ott van az oldalban. Az is­léptek zavarták meg. össze- ten áldja meg segítsen! — tü­ráncolta homlokát. Ember kö- relmetlenkedett Kuris. zeledik. Sietős dolga lehet. Be- — Nálam nincs fegyver, állt egy vastag cserfa mögé. csak a balta. Ti mondtatok, ez megtorpant. Megszokta, hogy elrejtőzik. így nem fegyver — húzta el sza- Az öreget elöntötte ő látja meg elsőnek az ide- jót Pista bácsi, gént. Már látta is. Az akáca- _ Csak mozgassa ki a sürú­*°n keresztül vezető úton, ki- majd én meglövöm. bontott kabátban, puskáját ... , . . .. .. .. ’ Az öreg végignézett a vörös arcú Kurison. No, majd meg­látod, milyen jó társ az erdő­ben a balta! Elmegy a kedve­tek a csúfolódástól! — Na jó, indulj el a ge­rincre! Majd én alulról ráme­a verí­ték, egyik kezével a balta nye­lét, a másikkal a fát markol­ta. Felugrott, és lesújtott. kézbe tartva vörös arccal, li­hegve közeledett. Kitekintett a fa mögül. — Ez meg a Kuris Pista, a vadász. Mi történt ezzel? Tapasztalt vadász nem ro­han így az erdőben. No, várj csak, rádijesztek. Mikor vele 9Vek a bestiára. egyvonalba ért, kilépett a fa mögül: — Hová ilyen sietősen? Kuris megtorpant. Szeme tágra nyílt az ijedtségtől. Da­dogott: Elindultak. Pista bácsi mint a tenyerét ismerte az erdőt. Azt is tudta, hol * disznó fokozatosan vesztette el erejét, az­tán féloldalra billent. Az öreg megtörölte a baltát. Inkább simogatta. Aztán elin­dult felfelé a gerincre, ahol Kurist sejtette. Csak annyit mondott neki. — Már lemehetsz. Nekem még dolgom van. Karácsony­húzódótt viszek a keresztfiamnak. meg a sebzett kan. Lement a gödörbe, és óvatosan elindult felfelé. Megállt, hallgatózott. Olvasott a zörejekből. A — Jaj, segítsen, Pista bácsi, hegyoldal derekán, a fehéredé de megijedtem ... — Nyugodj meg — dörögte. s-——-------------­— Jól van, már megnyugod- j NÓGRÁD — 1968. december 24., kedd Elindult lassan a baltára tá­maszkodva. A völgyben már hó lepte a zöld fákat. Becsülete lett a kisbaltának. Bobál Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents