Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

Egv forrctdctifttér é!etim1ve \Bart& laíos Uítz Beia IciafiBifasa a Bemzeti £Sgalériában Világssabadság Egy zseniális tehetség' elin­dult Magyarországról, végig­járta a fél világot, átélte a forradalmai'’ művész szenvedé­sét és dicsőségét, s fél évszá­zad múltán újra itthon van: Uitz Béla-kiállítás nyílt a Nemzeti Galériában. Tulajdonképpen az első nagy Uitz-kiállítás Magyaror­szágon. Műveit bécsi, moszk­vai, londoni és pekingi mú­zeumok őrzik, tárlatait látta Stockholm és Firenze, New York és San Francisco, fres­kói fővárosok palotáit díszítik, de itthon még mindig kevesen ismerik a hazalátogatott nyolcvanegy esztendős mestert, s még kevesebben alkotásait. Nem egyszerűen Magyaror­szág, az első magyar forradal­mak indították útnak. Az 1887- ben született bácskai paraszt­gyermek, aki Temesvárott volt esztergályos, mielőtt Buda­pesten művésznövendék lett, első alkotói lépéseit a társa­dalmi lázadás, a változtatni akaró elégedetlenség irányába tette. 1916-ban már aranyér­met nyert rajzával a San Francisco-i nemzetközi kiállí­táson, nevét a legtehetsége­sebbek között emlegették ide­haza. A forradalmi mozgalom­hoz már egy esztendővel ko­rábban kpacsolódott, háború­ellenes folyóiratot alapított és szerkesztett az első világhábo­rú éveiben, vezetője volt a mindinkább forradalmárrá vá­ló művészcsoportnak, követte és egyengette az útját a szo­cializmusnak, amelyet a Ta­nácsköztársaság idején nagy­szerűen szolgált. A híres vö- röskatona-plakát alkotójának a művészeti direktórium egyik vezetőjének, a proletártehetsé- gek művésziskolája igazgató­jának tehát a bukáskor mene­külnie kellett. Bécsbe menekült először. Szoros kapcsolat fűzte a párt­hoz, s hamarosan maga is a KMP tagja lett. Mozgalmi munkát végzett, tárlatokat ve­zetett, közben kiállított, ha­talmas sikerrel. Az osztrák fő­városban került közönség elé Emberiség című hatalmas kompozíciója, a proletárdikta­túra idejéből, amelynek impo­záns vázlata most mutatja be először a magyar közönséggel, milyen látomásba fogta össze az életet egy művész, aki egy­szerre lett nagy alkotó és kommunista. A művek beszé­lik most már a mester életraj­zát a galéria teremsorában. Kövérkupolás orosz templo­mokról készült kemény réz­karcok, moszkvai városrésze­ket ábrázoló, izgatottan mo­dern vízfestmények jelzik, hogy 1920 végén a szovjet fő­városban járt, a KMP küldöt­teként a Komintern III. kong­resszusán. Forradalmi fejlődé­sét pedig a Ludd tábornok cí­mű sorozata bizonyítja. Az an­gol lázadó proletárok legen­dássá vált vezéralakja, Gene­ral Ludd minden elkeseredett lendületében a magyar forra­dalom bukását bosszulja, s harcosainak minden izmossága az eljövendő forradalmak ere­jével fenyeget. A kiállításon most a vázlatokat is látni, s a vázlatok alapján készült réz­karcokat, ezt a megrendítő grafikai sorozatot, am elv Der- kovits Dózsájának elődjeként vált a forradalmi grafika klasszikus példájává, de nem­csak itthon: az egyetemes mű­vészettörténetben is. A Ludd sikeréért hívták meg Angliába, s miután oda nem juthatott, „útközben”, Franciaországban szolgálta az eszmét három esztendeig. B. U. Martell álnéven az illega­litás veszélyében dolgozik, kommunista lapokba ír, raj­zol, munkásokat művel, a FKP magyar szekciójának egyik vezetője. B. U. Martell 1926-ban is­mét Uitz Bélává válik és szov­jet állampolgárrá. Nemzetkö­zi hírű mesternek járó tiszte­lettel fogadják új hazájában. A szovjetunióbeli negyven termékeny évről nehéz néhány sorban beszámolni, három te­rem, száz alkotás vár ismerte­tésre. A krími tusrajzokat említsük-e, amelyek a meg­komponált szépség remekmű­vei, vagy a Tőletek függ című újabb sorozatának modern, tömören agitáló lapjait, Gor­kijról készített erős portréváz­latát, vagy az 56-os magyar el­lenforradalomról készített fal­képtervet? Talán mégis port­réinak sora a legváltozato­sabb, ezek a nagy lendülettel újságpapírra festett freskósze­rű arcképek, amelyek Csapá- jevtől névtelen kirgiz embe­rekig, Krupszkajától éneklő lányokig variálják a szilárd világnézet és a hatalmas mű­vészi jellemzőerő lehetőségeit. O tt, ahol én kisgyerek voltam, mindenütt szép. nagy, egyenes földek vannak. A szem ott mindenütt messzire láthat, de az embe­rek lelke abban az időben mégis nagyon .szűk kis helyen mozgott. Akkor még az egy­szerű ember lelkének nem volt szárnya, hogy a gondolata ere­jével átrepüljön az egész vi­lágon ... Az országút mellett, a falu­tól nem messze, ott egy csár­da állt. Kijöttek hozzánk a csárdába az öregemberek be­szélgetni. Fölültettek a tér­dükre, és úgy folyt a szó köz­tük. A hajuk már fehér volt. az arcuk ráncos. Sokat beszél­tek egy nagy harcról. Aki megkérdezte őket: — Milyen harc volt az? Annak azt felelték: — A szabadságharc!... Bent a faluban nagy házak is voltak, a széles tornácok eleje vastag oszlopokra nehe­zedett. De a falu végén csak kis házak álltak, szalmatete­jüket a szél régóta cibálta, tépte, és nagy lyukakat szag­gatott rajta. Ezekben a kis há­Iványi Ödön: őszi tájék zakban laktak a zsöllérek. ök voltak azok, akik a csárdába beszélgetni kijártak, akiknek a térdén de sokat lovagoltam. Már reszketeg öreg testek vol­tak, erejük beleveszett a mások földjébe. Nagy darabokban feküdtek ott a földek. Beláthatatlan nagy tagokban, se szélük, se hosszuk ... A zsöllérek akár­merre néztek: — csupa urada­lom! Grófi uradalom, hercegi uradalom, papi uradalom. Ide­gen föld, nehéz robot, sovány napszám... Akkoriban még nem vol­tak arra nagy vasutak, az emberek nem tudtak hazulról mozdulni, csak nagy ritkán láttak más vidékről való em­beri ... Nem tudtak meg sem­mit arról, hogy mozog-e vala­mi a világban, és hogy az emberek másutt hogyan gon­dolkodnak? ... Nem tudták azt, hogy azon a határon túl vannak-e nekik testvéreik, akiknek az fáj, ami nekik is fáj, akik éppen olyan remény­telenségben élnek, mint ök is. mert nincs valami jobbra, va­lami nagyszerűbbre kilátásuk. Csak azt érezték, hogy az uradalmak nem mozdulnak, és az ő életük és azoknak az éle­te is, akik ö utánuk jönnek, már nem lesz más, csak örö­kös napszám ... Testükben, mint szűk ketrecben, rende­sett a lélek, magukra voltak hagyatva, és fizott bennük a lélek a nagy testvértelenség- bev. A csárda és a falu közt fe­küdt a temető, és az öregek, sírba is szálltak, anélkül hogy a remény is belevillámlott volna a lelkűkbe, hogy lehet ez egyszer még másképp isi... Azóta is többször jártam arra! Az uradalmak még ak­kor sem mozdultak meg! Csak a régi napszámosok helyén dolgoztak új napszámosok: az apákat fölváltották a fiúk, az unokák... v A nagy földek még mind mozdulatlanok voltak! De az időben, a levegőben, az em­beri koponyákban már moz­gott valami! Valami, amit nem lehet látni, amit nem le­het megfogni! De ez a valami erősebb mindennél, ami lát­ható, ami megfogható: a gon­dolat ... És most azon a vidéken is, ahol a régi öregek még re­ménytelenül sírba szálltak, megindultak a nagy darab föl­dek, és elfutnak azok alól, akik. eddig a lábukat szétter­pesztve rajta álltak. És ha megkérdezed a régi zsöllérek unokáit: — Ti miért harcoltok? Akkor azok már azt felelik! — A világszabadságért.’ És a régi zsöllérek unokái már nem érzik azt, hogy a testük ketrec, és abban fázva, dideregve röpdös a lelkűk. Ha­nem azt érzik, hogy a lelkűk sasmadár, és az egész világ ki van neki nyitva, hogy azon átrepüljön ... A régi zsöllérek unokái nem várják, hogy jön-e a harma­dik vagy negyedik faluból egy ember, akitől megkérdezzél:,. — Mi újság arrafelé? Mo­zog-e valami a világban? Mert ők tudják, hogy mi mozog a világban. Tudják, hogy a nagy darab földek mindenütt megindultak azok alatt, akik azokat eddig csak bitorolták. Tudják azt, hogy nemcsak a szomszéd határban, nemcsak a másik vármegyé­ben, de Franciaországban, a forró Olaszországban, a hatal­mas Angliában, mindenütt ott vannak az ő testvéreik, es egyazért harcolnak mind any - nyian: visszaveszik a földet, és fölszabadítják nemcsak ma­gukat, hanem az egész vilá­got! ... O tt. ahol én kisgyerek voltam, mindenütt szép, nagy, egyenes föl­dek vannak. És a régi zsöllé­rek unokái most már nemcsak az ég aljáig látnak el, hanem a lelkűkkel végigrepülnek as egész világon... A világsza­badság nagy lehelete zúg most végig a világon, és a régi zsöllérek unokáinak lelke benne zúg ebben a lehelet­ben ... (Világszabadság. 1919.) épületet, de néhány órai ostrom után, amelyben ágyútűz is szerephez jutott, a Vörös Gárda legázolta ellenállásukat. Kerenszkij és Kornyilov csapatai ezalatt csakugyan kö­zeledtek Pétervár felé, ám a forradalmi proletárság hadsere­ge útjukat állta, és megverte őket. Ahogy Muravjov, a szov­jet Kornyilov és Kerenszkij ellen küldött csapatainak főpa­rancsnoka 13-án bejelentette: „A Kerenszkij és Kornyilov vezetése alatt álló ellenforradalmi csapatokat tegnap a forra­dalmi hadsereg elkeseredett harcok közben Carszkoje Szeló- nál teljesen megverte,” November 12-ének éjszakáján vívódott meg a polgárhá­borúvá mélyülő és élesedő orosz osztályharcnak az első ne­vezetes ütközete. Trockij másnap szétfutó kiáltványa joggal állapította meg: „November 12-ének éjszakája a történele­mé”. Trockij azonnal fölállítja a kadetekkel Pétervárott, és a Kerenszkij-hadsereggel Carszkoje Szelőnél vívott két csata mérlegét: „A polgárság megkísérelte, hogy pártokra szakítsa a forradalom hadseregét, Kerenszkij pedig meg akarta sem­misíteni a kozákság hatalmával. Mind a két kísérlet balsi­kerrel járt”. Trockij kiáltványából már kizeng a jövő re­ménye Is: „Az egész ország látni fogja, hogy a szovjetek uralma nem átmeneti csupán, hanem változatlan tény, és a munkások, katonák és parasztok uralmát jelenti.” De nemcsak a polgárháború véres fegyverével esett ne­ki a burzsoázia a proletáruralomnak, hanem a közigazgatási gáncsvetés minden, fogásával is. A hivatalok és miniszté­riumok tisztviselői sorra tagadták meg az engedelmességet a munkáskormánynak; a londoni orosz nagykövet kijelen­tette, hogy tudni se akar az „áruló bandáról”, a svájci orosz követ megtagadott „minden szolidaritást” az új uralommal. A burzsoázia osztályösztöne hazánál, honvédelemnél, béké­nél többre tartja a proletárkormány elgáncsolását. A bur- zsoá szolidaritás jelentkezett azonnal az Oroszországgal szö­vetséges antantországok polgári kormányaiban is. Amerika tőkéseinek pénzügyminisztere kijelentette, hogy beszünteti a további pénzküldést Oroszország számára, Anglia burzsoá minisztériuma távirattal visszarendelte fythangelszk felé úton levő, élelemmel, hadiszerrel