Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-07 / 82. szám
Árion és CifémánUengelif Szép versek és könyvek dicsérete „Hiszünk a költészet erejében... Hiszünk abban, hogy még kimeríthetetlen rejtett tartalékokkal rendelkezik, amelyeket sem a költők, sem a világ nem aknázott ki eléggé közös dolgainak jobb intézésére. Hiszünk abban, hogy a költészetnek még eddig fel sem fedezett, s főként meg nem valósított lehetőségei állnak az emberiség rendelkezésére a mi korunkban, ahol az atomnak, az űrrakétának, az elektromos gépeknek és a Föld minden eszközének az embert kell szolgálnia egy olyan világ keretében, amelyet végül az ember rendez be önmagának” — írja Somlyó György a „Költészet Napjai Budapesten” nevet viselő találkozó alkalmából kiadott Árion című almanach nemzetközi költői előszavában, hitet téve a költészet értelme és ereje melleti. A szimbolikus címet viselő soknyelvű almanach — az Arión-legenda hőse is hitt az énekek erejében — csakúgy, mint az említett tanácskozás anyagát közzétevő Gyémánttengely című kiadvány a magyar könyvkiadás remekei közül való. A 15 nemzet képviseletében megjelent költők prózai vallomásait — a költészet egyetemességéről és nemzetköziségéről, a versfordítás kérdéseiről, a modern és hagyományos formákról, a magyar és az európai költészet viszonyáról — József Attila gondolattöredéke ötvözi szerves egységgé, miszerint a költői alkotás ténye mintegy az emberi világ létezésének feltételeként jelenik meg: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassák, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” A ma élő alkotók sem vonják hát ki magukat a „kötelező”, örökség vonzásából, és bár sok fontos kérdésben eltérő nézeteket sugallnak e vallomások, a legalapvetőbb dolgokban: a humánum és a harmónia keresésében együtt zeng a sokhangszínü kórus. .4 költők személyes varázsának hiányát a kötetekben verseik csokra feledteti. A budapesti találkozó jelentőségét éppen e versgyűjteményekből ítélhetni meg legjobban, hiszen belőlük Európát legmaibb költészete egyszerre szól hozzánk, szinte minden változatával. A magyar könyvkiadás, amely jogosan büszkélkedhetik a határainkon túli költészet sokrétű bemutatásával, e kötetekkel szintézisét adja az európai költészet legjavának, a már-már klasszikusnak számitó lírától a legújabb törekvésekig. A Corvina illetve a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötetek nemcsak tartalmukban, hanem megjelenésükben is méltóak a konferencia jelentőségéhez, a költészet magasabbrendüségéhez. A kitűnő illusztrációk, ka- rilcatúrák és művészfotók sora emeli a kötetek értékét. Külön kell szólnunk a tipográfiáról és a nyomdatechnikáról, amely a magyar könyvművészet egyébként sem kis tekintélyét tovább öregbíti. Csongródy Béla APATI MIKLÓS Délidé A munkátok moll az ebédidőben a legsimább asztalra róhajolnak. Az ideges bádoglap meg-megzörren, ahogy bicskáik nyílnak, csukódnak. Szorgalmas tárgyaik messzire léptek, olajat falnak, zsircseppeket rágnak. Ventillátoraik asszonyt zenéinak, de kenyér formája «an most a «ágynak. Kanyarok, szalonnák eltünedeznek, ételnek étel-sors épp elegendő. Hat-hét éra múlva majd újra esznek. Magukat, minket is újra-teremtők. BÉNYEI JÓZSEF Szereiök Szeretők szegények nincs hova menjenek ritkák a lombok és látnak az emberek Testüknek friss füvet lomb alatt kis padot kék.pára takarót csillagot adjatok Szikra-szép csillagot sohse-járt utakat Szeretők szegények nincs hova bújjanak n uha Vendel időnként fel- ^ állt, eg Húga nyomában végigbotorkált a házon égé. szén a konyháig, majd újra visszatért a verendára, de egy pillanatra sem hagyta félbe a beszélgetést. Káli Gyula a verenda egyik padján üldögélt és mélán bámulta a lopótök leveleit, az ereszig nyújtózó tökindákat, melyek ezzel nyári akrobatikus mutatványuknak éppen a végére értek. A zöld falak közül kihulló fény a lépcsők közelében megvilágított néhány lehajtott fejű petúniát, s a vadszegfű szélső bokrait. A kertből nyers növényszag áradt, testes dáliabokrok és lapulevelek párolgása. melyek időnként ólak és virágok fűszeres illatával vegyültek. A fény lepkéket csalt a mennyezetre, szürke ruhájú egyszerű lényeket és néhány sötétköntösű méltó- ságosabbat is Ahogy verdestek a villanykörte bűvkörében, szárnyukról finom por hullott a kecskelábú asztal festetien teteiére. Káli Gyula néha az anvjára és bolyongó nagybácsiiára nillqn+ntt. aztán óira csak a tökindák tanulmányozásába merült. Az anyja mintás abroszt terített az asztalra. — Én akkor itt is hasvlak benneteket Jolán... A fiad dőlcrában' jöttem. de arról nincs sok beszélni való... — mondta Hűha Vendel és menni készült. — Sző sem lehet róla... Velünk vacsorázol... Hová mennél éppen most. amikor már megterítettem az asztalt... Szegény selyemevári munkásasszony kiteszi itt a lelkét és hiába... — Csak vacsorázzatok nyugodtan, a világért sem akarok nálatok zavart kelteni... — Vendel. Vendel... Tudod mit főztem? Articsókát tojással. .. — Articsókát... — Ó hát akkor tényleg nem mehetek el — mondta Duha Vendel és nyelt egyet. Káliné eltűnt egy pillanatra a félhomályos szobák mélyén, aztán nagy tál gőzölgő étellel tért vissza. — Ha eszembe jut szegény anyánk konyhaművészete, mindig meghatódom —- szólalt meg újra Duha kapitány. — Olyan árticsókát én nem tudok főzni, nem is lehet.. < Anyuka szegény szarvas- és csiperkegombával szokta készíteni, de én most csirkegombát kaptam. Így is jó lesz, meglátjátok. .. A tükörtojás fénylő zsírján áttört a sonkapüré és a főttgomba kellemes Illata, és betöltötte az egész verandát. Amikor aztán megbontották a tálat, érezhetővé vált a húslevesben főtt órticsóka zamatos párolgása is. — Jaj Gyula, a bor... szólalt meg az evőeszközök halk Bertha Buteeu Nemzedékek vacsoraasztalnál — Irma hogy van? — Csodálatosan érzi magát, csak e^t nem tudja. Mondani kell neki. Meg is kérlek, drága Jolánom, ha arra jársz, ugorj be hozzánk, és mond meg Irmának, hogy nagyszerű élete van... koccanásai közepette Káliné. — Tudod kisfiam, a kamrában van az alsó lépcsőfokon. — Borotok is van? Nahát ez valóságos mennyegző. — Szekcsői... A részlegünkben egy szekcsői asszony is dolgozik. Minden héten behoz egy-két demizsonnal. Hol ez veszi meg, hol az... Megéri. .. Káli Gyula párásoldalú sötétzöld plntesüveget. és szódát tett az asztalra A szódásüvegen felirat kanyargóit: Brüll Menyhért Szikvízgyára, Baja. — A honvágy mindig ételek formájában jelentkezik először — mondta Duha kapitány és a villáján egy sonkás, tojásos árticsóka halmot egyensúlyozott a bajsza alá. — Szegény Gyula is mindig csak ételekről írt, amikor fönt jártak a német Dunán... Akkor volt az a bérszállítás... — Mennyit beszéltünk a gyermekkorról. És az egész nem más, mint ízek és illatok emléke... Articsóka, tejleves, sültcsuka vagy menyhal. .. Ilyen az ember egész múltja, csupa íz, illat, forma... Emlékszem egyszer Zárába vittünk három hajórakomány árut. 1930-ban, vagy 31-ben volt. Két fuvar között beültünk a „Kék Adriába” Maras- cat inni. Akkoriban nagy beszéd ment ott a Kuppelwicserekről, akik világfürdőt akartak berendezni minden szigeten. Brioniba már oda is cső- dítették az angolokat meg a franciákat, nyaranta nagy golfbajnokságokat rendeztek és pausálét fizettek az újságíróknak, ha adriai híreket közöltek a lapokban. Járt velünk akkoriban egy mérnök, aki az üzletkötéseket intézte. Dévainak hívták. Ez a Dévai is a fürdővendégekért lelkesedett, és mindenbe beleütötte az orrát hogy tapasztalatokat szerezhessen. Ott a ..Kék Adriában” is a fürdőzőket magvarázta nekünk, de aztán hirtelen elakadt a hangia. Beleszimatolt a levegőbe, és a konyhába nyíló esaoóaitók felé fordult. — „Pirított csirke nem.. ?” — kérdezte, és ránk nézett. Mi csak vonogat- tuk a vállunkat, s ittuk a Marascat. Dévai pedig megfeledkezett fiirdőországról. Odahívatta a séfet és kikérdezte, majd előadást tartott neki. hogy az 6 édesanyja Ri- gáeson hogyan szokta a vajban pirított zöldborsós csirkét készíteni. Dévai végül megevett két sültcsirkét, megivott rá egy üveg száraz portóit, s miközben a borostyánszínű bort a pohárban egész estén át a gyermekkoráról mesélt. Elég egy régi illat és odá van a világfürdő... Ilyen az ember... Csak az számít, ami tizenötéves koráig éri, a többi szenteltvíz. Duha kapitány megivott egy pohárral a székeséiből, aztán Káli Gyulára meredt: — Szótlan vagy öcsém. — Mert eszem. — Eszel? A szemed is eszik? — Á szemem nem eszik Vendel bácsi... — Mert én úgy látom Gyula, a szemed is szótlan. Ha nem tetszik neked ez az állás, megmondhatod... Jobb is ha megmondod... Csak azt nem tudom, mi máshoz kezdhetnél? Van egy érettségid. Ezzel el lehet menni a selyemgyárba, vagy más ilyen helyre, de ezeknél mégiscsak jobb a hajóstársaság... Utóvégre hajós vér folyik az ereidben... Édesapád az egyik legjobb uszálykormányos volt a DGT-nél. Ha kellett, révkalauz nélkül levitte a hajókat Izmailig. Ma már parancsnok lenne valamelyik teger- járón. ha túléli a háborút. De hát... Levegőbe repült hajóstól... — A hajókat Vendel bácsi, én nagyon szeretem... — Csak..? Káliné a fiára nézett. Pillantásában értetlen várakozás tükröződött, és talán egy egészen kevés ingerültség is. — Kisfiam... Vendel bácsi kiteszi érted a lelkét... Tudod milyen nehéz a jobb helyekre bekerülni... — Tudom mama... Én csak azon gondolkozom, hogy olyan egyszerű ez így... — Egyszerű...? — Nincs ebben erőfeszítés... Szeretnék én majd valami, valami olyant, ami... Duha kapitány dörmögő lágyan elnevette magát, mint aki valami kedves, jelentéktelen tréfát hallott. — Erőfeszítés öcsém a hajóséletben is van... — Az Irodában? — Az iroda csak kezdet. Hajóra is kerülhetsz majd. A hajózás kemény munka, és tele van csodával... — Persze hogy tele van — szólt kőibe Káliné, majd Duha kapitányhoz fordult, hogy véget vessen fia álmodozásának: Káli Gyula nagybátyja kopasz fejét nézte, mely így tányérsapka nélkül sajátságosán csillogott az esti fényben. Duha Vendel feje teljesen kerek volt és teljesen kopasz. A bőr elegáns mély fénnyel csillogott koponyáján, mint a bi- liárdgolyók parti kezdetén. Szemöldöke viszont bozontos feketén ívelt szemgödrei felett éles ellentétben végtelen homlokával. Az arc igazi ékessége azonban a dús, szájfölé hajló bajusz volt, melyen ünnepi alkalmakkal, oly családiasán tudott csillogni a sörhab, hogy az emberek megfeledkeztek a világ bajairól. Duha Vendel igazi lénye szembogaraiban élt. Gyémántfényű pillantása kemény parancsokat adott, ügyeket zárt le, máskor új harcot Indított. Káli Gyula sokszor látta, hogyan engedelmeskednek Duha kapitány szemvillanásának részeg matrózok, idegen hajóstisztek, hogyan igazodnak hozzá hajók és sorsok... A szemek gyémántfényét a kopasz fej érdekes módon még külön fokozta. — „És ezek testvérek” — tűnődött Káli Gyula és anyjára pillantott, aki fáradhatatlan vidéki asszony volt, erős hajzattal, láav arcvonásokkal, kis méltósággal, amit a ház és a kert tulajdonjoga még csak fokozott. — „Lehet hogy egyszer anyám is megkopaszodik” — gondolta és Iffvekezett a beszélgetésre figyelni. — Mindig mondom neki, de csak nevet rajtam Azt mondja. hogy „ez olyan Duha duma". — Az, Duha... Most szerzett be egy újabb macskát Ezzel együtt tizenegy macskánk van. Amerre csak lének, macskák hevernek a házban, és micsoda lusta dögök.. , Hft nem lenne csapda, már megettek volna bennünket az egerek. De ezen sem lehet csodálkozni, agyoneteti a ronda dögjeit hallal. Majd bolondok lesznek egerészni. Ege- résszen az öreg Duha... — A halakat persze a kapitány úr szállítja a macskacsordának. .. — Tudod, hogy Irma kérései milyenek... — Az a fontos, hogy ti is jól vagytok... uha kapitány rágyújtott egy szivarra. A kanyargó, kékesszürke füst tapogatózva réseket keresett a tökindák szövevénye között. Néhány ideges lepke felrebbent és hangtalanul csapdo- sott a zöld növényfal, majd a mennyezet szögleteiben. Please, monsieur, Sodawasser! ELŐZMÉNY Egy hazai vendéglátóipari üzemegységben (azelőtt: kocsma, vendéglő, étterem, resti). Égy pohár szódavizet kértem. A főpincér végimért é6 néhány kérdést tett fel nekem. Őszinte feleleteket várok — mondta — Mi jellemzi mai gazdasági életünket, nos? — Az új mechanizmus — vágtam rá. — Miből él az üzletvezető és a személyzet? ■ — Az üzletmenetből fakadó bevételből. — Mi jobb: a Chandon pezsgő, a tokaji szamorodni, vagy a szódavíz? — Embere válogatja. Én szódavizet kérek. — Becsületes magyar embernek tartja ön magát? — Igen, azt hiszem. — Téved, kedves vendég, ön fúrja az új mechanizmust. Kitámolyogtam a vendéglátóipari üzemegységből. VALLOMÁS Nem szeretem az „a” betűvel kezdődő szeszesitalokat, tehát a bort, a sört, a pálinkát, a gint, a pezsgőt, és a többit. Nem tehetek róla. absztí- nens vagyok. Arról sem tehetek, hogy a költészet és a vendéglátóipar futó találkozásából olyan nézet született, miszerint „bort iszik a magyar, nem pediglen vizet”. Aha, ezért nem lehetek én becsületes magyar ember. Hát persze. az én szomjamat — vesztemre — csak a szódavíz oltja. Hm.., ha én előre megsejtem ezt a konfliktust, mór zsenge koromban dehogyis anyatejet, inkább anyaszeszt NÖGRAD - 1968. április 7„ vasárnap szürcsöltem volna. De nem voltam előrelátó. KÉTFEJŰ BORJÚ Gondolom, nehéz lehet kétfejű borjúnak lenni. Az emberek minduntalan rácsodálkoznak. Biztosíthatom a kétfejű borjakat, az én helyzetem sem sokkal könnyebb, mivel szódavízivó vagyok, Ha én egy pohár szódát kérek a pincértől, ő alig akar hinni a fülének. Tüzetesen szemügyre vesz. alkalmasint még ki is kérdez, mint fentebb láttuk, és megállapítja, hogy fúrom a mechanizmust. DRÁGÁBB A CHIANTINÁL Nem akarok igaztalan, s illúziókeltő lenni. A szódavíz- ivók ellen a kapitalizmus is védekezik. Például Becsben egy pohár szódavíz vagy egy pohár narancsszörp ára között alig van különbség. Itáliában a szódavíz drágább, mint a vörösbor. a chianti. A kapitalista világban még a levegőt sem adják ingyen. Hát még menynyit kell fizetnie annak, aki ilyen-olyan kedvtelésből kétfejű borjú akar lenni I Egyszer megkérdeztem egy nyugati nagyvendéglőst, van-e nála bevételi terv? Ezt felelte: — Nálam ilyesmi nincs, de aki azt nem teljesíti, az röpüli Ebből láttam, hogy kicsi a világ, s az sem fenékig szódavíz. RAVASZDI MÓDSZEREK Megérthetik lelkivilágomat, becsületes magyar ember, s nem kétfejű borjú akartam lenni. Beültem tehát egy ilyen üzemegységbe, jött a pincér, kezébe nyomtam egy tizest, mondtam: tegye el, ez a magáé, mindössze egy pohár szódát hozzon érte. És hozott. Meglehet, hogy a pincér magában oktondinak nézett, de semmiesetre 6em kétfejű borjúnak. Ö mosolygott, nekem szemem se rebbent, úgy fogtam föl a dolgot, mintha ezt a szódát Bécsben ittam volna, felárral vásárolt valutáért. Jobb trükk után vágytam. Betelepedtem egy másik üzemegységbe. Hanyagul elvetettem magam egy székben, fejemen hagytam a kalapomat. Körülbámészkodtam, mint aki jobb helyekhez van szokva. Jött a pincér, és én idegen nyelven kértem a szódavizet, spriccelő mozdulatokkal, és bárgyún. A pincér meghajolt, elsietett, és hozta a szódavizet. Nyájasan mondta: „Plaese, Monsieur, Sodawasser 1” Hát igen, kérem, akinek néhány ezer dollár lapul a zsebében, az nálunk már akár szódavizet is ihat. Na még egy trükk. Beültem az üzemegységbe, kitettem az asztalra egy amerikai cigarett.ás dobozt, amelyben tizenkét Fecske lapult. A pincér, miközben a szódót kértem, rápillantott a dobozra, és mivel látta, hogy nem akárkivel van dolga, örömest hozott egy pohár szódót. További trükjeimet nem leplezem le. Elvégre ezentúl is szódát akarok inni. FÖLÉNYBEN A fejlemények megnövelték önbizalmamat. Már nem éreztem magamat kétfejű borjúnak, hanem egyfejű magyar állampolgárnak, aki munkával keresi á vendéglátóipari üzemegységekben elköltendő pénzét Is. Magamhoz kértem a fő- pincért és feltettem neki néhány kérdést: — Mi jellemzi mai gazdasági életünket? — Az új mechanizmus — vágta rá. — Miből él az üzetvezető és a személyzet? — Az üzletmenetből fakadó bevételből — felelte ö.. — Hallott már erről az üzleti elvről: nagy forgalom, kicsi haszon, továbbá, hogy sok kicsi sokra megy? — ó, igen, még gyermekkoromban. — Fontos-e Önöknek, hogy én itt, én ne egy másik üzemegységben fogyasszak? — Hajaj! — Akár ha szódavizet is? — csaptam le rá. — De kérem tisztelettel — felnyögött —, egy üveg pezsgőn mégis csak több a haszon, mint egy üveg szódán...? — Akkor Ön fúrja a mechanizmust! H. J.
