Nógrád, 1968. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-22 / 223. szám

Kurt Müller Meghalt Baumann Lám most már az utolsó barátja is meghalt... Az öregember összehajtogat­ta a levelet és félretette. Mind elmentek, gondolta, csak én élek még. És vajon miért? Kinek szerezhetnék én örö­met7 A szekrényhez ment és elő­vett egy üveg bort, Egy-két pohár után már köd telepe­dett az agyára, még jobban elromlott a kedve. Valahol van itt egy zászló, derengett fel benne a gondolat. Min­den barnaingesért kitűzik a félárbocra eresztett zászlót, miért ne lehetne az én öreg Baumann barátomért is? Cyors elhatározással kivette a zászlót a fiókból, felerősítette a rúdra, és félmagasságig fel­húzta. Hát ez megvolna, mondta magában elégedetten, A szembenlevő ház ablaká­ból végignézte a zászlófelvo­nást Kuhnau nevezetű utca- bizalmi. Ostoba és korlátolt, az egész utca utálta. Meg volt győződve róla, hogy mindent tud. ami a birodalomban tör­ténik. Most nem értette a dol­got és megrettent. Lehetséges, hogy ez a vén idióta megelőz­te? Egyébként eszébe jutott, hogy az öregember nem is szo­kott az ilyesféle dolgokkal olyan nagyon sietni. No, mind­egy. időközben úgy látszik, mégiscsak meggyőződött a Führer politikájának helyes­ségéről. Anélkül, hogy tovább fon­tolgatta volna, ö is kiakasz­totta a zászlót. Majd bekap­csolta a rádiót, hogy meg­tudja, ki is halt meg tulaj­donképpen. Végigtekerte ax összes megengedett adót. de. egyiktől sem lett okosabb. Kém maradt más hátra, mint hogy átmenjen az öreghez, és öt faggassa ki óvatosan. Kilépett az Utcára. Remé­lem. gondolta, most senki sem szólít meg, hogy megkérdezze kit gyászolunk. Kuhnauhak szerencséje volt, nem állítot­ták meg az utcán. De a lép- csöházban elérte a balettre. A vén Böhlkéné megpillantotta az ablakból, ég elébe sietett. Kuhnau nekiiramodott, Hogy eltűnjön a lépcsőfordulóban: de elkésett, az asszony már kinyitotta ajtaját. Kuhnau el­robogott mellette. ,,Nincs időm” — sziszeg te vissza —, „nincs Idom majd később.” Erélyesen csengetett. Eltar­tott egy ideig, míg kinyílt az ajtó, és a nyílásban megje­lent az öreg Krebs feje. .,Héiilitler!”— harsogta Kuh­nau. „Kedves Krebs barátom, meg kell magát dicsérnem, hogy ezúttal elsőnek tűzte ki a zászlót." Az öregember értetlenül bá­mult rá. „Jó, jő, kedves Krebs, tu­dom, hogy ez rendkívül szo­morú eset, de mégsem állha­tom meg, hogy ne mondjam el, mennyire örülök a pálfor- dulásnak.” Falként húzódott közöttük a hallgatás. És megint a barna- inges törte meg a csendet: „Az élet rendje, hogy ha valaki meghal, más áll a helyébe. A halottból már senki nem csi­nál élőt.” Kuhnau dühös volt, hogy az öreg nem válaszolt, de el­szánta magát, addig nem moz­dul, míg bizonyosságot nem szerez. Épp újra meg akart szólal­ni, amikor a másik felsóhaj­tott: „Hát igen, szegény Bau­mann meghalt. Becsületes em­ber volt. Kár érte”. Kuhnttti- nak ennyi is elég volt. Kur­tán elköszönt: „Na, jó, öre­gem. örültem a szerencsének”. És siklott lefelé a lépcsőn. Batimann. Baumann — tör­te a fejét. — Nem a Führer valamelyik közeli munkatársa volt? Mindenesetre, most már bárkinek felvilágosítást adha­tok. Menet közben még hát­raszólt Böhlkénének: „Meg­halt Baumann!”. Az asszony nem tudta, kiről van szó, de meg sem merte kérdezni. Kuhnau nagyon jól tudta, senki nem meri majd megkérdezni tőle, mert nem akarják beismerni tájékozat­lanságukat. De ha mégis, ezt mondja majd: „Nem szégyellt magát? Ezt aztán igazán min­denki tudja. ét maga még tő­lem kérdi!” Amikor kiért az utcára, büszkén a mellére Ütött. Zász­lódíszbe öltözött már az egész utca. Ezért megint meg fog­nak dicsérni, örvendezett me­gában, Az én utcám minden­ben az első. jól kantáron tar­tom az embereimet. Otthon elővette az újságot, ég kényelmesen elterpeszke­dett. öntudatosan mosolygott: „Mi is lenne az országból nél­külünk ..Dühös kopogós ve­tett véget kellemes gondola­tainak. Rémülten ugrott fel■' „Szabad!" Egy parancsoláshoz szokott hang üvöltött rá, tulajdonosá­ban riadtan ismerte fel a kör- zetbiralmit. felettesét. „Mar­ha! Vén trotil! A Führer épp ma délelőtt aratta egy leg- ragyogóbb diplomáciai győzel­mét! Hogy jut eszébe félár­bocra erésztetni a zászló­kat?!” „Itt sosem lehet elég okos az ember" — gondolta magá­ban Kuhnau, fennhangon azonban csak ennyit dtínnyő- gött, ügye fogy ottan: „Deltát azt hittem, Baumann meg­halt.” fordította: Zilahi Judit Héttői Jenő Kis Pantheon Mohácsi Regős Ferenc: Olvasó lány NAGY ELSZÁNTSÁG kell ahhoz, hogy az ember másod­ízben is végigélje azt a nyolc­van esztendőt, amelyet több­kevesebb szerencsével egyszer maga mögött hagyott már. Nyolcvan esztendő! Hány kilo­méter, hány esemény és gon­dolat, mennyi reménykedés, öröm, fájdalom. cstiggedég, csalódás, könnyelműség, hiba, elfáradás, föltápá&zkodés, lel­kendező újrakezdés és kijóza­nodott abbahagyás, munka, Siker, kudarc és mi más min­den fér bele kényelmesen ab­ba a nyolcvan esztendőbe! Le­het a hosszú múltról etlágyu- lás. panasz, hivalkodás és szé- pítgetés nélkül őszintén és hű­vösen beszélni, úgy mintha mindaz, ami történt, más vala­kivel, távoli idegennel történt volna meg? Megblzhat-e az (ró abban, hogy adatai idő elmúl­tával is hitelesek-e még, hi­szen a világ azóta többszörö­sen fölfordult, sok minden el­értéktelenedett, rombadőlt, el­pusztult. A ma embere nem utóda többé a tegnapinak, ős­nek nevezték már öt magát is, az eljövendő új ember ősének. Jól emlékszik-e az író minden­re, jól látja-e, helyesen ítéli-e meg a férfiakat és nőket, azo­kat, akik életének és sorsának a kialakításában segítették vagy gátolták? Szabad az író­nak tévednie? Es mindenekelőtt: érdemes-e önnön életéről beszélnie akkor, amikor az az élet nem olyan érdekes, regényes, közhasznú cselekedetekkel és dicsőséggel nem olyan gazdag, nem olyan tanulságosan példamutató, hogy az olvasó okuljon belőle és követendőnek lássa? Azon fáradozzon-e az író. hogy min­denáron különb embernek áb­rázolja magát, mint amilyen valójában volt, vagy inkább óvatosan és szerényen minél kevesebb figyelemreméltót mondjon magáról? A túlzás nevetséges hiúság, a csökken­tés álszemérmesen káros sze­rénykedés. A két véglet között, mint a klasszikus Scylla és Charybdis között megfeneklik az igazság. Becsületes, rideg történelem helyett érzelgős rossz regényt írjunk, amelynek semmi kapcsolata a mával, az új olvasókkal? Az íráshoz ezen felül idő is kell! Idő! Sietnünk kell, hogy életrajzunkat előbb fejezzük be, mint életünket. HATVAN—HETVEN év óta fölhalmozódott főijegyzéseim, újságcikkeim, riportjaim, meg­kezdett és bölcsen abbaha­gyott színdarabjaim, kiadat­lan verseim, novelláim és le­velek félelmetes, rendetlen tö­megét olvastam át, mielőtt Haragudtam az orvosokra. Délután Zsuzsa kiabált a kerítésnél. — Gyere át, lehetsz megint orvos. Göröngyöt vágtam hozzá. Elszaladt. Este sült tésztát szedett ki nagyanyám a. kemencéből. Almaslepényt. Mérgesen néztem rá. Anyám kedvelte ezt a tésztát. — Holnap meglátogatom — szólt. — A kórházban? — Ott. — Elmegyek én is. — Be se engednének. — Beengednek, tudom. — Hosszú az ut is. — Nem fáradok el én. — Sírsz, ha meglátod anyádat. — Inkább nem sírok. Megágyazott. A dunna alá bújtam, Felszította a lámpát, kendőbe rakosgatta a sült tésztát. Aztán számolgatta a pénzét, s belekötötte a zsebkendőbe. — Elviszel? — kérdeztem. — Kevés a pénzünk. — Azt mondtad, teljesül a kívánságom. Hallgatott, összekulcsolta kezét és leült a kemencepad- kára. Hajnalban indultunk. Nagyanyám, a batyu, meg én. Hű­vös volt. Mire az állomásra gyalogoltunk, melegünk lett. Először ültem vonaton. Szaladtak a fák, földek. Nem ér­tek volna utói engem. A kórházban rövid várakozás után megindultak az em- ” berek. Orvosságok szaga csapódott. Fehérruhás asz- szony vezetett bennünket. Kinyitotta az ajtót. Fehér ágyak sorakoztak. — Kisfiam — hallottam. Nem láttam én mér a könnyektől semmit. Letérdeltem az ágya elé, zokogtam keservesen. Anyám meleg kezét érez­tem a tarkómon. — Ha sírsz, kivezetnek — mondta erőltetve nagyanyám. — Mér nem sírok. Tenyeremmel gyorsan megtöröltem a szememet. Az ágy­nál maradtam. — Mondanék valamit: gyere már haza. — Nemsokára mehetek. — Most gyere. — Az orvosok nem engednek. — Beszéljünk az orvosokkal — rángattam a nagyanyám kezét. — Maradj csendben, mert kivisznek. Több látogató érkezett. Kibontották a csomagokat, be­szélgettek. Nagyanyám a fehér kis szekrénybe csúsztatta az almáslepényt. Elsorolta az otthoni bajokat. Hallgattuk anyámmal. — Ügy ennék egy kis uborkát. Anyám imádta az uborkát. Ette szalonnával, ha volt, et­te zsh-oskenyérrel, még magában is, sóval, paprikával. — Hozok én — mondtam. — Te? — csodálkozott. — Kn hát. Elmosolyodott. Nagyanyám meghúzta a fülemet Így szólt: — Elveszik a kapunál. — Tőlem aligha. Hangus volt a város. Villamosok csörögtek, autók trom­bitálták. Kirakatok hivalkodtak. Sarki boltban vettük az uborkát. Hármat mértek a zacskóba. Siettünk vissza Közel a bejáróhoz megálltunk. — Tegyük el — mondta nagyanyám. Kettőt a fejemre a kalap alá dugtam, egyet meg a zse­bembe. Lassabban lépkedtünk. A kapus ránk szólt: — Nehogy felvigyenek valamit. — Ugyan, nincs minekünk arra pénzünk. Szegény anyám, megörült az uborkának. Párnája alá rej­tette. Mosolygott. — Ettől meggyógyulok. — Hányat alszunk addig? — Hármat-négyet. — Hamarabb gyere — Talán, ha jó leszel. — Jó leszek — mondtam. I ndulnunk kellett. A vonaton elaludtam. Elfeküdtem a ' pádon, nagyanyám ölébe hajtottam a fejem. A kalapot álmomban is szorítottam. A csillagokkal értünk haza. Apám még későbben. — Jól van? — kérdezte. — Javul — mondta nagyanyám. — Hazaengedik — szóltam —, meggyógyul az uborkától. Pár nap múlva megjött anyám. Szomorúan, fehéren. Ma gával hozta a kórház színét. Odahúzódtam az ágyához. — Megetted? Szemével Intett. Fáradtnak láttam, messziről, nagyon messzi ről érkezőnek. — Jó volt? — makacskodtam. Újra intett. — Meggyógyított? — Az volt az orvosság — suttogta. emlékezéseim megírásához hozzáfogtam. Ijesztő olvasmány volt. Megrémített, fölkavart. Jelentéktelen semmiségek, furcsa epizódok, apró-cseprő anekdoták meredtek rám a megsárgult papírosról, ostoba és felületes megjegyzések, amelyekről azt sem tudom többé, mire vonatkoznak. Itt- ott magam sem értem mór őket. Cél és szándék nélkül, véletlenül, lustaságból őriztem meg őket Íróasztalomon és könyvespolcaim közönyös fiók­jaiban. Sohasem gondoltam arra, hogy valaha is előveszem még őket. Minek? Megtudom belőlük az elmúlt 60—70 esz­tendő történetét írni? Nem is akarom. A magamfajta sze­szélyes versíró és jámbor tré­fálkozó számára ez túlságosan vakmerő, reménytelen vállal­kozás. Illetlenül, tolakodón ki­lépnék vele azokból a nagyon szerény keretekből, amelyeket a jóságos Irodalomtörténet nagylelkűen és kérlelhetetle­nül kijelölt számomra. Vala­mikor régen egy lelkes kis diáklány rólam akarta doktori értekezését megírni, Négyessy László dr., az egyetemen az irodalomtörténet tudós pro­fesszora nem engedélyezte ezt az értekezést és jóságosán fi­gyelmeztette a kislányt: — Korai! Várjunk vele, amíg meghal. Jó, hál vártunk. A kislány közben férjhez ment és négy gyermeket szült, Négyessy professzor úr pedig meghalt. Én egyelőre élek még. Az ér­tekezés sohasem készül el. Mit tehet hát a magamfajta nyugtalan ember, amikor egy el­múlt Világ derűjéről, bajairól és furcsaságairól próbál mesélni ? Hatvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkia­dó. színházigazgató, író, dráma­író, kabaréköltő, francia, an­gol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstanti­nápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy em­berekkel. becsületesekkel és csalókkal, S2ép és gonosz nők­kel, az első gázlámpával, a vil­lamos világítással, a telefon­nal, a filmmel, a rádióval, a tengeralattjáróval, a repülő­géppel, televízióval, az atom­bombával, mindennel, ami ma már nem a feltalálók agyré­me, nem Jókai és Jules Verne fantasztikus elképzelése töb­bé, hanem megszokott, meg­unt mindennapi valóság a kis­gyermekek számára is. MINDEBBŐL TÁLÁN egy- egy figurát tudok csak meg­világítani, olyan valakit, aki érdekelt, noha mások számá­ra tálán nem is Volt érdekes. Hébe-hóba elém villan egy- egy esemény, amelynek népe­ket izgalomba fűtő fontos vol­tára azért nem tudtam figyel­ni, mert ugyanakkor egy nyolcsoros buta kis versecske ravasz rímein törtem a feje­met. Nem törődtem a világgal; a világ annál kevesebbet ve­lem. Idegenkedtünk egymás­tól. Ez a világ nem tetszett nekem; akárhová vetődtem is, inkább álmaimban éltem, mint a valóságban. Inkább a régi római Caesarok korában vagy a tizennyolcadik század forradalmi Párizsában, mint „Helyben, Mária utca 12". Zár­kózott ember voltam, valami hűvösség áradt ki belőlem, so­kan azt mondták, hogy gő­gös vagyok. Nem voltam az Inkább ostobán sértődött és rémülten szerény. A kis elég­tételeket későn kaptam, nem kellettek. Beszélni nem szeret­tem. Irtóztam a panaszos sza­vaktól, az ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásá- tól. Barátaimat Jobban szeret­tem, mint ők engem. Nem ér­tettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás, An­nak az a fontos csak, hogy ne­vessenek rajta, Igaz? SOHA NEM BESZÉLTEM magamról annyit és olyan fö­löslegesen, mint ezekben az el­késett sorokban. Most is azért teszem csak, rhert ha ezt » könyvet meg akarom írni, kénytelen-kelletlen a magam személyével is foglalkoznom kell. Minden fejezetéhez kö­zöm van, „benne voltam” ab­ban, amiről beszámolok, annak idején riportot vagy humoresz­ket Írtam róla. Vagy elhallgat­tam őket. Mai maradék-humo­rommal sokszorosan újjáírtara őket. A humoristának az fon­tos csak. hogy nevessenek rajta. Igaz? Mindezzel csak rá szeretnék világítani ennek a szűkre szabott könyvecskének rendkívül vegyes, hamar elü­lő történetkél re. amelyek időrend és folyamatosság nél­kül sorakoznak egymás mellé. Kizárólag az én személyem köti őket egymáshoz. Régi, többnyire soha meg nem írt írásaimból építettem fel ezt # kis, ezt a nagyon kis Pan­theon t. Az igazi nagy Pantheonnal megjutalmazott hőseink, köl­tőink, mestereink, tizenhérom- próbás, hiteles nagy halhatat­lanaink mellett mindnyájunk­nak megvannak a magunk egyéni, házi, mások számára nem érvényes, másod- és har­madrangú kis halhatatlanai, akiket örökké emlegetünk, ün­nepiünk. szeretünk és amíg emlékezni tudunk, sohasem felejtünk sü. Meghatódunk, amikor eszünkbe jutnak, el- érzékenyedünk szenvedései­ken, mulatunk tréfáikon, fel­nagyítjuk érdemeiket, szépít­jük tévedéseiket és hibáikat, azonosítjuk magunkat velük. Síremlékük előtt többet be­szélünk magunkról, mint ró­luk, egy kicsit melléjük te­metkezünk. Mindebből csak valami kis, nem hiteles egyéni Pantheon építhető fel. nagyon kis Pantheon, íiók-Pantheon, ál-Pantheon; elmúlt emberek, elmúlt idők szerény temetője Nem éli túl azokat, akiket ra­jongón, vagy eitévelyedctlen a hamis márványkockák alá te­mettünk. Hatalmas lépcsők, oszlopok, falfestmények, szob­rok. pazar síremlékek nincsen- nek benne, csak afféle szegé­nyes deszkakunyhó ez, nefn Gellérthegyre, nem a Margit­szigetre, hanem valahová An­gyalföldre, vagy a külső Ke­repesi útra való. De aki belé­je téved, mégiscsak a Múltat látogatja meg. régi emberek, régi életébe pillant bele egy percre. Ilyesmi is iehfrtsegeis volt akkor? így éltem akkor? NAGY TEMETŐ az ember lelke. Hébe-hóba jeltelen sí­rokra is Ütik valami szerény koszorúfélét letennünk: Baleset tl$cn pech bt már a harmadik összetört termoszom ebben a hónapban 1 (A Weltwoche karika túrit ja) NÓGRAD - 1968. szeptember 22., vasárnap 0

Next

/
Thumbnails
Contents