megrakott hajóit. A nem­zeti érzés egyszerre megszűnt, amikor megjelent a szociális ellentét, amikor az orosz szövetséges letépte magáról a bur­zsoá uralom kényszerzubbonyát és magára öltötte a dolgozó osztályok uralmának munkazubbonyát. És ugyanez a hideg­ség és ridegség töltötte el a központi hatalmak uralkodó osz­tályait és kormányait is. Az osztrák—magyar külügyi kor­mány hallgatag tétovázása, a német kormány begombolódzó és visszautasító várakozása — megannyi jelensége annak, hogy ha akarnák is a békét, szívesebben kötnék meg akár a cárral vagy Miljukovval, vagy akár még Kerenszkijjel is, mint Lenin és Trockij proletárjaival. Megismétlődött Stock­holm esete. „Inkább a háborút, mintsem, hogy a szocialisták hozzák a békét” — így kiáltott mindenütt a burzsoázia kó­rusa nemzeti és hadviselési különbség nélkül. „Inkább a pá­pa, mint a proletárok” — ez volt a másik jelszava, vallás, faj és nemzeti különbség nélkül a burzsoázia láthatatlan, de élő Internacionáléjának. Nem véletlen az, hogy az orosz prole­tárkormány uralomra lendülése után azonnal világgá röpült a hír, hogy a pápa új békeközvetítésbe kezd. A burzsoázia belföldi és külföldi, szövetséges és ellen­séges seregekre oszló, ám mégis egységes táborának sikeres vagy kudarcos gáncsvetésein kívül, de ezzel összefüggően a haladéktalanul elkövetkező béke kéx’désétől függ az orosz proletárkormány élete. A rögtönös béke az orosz forradalom életről-halálról döntő sorskérdése. Most kell eldőlnie, vajon komoly volt-e a központi hatalmak béketörekvése, és nemcsak áltatás ez a kijelentésük, hogy lemondanak a hódításokról és hadisarcok­ról. Minden azon fordul meg, vajon Németországban és Ausztria—Magyarországban a megegyezéses béke, vagy a hó­dításokat követelő imperializmus hívei kerekednek-e fölül? Az orosz forradalom egész fejlődése során mindig akkor volt erős, amikor az imperializmusokat valahol vereség érte. Nem véletlen az, hanem törvényszerű összefüggés, hogy a bolsevik proletárság forradalmának győzelmét a Michaelis-kormány bukása, a Hetling-kormány parlamentáris formája, egyszó­val a német imperializmus gyöngülése, másfelől pedig Olaszország seregeinek az Isonzó-fronton meginduló és már- már Velencét fenyegető veresége, tehát az olasz imperializ­mus meggyöngülése előzte meg. Éppen ezért, ha a központi hatalmak diplomáciája csak­ugyan megegyezéses békét akar kötni Oroszországgal, nem követhetett volna el szerencsétlenebb cselekedetet, mint amikor éppen a bolsevik forradalom kitörésével egyidőben fölvetette Lengyelország, Litvánia' és Kurland annektálására vonatkozó terveit. Titkos tanácskozásokon, félhomályban meglapuló értekezleteken főzték ki azt a tervet, hogy' az orosz birodalom megszállott területeit fölosztják a Habsbur­gok és a Hohenzollernek között. X. Károly Lengyelország trónjára ülne, XI. Vilmos pedig Litvánia nagyhercege és Kur­land hercege lenne. Lengyelország önállóságába (de nem abba, hogy a központi hatalmak magukba kebelezzék) bele­nyugodott az orosz forradalom, de Litvánia és Kurland el­vesztésével, mint ahogy Weber Henrik is megállapítja, nem köthet békét semmiféle orosz kormány. Az orosz nemzet sohasem nyugodhatna bele abba, hogy egy százhetven­milliós birodalmat teljesen elválasszanak a tengertől és így a világforgalomtól. Litvánia és Kurland annektálásába nem nyugodhatna bele még az orosz proletárkormány sem, amelynek pedig egyik legelső cselekedete volt, hogy nyíltan és fönntartás nélkül fölajánlja a központi hatalmaknak a békét. A mun­kás- és katonatanácsok országos kongresszusa határozatot fogadott el, amely szerint „a munkásoknak és parasztoknak a november 6-1 és 7-i forradalomtól alakított kormánya a szovjetekre támaszkodva javaslatot tesz valamennyi had­viselő országnak, hogy haladéktalanul kezdjék meg a közvet­len tárgyalást a demokratikus békéről.” Ez a határozat azon- zal ki is jelöli a demokrácia békefeltételeit: „rögtönös béke, annexiók nélkül, idegen nemzetiségek erőszakolt bekebelezé­se, valamint kártalanítások nélkül”. Hogy mennyire komo­lyan és becsületesen akarja az orosz proletárkormány a rög­tönös béke megkötését, azt döntően bizonyítja, hogy még ezeket a föltételeket se ultimátum gyanánt állítja föl, ha­nem „kijelenti, hogy az említett föltételeket nem kell végle­gesnek tekinteni, vagyis a kormány hozzájárul ahhoz, hogy minden más békeföltételről is tanácskozzanak, csupán ahhoz ragaszkodik, hogy ezeket a föltételeket a hadviselő .országok a lehető leggyorsabban terjesszék elő, hogy teljesen világo­sak legyenek, és semmiféle titokzatosság ne legyen ben­nük”. Azt is kijelenti az orosz kormány, hogy a maga részé­ről megszünteti az egész titkos diplomáciát, a béketárgyalá­sokat az egész világ szeme láttára folytatja, a titkos szerző­déseket érvényteleneknek és semmiseknek tekinti, azonnal megbízottakat küld a tárgyalások megkezdésére a semleges országokba, végül pedig fegyverszünetet ajánl: ,,a kormány javaslatot tesz valamennyi hadviselő ország kormányának, kössenek azonnal fegyverszünetet és azt hiszi, hogy a fegy­verszünetet három hónapra kellene kötni, mivel ez az idő­pont elegendő a tárgyalások kedvező befejezésére.” Az orosz proletárkormány e békeajánlatára a Magyaror­szági Szociáldemokrata Párt november 11-én kiáltvánnyal felelt, amelyben kinyilvánította, hogy „a Magyarországi Szo­ciáldemokrata Párt vezetősége történelmi kötelességének érzi, hogy az orosz forradalmi demokráciának erre a hívó .szavára azonnal válaszoljon, és kijelentette, hogy a forradalmi de­mokrácia békeprogramját a maga programjának ismeri el, amelynek haladéktalan megvalósítását minden erőjével,. szer­vezettségével, lelkességével szolgálni kívánja.” Azután a bé­keakció haladéktalan megindítására szólítja föl a szociálde­mokrata munkásság a magyar kormányt és a Monarchia külügyminiszterét: „Követeljük, hogy fogadja el a kormány a fölajánlott fegyverszünetet, jelentse ki, hogy hajlandó ai orosz javaslatban foglalt elvek alapján haladéktalanul meg­kezdeni a béketárgyalásokat és vesse minden befolyását lat­ba avégből, hogy az Osztrák—Magyar Monarchiával szö­vetséges államok kormányai is hasonló kijelentéseket tegye­nek.” Nem tudjuk, mit hoz a jövő. Mi lesz a sorsa a forrada­lomnak Oroszországban és a békének az egész világon. Anv- nyi bizonyos, hogy az orosz forradalom és a világbéke ügye elválaszthatatlanul egymásba kapcsolódtak. Ha elbukik az egyik, hosszú időre elbukik a másik is. Valaha, amikor III. Napóleon államcsínnyel megbuktatta a Francia Köztársasá­got és kezébe kaparintotta a hatalmat, ezzel a kijelentéssel lépett trónra: „császárság — a béke”. Most, hogy az orosz proletárforradalom előbb ledöntötte a cárizmust, aztán leta­szította uralmából a burzsoázia köztársaságát, százszor több joggal, becsülettel és igazmondással kiálthatja zengő szóval oda a világ szenvedő népeinek: „A forradalom — a béke” X917. november 11. NÖGRÁD - 1968. november 7., csütörtök 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents