Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-28 / 99. szám

Erdőmérés tizenegy határban A fák állva születnek, s állva Halnak meg. Az erdei emberek tudják csak mennyi munkát, gon­doskodást kíván a csemete, amíg sudár fává, toronyma­gas óriássá növekszik. Az erdő elkötelezett szakembe­rei évről évre számba veszik, s a szakma rejtelmeibe be­avatottak biztonságával dön­tenek a fák sorsáról. S el­következik az az idő, amikor sz'gorúan pontos tervekben rögzítik az erdő jövőjét. Pél­dás a rend az erdőn... Régóta működik egv szer­vezet. amely rendkívül fon­Nézzük csak, hány méteres ez a szakasz? — magyarázza a mérnök. — Ennek az előkészítő méréseit végezzük. Mondani sem kell, miért nem szabad ezt elmu­lasztani. Az eltelt tíz évben, bármennyire tervszerűen is kezelték az erdőt, sok válto­zás történt. Itt van például ez a kiszögélés. A térkép hűen mutatja a szöget. s lám, bokrok nőtték körül. Fehér virágruhában pom­pázó kökénybokrok folytak körül az éles sarkot. Annyi­ra elburjánoztak, hogy az erdő folytatásának tűnnek. A szakembert azonban nem csaphatja be a természet — Ezt „kimetszem” innen — mondja a mérnök, s már a műszert igazgatja. Tupáné, a mérőléc — hiva­talos neve: méteres mérőléc — kezelője a jelzett helyre áll. Egy pillantás a műszer látcsövébe, egy szám a jegy­zetfüzetbe. Kicsit távolabb megismétlődik a jelenet. — Sok adatot kell felven­ni? Hnmolya József elmoso­lyodik. — Ne kívánja, hogy meg­számoljam — mondja. — A méréseinkből állapítjuk meg az erdő kerületét, hosszát. Ugyanis jelenleg sokszög­menettel haladunk végig a szélén... — A sokszög-mérés az erdő haj'atainak kimérésére szol­gál? — Igen — válaszol a mér­nök. — S bármennyire ke­mény munkát is követel, gyönyörködtet. Nézze ott azt az állományt! — mutat elő­re. — Negyven—ötven éves kocsánytalan tölgyek. Még erdészetben is ritkaság ilyen fatömeg... Megcsap az utolsó szó — fatömeg. A természetet bá­muló emberből kitör az alko­tó ember. Aki azt is felmé­ri. mit ad a természet. Hi­szen éppen ez az! Tervezget­ve. alkotva szemlélni, s így cselekedni. Ez az igazi embe­ri tett. A méteres mérőléc avatott kezelője (Foto: Koppány György.) tos szerepet tölt be: az Álla­mi Erdőrendezőség. Feladata lényegében az erdők nyilván­tartása, az erdőgazdasági üzem tervek elkészítése. Az üzemterveket tíz—húsz évre készítik általában. Nálunk tízéves üzemtervek készül­nek. Jelentőségét bizonyítja, hogy tulajdonképpen kor­mányrendelet, amely az erdő­területtel rendelkező gazda­ságoknak előírja a termelést tervező tennivalókat. Az erdőrendező mérnökök járják a rengeteget, mérnek, számolnak, s nem felejtik ki a legkisebb facsoportot sem. Homolya József erdőmér- ndkkel a karancskeszi határ­ban találkozom. A községtől néhány kilométerre csodála­tosan szép erdőben érjük utói. Kis csapatot vezet, a mérnök-szakember nélkülöz­hetetlen segítőit. Tupa Mi- hályné a mérőlécet kezeli, a két nyugdíjas alkalmi mun­kás. Berta Barnabás és Le- koezki József a jelzőoszlopo­kat cserélik ki. — Üzemtervet készítünk, mivel a régi tervek lejártak — Természetesen — vála­szol a mérnök. A műszerünk éppen erre, a sokszögmenet mérésére különösen alkalmas. A magas lábakon álló mű­szer, a Wild TO Bussola lát­csövének fonálkeresztjével bemérik a méteres mérőléc bizonyos számú osztásait, s ebből számítják ki a műszer és a mérőléc közötti távolsá­got. Egyszerűnek tűnik, s mégis bonyolult. A mérnök azonban tökéletes biztonság­gal kezeli. — Mérnök úr! — szól az egyik nyugdíjas. — Megtalál­tuk a hetest... Kérdő tekintetemre a mérnök térképet vesz elő. — Nézze, Itt a hetes — mutat egy apró körre, az er­dőhatár szélén. — Bizonyos szakaszonként jelzőoszlopok mutatják honnan-meddig tart egy-egv erdőrészlet. A régi oszlopok elkorhadtak, vagy kidöntötték. Most Itt az al­kalom, újakra cseréljük ki. A fény hirtelen beragyogja a tájat. Az erdő énekes ma­darai rákezdenek a kórusra. — Szép a természet — jegy­zem meg. Homolya József erdőmér­nök tizenegy község határá­ban készít üzemtervet. Ezer­kétszáz hektár erdőterületet kell bejárnia a Budapesti Ál­lami Erdőrendezőség váci kirendeltsége szakemberé­nek. Amint mondja, a ka­rancskeszi felméréssel május végére készülnek el. De az üzemtervek nemcsak rideg — s nem mindenkinek megnyi­latkozó — számokból állnak. Meg kell határoznia az erdő­beosztást, valóságos leltárt kell készítenie. S amig az üzemterv papírra kerül, csak azután kezdődhet — illetve folytatódhat — a kinti mun­ka. Mennyi szorgalom rejtő­zik a tervekben! Becsülni kell az erdőt. Az erdei emberek munkáját, al­kotását. Pádár András inn a rakodón, a folyton zümmögő szénosztályo­zó árnyékában éldegél egy öregember és egy öreg­asszony. ötven esztendeje is lehet, hogy lakják a homályos szobáit, a konyhát. A gyerekek régen otthagyták őket. Meg­nőttek, férjhez mentek. A há­zat belepte a szénpor, meg­rokkant a konyhába vezető fa­lépcső is. Ők ketten azonban nem hagyják el magukat. Reg­gelenként, amikor bebúvik egy kevéske fény az ablakon, kel­nek és teszik a dolgukat. Így szokták ezt meg egész életükben. Az embert, meg asszonyát is korán munkára kergette a nyomor, az éhség. — Hét az iskola hol maradt, Pista bácsi? — Azt bizony nem nekem találták ki... — Nem szeretett tanulni Pis­ta bácsi? — Dehogynem ... Azt min­dig szerettem volna, de az apám megrokkant, gyerekek meg voltunk kilencen, dol­gozni kellett. Én lettem a csa­ládfenntartó ... Nem volt még 11 esztendős Nagy István, amikor dolgozni kezdett az üveggyárban. Vi­zet hordott, üveget merített esztendőkig. A kemény munka, a gáz szinte észrevétlenül kezdte ki vézna, elkinzott tes­tét. A bányához 1912-ben szegő­dött. Két év múlva behívták katonának, de csak a ruhái kapták meg. Hadimunkásként dolgoztak tovább a rakodón. Szénnel rakták, taszították, ürítették a nagy, tízmázsás csilléket. Salgótarjánban 1916- ban megalakult a Bányamun­kás Szövetség. Egyszer Nagy István azt mondta a barátjá­nak, Tomajka Józsinak: Szer a nátha ellen A hírek szerint egy csehszlovák orvos meglepően egyszerű műfogással le tudja küzdeni a náthát. Javaslata a náthától szenvedők számára olyan egyszerű, hogy az em­ber könnyen tréfának foghatná föl. Ugyanis így szól: me­rítsük alkarunkat fél, vagy egy teljes óra hosszat jó meleg vízbe, és várjunk utána türelemmel egy napig. Az orvost, aki ezt a tanácsot adja, dr. Jindrich Urban- nak hívják, a prágai Thomayer-kórház orr- fül- es gége­osztályának igazgatója. A Frankfurtban megjelenő „Medi­cal Tribune” című orvosi hetilapnak adott interjúban nyi­latkozott vizsgálatainak bámulatos eredményeiről. Urban először a nátha kórfejlődéstanát tanulmányoz­ta, megkísérelte, hogy végre pontosan megállapítsa e be­tegség okait. .Eredménye: Urban szerint ne gondoljuk, hogy a nátha azáltal keletkezik, hogy az orr-nyáikahártya vér­edényei túlzottan kitágulnak, hanem azáltal, hogy össze­húzódnak. Az összehúzódás eredményeképpen a szomszé­dos szövetekben víz gyűlik össze, azaz ödéma lép fel. Ugyanakkor histamin szabadul fel, ez olyan szövethor­mon, amelyet az allergikus reakcióból ismerünk, és amely tokozott termelés esetén a sej ti alakat áteresztőbbekké teszi. A nátha kitörésének másik feltétele a csilló hámszövet sérülése. A csilló hámszövet az az apró hajszálakkal bo­rított sejtréteg a légzőutakban, amely többek között meg­akadályozza, hogy idegen testek a tüdőbe behatoljanak. Ami a kezelést illeti, Urban nem sokat tart az orr­nyálkahártya lelohasztására szolgáló számtalan ajánlott szerekről. Az ilyenfajta gyógyszerekkel, jelentette ki a „Medical Tribune” munkatársainak, lehet ugyan átmeneti­leg javulást elérni, de az orr-nyálkahártya többnyire a szer bevétele után ismét megduzzad, és minden marad a ré­giben: histamin szabadul fel, a csilló hámszövet irritáló- dik és a fertőzés tovább tart. Ehelyett Urban az ellenkezőjét ajánlja, nevezetesen vérbőséget kell előidézni az orr-nyálkahártyában, amit úgy érhetünk el, hogy alsó karunkat bemártjuk 40—50 fokos meleg vízbe, és itt tartjuk 30—60 percig. Ezzel a keze­léssel. amellyel az orr véredényeit is kitágítjuk, Urban 127 goftdosan kiválasztott páciens 78,4 százalékánál jó, 21 százalékánál részleges eredményt ért él, és csak a kísér­leti anyagok 4 százaléka nem reagált az eljárásra. Együttes munka, vagy eivódiis ? Tudatosan elhallgatom a cikkben szereplő vállalatok és személyek neveit, az illetők iránt érzett tiszteletből, s azért, mert sokat tettek vállalatuk, üzemük felvirágoztatásáért, a dolgozók munka- és életkörülményeinek ja­vításáért. életszínvonaluk emeléséért, vagyis a kisebb botlásoktól eltekintve jól képvisel­ték a rájuk bízott ügyet. Erre késztet még az a tapasztalat, hogy egyesek túllihegik a meg­levő problémákat, olyan politikai tőkét ková­csolnak maguknak, amely egyáltalán nem visz közelebb a megoldáshoz. Pedig ez esetben nem elvi-politikai ellentétekről, a gyárat, üzemet érintő alapvető gazdasági és gazdaságpolitikai kérdésekről van szó, hanem magatartásbeli, etikai, felfogásbeli kisiklásokról. Van, aki a többszöri figyelmeztetés ellenére még ma is vallja: a durvaság nélkülözhetet­len a vezetésnél. Ezt azonban ma már nem­csak a közvetlen vezető munkatársak, ha­nem egyetlen öntudatos dolgozó sem tűri el. Másutt, kétes értékű magjegyzések, elejtett szavak indítják el a pletykálkodást, ha nem vigyázunk, egészen az intrikáig fajulhat. Ta­lálkozunk a hatalomféltésnek olyan megnyil­vánulásával, amely ebből a gyakorlatból táp­lálkozik: csak én, tudhatok mindent a leg­jobban, s ha vezetőtársaim véleménye ellen­kezik az enyémmel, az egyenesen felségsér­tés. Szerepel még munka közbeni iszáko6ság, és ami velejár: felelőtlen fecsegés. Előfordul egymás képességeinek egyoldalú megítélése és a félvállról való tárgyalás is. Mindezekről, a vállalatokat irányító felsőbb szervek képvise­lői már beszéltek az illetékesekkel. Elhangzott vérszegény önkritika is: lezár­tuk az ügyet, tudunk együtt dolgozni stb. Saj­nos, a fogadkozások többsége elröppent, s a szavak után nem jöttek a tettek, nem voltak őszinték és megalapozottak a kijelentések. Mi­ért? — vetődik fel a kérdés. Akármelyik oldaláról közelítjük meg a prohlémát, egy dolog minduntalan visszatér: az objektív, önkritikus vizsgálódás hiánya, a presatizsérdekek előtérbe helyezése... — Majd megmutatom, hogy én vagyok az igaz­gató. Az igazgatót támogató „jó emberek” még tüzelik is: — Igazad van, ne hagyd ma­gad. A főmérnöknek is megvannak a maga „tanácsadói”: — Te vagy a vállalat második embere, ne engedd, hogy „piszkáljanak”. Nem állítják szembe egymással a fülbesugdosókat, inkább magukban dúlnak, fúlnak, rémképe­ket festenek arról, hogy összefogtak ellenük, meg akarják fúrni őket. Egy mindenre kiter­jedő, alapos önvizsgálat során kiderülne: ezt így nem lehet tovább csinálni, ennek nem lesz jó vége.,. Ha nem történik semmi határozott intéz­kedés, a kibicek, akiknek semmi sem drága, alkudoznak: ki megy, ki marad, ki lesz a győztes. Latolgatják, kinek milyen a kapcso­lata a felsőbb szervekkel, emlegetik, hogy a felsőbb szervek melyik képviselője, milyen kedvesen, barátságosan, melegen beszélt az igazgatóval, a főmérnökkel, a főkönyvelővel, mikor, mit ettek együtt, ki fizette a számlát stb. A vezetők között támadt bármilyen jelle­gű civódás hamar kívül kerül' az ajtón. Elég, ha az igazgató csak egyszer ad ki intézkedést, amely ellentétes a főmérnökével, máris meg­indul a suttogás, a kombinálás. Ennek ellen­szere: a vezetők elvi alapon történő együtt­működése. Ezt követelik az öntudatos, ne­vükre és a vállalat hírnevére sokat adó törzs- gárd.a-tagok, kommunisták, szakszervezeti ak­tivisták, KISZ-fiatalok, szocialista brigádve­zetők. Megengedhetetlen a civódás most, ami­kor az új gazdasági mechanizmus kezdeti időszakában mindegyikünk azt latolgatja, hű­ként oldhatjuk meg a legelőnyösebben a fel­adatokat. Az osztozás, a huzavona elveszi a drága időt az alkotó munkától, a távlatok he­lyes kidolgozásától. Hatására meglazul a mun­ka- és a technológiai fegyelem, nem készül­nek el határidőre a munkák, vontatottan ha­lad a műszaki fejlesztés, visszaesik a gyárt­mányfejlesztői munka. Vannak aztán, akik a munkából fakadó ter­mészetes véleménykülönbségeket igyekeznek a maguk szekerébe fogni. Ezek nem látják, vagy nem akarják látni, hogy az új gazdaságirányí­tási mechanizmus, szocialista gazdaságunk to­vábbi gyors erősítésének jegyében az eddigi­nél jobban számol a véleménykülönbségek­kel, mert igényesebbé vált az emberek gon­dolkodása. terebélyesedik egyetemleges fele­lősségük gyáruk és az ország dolgai iránt. En­nek a felelősségérzésnek erősítése megköve­teli a gazdasági vezetők példás magatartását. Egyesek azt mondhatják: a magukról meg­feledkezett vezetők közötti civódás összefügg kulturáltságuk fokával, mélységével. Van ebben igazság. Csakhogy ők is erényekből és hibákból gyúrt emberek, akiknek politikai, szakmai és általános műveltségük különböző, ez azonban nem zárja ki az elvi alapokon nyugvó, gyümölcsöző együttműködést. Sőt, ha ügyesen fogják fel egymás emberi adott­ságát, hajlékonyságát, rugalmasságát, tárgya­lókészségét. akkor még nagyobb eredménye­ket tudnak elérni. Együttes munka, vagy civódás? Néhány he­lyen erre a kérdésre kell válaszolni egyik­másik vezetőnek. A szóbeli és írásbeli figyel­meztetések jelzik: a presztizsviták útja nem járható. Aki ragaszkodik helytelen magatartá­sához, annak viselnie kell a következménye­kéit is. Mert a tét jóval nagyobb, mint ahogy azt egyes vezetők képzelik: a kollektívák fej­lődéséről, kulturáltságának növeléséről, gya­rapodásáról van szó. Ezt kell szolgálni minden vezetőnek, ha posztját meg akarja tartani, ha jogot formál a vezetői tisztségre és a vele járó megbecsülésre. Venesst Károly — Ott lenne a mi helyünk is a munkások között. Kimentek Forgácsra és Var­ga Pálnál, Nagy Lajosnál be­iratkoztak. Szervezett munká­sok lettek. Vasárnaponként be­jártak a munkásotthonba. Hall­gatták a nyomor, az éhínség, a háború ellen beszélő szónoko­kat, meg a munkás dalkör első próbálkozásait. Nem magaso­dott forradalmár vezatővé soha, de az esze, a szíve a helyén volt mindig. Szerették, hasz­nát vették a szervezkedésben. „Apró" feladatokat kapott. Röpcédulákat bíztak rá, s 5 pontosan eljuttatta ahová kellett. Az emberséges munká­ért, az elfogadható bérért, a drágaság ellen hadakoztak a betűk. Később, 1917-ben sztrájkba léptek a bányászok is. Már a környék valamennyi bányája leállt, csupán egyetlen egyet, Rónát zárták el rafináltan a csendőrök. Nagy István meg Srám János vállalkozott, hogy értesítik a rónai bányászokat az ellenállásról. Titokban, éj­szaka indultak, és nagy kerü­lővel jutottak ki a zagyvái meg bárnai útra. Amikor megvir­radt, a munkába siető bányá­szok röpcédulákat találtak a fákra aggatva, elszórva az úton. Másnap már egyetlen csille szenet sem küldtek fel­színre a rónaiak. A Tanácsköztársaság idején elment és vöröskatonának je­lentkezett. — Hol dolgozik? — érdek­lődtek a toborzáson. — Vonattal, a tüzes géppel járok a rakodón .,. Katonákat, felszerelést, élel­met szállítottak a harcosoknak. A bukás után számonkérték tőle, figyelték is emiatt. Nyug­talan természetét azonban hiá­ba kényszerítették tétlenségre. Hűséges maradt. Űjabb és újabb módját találta meg, ho­gyan járhat túl a csendőrök, a kopók eszén. Továbbra is el­járt a munkásotthonba. Tiltott írásokat olvastak, és vitték szét a szervezkedésre, az el­lenállásra mozgósító röplapo­kat. Volt idejük, mert akkor már csak heti két—három napra való munkájuk akadt. Otthon a család nehezen élt. A tengerré duzzadt nyomor, a keserűség összefogta, bátrabbá tette a férfiakat, az asszonyo­kat. Nagy István a feleségével együtt vonult a Budapestre induló éhségmenetben. Nem jutottak messzire. — De most, Pista bácsi, nagy utat jártunk be. — Az ám, nagy dolog, ami nálunk 45 óta történt... Csak- hát a magamfajta öregembe­rek minderről elkéstek. — Ugyan miért késtek vol­na? — Csak azért, mert 75 éves vagyok. Tulajdonképpen még­is örülök.,. Hogy így fordult a munkásember sorsa. És ezért én is tettem valamit. Ré­gebben, meg most a felszaba­dulás után is. Mert itt marad­tam végig a rakodón. Innen mentem nyugdíjba. Azért be­csülnek, nem mondhatom, hogy nem. Néhány esztendeje, vár­jon csak... van annak négy­öt éve, úgy gondolom, kitünte­tést kaptam a szakszervezet­ben. 'Aztán eljöttek akkor is, hogy a vöröskatonákra emlé­keztek. Talán még kitüntetést is adtak volna. Köszöntem, és azt mondtam, engem nem il­let. Én nem voltam kinn a fronton... Felemelték a nyug­díjamat, üdülni küldözgetnek ingyen,.. A konyhába vezető rokkant falépcső alján, megjelenik a felesége. A lányától jön haza­felé. Leroskad a székre és azt mondja: — Az unokáknak meg a dédunokáknak, azoknak mái jó. Mondom is nekik mindig: dolgozzanak szívesen. Mert mit is kívánhatnék mást ne­kik. Mi, annak idején sokat dolgoztunk, mégis szegényen, keservesen és nyugtalanul él­tünk. — És maguknak, saját ma­guknak mit kívánnak még? összenéz az öreg emberpár, és megszólal az asszony: — Ugyan már, minek volna nekünk bármi is... Legfel­jebb, ha helyrehoznák a há­zunkat ... Kopott, szürke a sok szénpor miatt. Javítani kellene. Hadd laknánk szépen az alatt, ami még hátra van a nyolcvanig... Csendesen bólogat Nagy Ist­ván, majdnem jeltelenül. Ép­pen úgy, ahogyan a galambősz öregember és a kifakult, kis madárarcú öregasszony az éle­tét leélte. Vincze Istvánná NÚCRÁD — 1968. április 28., vasárnap 3 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents