Nógrád, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-07 / 158. szám
Gulay István Színészek, bohémek A regi szűiészvilág emlékeiből JA nagy Bii A harmincas években a legnagyobb színházi' dekon- junkLúra idején a jegyeket negyed — legjobb esetben féláron kínálták a színházak az embereknek. Ebben az Időben történt, hogy a Fővárosi Operettszínház pénztárosnője így fordult Sebestyén Dezsőhöz. a színház akikori Igazgatójához, — Van Itt valaki, aki egész áron akar jegyet váltani! Kiadható m?! ★ Énekesek meghallgatása volt a Városi Színházban. Amikor az egyik énekesnőjelölt kijött a meghallgatásról, a többiek izgatottan megrohanták. hogyan sikerült? — Nagyon jól, — mondta — de sohasem hittem volna, hogy színigazgató ilyen vallásos. — Miért? — kérdezték. — Mert amíg énekeltem, mindig azt mondogatta: „Te- jólsten, tej óisten” . . , ★ Csortos. ez a hatalmas művész, amilyen különös ember volt, olyan különösen vélekedett a dohányzás ártal- masságáró] is. A Fészek klubban mialatt súlyos légzési nehézségek közben szíttá egyik cigarettát a másik után, szóltak neki, hogy kész veszedelem, amit csinál, — ne dohányozzon annyit. Ellenkezést nem tűrően így válaszolt: — Én nem hiszek abban, hogy a dohányzás ártalmas. Egy barátom mesélte, hogy az apja egész életében rengeteget dohányzott — és meghalt 94 éves korában, A fia soha nem dohányzott és meghalt 2 éves korában, * Sebestyén Géza egyik kollégáját Budapestre szerződtették. A színészi feleség, fiatal primadonna, Kolozsvárott maradt. Géza megkérdezte a színésztől: — Itt hagyod egyedül ezt a ragyogóan szép, fiatal nőt'’ — Nézd — mondotta a színész — kétféle férfi van, Az egyik, ha megcsalja a felesége, — öngyilkos lesz. — A másik bemegy a vendéglőbe és eszik egy rántott csirkét! Én az utóbbi fajtához tartozom... Rövidesen ország-világ előtt köztudomásúvá vált a színház Igazgatójának, s a fiatal primadonnának szerelmi kapcsolata. Sebestyén Géza a következő táviratot menesztette a Pestre szerződött színésznek: — Rendelheted a rántott csirkét! * Szentgyörgyj István, a magyar színjátszás nagy művésze csak súgó után tudott beszelni. Egyik szerepében partnerére fogta a revolvert és azt mondta: — Tízig számolok, ha addig nem hagyja el a szobát, lelövöm, mint egy kutyát! — A súgó szólt: „Egy”, Szent- györgyi utána: „Egy”, A súgó folytatta: „Ketlő”. Szent- györgyi: „Kettő”. A súgó abbahagyta. Szent- györgyi nagyot toppantott, s morogva szólt: — Na, na...! A súgó tovább ’ sorolta a számóikat tízig. A szünetben Szentgyörgyi megtámadta a Súgót. — Miért hagyta abba a súgást kettőnél? * Szirmay Imre a régi idők nagyon kedves színésze legendásan zsugori volt. Egyszer például a Fészek étteremben ültek az öreg Lata- bárral, aki a megjelenő pincérnél egy mákos tésztát rendelt. Közben meggondolta magát, s azt mondta a pincérnek, hogy csak a tésztát hozza, a mák nem kell. Mire Szirmai eképp kapcsolódott a rendelésbe: — Én meg kérem a Latabár úr mákját. Sebestyén Mihály Az öregasszony megvetette az ágyát és bekapcsolta a rádiót. Leült a színevesztett kerevetre és hallgatta a híreket. A szobában rendetlenség volt. Az edényeket vacsora után otthagyta az asztalon. A szőnyegen egy vagy kéthetes piszok szürkéllett, a sarokban egy zománcos vödör alján nemrég odadobott cigarettacsikk sercegett dühösen füstölögve. A vedlett falon néhány megsárgult fénykép díszelgett aranyos keretben. Az egyikről szmokingot, bajuszos, Jóvágású férfi nézett az áporodott levegőjű szobára: ez az egy kép nem lehetett régi: az is látszott rajta. hogy finom papírra másolták. Az öregasszony ült a kere- veten és hallgatta a híreket. — Mama! MamaI — zörögtek az ablakán. A rádióban időről időre új helyiségek és hírességek kerültek szóba. Az öregasszony nem tudta felfogni az ismeretlen városnevek és furcsa nevű hírességek által körvonalazott világpolitikai összefüggéseket, mégis így ült minden este nyolc órakor a rádió mellé, érdeklődő arccal, jobb tenyerét bal kézfejére téve. Fonnyadt arcából kiütött élénk szeme, szembogara még most, hetvennégy éves korában is fiatalosan csillogott. — Mama! — kiabált visszafojtott hangon a fiú az utcán. — Az isten verje meg... Mama! — Verte az ablakot, nézte a kicsi öregasszonyt, amint ül ölhetett kézzel, se lát. se hall, s tekintetén angyali, békés figyelem lebeg. A bemondó rátért a belpolitikai hírekre. Az öregasszonyt ez már nem érdekelte, de azért maradt a helyén még egy kicsit. Istenem, tűnődött, csak Sao Pau- loról nincs semmi hír .., Rövidet sóhajtott, mintha el akarna hessenteni magától egy szertelenkedő gondolatot. Aztán a rádióhoz nyúlt és kikapcsolta. — Ma-ma! — hallotta a kamasz hangját. — Nyissa már ki a kaput. — Nyitom már, Ferikém — nézett ki az ablakon. — Már fél órája turbéko- lok itt! — Turbékolsz?... — mormolta az öregasszony, s elindult kifelé. Amikor visszatértek a szobába, a fiú azt kérdezte: — Ad-« egy cigarettát, ma. ma? Nagy hirt hozok! — Na ne beszélj, te komisz! — nevetett az öregasszony és megfenyegette az ujjúval a fiút. — Ismerlek én. Várj, fiam, először becsukom a spalettát, nehogy meglássa anyád, hogy nálam cigarettázol ... Odatipegett az ablakhoz, s behajtotta a spalettát. Aztán a szekrényből elővett egy csomag Mátrát és odatette kettejük közé az asztalra. Rágyújtottak mind a ketten. A fiú hunyorogva nézte az öregasszonyt, huncut fény csa- linkázott a szemében. Az észre vette, hogy valamiben fori- dorkodik a gyerek. Meg is kérdezte: — Na, mi az a nagy hír, Ferikém? Bökd ki! — Megnősülök — kacagott a kamasz. — Nem igaz az! — mondta az öregasszony. — De igaz... — válaszolta a fiú. — Nem biz’ a’ — mosolygott az asszony. — Aztán mire nősülsz, na mondd? A fiú szippantott a cigarettájából, aztán kedvtelve, hosszan fújta ki a füstöt a tüdejéből. ■— Hej, ha anyád látná, hogy bagózol!... — csóválta a fejét az öregasszony. — Hát kérdezze már, hogy mi az a hír, amit hoztam! — felelte a fiú. — Na mondjad, na! Jó hír? — Nagyon jó! — dagadó meggyőződéssel szólt a kamasz és apró szeplőkkel teleszórt arca boldogan fénylett, — Hány éve nem látta a fiát, mama? — kérdezte azután, — Ö, fiam, te még meg se voltál akkor, amikor elment Brazíliába. Huszonhét éve, hogy csak levelet kapok tőle. Olyanok voltak az idők — mondta az öregasz- szony beletörődve a sorsába. — Azt a fényképet küldte magáról — mutatott a falra, az egyetlen fényes, mosolygó képre. A kamasz tüntetőén hallgatott, és magasan a feje fölé fújta a füstöt. A mama is szívott egyet a cigarettájából. Aztán végignézett magán és megigazgatta a ruháját a nyakánál. Majd felpillantott. Az arcát telibe kapta a fény. Szép öregasszony volt. Elnézte egy ideig a fiút, piros-fehér trikóját, a makrancos szőke haját, aztán így szólt: — Nagy bolondság ez a cigarette, hallod-e7 Ha isten akarta volna, hogy cigarettázzanak az emberek, kéményt is csinált volna rájuk, hogy ne a szájukon jöjjön ki a füst, dehát az ember csak ilyen ... Na, tényleg mondani akarsz valamit nekem? — Igen — vágta rá gyorsan a fiú. — Mit? — Mindenki arról beszél, hogy délután megjött a mamának a fia, ide, és hogy holnap jön el magához. Az öregasszony először fel sem fogta, mit mondott a gyerek. — Ne beszélj!... — Nem beszélek, ez Így van — mondta a fiú. — Aztán... te hol hallottad ezt a butaságot.,. Tán csak hallottam volna, ha... — Már volt itt a faluban, beszélt a községi tanácselnökkel, de vissza kellett mennie a városba. Ott alszik, mert dolga volt ott még, holnap jön magához, csak senki sem akarta ezt megmondani a mamának, hogy csak akkor tudja meg, ha a fia már ide jön... Mindenki ezt beszéli. Az öregasszony beleejtette a csikket a vödörbe, aztán némán, nagyon öregen ült tovább. A csikk szétfoszlott a vödör vizes alján, közben sercegett és vékony szálú, csípős föstöt bodoritott magából. A fiú biztosan mosolygott az öregasszonyra. Elfelejtett egy darabig még a cigarettájába is szívni. — Es vissza megy oda... Sao Paolóba? — Sao Paulai — javította ki a gyerek. — Nem tudom. — Istenem... — suttogott maga elé a mama, aztán nem szólt többet. r A kamasz egy ideig csendben hallgatott. Szívott még párat a cigarettába, majd felállt. — Jöjjön, mama. csináljunk egy kis rendet — mondta. — Csak azt mutassa, mit hova tegyek, aztán én majd teszem, amit kell Az öregasszony megmozdult, megfogta a tányérokat és kibotorkált velük a konyhába. Ott elhagyta az erejé. leült egy székre és nézett maga elé. A fiú kirázta a szőnyeget, egy ronggyal letörölte a komódról, az asztalról a port, portvissal összesöpörte o padlóról a nagyja piszkot, aztán szólt a mamának, hogy visszamehet a szobába. Az még mindig szótlanul bement, körül sem nézett, ismét leült. A szemében kialudt az a mindig csillogó fény, ami széppé tette az arcát. Hát teljesült a vágya! Még fél tízre sem járt az idő. A kamasz odament hozzá és bátortalanul megérintette a kezét. A mama felnyúlt a fejéért, magához húzta és megcsókolta a haját. A fiú hétrét görnyedt, nem tudta mit mondjon, és hogy hová tegye a szabad kezét. Aztán elengedte a két gyenge tenyér, és azt kérdezte a mama tőle: — Te láttad, Férikém? — Nem. De holnap megnézem. — Nézd meg — mondta neki az öregasszony. — Majd gyere át. A fiú elköszönt, aztán együtt kimentek a kapuhoz. — Látja, mama? Es nem akart beengedni!,.. — mondta még a kamasz, amikor elindult haza, a szomszédos házba. Az öregasszony nem válaszolt. Félt, hogy nem azt az embert fogja viszontlátni, aki öt éve mosolyog rá az aranyos keretből... Hajnal felé aludt el a ke- reveten, szemben a fényes, mosolygó fényképpel. De nem a fiát látta álmában, hanem Ferit, a szomszéd fiút, piros- fehér trikóban. Ügy füstölt, mint egy gőzmozdony... Maupassant* Szalonkák zalonkák... — szólalt ^ meg elgondolkozva Mathieu d’ Endolin. — A .szalonkáról jut eszembe ez a szorongató, nagyon szomorú háborús történet... Ismeritek a hazámat Cor- meilben... Amikor a poroszok előretörtek, odahúzódtam. Szomszédom egy meghábo- rodott, szerencsétlen nő volt, szörnyű csapások zavarták meg az eszét. Nagyon régen — talán huszonöt éves lehetett ekkor — egyetlen hónap alatt vesztette el apját, férjét és újszülött gyerekét. Ahová a halál egyszer bekopogtat, oda rendszerint hamarosan visszatér, mint aki már ismeri a járást. A szerencsétlen fiatal nőt szinte kiütötte az életből a sok csapás, ágynak esett, hat hétig eszméletlenül vergődött. A rettenetes, válságos napokat tompa kábultság követte, az asszony mozdulatlanul feküdt, alig evett valamit, a tekintete rebbent csak néha. Ha fel akarták ültetni, sziv- szuggá tóan kiabálni kezdett, minth az életére törnének. Hagyták, hadd feküdjék; többé nem bolygatták, legfeljebb akkor, ha ágyneműt váltottak és a matracait megforgatták. Egy öreg cseléd maradt mellette, az itatta meg, s időnként belediktált néhány harapásnyi hideg húst. Mi zajlott le a kétségbeesett lélekben. Senki nem tudhatta; soha többé nem szólalt meg. Halottalra gondolt? Vagy csak szomorúan álmodozott, elhomályosuló, aggyal keresgélve emlékeit? Vagy éppen ellenkezőleg: kilobbant emlékezete mozdulatlan volt, mint holt ágban a víz tükre? Tizenöt évig élt így, megközelíthetetlenül s tétlenül. Azután kitört á háború; és december első hónapjaiban a poroszok bevonultak Cormeil- be. Tisztán emlékszem ró, mintha csak tegnap történt volna... Farkasordító hideg volt; magam is mozdulatlanul gubbasztottam karosszé- kemben, egy köszvényroham valósággal megbénított; és ekkor az utcán felhangzott csizmájuk súlyos, ütemes dobbanása. Ablakomból néztem a bevonulást. Csak jöttek, jöttek, végtelen sorokban és tömegben, s ahogyan így mereven és gépiesen mozogtak, teljesen egyformák voltak valameny- nyien. A tisztek végül beszállásolták a legénységet az egyes házakba. Én tizenhetet kaptam. Szomszédom, az őrült asszony, tizenkettőt; egy őrnagy is volt köztük, kardcsörtető, indulatos, kötekedő alak. Múltak a napok, s eleinte minden rendben ment. Az őrnagynak megmondták, hogy háziasszonya beteg, nem is törődött vele. De hamarosan bosszantani kezdte a nő, akit sohasem lát, Érdeklődni kezdett, ml a baja? Azt felelték neki, hogy tizenöt éve fekszik, nagy csapás érte. De ezt nem hitte; olyasmit képzelt, hogy a szerencsétlen, háborodott nőt a gőg tartja ágyban, látni sem akarja a poroszokat, beszélni, találkozni sem kíván velük. Hangoskodva kiabálni kezdett, hogy háziasszonya fogadja őt. Erre bevezették a szobába. Itt nyersén rászólt a fekvőre; — Kérem, asszonyom, keljen fel és jöjjön ki! Mutatkozzék meg katonáim előtt. Az asszony ráemelte téve- teg, üres tekintetét és nem felelt. A tiszt tovább pattogott: — Csak semmi szemtelenség! Ezt nem tűröm! Ha nem kel fel jószántából, megtalálom a módját, hogy megsétáltassam! A nő meg se rezzent, mozdulatlan maradt, mintha nem Is látná a poroszt. Az őrnagy elvörösödött, a nyugodt hallgatást végtelen megvetésnek érezte. Erre fenyegetően hozzátette: — Ha holnap nem jön ki,., És becsapta maga után az ajtót. Másnap a rémült, öreg cseléd fel akarta öltöztetni, de az őrült üvöitve védekezett. Az őrnagy besietett; a cseléd térdre borult, így kö- nyörgött: — Nem akar, uram, nem akar! Bocsásson meg neki, hiszen olyan szerencsétlen. A tiszt megzavarodott; forrt benne a méreg, de mégsem merte kiadni a parancsot, hogy legényei ágyból ránci- gálják ki a nőt. De egyszerre felnevetett, német parancsokat osztogatott. Nemsokára néhány katona jött ki a házból, a kis csapat egy matracot vitt, mintha csak sebesültet szállítanának. Szegény őrült szomszéd - nőm csendesen, nyugodtan feküdt a matracon. A katonák hagyták, hadd feküdjön, nem nyúltak hozzá — őt meg nem érdekelte semmi. A menetet egy katona zárta le, karján női ruhaneművel. Az őrnagy kezét dörzsölte: — No, most meglátjuk, tud- e egyedül felöltözni? Majd én megmutatom, hogy megsétáltatom! A kis csapat az lmauvillel erdő felé tartott, hamarosan eltűntek. Két óra múlva a katonák visszajöttek, de csak a katonák. Az őrült nőt többet nem láttuk. Mit csináltak vele? Hová vitték? Sohasem tudtuk meg. Akkoriban éjjel-nappal havazott, földre és fára fehér fagyott takaró borult. A farkasok egyre beljebb szorultak, már-már a küszöbön üvöltöztek. Kínzott és nyugtalanított az eltűnt nő soi-sa, elmentem a német parancsnokságra Is, hogy megtudjam, ml lett vele? Majdnem falhoz állítottak. Lassan kitavaszodott. Az ellenség továbbvonult. Szomszédnőm háza zárva maradt, kertjében az utakon sűrűn ütközött a fű. Az öreg cseléd is meghalt azon a télen. Már senki sem gondolt a szorongató eltűnésre, csak engem foglalkoztatott az eset; sehogyan sem tudtam megnyugodni. Mégis — mit csinálhattak vele? Talán bevette magát az erdőbe, és elmenekült? Valaki megtalálta, beszállította egy kórházba, és most is ott fekszik, mert hallgat, mert nem tudják üiegállapítani. hogy kicsoda? Kétségeim, aggodalmaim nem múltak, de az idő eltompított. Azon az őszön nagy csapatokban húztak a szalonkák: köszvényem éppen nyugton hagyott, kisétáltam hát az erdőbe. Az aggatékomon lógott négy-öt a kedves hosz- szúcsőrűekből, amikor ismét rálőttem egyre, de az eltűnt az árokban, a száraz ágak között. Le kellett ereszkednem, hogy a sneffemet megtaláljam. Ott feküdt — egy emberi koponya szomszédságában. Mintha mellbe vágtak volna — egyszerre eszembe jutott őrült szomszédnőin. Az elmúlt borzalmas télen többen is ott pusztultak az erdőben. Nem tudnám megmagyarázni, miért, biztosan tudtam, higgyétek el, egészen biztosan, hogy annak a szerencsétlen eszelősnek a koponyáját találtam meg. E gyszerre mindent megértettem. .. Minden tisztán állt előttem. Ott hagyták a matracon, a hideg, elhagyott erdőben; és ő hű maradt rögeszméjéhez, meg sem mozdult, és meghalt a hó vastag, könnyű takarója alatt. Később aztán fölfalták a farkasok. És a madarak fészket ráírták széttépett fekhelye gyapjúszálaiból. P Megőriztem koponyáját Gyerekeinknek pedig azt kívánom, hogy soha ne ismerjék meg a háborút. ülés Endre fordítása. »Hetvenöt esztendeje halt meg Guy de Maupassant, a francia irodalom nagy egyénisége. g NÓGRAD - 1968. július 7., vasárnap
