Nógrád, 1968. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-30 / 152. szám

Lakos György Royalista a „Búzakalászban” Gyurkó Géza Nyugalom: papíron a helyzet változatlan j, nagy gyékénykraár­IJ ban cipeli a melaszt Hegedűs és Bányai. Orrtacsaró savanyú szaga van a takarmánynak, ennélfogva már az istállószag sem a régi. Ezt Hegedűs állapítja meg, a cingárabb kettejük közül. Mert ugyan Bányai sem tö­pörtyű ember, viszont telt és behemót fajta, amolyan falu­si óriás. Amellett térdben emelgetve rakja a lábalt, mintha lépcsőn járna. Tehát' már külseje és mozgása Is feltűnik. Bányainak azonban a gyar­lóságokból is bőségesen osz­tottak, amit egyesek a sa­nyarú gyerekkorral és a há­borús évek borzalmaival ma­gyaráznak, tekintve, hogy mindkettő nyomot hágy az emberben. Bár azt, hogy va­laki nagyevő, megeszik száz gombócot és egy sült kacsát vacsorára, aligha lehet a kö­rülményekkel indokolni. An­nál inkább levezethető a lel­ki megrázkódtatásokból az a feltűnőség, hogy Bányai (csak súgva írom ide!) „királypárti”, ö Ottó király egyetlen híve a hétezres községben s jóllehet, széles ez országban. Furcsa dolog, de azt is Ot­tó királynak köszönheti, hogy az őszön hatvanötezer forin­tot vett fel a Búzakalászban, amiben életepérja és Emőke lánya munkaegység részese­dése Is bennfoglaltatik. Egy ideig ugyan Emőke is segített a kapálásban, de az ő munka­egységeit Bányai könyvébe írták. (Talán a nevek is fel­tűnnek: hát ez meg egy har­madik vagy negyedik külö­nössége a royalista Bányai­nak! A keresztanyának meg­kért Holecskáné méltóságos- asszony javasolta a neveket. Böresök bácsi az öreg csŐ6z méltón állapította meg an­nak idején: „Ilyen név tán nincsen is a világon!”) Hát hogy ml köze Ottónak e hatvanötezerhez! ötvenhétben, amikor új őr­mester került a rendőrőrsre, s az új ember ismerkedés vé­gett betekintett a szövetkeze­ti italboltba, Bányai éppen a pincegazdasági borok minősé­gét ellenőrizte. A harmadik liternél tarthatott, a kocsmai borokból ez a mennyiség tá­masztja fel barátkozó kedvét, — őrmester elvtárs, igyon velem egy pohárral! A rendőr szelíden tiltako­zott. — Nem ihatom. Nem sza­bad — Csak egy pohárral, őr­mester elvtárs. Maga még úgy se tudja, milyen ember Bá­nyai Mihály 1... Fennakadt a szeme a rend­őrnek. — Maga az, aki ötvenhat­ban pártot akart alakítani Ottó királynak? Mindezt nem vádlóan mon­dotta az őrmester, inkább cso­dálattal. mint amikor a spiri­tuszban egy nevetségesen fur­csa élőlény tetemét fedezi fel a Jámbor szemlélődő. Mert, aki az őrmestert tájékoztatta, azt is elmondta, hogy nem veszélyes ember Bányai, csak egy kicsit „gyagyás”. Ez a bo­gara neki, az Ottó király. Már régen kommunizmus lesz a világon és a királyok csali az avítt könyvekben láthatók, de Bányai titokban várja még és felpártolja Ottót. Mondják, hogy élt egy öreg igazgató- tanító a községben, ahhoz járt Bányai valamikor fát vágni, vizet hordani, kertet ásni, en­nél az igazgató-tanítónál ta­nulta meg Ottó nevét. Addig- addig, hogy Bányai képzeleté­ben Ottó a jÓ6ág mintaképe lett, akinek messiás eljövete­lével minden megváltoznék. Nőne a napszám, házat épít­hetne a szegénység, kevesebb erőt igényelne a vasúton a krampácsolás. Kis ember volt a rendőr, s úgy nézett felfelé Bányaira, mintha a holdrakétát figyelné. Hosszan, kitartóan, átható te­kintettel. Ez a nézés Bányai­nak is felrémlett, s úgy vélte, ebből az Ottó-párti toborzás­ból akkor is baj lehet, ha ob­jektív okoknál fogvást siker­telen maradt. Hogy Ottó ki­rályból baja ne essék, saját­ságos elhatározásra jutott: nem vér egy esztendőt még, amint eredetileg szerette vol­na, hanem azon nyomban be­lép a Búzaíkalász Tsz-be, ez­zel is bizonyítván, hogy nem maradi ember, Az első év kiválóan sike­rült, Bányai hatvanötezer fo­rintot könyvelhetett el Ottó király javára. Eleinte ugyan támadtak ne­hézségek. Senki nem akart egy brigádban dolgozni Bá­nyaival, mintha Bányai tár­sasága a józan dolgozókra nézvést megalázó lenne. Végül is Hegedűs elvállalta, hogy Bányaival együtt el lesz ta­karmányoknak. Hónapokig nem került szó­ba Ottó, mígnem a zárszáma­dás napját követő boldog, megenyhült, kissé fennkölt időszakban, cigaretta pödörin- tés közben rászánta magát Bányai: — Hát ha még Ottó haza- gyürvne! Ez azt jelentette, hogy jó. igen jó így a közösben, de Ottó révén mindez még cso­dálatosabb lehetne. — Nagy marha vagy te, Bányai! — mondotta erre He­gedűs, s oly behízelgő hang- hordozással, mintha csak azt duruzsolná: „Meg vagy te té­vedve, aranybogaram!” Bányai tehát nem sértő­dött meg, hanem szedte elő az érveket. — Már megbocsáss, de Ot­tóval együtt bejönne a kraj­cár« világ. Éppen tízszerany- nylt vásárolhatnál a pénzed­ből, mint így-e. Én a hatvan- ötezer forintból kastélyt épít­hetnék, s még akkor í6 annyi pénzem maradna, hogy nem tudnám hová rakni. A vékony dongájú, ráncom ar­cú Hegedűst elöntötte a pi- rosság. — Meg vagy veszve egé­szen, Bányai! Hát ha Ottó ha- zagyünne s ő lenne a király, nem lehetne többé termelő- szövetkezet. A grófé lenne a föld megint. — Az már nem lehet — csóválta a fejét Bányai. — A királyság az urak vál­lán nyugszik — így Hegedűs. — A király tehát a régi vilá­got akarja. Bányai töpreng kis időt, hatalmas kezében pehelyként csüng a melaszos kosár. — Nem á! — villan fel a tekintete. — A király is csak változik az üdövel. Fogadom véledv hogy Ottó se csinálná vissza a tsz-t. Ma már a ki­rályok Is mások lennének, hiszen a nép parancsol. Ládd a mi papunkat is. Gondoltad- e, hogy valaha még biciklire ül? Most meg már futballo- zlk is, meg plng-pongozlk. Változnak az üdők. H egedűs tehetetlenül le­gyintett. Úgyse használ a szó, meg aztán Ottó király emlegetése kellemetlen emlékeket ébresztett fel. Ka­rácsony volt, Pesten kódor- gott étien, munka nélkül, s a kormányzóné karácsonyfájá­nál rongyokat, meg Ingyen bablevest osztottak. S ő be­állott a sorba, onnan nézte a rókaprémes gazdag főúri dámákat, akik a bunda alatt is fáztak és kesztyűben is tap­sikolták az ujjúkat. Hát ilyen kiszolgáltatott barommá le­gyen ismét az ember! Mert azok az urak még kegyetle- nebbül bánnának a szegény­séggel! Gyerünk Bányai, mert 8 NÖGRÁD - 1968. június 30., vasárnap sohse végzünk — szólt hara­gosan. Éjjel kellemetlen álma volt. Ottóról, királyokról, urakról. Felébredvén szidta Bánya­it, hiszen ha fel nem hozza Ottót, nem jut eszébe a kor- mányzóné karácsonyfája, s elmarad a kín« álom, mely keserű ízzel lepte el, mintha bodzabogyót rágcsálna. Dü- hödten panaszolta hát szélté- ben-hosszában, hogy Bányai ismét nem nyugszik, bomlik már megint felemlegeti az Ottó királyt. Mondta Susánaz- kinak, s mag tárosnak is. de ez csak kacagott Hegedűs bá­natán. Hegedűs meg károm­kodott Megszánta erre Su- sánsaki. — Bízd rám. Majd én ránc­ba szedem. És Hegedűs kelletlenül el­mosolyodott. Ha Susánszki in­téz valamit, abból nem hiá­nyozhat a mulatság. Dél felé járt az idő. Hó pi- linkált ritkásan. nagy pely- hekben. Hegedűsék éppen vé­geztek a szecskázással és In­dultak volna a silógödrökhöz. amikor megjelent Susánszki hatodmagával — Jön Ottó, a király! — ki­áltotta már messziről. — Bányai. készülhetsz az üd­vözlő beszédre! — Ne zavarjatok bennün­ket — morogta Hegedűs. — Nem addig az. Mondom, hogy Jön Ottó, a király — erösködött Susánszki. — Ugyan hagyjátok már a tréfát. — Emberek, hát tréfa ez? — fordult többi társához Su­sánszki. A társak hangosan bizony­gattak. — Te se hiszel nekem, Bá­nyai? — adta a sértettet a magtáros. — Csúfalkodtok — szólt megbocsátólag Bányai. — Ha kellő értelem lenne bennő- tök... Susánszki közbevágott. — Látom, te se hiszel. Fo­gadjuk le, hogy jön Ottó, a király. Az elnök kiküldte már a szekeret eléje... Fogad­junk! — Fogadj, úgyis nyersz! — ösztökélte Hegedűs az elbár- gyult Bányait. — Fogadjunk egy pár vá­lasztási malacba — vitte to­vább a szót Susánszki. —- Ha egy órán belül nem lesz itt Ottó, a király, Bányai nyert, övé a pár malac. Ha meg időben megérkezik Ottó, ak­kor én nyertem. Gilt? Bányai kelletlenül nyújtotta a kezét, Hegedűs vágta el a bogot s nem értette, mit eszel­hetett ki Susánszki. A harmadik kosár silót vitték be. Szekér gör­dült az istálló elé. Cza- kó Laci bácsi, az öreg kocsis mellett a bakon szőke fiatal­ember ült. A szekeret futva követte Susánszki és tábora. — Megjött Ottó, a király! Éljen Ottó, a király! Bányai tenyeréből kicsi), szott a kosai- füle. — Győztem — bizonyko­dott Susánszki. — Megjött. Ottó. a király. Engem illet a két malac! Nagy zavarban szállt le a szőke fiatalember, puccos t-sizméját féltve lépett a la- tyakos útra. — Király Ottó vagyok — nyújtotta a kezét. — Az új mezőgazdász.,, Kitört a kacagás Az új em­bernek alig tudták elmagya­rázni, miért a nagy hahotá- zás. Aztán a mezőgazdász Is együtt kacagott velük. Csak Bányai maradt ko­moly, amint az egy royalista tsz-taghoz illik, különöskép­pen az uralkodó jellenlété- ben... Mármint a papirruho-fronton. Tudtam én: hirdetik, dicsérik, lelkendeznek, és én írni fogok róla. Hogy nincs. Mert van. Mert, ha nem volna, akkor nem írhat, tam volna sem én e sorokat, sem más kollégáim más soraikat, hogy a papirruho, ami a rek­lámban van, as nincs. Lám, mi­ből él a humorista: papíron, papírból. Nagy szellamak és kis papírok, ha találkáinak. De megmondom nyíltan és ősiintén, én nőm is bánom, hogy nincs ex a van, hogy ssé. val nincs ei a behirdetett papir- ruha. Gyanúsnak tűnt nakem először is aixal, hogy ast hir­dették, hogyha lesz, akkor ölesé lest és többször Is mosható lesz, és négy színben lesi. Mondtam magamnak: ha olcsó lesi, ak­kor elötiör Is nem lesi - ait nem gondoltam, hogy nem tess és úgy lesi először Is olcsó - másodszor, ha lesz, akkor mos- hatá lesz, amit én teljesen ab- siurdumnak tartok, mert papírt miért nem jé a bevált radírral tisztítani, harmadizor, meg mi az, hogy négy szín... Egy öreg kelmefestő világosított lel, hegy 23451 féle szint kevert női kel- mék számára, de korán kirúg­ták ,az állásából, mert ennyi va­cakul kevés színnel nem birt lé- pást tartani a női igényekkel. Es most jövünk ml a négy szin- nell Am, nemcsak ezekért nem bánom, hogy nincs a papirruhq. Támad egy gyors és fontos gon- dotálom, toliam van, papírom nincs, de van, mert ott megy előttem egy formás, kis papír­zacskó, mór nyúlok is érte ., • És aztán magyarózkodhatom. Vagy megyek az utcán az édes­sel, jön a friss nyári zápor, és mehetünk együtt tovább, én as örök Adóm, s ö, az örök Sva, az örök kosztümében. Is aztán megint magyarázkodhatom. Vagy ülök a moziban, én s ő a papírruhájában, s egyszer csak hátraszólnak, teljes joggal, uram, ne csörgesse már azt a nyomorult zacskót, ha annyira szereti az édességet, ne mozi­ba jöjjön. Cs akkor megint kezd­hetném a magyarázkodást, ami ebben az esetben még kínosabb lenne. És nem beszélve arról, hegy esetleg valomelylk nőnek eszé­be juthat, hegy milyen szép szí­ne van, és milyen sajátos min- tásata is a szásasnak: öltöztes­sem papírba. Addig vagyok én nyugodt, kérem, amíg úgy <aa paplrruha, hogy nincs. Uram­ég. most jut enzembe, ha mondjuk, pont húsz évvel ez­előtt azt mondta volna valaki;- Figyeljenek, emberek, tud­ják mi az a szocializmus? Hát én megmondom! A nők, értik, még a nők is papirruhábon fog­nak járni, Bizony, kérem, papír­ban, és csajkával a kezükben, A gazember reakciósának hát nem igaza lett volna, ha lenne papirruha. Azt hiszem, ezért is nincs. Csak csajka alakú, mü- anyagtányér, amit nem kell el­mosogatni, hanem el kell csak dobni. Nem úgy mint a van, da mégsincs papirruhát. Illés Endre A gyáva Különös, mérésé orra volt. A szája kissé ferdén futott, mintha régi, mély vágás hasí­totta volna be ezt az arcot. Nem is ajkak válnak ott szét, de egy heges forradás emlé­ke kísért. Mindig erre az arcra kellett gondolniok. Aznap este már egészen égett volt körülöttük a leve­gő. Ott ültek kettesben a forró, kávé gőzében. Kiss örvény ke­rekedett a süllyedő cukor nyo­mán a sötét habok közt, azu­tán halk bugyborékolás tá­madt a parányi tengerszem­ben. — Mondd Eszter... Péter tudja, hogy itt vagyok? — Szóltam neki.,. — És mit felelt? — Semmit. Felállt, hogy ci­garettáért megy. Nem jött vissza. Érezték, hogy a bőrük vé­konyabb, mint máskor. — Iszol valamit? — kérdez­te az asszony. — Várj, neked is töltök. Sá­padt vagy. Eszter kissé előredőlt, re­kedten, komolyan mondta: — Ne félts ... nyugodt va­gyok. Nem... Mégis hamisan be­szélnek. Nyugodtak? Csak el­szántak. Milyen ízetlen már ez a helyzet. ízetlenek ők is . ■ Kezd hínárosodnl, rothadni, az egész hazug takargatás, mint egy sással lepett zsombék. Nincs más hátra — bele kell lépni, át kell gázolni rajta. Már olyan közönséges részle­tek vannak, mint Péter aszta­li az a névtelen levél... Péter persze mindent tud. Nem várhatnak tovább ... be­le kell vágni ebbe a gyulladt hazugságba, késsel belevágni, s egészen mélyre hasítani!... György felállt, odalépett az asszonyhoz, átfogta felső kar­fát, mintha nagyon gyengéden fel akarná segíteni. — Készen vagy? De Eszter hátradőlt, csak az arcával fordult felfelé. Hang­talanul bólintott — „készen". Még sohasem volt ilyen az arca: egy skarlátos kisgyerek nézett vissza a férfira, forrá- ságot lehelő, elpárásodó bőr­rel. égő, száraz szemgolyóval. Amikor György belépett Pé­terhez, a férj a másik szoba sarkában ült. Nem fordult hát­ra. a rádió gombját csavar­gatta. Tüntető elfoglaltság, ke­zet sem kell adni. — Szervusz — lépett hozzá György. — Fél órája várunk. — A nyolcórai hírek jobban érdekelnek. — Néhány percre mégis megzavarlak... A fiatalabb férfi megállt mellette, állt, fejét egy közeli könyvespolc élének támasztot­ta... — Hagyd azt a rádiót, Pé­ter ... Mindketten pontosan tud­ták: most kezdődik. — Ha azt mondom, hogy a hírek jobban érdekelnek, el kell hinned. Ne zavarj, gye­re később­A bőrre freccsent kénsav perzsel olyan alattomosan, mint az ostoba fölény. György halántékán gubancba ugrott egy ideg, majd ismét kioldó­dott: szégyellte, émelyegve szégyellte magát. Milyen egy­szerű, tiszta, s kegyetlen az ő dolga... Ez a szegény ko­médiás szánalmasan megjátsz- sza most, hogy nyugodt, nem ad kezet, a rádió gombját csa­vargatja, pedig csak egy ha­sin lapuló nyomorult varangy — neki csak néhány szót kell mondania, s ez a ripacskodás összehull... Űristen, hát ilyen nehéz kegyetlennek lenni? — Péter, ne játsszunk. Esz­ter csomagol. (Hát vállalhat­ja, hogy már összecsomagolt? Már egyedül van!) Eszter cso­magol ... És én most elvi­szem. Elváltok­Ezt mégis másképpen kellett volna mondani... Ehhez a vá­láshoz talán köze van ennek a másiknak is .. ■ De már nem javíthatott semmiféle fordulattal... A rá­dió gombját csavargató férfi hátrarúgta székit, felállt, vér- telen, sápadt arccal rámeredt. György tudta, hogy ez a maszk hetek óta készül, és mégis megdöbbent tőle. Az idegen jobb kar most alattomo­san, ahogyan a madarak ível­nek fel, hirtelen alulról fölfe­lé vágott, de György keze ösz­tönösen rácsapott az előrelen­dülő csuklóra és lerántotta a mélybe. Azután a bal kézzel ismétlődött a jelenet, már bágyadtabban, jóval erőtleneb- bül. Mintha egymáshoz lán­colták volna testüket — a férj jobb és bal kezét Iszonyú erővel húzta lefelé a fiatalabb férfi szorítása. De ha egy pil­lanatra szabadulhatna tőle!... Ezt érezte György is. Ha egy pillanatra szabadon en­gedné .,. Milyen erővel vágna arcába ez a lefogott ember, hogy zúdulna rá a gyűlölet, hogy öklözné és szaggatná... S nem kéne-e megengednie? Legalább egy ütést —, hogy ez a lihegő test lecsillapod­jék ... Ö most itt áll, erőseb­ben, fiatalabban, elveszi Esz­tert, itthagyja ezt az elárult embert — valami kárpótlást mégis illenék adni... Lazítani akarta a fogást —, s nem menti Nem tudta elen­gedni Péter csuklóját. Igen, szereti Esztert! De Jobban sze­reti, mint ez a másik? Hon- nan tudhatná? Talán csak kö­zelebb tudott lépni hozzá .., Valami mégis jár ennek a férfinak, valamiféle elégtétel, igazolás — legalább villanás­nyi győzelem, hogy ember ma­radhasson. így szebb is, tel­jesebb is elvenni tőle az asz- szonyt... De amikor elképzelte, ho­gyan csattan bőrére az idegen kéz, ez a csontig vágó undor még esztelenebb görcsbe szorí­totta ujjait — nem, nem megyl Meg kell tagadnia Pé­tertől ezt az elégtételt is! Erezte, hogy gyáva, ordítani szeretett volna, hogy gyáva, öklendezésig fájt ez az osto­ba, nyers fölény —, s még­sem ment. Valahogy tisztának, nyíltnak érezte eddig a sze­relmüket, s most meglátta az igazi arcot: milyen píszkitó és lehúzó érzés ez is. mennyire megalázza a védtelen harma­dikat —, s mégsem tudta el­szánni magát az áldozatra­Azután jött egy perc, ami­kor már vállalta az ütést, de egyszerre beléhasltott a vilá­gosság: hazudni akar magá­nak. — Péter izmai már er- nyednek, , Már elengedheti, nem fog ütni.., Nem ütött. Rángatózó ajak­kal fordította el fejét, vala­hogy oldalt lépett, egyet, majd még egyel, szinte eldőlt, úgy zuhant rá a szégyen, és a nyálkahártyát kaparó keserű Iz, szánalmasan, félig szélütöt- ten billegett egyre messzebb Györgytől, s egyszerre bcle- nyekkent a legtávolabbi óriás- fotöjbe. „Ha Eszter most bejön, éve­kig nem fogunk tudni egymás­hoz melegedni" — gondolta György. Mert egyedül őrizni valamit — még csak lehet, lassan-las­san elássuk. De ha ketten em­lékszünk ugyanarra a szégyen­re, mindörökre gyanakodva fürkésszük egymás arcát. Észter nem jött be, — Péter... ne haragudj, Péter — kezdte dadogva György. Azután egyszerre megérezte, hogy ki kell mennie. Szeret­te volna megütni magái■ És azonnal kiment.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents