Nógrád, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-21 / 170. szám

4 NÖGRÁD — 1968, július 21., vasárnap

A Budapesti Finomkötöttáru -gyár balassagyarmati telepe hatszáz dolgozót foglalkoztat. A jelenlegi üzem már szűknek bizonyult: jövő év januárjában megkezdik az új gyár építését. Képünkön: a Zrínyi Ilona nevét viselő, tizenkét tagú brigád. Valamennyi között ők érték cl a legjobb eredményt az első félévben. Hat brigádtag eredményes munkája jutalmául jelenleg a vállalat balatonzamárdi üdülőjében tölti szabadságát

Szinte kifogástalanul dolgoznak a szalagok: a minőségi ellenőrzés azonban így s.em maradhat el. Jelenleg — a harmadik negyedévben — huszonnyolcfajta szintetikus és nyolcfajta jersyárut készítenek. Képünkön: a minőségi ellenőrök az astralonból készült luxus kamaszingeket vizsgálják

A megyei bíróság épületében kapott helyet a tanműhely, ahová a balassagyarmati telephely százöt végzős tanulója jár. A fiatalok egyévi tanulás után nyerik cl a kötő-hurkoló szakmunkás oklevelet. Szeptember elsejétől újabb hatvan tanulót vesznek fel a vállalathoz. A fiatalok hetven százaléka vidéki

(Koppány György felvételei)

Ötször I Munkásmozgalom 1890—1918 (V.)

a Főid körűi

Nem egészen négy észtén deje, 1964. december 20-án vette át Tóth Sándor taxisofőr vadonatúj Volga gépkocsiját, mely a „keresztségben” a GA 33—56 forgalmi rendszámot kapta. Tóth Sándor akkor azt a bejelentést tette — s ezt írásba is foglalta —, hogy a Volga a keze alatt legalább kétszázezer kilométert fut főjavítás nélkül.

Rajta kívül aligha hittek abban, hogy a vállalást teljesíti. Nincs is róla tudomásunk, hogy a megyében, de akár Bu dapesten is Tóth Sándor előtt ez valakinek sikerült volna. — Mert a salgótarjáni taxisnak sikerült. Volgájának kilométeróráján ez év július 1-én váltott vissza másodszor a százezres, anélkül, hogy a kocsival főjavításra beállt volna a műhelybe. A gépkocsiban. a dinamó kivételével, ma is minden fontosabb alkatrész, a karosszéria pedig az utolsó csavarig eredeti, gyári. A jármű ma is kifogástalan állapotban működik. Tóth Sándor gépkocsivezető reméli, hogy az esztendő végéig még legalább húszezer kilométert fut vele.

A 2. sz. AKÖV dolgozóját természetesen sokan — szakmabeliek is, laikusok is — megkérdezik, mi a titka a teljesítményének?

— Csak én vezetem, kiismertem minden moccanását, a motor hangját; gondját viselem — ennyi a szűkszavú válasz.

S talán az is mond valamit, hogy Tóth Sándornak igen jó á véleménye a Volgáról, melynek tulajdonságai szerinte vetekszenek bármely „világcég" hasonló rendeltetésű járműveinek műszaki adottságaival.

Ha a Volga beszélni tudna, bizonyára nem kisebb elismeréssel szólna Tóth Sándor kiváló gépkocsivezetői és emberi tulajdonságairól. A siker titka tehát nyilván egy kitűnő jármű, és egy remek gépkocsivezető találkozásában rejlik. „Kettejükkel” nyugodtan nekiindulnék világkörüli útra, hiszen a távolság, melyet Tóth Sándor és hű társa, a Volga eddig utasaikkal megtettek, akár öt földkörüli útra is elegendő lenne.

Csizmadia Géza

Cliorin, a felbujtó

Az egykorúak megállapítása szerint 1905. január 26-a mint „Fekete csütörtök” vonul be Salgótarján történetébe. „Salgótarján egy megostromlott város képét mutatja, melyet ellenség golyózápora pusztított el. Pedig nem ellenség követte el ezt a vandalizmust, hanem Salgótarján lakói törtek Salgótarján lakói ellen, de mondjuk ki mindjárt azt is, hogy a tüntetők legnagyobb része gyerek, leány es éretlen inas.”

Sokszor találkozunk olyan észrevételekkel, hogy ez az esemény a helyi munkásmozgalommal áll szoros összefüggésben. Ez tévedés, bár kétségtelen, hogy politikai háttere volt, de a történteket nem a szociáldemokraták irányították, hanem a polgári pártok egymás közötti harcába — részben a felelősség gyanújának elterelése végett — a nem szervezett munkásokat is bevonták. Ezért szükséges, hogy röviden összefoglaljam.

1905 a polgári politikai pártok, a magyar uralkodó osztály válságának egyik legkimagaslóbb esztendeje. A kormányon levő szabadelvű párt legfőbb ellenfele járásunkban és megyénkben is a függetlenségi párt volt.

A füleki járás szabadelvű pártja január ién tartotta alakuló gyűlését Salgótarjánban, a Vadász szállóban. A gyűlést, — amelyet Szilárd}/ Ödön udvari tanácsos, Horváth Bertalan, Kuhinka Géza, és Kuhinka István nagy- birtokosok hívtak össze — Szilárdy nyitotta meg. „A nagyszámú választó közönségen kívül dr. Török Zoltán főispán, id. Chorin Ferenc főrendiházi tag és Wohl Rumi is jelen voltak.” A tisztelt úri gyülekezet „nagy lelkesedéssel ifjabb Chorin Ferencet jelölte ' képviselőjének. A párt győzelme biztosnak vehető, mert eddig ellenjelölt nincs.”

Ez persze nem volt igaz, mert az ellenzék Jankovich Marcelt léptette fel függetlenségi párti jelöltként. Jankovich zászlait, „néhány éretlen suhanc”, éjjel városszerte letépdeste, de „derék rendőrségünk a tetteseket elfogta, s most börtönben várják megérdemelt büntetésüket. Tartsuk tiszteletben egymás polití* kai meggyőződését.”

Annak, hogy a mások meggyőződését milyen mértékben tartották tiszteletben ékes bizonyítéka a következő kis újsághír: „Szocialista képviselőjelölt. — A füleki járásban Saly Endre szocialista programmal lépett fel képviselőjelöltnek. Programbeszédét január 19-én akarta Salgótarjánban megtartani, de hibás bejelentés miatt, a főszolgabíró annak megtartását nem engedélyezte.” — Saly, a megye 1919 márciusi kormánybiztos főispánja, a választásokon nem is indulhatott. Fellépése azonban ürügy volt arra, hogy megkísérelj ák a zavargásokait a szociáldemokraták rovására írni.

A választások napjára nagy karhatalmat rendeltek ki. Minden választási színhelyre 200 katona és 20 csendőr jutott. Kivételt képezett

a füleki járás, ahová 350 katonát és a sziráki, ahová még 50 lovaskalonát is kirendeltek. — Ne felejtsük el, hogy ekkor nyílt szavazás van és így az ellenzék megfélemlítését mái maga ez a fegyveres erő elősegítette. — A lakosság ellenszenvét azonban nem lehetett megtörni, mert például január végén Klsta- renyén dr. Fechtl kormánypárti jelöltet nem engedték szóhoz jutni. Az már csak utólagos óvatosság volt, hogy a kisterenyeiek megfélemlítésére, Losoncról egy század katonaságot vezényeltek ki.

A választás napján Salgótarjánban is nagy karhatalom volt. Ez a karhatalom azonban nem avatkozott bele a rombolásokba. A salgótarjáni hírlapok, de maga a községi tanács is megállapította, „hogy ezen tüntetés terv- szerűleg elő volt készítve és úgyszólván a hatóság szeme láttára folyt le.” Január 26-án reggel ugyanis, amikor a függetlenségiek Fülekre utaztak szavazni, szitkozódás és kő repült feléjük. Este hét órakor már mintegy 3— 4 ezer főnyi tömeg tolongott a főutcán és a vonattal hazaérkező függetlenségi választókat bántalmazni kezdték. Ezzel meg nem elégedve, beverték az összes kirakatokat, ablakokat, földúlták a postahivatalt, embereket sebesi- tettek meg, fosztogattak és egész éjszaka tomboltak a két párt szavazói.

Az események hatására a város polgárai közül többen azonnal rendkívüli közgyűlés összehívását kérték, amit meg is tartottak. Ezen a gyűlésen a polgárság a felbújtók megbüntetését és állandó katonai helyőrség Salgótarjánba helyezését kérte. Ez ellen Szilárdy Ödön, a szabadelvűek „vezére” óvással élt, és kérte a képviselőtestületet, hogy az üggyel egyelőre ne foglalkozzék. — Megvolt rá a jó oka, hiszen nyilván kormánypárti kortesek voltak felbujtói a rombolásnak, és ez „magától értetődik, mert a nép nem is tudta, hogy kire szavaz.”

A legfeltűnőbb azonban az, hogy a tömeggel szemben a bányaikolóniát a dorongokkal felfegyverkezett bányamunkások” védték meg és a tömegeket visszaverték.”

A szervezett munkásság tehát szembefordult az eseményekkel. — Mindez kísértetiesen emlékeztet az 1919. január 2-i és 3-i eseményekre. Az akkori felbújtók az 1905. évi januári recept szerint járták el. — Az egykorú adatokból célzások alakjában kiderül, hogy a bányaigazgató képviselőjelölt ifjabb Chorin Ferencre, illetve klikkjére gyanakodtak. Az is tény, hogy 1905 novemberében 35. nagyobb részt munkáslányt ítélt el a balassagyarmati törvényszék, mint rombolókat, Chorinról azonban a 40 tanú egyike sem beszélt. — A fenti események mindenesetre leleplezték az uralkodó osztály körében dúló ellentéteket, de azt is, hogy a maguk részéről a munkásosztályra számítaniuk nem lehet.

Dr. Belitzky János

Miért érdekes LUDMILLA?

Az első higiénikus, akivel a sors egy hivatalos úton ösz- szehozott — Harkovban született Harkov, az ukrán város, Kijevtől keletebbre van, s a legutóbbi, 1967-es népszámlálás szerint egymillióan lakják. Dr. Sinkár Ludmilla, vagy ahogy asszony nevén ismerik — Varga Józsefné, már harmadik esztendeje él Magyarországon. így ő semmiképpen sem számít bele a harkovi egymillióba.

Magas termetű, erős testalkatú fiatal nő a higiénikus. Egészen világos színű szeme, s „igazi” ukrán arca van. Megjelenésre más a mi kistermetű palóc asszonyainknál. Ludmilla tehát Harkovban született 1937-ben, ott végezte Iskoláit, ott ismerkedett meg férjével, s az esküvő is Harkovban volt. Nálunk, Magyarországon mégsem idegen.

— Az év elején meghirdetett higiénikus állások közül a salgótarjánit pályáztam meg. Márciusban jöttünk a városba és az Úttörők útján kaptunk egy nagyon szép, háromszobás lakást. A vasútvonal csak néhány méterre van a házunktól. .. A dübörgést nagyon nehéz volt megszokni. Az első napokban gyakran ijedten néztünk egymásra a férjemmel. mert azt gondoltuk — „na most aztán egészen biztosan összedűl á ház...”

Karcagról, csendesebb környezetből kerültek a vonatza- katólástól hangos salgótarjáni utcába. A kattogást már megszokták, de a korom fel hő örökké idegen marad Ludmilla számára.

— Amikor elrohan előttünk a Eüstíelhőbe burkolt szerelvény, mi is szaladunk az ablakhoz és gyorsan bezárjuk. Elcserélhetnénk a lakást jobb helyen, esetleg kisebbre, de mi már megszoktuk az Úttörők útját.

Karcagon a tanács egészség- ügyi osztályán dolgozott. Salgótarjánban a KÖJÁL higiénikusa Sinkár doktornő. — Tavasz óta nagyon megszerettem Salgótarjánt és Nógrád megyét is... — mondja. Az indoklás is meggyőző:

— Itt a szakterületemen dolgozhatok, megbecsülnek, a munkám is fontos feladat.

Ludmillának kislánya van. ő már Magyarországon született. az előbb említett fontos feladat, a higiénikus munkája pedig abból áll, hogy a környezet hatását vizsgálva, igazán anyai gonddal — és persze a szakember szigorával — ügyel a nógrádi gyermekek egészségére. A higiénikus foglalkozik a település, az élelmezés, a munka, az iskola s a személyi tényezők (tisztálkodás, öltözködés, stb.) egészség- ügyi vonatkozásaival. Ludmilla év közben sorra járja a megye bölcsődéit, óvodáit, iskoláit. nyáron a gyermek és ifjúsági táborok gyakori — nem is.mindig szívesen látott — vendége. Megnézi a tányérokat, kanalakat, térül-fordul a konyhákban, a mosdók környékén, s ha felelőtlenséggel, mulasztással találkozik — keményen megmondja a véleményét. Szenvedélyesen üldöz minden tisztátlanságot...

Tavasz óta szerzett tapasztalatairól kérdezem, arról faggatom — mi volt a „legrettenetesebb” élménye, amióta ezt a munkát végzi. Azt mondja:

— Nagyon sok elképesztő élményben volt részem rövid idő alatt is. Sok helyen a legminimálisabb egészségügyi feltételeket is szinte ki kell kényszeíteni... Hogyan? Jelentést írok arról, amit láttam, az illetékes tanács azután kiszabja a pénzbüntetést. De gyakran ez sem használ. Azt tapasztaltam, hogy a megyei KÖJÁL és a járási tanácsok egészségügyi osztályai „egészségtelenül” messze vannak egymástól. Csak egy példát mondok és mindent megért. Minden helyen, ahol gyermekélelmezéssel foglalkoznak, kötelező lenne a három fázisú mosogatás, vagyis a zsírtala- nítás, fertőtlenítés és az alapos öblítés. A legtöbb konyhán ezt nem tartják be. Antikor számon kérem — a járásra hivatkoznak: „Nekünk a járási tanács egészségügyi osztálya ilyet nem mondott...”

Naponta harcol — szó szerint közelharcot folytat — gyermekeink egészségéért. Nem fárad bele, sehogysem illene hozzá a lemondó le- gyintgetés. Hogyan lett higiénikus?

— Valamikor újságíró szerettem volna lenni. A középiskola után be is adtam a papírokat az egyetem újságírói karára. Közben megtudtam, az idegen nyelvet nagyon szigorúan veszik, s nekem nem nagyon ment a német. Valaki rábeszélt az orvosi egyetemre. Jelentkeztem, felvettek tgv valahogy.

— Nem sajnálja az újságíró pályát?

— De sajnálom. Mégis, most már minden más...

A német nyelv „nem nagyon ment” Ludmillának. A magyart három év alatt szinte tökéletesen megtanulta. Tulajdonképpen soha nem tanulta, közénk került, beszélt

velünk, dolgozott, bevásárolt, gyereket szült, utazott az országban. A mi hazánkban, amely most már az övé is. A hivatalos feladat, amelyet kö- . zösen kellett elvégeznünk, egy napra összezárt bennünket a gépkocsiban. Sokat beszélgettünk, de mindössze egyetlen egyszer kellett kisegítenem. Érdekes, hogy az orosz „rogyina” magyar jelentése nem jutott az eszébe. Rogyina a haza, szülőföld. Erről azt mondja:

— A mama itt járt Lvovból. most ott él szegény, egyedül. Nem tud itt megszokni, pedig Salgótarján neki is tetszett. Mondtuk a férjemmel — maradjon nálunk, de ő visszakí- vánkozott Lvovba. Hiányozna neki a társaság, néhány idősebb nénike. akiiekéi beszélgetni tud az időről, a divatról, a többiről.

— Nincs honvágya. Ludmilla?

— Nem tudom, mi az, Az enyéimmel vagyok, a férjemmel, a gyerekemmel, alti már itt született. Ök itthon vannak, miért lennék én idegen?

Szívesen és mindig szívből, nyíltan nevet, a nézése tiszta, nagyon tiszta, a szeme is egészen világos szürke. Kedvence, a magyar színészek közül, a „kis” Kabos („tudja, az a csúnya...”) és Kibédi. Az énekesek közül Dobos Attila. Az első magyar nyelvű könyv Berkesi műve, a Húszévesek volt, amelyet végig elolvasott. Fel éve olvasta, szótár nélkül. Az út végén megmondom neki, hogy írni fogok róla. Csodálkozik.

— De hát miért? Maga mindenkiről ír, akivel találkozik?

— Többnyire — feleltem jobb válasz híján.

— Nem értem. Miért vagyok én érdekes?

Igaz is! Miért érdekes Ludmilla?

P L,