Nógrád, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-25 / 199. szám

Annyit mozgolódtam a kop­penhágai repülőgép ülésén, hogy leejtettem azt a budapes­ti irodalmi folyóiratot. Szom­szédom, ősz hajú, nyúzott arcú férfiú, lehajolt érte. Nyújtot­ta felém, miközben megpró­bálta elolvasni a lap címét. Aztán rámmeresztette kidül­ledt, vizenyős szemét és ango­lul kérdezte: — Ezt milyen nyelven ír­ták' — Magyar újság ez, uram. Az undor hulláma futott vé­gig az únott, beteged'arcon. A szomszéd úgy ejtette ujjai közül az ölembe a lapot, mintha visszataszító csúszó­mászó féregtől szabadulna meg: — Brrrl — Na de uram, miért ha­ragszik ránk ennyire? Én is magyar vagyok... Volt már Magyarországon...? — Soha..., de nem is leszek. Ne haragudjon rám. Ön igen rokonszenves gentlemannak látszik, biztosan vannak ilye­nek a honfitársai között is... De, ha a maga életét úgy el­rontotta volna egy magyar... hogyan is mondjam, nő... akkor maga is kérné a kor­mányt, hogy tiltsa meg olyan repülőgép landolását, amelyen ilyen nő tartózkodik... Legyintett egyet és vadul szívni próbálta a pipáját, ami közben kialudt. — Nem kételkedem, hogy szerencsétlenségére olyan némberrel találkozott, aki kárt és gondot okozott önnek Mis­ter. .. A karfára csapott, félig felemelkedett az ülésből és teljes arccal felém fordult: — Kár? Gond? Tönkretette az életemet. .. Negyvenöt éves vagyok uram, és nézzen csak rám, ugye, hogy maga is het­ven évre taksál. Egy ránc nem volt az arcomon, egy ősz haj­szálam se... >— megragadta a mellényét és rángatni kezdte. — Látja, hány kiló hiányzik innét? Húsz. Ezt mind az a fúria rabolta el, az ön honfi­társa. — Mit tehetek én arról, vagy akármelyik más magyar, hogy az a rémes nő szintén Magyarországon született. De­ficit mi is történt tulajdon­képpen? Mondja el uram, ta­lán megkönnyebbül. ha így kiadja a mérgét. — Nem szeretek beszélni róla, minden idegem táncol, ha csak emlékezem rá... És sajnos, emlékeznem kell, mert... Bocsánat, mi az ön foglalkozása? — Író vagyok, uram. — Ügy? Na jól van, hát ak­kor elmesélem. Tehát. Egy nagyon derék csikágói üzlet­ember, mondjuk Joe Smith, egy bárban megismerkedett egy nagyon csinos harminc­éves növel. Kiderült, hogy a nő Magyarországról menekült. Smith nem törődött a részle­Nádass József A mesterdelektív tekkel, EIly csinos volt, csábí­tó, beleszeretett, elvette fele­ségül. Smith kereskedelmi utazó lévén, egy nagy cég megbízásából kellett mindun­talan az Államok különböző városaiban felkeresni a vevő­ket. Néha négy-öt napig, néha egy hétig is távol volt. Alig néhány hónapja házasodott, máris érkeztek a névtelen le­velek, a telefonfelhívások, hogy távollétében EIly igen jól szórakozik. Mr. Smith nem vette komolyan a dolgot, arra gondolt, megirigyelték boldogságát, köpött az egész­re, Ellynek nem említette, mi­nek búsítsa a fiatal asszonyt. Aztán egy nap, hirtelen haza­térte után, furcsa zavart ész­lelt a feleségén, a hamutartó­ban két szivarvéget talált, márpedig ő mindig csak pipá­zott. Egy magánnyomozó irodá­hoz fordult, a legügyesebbhez. Ott az esetet a leggyalcorlot- tobb, legeredményesebb nyo­mozónak adták ót, James Chase-nak. Talán ön is is­meri... hírből. Nno! Fess fia­tal ember volt akkor ez a Chase, több mint száz ügyfe­lét hozzásegítette már a váló­perhez szükséges bizonyíté­kokhoz. Most is bízott a siker­ben. Megismerkedett Ellyvel, megszerezte a lakás kulcsának másolatát. A párocska pász­toróráján az elrejtőzött Chase különleges fényképezőgéppel két felvételt is készített. A turbékoló szerelmesek felri­adtak, a lovag — miután szemrevételezte, hogy a nyo­mozó sokkal izmosabb, mint ö, a filmtekercset tehát nem bírja elvenni tőle — kapkod­va felöltözött és odébbállt. Elly azonban nem adta fel a harcot, sírt, könyörgött, hízel- gett. A felvételek végül még­sem kerültek a válóperes bíró asztalára... Hajaj! Négy éve annak. Átkozott a nap, amikor az történt! — Szóval, Mr. Smith, önnek nem sikerült elválnia? — Pokolba Mr. Smith-szel! Már hogyne sikerült volna... Egyéb bizonyítékok alapján. Nem érti? En nem vagyok Smith, én Mr. Chase vagyok. James Chase, a mesterdetek- tív, aki tettenérte a bűnöst, aztán a drágalátos hölgy csap­dájába esett és a végén őmi­atta vált el az a Smith a fele­ségétől és nekem kellett el­venni azt a bestiát... Dávid József ÉLJ AZT RÍJA az Édes: mit szólnék ahhoz, ha ő férjhez menne? Van a faluban egy igen jóravaló özvegyember. Talán még emlékszem is rá. Egy bizonyos Kő Antal neve­zetű. Ott lakik a Kakas-domb alatt. Darabka szőlője, fél há­za is van. De ami a legfőbb, nyugdíjképes tsz-gazda- Már kétszer is járt nálunk. De ő — mármint az édesanyám — csak elküldözgeti, mondván: a fiam tudja ezt... Hát monda­nám meg, hogy mi legyen? Azonnal expressz levelet küldtem, amiben áldásom ad­tam rájuk. Három nap múlva jött a vá­lasz: Ha tehetem, menjek haza. Akkor Kő Antal tiszteletét tenné nálunk. Derültem egy kicsit, de az­tán elrö6telltem magam és gyorsan táviratot küldtem: va­sárnap otthon leszek. Anyám az állomáson várt. Reszkető kézzel csimpaszko­dott a nyakamba, s még ki sem bontakoztunk az ölelés­ből, máris mondta: — Ugye édes fiam.. • azért... nem vetel meg, hogy vénségemre... Szerettem volna ölbe kapni és dalolva, fütyülve szaladni vele végig a falun, hogy lás­sák: az én édesanyám nem is 68 éves, hanem egy viruló arcú kis menyasszony. Hogy a fekete delinkendóje tulaj­donképpen hófehér fátyol. — Majd megismered. De­rék ember- Ángyod is azt mondja, jól járnék vele. Meg­csinál az mindent. A nyáron szőlőt is oltott nekem. Meg- reperálta a kaput, a disznó­ólát. .. Hiszen tudod, hogy pocsékba volt a ház körül minden. Megfizettem én neki. Kínáltam egy kis borral. Hát csak megült.. • Mondogatta a sorsát, én meg az enyémet. Na jó, jó. Félre ne érts... Igaz, hogy mondtad, menjek. Hívtatok. De ugye, mit is csinálnék én abban a város­ban? Itt szeretek én lenni csak a hegy alatt.. • Aztán hát Antal is mehetne... Nagy gyerekei vannak... Ki erre, ki arra. Azt mondja: amíg a kezét fel tudja emelni, nem szorul ő egyik gyerekére sem. De még azután is meglesz, mert ugye most nyugdíjat fog kapni. •. nekem is küldik azt a 260 forintot. Meg a kis sző­lő... Ez az, valahogy meglen­nénk. .. — Hát én ennek csak örül­ni tudok, édesanyám — mond­tam őszinte lelkesedéssel, ahogy hazaértünk. Aa Radios István: Vietnami anya nehéz szerszámmal, aki jól áll hozzá, s egy pillanatra sem esik ki az ütemből. Reggel persze nagy volt a morgás. Az emberek könnyeb­ben hajlottak akkortájt a lazsálásra, mint a munkára. Né­hány józanabb persze volt közöttük, azok azonban jobbnak vélték a hallgatást: Kolláttal meg az őt ismételgető hang­adókkal nem tanácsos kikezdeni. Erre Veres is majdnem rá­fizetett. Szorosan egymás mellé húzódtunk vele, nehogy vá­ratlanul meglepjen valaki. — Nézzétek már — kezdte Kollát a mi bőrünkre — úgy összebújnak, mintha fáznának. Na, majd délben már a hű­vöst keresik, pedig ma nem is lesz valami meleg. Jócskán dér lepte már akkor a fákat, s a harmat apró jég- cseppekben telepedett meg a váltókon, a síneken, s minden egyéb vason. — Amekkora mélák vagy — húzta össze a szemét Veres —, majd adsz te egy lás árnyékot. Kollát úgy perdült meg a sarkán, mintha belemart volna valami. — Kussolj, hé! Nem őriztünk együtt disznót. — Ez csak a disznók szerencséje, meg a tied- Még felfal­tátok volna egymást... Amíg kiértünk a pályaszakaszra, folyvást így társalogtak egymással. Ki nem fogytak a mocskolódásból, de nem szólt közbe senki. Ügy tűnt, mindenki az alkalomra vár: az igazi összecsapásra. Délig minden rendben ment. Veres Kolláttal dolgozott pár­ban. Amikor a pályamester kijött, hogy megnézze: kivonul- tak-e reggel Kolláték (mert az abban az időben nem sűrűn fordult ez elő), a bajusza alatt morogva jegyezte meg: — Másfél ember dolgozik párban? — Üljön a nyakamba — förmedt rá Kollát —, akkor majd ketten leszünk. Ha azonban magának jobb, beverhetjük a talpfa alá is. A pályamesternek nem kellett több. Ismerte az emberét. Amikor a hajtányt megfordította még visszanézett ránk. Ügy láttam a szemében, kevés esélyt ad nekünk. ■ ebukóban volt a nap, amikor kitört a botrány. Va- “■ laki alighanem félreütött, mert felpattant egy kő­darab, s pontosan Kollát hátát trafálta eL Az meg azonnal emelte a krampácsqt Veresre. — A Máriádat, így akarsz kikészíteni. Veres nagy Ívben ugrott. Ha helyben marad, készíthetjük neki a koporsót. A padkáról azonban máit küldte visszafelé az áldást. — Te marha mélák, akkor is hidegre teszlek, ha nem há­tulról csaplak meg. Tudhatod, hogy a bivallyal mindig elbá­nik a farkas. — Hogy tudta-e ezt Kollát vagy sem, nem is sejtettem. Az azonban észrevehetően fejébe nyomta a vért, hogy bivalynak titulálták. Akkora fúvással rohant Veresre, mintha azzal akarná örökre elnémítani. S közben mozgolód­tak a többiek is. Még csak sejteni se lehetett, ki, kinek segít majd. Az ösztön azt súgta: minél közelebb a sürgönyoszlop­hoz, mert hátulról az árok miatt nem lehet jönni. A tabló néhány másodperc alatt kialakult: két oszlop mel­lett két ember, s szemben velük tizenkettő. A szándékok, az elhatározások tisztázatlanok. — Amíg a pózna nem dől, ne retirálj — kiáltott át Veres. — Aztán majd meglátjuk ... Kolláttal viaskodott. Ügy tűnt, mintha vívnának a kram- páccsal. Pengett a vas, tompa hangot adott a nyél, ha ne­tán a levegőben összetalálkoztak. Bizonyára félelem költö­zött belém, mert úgy izzadtam, mintha én ugrálnék Kollát előtt, nem Veres. Észre sem vettem, hogy néhány ember, mint később láttam a korosabbak, az én póznám környékére cso­portosultak. Ök is markolták a szerszámot, de nem támadtak. Pusmogtak, aztán az egyik elkapta Kollát vállát, s penderí­tett rajta. — Embert azért nem ölsz, te állati — rikácsolt az arcába. — Nekünk családunk van, s mi nem ülünk veled! Ekkora merészségre Kollát mintha megkövült volna..A ke­ze úgy maradt félig a levegőben, s csak nézett. Én meg azt az idősebb embert néztem. A nevét mára már elfelejtettem, pi­rosán haragos arcát azonban most is magam előtt látom. Nagyapám tudott így haragudni, ha nagyot vétettem ellene... Késő este már a pályamesteri hivatalban voltunk. Kollát teljesen megszelídült. A szeméből kihunyt az a lázas fény, s mint a megfélemlített gyerek, úgy engedelmeskedett min­denben Veresnek. Sok csibészség kitudódott róla, de szinte már mindet elfelejtettem. Azt azonban még ma is látom magam előtt, amikor az a pirosán haragos ember a szemembe nézett. A bajusza alól szólt, komolyan, csendesen, ahogy többnyire az ötvenévesek szoktak. — Aztán, ha netán úgy alakulna, köztünk mindig megtalál­játok a helyeteket... /éltkor éreztem én azt a kivételes érzést, amit talán csak az érezhet igazán, akit visszafogadtak. Még akkor is, ha soha ki sem tagadták ... EGYZÉS I Repdesett körülöttem, és szaladt a kamrába, pincébe. Terítette az asztalt. ÖNKÉNTELENÜL IS édes­apámra gondoltam, akit jósze- rint nem is ismertem, mert négyéves sem voltam, mikor elvitte tőlünk a halál- Anyám éppen gyerekágyas volt a har­madik húgommal. Később többször is férjhez mehetett volna, hiszen jó dolgos és szép asszony volt, de nem! Az ő gyerekeit ne lökdösse mostoha. Negyvenhárom évig hordta az özvegységet. Mi meg — amikor keservesen fel­nevelt — csak szétrebbentünk, mint a' kitollasodott madarak a fészekből. Pedig, hogy fo­gadtam én is: nőjek csak meg édes. Majd aranyba, bársony­ba öltöztetem én. Mosolygott. Tudta ő jól, hogy mire a ma­gunk gazdái leszünk, legfel­jebb egy kartonszoknya ha lesz abból a bársonyból. Aranynak meg ott lesznek az unokák. — Talán csak nincs valami bajod? — töltött a poharamba, s ijedten pislogott. Könnyes lett a szeme. Kötényéhez ka­pott, aztán mintha csak véde­kezne: — A jázminbokor már me­gint kiszáradt a síx'ján- Pedig azt szerette szegény, nyugod­jon. A tavasszal rózsafát ül­tettem. Már virított is a nyá­ron. Mert ugye locsolgatom. . ne félj... azért kijárogatok én majd oda. Hirtelen elhallgatott. Kopog­tak az ajtón­ÜGY ELPIRULT, mint egy hajadon. Kezét a szájához kapta, majd kötényén igazga­tott, s riadtan nézett rám. Hangosan mondtam, hogy szabad! Bizony én már meg nem is­mertem volna Kő Antalt, — aki kezet szorított velem. Amikor anyám helyet mutatott neki a karos ládán, kérdezte, hogy vagyok. Én meg mint­ha csak fnegnémultam volna. Dühös voltam magamra, mert a vonatban szépén el­gondoltam, hogy kedvesen, melegen fogom köszönteni a kérőt, dicsérem okos elhatá­rozását, meg efféléket, de mintha csak leragasztották volna a nyelvemet. Anyám mentette a helyzetet, aki bor­ral kínálta leendő mostohám, s közömbös dolgokról kezdett beszélni. Pár perc múlva már politi­záltunk, de hogy kifogyott a bor, invitáltam, hogy jöjjön le ő is pincébe. Kő Antal aztán ott lent a pincében elkezdte: — Mondom anyádnak még a nyáron, búcsú előtt való nap, hogy egy fedél alatt tán mind­kettőnknek jobb lenne. Hát csak rám csap azzal, hogy mit gondolok én? Mondom, ahogy dukál. Akkor meg, hogy húztam volna magamra tisz­tességesebb gúnyát — mert ugye munkából hazafelé jöt­tem — aztán lennék józan. Mert biztos teliszlopáltam magam a vejem pincéjében. Pedig hidd el fiam, még víz sem igen volt akkor nap számban. De mit tehettem vol­na? Még székkel sem kínált ez a te kardos, jó anyád. Azért csak idevett a szívem. Már neked úgy mondom el, ahogyan volt. Igaz, egy kicsit érződött rajtam az ital. Búcsú volt. Kaptam én megint. Azt mondta, hogy megírja neked- Miért nem hagyom én őt bé­kén? KOCCINTOTTUNK Aztán még folytatta volna, de anyám leszólt, hogy hűvös van, meg­fázunk. Hát feljöttünk. Az udvaron megállt, s a dorongfa rakásra mutatott: — Ezt is én szereztem neki. Fuvarral együtt 400 forint. Kecskés, a szomszédból mind­járt mondta, hogy adna érte 600-at is. Van esze a csipás­nak. Többet ér ez majd ne­künk. Négy culáp kijön belőle, aztán egy csomó karó. Lesz ebből vagy háromszáz karó is- Meghasogatom én azt... Lépett vagy hármat, aztán a házra intett: — Ezt is rendbe kell hozni, fiam. Már majdnem mindön­kié takaros a faluban. Ez se legyen itt csúfságnak. Mert még az éjszakába sem tud el­bújni, hiszen villany ég a ka­putok előtt. Ügy gondoltuk anyáddal, hogy az én fél ház­részemet eladnám, ő meg a szőlőt. Elég nekünk az is, ami az enyémben terem. Aztán rendbetesszük a házat. Van nékem egy jó kőművesmester cimborám a szomszéd faluban, megcsinálja az szépen. . — Gyertek már — hívoga­tott anyám az ajtóból, de Kő Antal míg befelé ment el­mondta. hogy az öreg, félig elszáradt körtefát is kiveszi. Helyébe barackot ültet. Az hamar terem... OTT BENT, az asztalnál — amíg ettünk —- elnézegettem egy kicsit. Magas, kissé gör­nyedt hátú, szikár öregember. Olyan, mint amilyen az apám lehetett volna, ha élne. Szájá­ra csüngő deres bajuszáról kezefejévei törölgette az étel­maradékot. Amikor a poharát emelte, anyámra nézett, s kí­nálta. Anyám durcáskodott, adta a rátartit- Fejével nemet intett. Mondta, hogy szédül tőle. Ne­künk is elég lenne már, s mintha a szeme fényével bá­torítaná is jövendő emberét — szólj már. Kezdd el, ahogy illik hiszen azért jött haza a fiam. — Csak beszélgetünk — néz engesztelő tekintettel édes­anyámra és újabb mondókába kezd. Gonosz nevethetnekem támad. De anyám int. Ki kell azt várni türelmesen, amíg Kő Antal szabályosan megké­ri a kezét. Ez a pillanat sem várat so­káig magára: — Akkor — kezdi az öreg felállva és ünnepélyes hangon —mit szólnál hozzá fiam? Mert én... ugye tetőled kér­hetem meg. BIZONY ÉN nem tudtam szólni- Megölelgettem őket, ás kezüket egymásba fontam. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents