Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

Megállt a nyitott szobaaj­tó világos keretében: észre­vétlenül jött idáig, gumicsiz­mája hangját elnyelte a sö­tét folyosó. A lány nem vet­te észre; ott guggolt a nyitott szekrény előtt, s egy bőrönd­be pakolta a holmit. — Jó szerencsét... A lány összerezzent a rá- dörrenő köszönéstől. Azonnal felállt- Bujtor zsebre dugott kézzel nekitámaszkodott a félfának, s mosolygott­— Rámolunk kicsikém, rá­molunk? A lány nagyot nyelt. Nehe­zen jött meg a hangja: — Kérem szépen én... en­gem a gondnokáé... ő nyi­totta ki a szobaajtót- Én a Józsi ruháiért jöttem, Kiss József ruháiért, meg minden holmijáért, ugyanis-.. A férfi elnevette magát. Tudta, hogy nem bizalomger­jesztő látvány; négynapos bo­rostával, mocskos ingben, ki­gombolt pufajkában, tarkó­jára tolt bőrkobakban, ahogy tegnapelőtt az az utolsó mű­szakot éppen abbahagyta... És egyáltalán: az átmulatott két éjszaka után. Elvert több ezer forintot. A „Gyémánt­ban az ő vendége volt min­denki, ismerős, ismeretlen, és aztán lehúzott redőny mögött folytatták reggelig. De nem tudott berúgni. — Na jó, az gyulladjon be, akinek nem tiszta a lelkiis­merete, igaz, kislány? Odament az ágyához, csiz­mástól hanyatt vetette magát a pokrócon- Még két vaságy állt a szobában: azokról már elvitték a matracokat is. — Hát csak pakolj — mondta fektéből. — Különben bejövét találkoztam a gond- noknéval. szólt, tudtam, hogy itt vagy... Lassan, óvatosan mozdult a lány. Fél szemmel figyelte a férfit, mintha minden pilla­natban felugorhatna. — Honnan tudtad, hogy el kell jönni a Józsi ruháiért? — Mondta a kórházban. Amikor az a baleset történt vele, akkor itt maradt min­den­— Mikor jöhet ki? — Még tíz nap. És még otthon hat, hét. Mondta, hogy vigyem el, mert fölszámolják a szállót, mert a bánya is megszűnik... — Szóval fölszámolják-.. — A gondnokné is mondta, hogy a hét végére át kell ad­ni az éDületet­— Elköltözött már minden­ki, aki rendes ember. Egy-két ilyen jómadár lézeng itt még, Koncs István Egy marék százas mint én. Ezt nem mondta a gondnokné? — Nem, kéremszépen. — Józsi hová megy, ha le­veszik róla a gipszet? — Fölveszik a Vegyimű­vekbe. — Aha... hiába, jó mester­sége van a te Józsidnak- Bá- nya-elektrolakatos!.. • — ta­golta keserű-csúf ondárosan. — Nem igazi bányász, csak harmadrészben bányász. Az ilyet nem veszi be a bánya. Jobb is neki, hogy fölszámol­ják a bányát; legközelebb nem a lábára, hanem a bordái­ra szakadt volna rá, azt pe­dig nehéz összegipszelni.. ■ — A Józsi szobatársa, ugye? — kérdezte a lány. — Az voltam. •. Huszonkét év alatt sok mindenkinek voltam én szobatársa. Most már, látod, senkinek se va­gyok. •. Talán beszélt rólam a Józsi? — Igen. Ugye, Bujtor And­rás bácsi? — Az.-. — Hm. „Bácsi”! Na, persze, negyvenhárom éves. Vajon miket mesélhetett még? .Van egy öreg szaki, a szobatársam”, talán csak eny- nyit- „Lezűllött, letették a nő­ügyei miatt, a feleségétől is elvált, és az íróasztal után újra meg kellett fognia a csá­kánynyelet”. Lehet hogy azt is hozzátette: „Pedig kitűnő bányász, belevaló”. — Mást nem mondott?.. • — Nem, semmit — mondta a lány. — Maga mindig szál­lón lakott? — Nem- Van nekem házam. Háromszobás. Otthagytam az asszonynak. Legyen vele bol­dog. Nekem nem kell. Se a ház, se az asszony- — Kivil­lantotta fogsorát, de mosoly nélkül. — Hát te kije vagy a Józsinak? Húga? — Nem. Együtt jártunk. •. — Arcát elfordította. S. ahogy épp a felső polcig nyújtózko­dott, hasa, s csípője vonalai­ból Bujtor egyszerre megér­tett mindent. — Elvesz? — kérdezte re­kedten. El! — vágta rá a lány. megmozdult valaki. Az öreg Szedres Bálint üldögélt ott, s zavartan pislogott. mintha most ébredt volna fel. — Morvái hol van?! — szólt rá az elnök­— Nem tudom — mondta tétován* Szodolai körülnézett, olyan üres és rendetlen volt a szö­vetkezet árudája, mintha ki­rabolták volna. — Hol az áru? Már elad­ták? — Áztat eladtuk... — fe­lelte bizonytalanul az öreg, majd amikor látta, hogy az elnök kételkedőén vizslat körbe-körbe, hozzátette: — Hamar elkel az ilyenkor. ..A maszekok úgy vitték láda­számra. mint a cukrot­SZODOLAI kitekintett a szomszédos bódék felé, me­lyeket a vásárlók gyűrűje vett körül- Azután indulatosan a táskája után nyúlt és elkö­szönt. Fordult egyet-kettőt még néhány magánzöldséges standja körül. A bevásárláson túljutott asszonyok mentek el mellette. Egyikük hálósza- tyorjában saláta zöldellt in­cselkedve. Méltatlankodó mondatfoszlányok ütötték meg a fülét. — Megvárják, amíg a téesz eladja a magáét, azután rög­tön felemelik az árát.. • — De ma valahogy nagyon hamar elfogyott a Zöldme­zőé- .. Szodolai gyors léptekkel el­hagyta a piaci zsibongást. Csak este találkozott Morvái­val. Megvárta a pénztáros szobájában. Morvái kérdő te­kintettel nézett rá. amikor meglátta a szobában. Szodo­lai intett, hogy csak számol­jon el, azután majd beszél­getnek. — Vagyis két forintjával négyezer forint — mormolta Morvái, miközben számolta a pénzt az asztalra. A PÉNZTÁROS a bevéte­li-tömb után nyúlt, hogy ad­minisztrálja a kétezer fej sa­látát. — Várjon még egy kicsit, Deák bácsi — szólt az elnök komoran Morvái meglepődött, de hallgatott. — Ne négyezer forintot vé­telezzen be, hanem hatot, hatezret — nyomta meg a szót ellentmondást nem tűrő hangon az elnök. — De kedves elnököm, én két forintjával adtam el a salátát. Miért akarsz hatezret, bevasalni rajtam? — kérdez­te kétségbeesve a főkertész. — Én ezt jól tudom. Mor­vái, de kinek adtad és miért két forintjával? A maszekok vették meg tőled, akik a kis­ujjukat sem mozdították, máris háromért adták tovább- A különbözeten természetesen osztoztatok, de te úgy gondo­lod, ez már nem tartozik a tsz-re. Szerinted a bodegánk csak dísznek való, és nem ar­ra, hogy a zöldségeinkért mi is a lehető legjobb árat kap­juk. Lehet, hogy ideig-óráig süketek, vakok voltunk, de ennek vége Morvái. Ha itt el­készültél. add át az összes munkát még ma, mert hol­nap neked már másutt lesz beosztásod. •. SZODOLAI arcán keserű mosoly tűnt fel. Morvái látta, hogy az elnök a zsebébe nyúl, és egy hivatalos formájú pa­pírlapot vesz elő, majd las­san. ráérősen apró darabok­ra tépi. — Már meg lett volna az esküvő. Csak közbe jött a balesete. Aha — Ahogy látom úgyis-.. megkéstetek vele-.. — Ha leveszik a lábáról a gipszet, mindjárt megtart­juk. — Lakás lesz?.. „ Gondo­lom, egy elektrolakatost mindjárt kész lakással vár­nak, mi? — Lakást nem adhatnak, azt megmondták. Szövetkeze­tit esetleg, ha ugyan volna rá pénzünk, befizetni-.. Mind­egy, Józsi majd bejár, egy-két évig kihúzzuk valahogy anyáméknál­— Hányadik hónapban vagy? Nem válaszolt mindjárt a lány. — A negyedik elején... Bujtor belenyúlt a zsebébe, hogy gyufát keressen: egy marék százas akadt a kezébe. Kitette az éjjeli szekrényre, s elkapta a lány meghökkent tekintetét. Eszébe jutott, hogy belső zsebében ott a többi, a még érintetlen tízezres kö- teg, meg a másik, amiből már hiányzik. Kirakta azt is. mind­végre rágyújtott, felfelé fúj­ta a füstöt és lehunyta a szemét- Hónapok óta nem volt nővel-.. .. .Kattant, a bőrönd zár­ja. a lány már az ajtóban állt. — Viszontlátásra-.. — Várj csalt! — kiáltott rá hirtelen Bujtor, s felült az ágyon. Mintha elfelejtette volna, mit akar. bután bá­mult- A lány kezében a bő­rönddel, fél lábbal már odakint tudta magát, mintha vissza­nyerte volna biztonságérzetét és nyugalmát, arcáról eltűnt a riadalom. — Látod ezt a sok pénzt? — Látom — mondta rosz- szallóan. de azért mosolyog­va. — Szeretnéd? — Bolondokat beszél! — nevetett őszintén. — Tiéd lehetne!... Nektek adnám mondjuk-. • kölcsön, a szövetkezeti lakásra!... — Bolondokat beszél... So­kat ivott­— Kivettem a takarékból. Huszonegyezer volt- Most már hiányzik belőle. Elittam. — Csak tegye el szépen — mondta a lány. — Kell az magának. Cipősarka már odakinn ko­pogott szaporán, visszhang­zott a folyosón. Bujtor meg­nézte az óráját: fél nyolc múlt. \ szekrény, deszkapolcaival üresen meredt rá: a lány íyitva felejtette az ajtót­Szenes László J an eh jűGY LÁTSZOTT^ nek sohasem lesz vége. A farkasordító hideg, mintha csak a nácik szolgálatába sze­gődött volna, kiszívta az em­beri test utolsó melegét is. Papírral és ronggyal védekez­tünk ellene. De a papír és a rongy mögött még valamit rejtegettünk: akaratunkat és elszántságunkat. Ezt pedig nem tudta semmi kikezdeni. Olykor, lefekvés előtt, a zsúfoltság csiholta kis meleg­ben megoldódott a nyelvünk Szidtuk az átkozott hideget. — Csak Janeken nem fog ki ez az istenítélet! — szólt a legfelső priccsról, rongyaiba burkolózva a „Spanyol”. — Ennek minden mindegy. — Hagyj már békét annak a mulyának — csitította vala­ki az alsó priccsról. A „Spanyol” mindig a mu- lyán fente a nyelvét, mert se­hogy sem tudott belenyugodni a lengyel nemtörődöm termé­szetébe. Janek a barak másik szár­nyában feküdt. Hallhatta is a megjegyzéseket. Az ablak fe­lé fordult, és hallgatott. Se a hideg, se az éhség nem tudta levenni a lábáról. Különben olyan tohonya mozgású, eset­len alak volt. Ha segített va­lamely társának, olyan sze­mélytelenül tette, mintha nem bajtársi segíteni akarás vitte volna rá, hanem valami ben­ne lakozó megnevezhetetlen erő. amely arra késztette, hogy robotoljon. Egyszer az SS- őr meglátta, amint megemelt egy súlyos vasrudat és a vál­lára vette. Elismerően csettin- tett: „Fein, fein!” Azt persze nem tudta, hogy Janek egyik kidőlt bajtársa helyett vette a rudat a vállára. Janek nem reagált sem a dicséretre, sem bajtársai elis­merésére. A barakban több­ször is említették, hogy a felvételi irodán még azt sem tudta megmondani, miért hoz­ták be. — Értsd meg, te tókkelütött, itt hiába tagadsz. Másutt kel­lett volna tartanod a szád — gurult dühbe az írnok. De ó csak motyogott. Amint vége lett a télnek, és megdermedt tagjainkba visz- szatért egy kis élet, a lengyelt mintha kicserélték volna. Min­dig olyan egykedvűen kanalaz­ta a löttyét, most kapkodva falt, mintha életében jobbat nem evett volna, éjszaka ál­matlanul forgolódott a vac­kán. Olykor merengve meg- megállt, a semmibe bámult és csak akkor rezzent össze, ami­kor hátba vágták. Arca is­mét semmitmondó kifejezést öltött és facipőjében tovább baktatott dolgára. Számlálás után gyakran el-eltünedezett. Egy este a szokottnál is to­vább tartott a foglyok számlá­lása. Megszoktuk már, hogy a németek sehogy sem tudnak megszámolni bennünket. Ká­romkodtunk, szitkozódtunk Egyszer csak híre futott, hogy a lengyel eltűnt. Csodálkozva összenéztünk. „Janek?” — ámuldoztunk. A lengyel észrevétlen tudott jelen lenni és fel sem figyel­tünk arra, hogy az éjszaka el­tűnt. Egyesek legyintettek: bizto­san elaludt valahol: — Janek átaludta a telet is akárcsak a medve, majd meg­kerül a mulya! S miután bizonyossá vált, hogy a lengyel megszökött, né- hányan szóba hozták, milyen furcsán viselkedett az utóbbi időben. Hogyan szökhetett meg a villannyal telített drótkerítés áthatolhatatlannak látszó há­lóján keresztül? Ha legalább a szemfüles, villámgyors Nico- ról lett volna szó, vagy bárki másról, még hagyján. De az az ember, aki annyit szokott magáról mondani, hogy len­gyel paraszt és punktum?! Eltelt egy nap, majd még egy. Mi pedig egyre keveseb­bet emlegettük a lengyelt Még a „Spanyol” is hallgatott. delmeskedett volna annak az altaratnak, amely ideszólította öt az ősi földre. Gondosan eligazította a pók­lábú lován a hámot. Nyugod­tan kimérte a szántás mély­ségét. És elindult. Csak ami­kor a tábla szélére ért, akkor mérte fel egy pillantással, egyenes sort húzott-e. — Állj meg már, Piték! — szólt oda lovához. Kiemelte a földből az ekét, megfordult, és újra elindult, másik barázdát hasítani. Bekecse ujjával letörölte ar­cáról a verítéket, majd amikor a szekérhez ért, ingujjra vet­kőzött. Karján ott virított te­tovált tábori száma. Véletle­nül odaesett a pillantása, de elkapta a tekintetét és kissé kapkodva gombolta be az in­ge ujját. A HAT ÁRBAN \dola°z1fi pa." _______________Lrasztok csak A NAP MAR kiszikkasztot- ______________ta a bialiki dűlők hátát. A mezsgyékben lapulevelek terpeszkedtek, bo- gáncskórók nyújtózkodtak a magasba és bemerészkedtek a parlagon heverő földekre is. -4 kis liget felől fogoly kurrogott. Minden rög a „Magvetőt” várta. És megérkezett. Janek már kora reggel kint volt a földjén. Egyszerre kies­tek emlékezetéből az elmúlt hőnapok eseményei. Nem lé­teztek többé. Munkához látott. Pontosan tudta, hol kezdje a szántást, mit hova vessen, mintha csak ezúttal is enge­Pataki József: Hegyvidék _________________rasztok csak a nnyit láttak, hogy hazajött Janek. Valahogy megérezték, hogy jobb. ha nem kérdezős­ködnek felőle. Dél felé kijött Mariusa is, mint régen. Sovány, keszeg kis teremtés volt, férjének ár­nyéka. Szótlanul figyelte Ja- neket... Az eke tovább hasította a földet, amely most mintha még erőteljesebben követelné: — Magot, magot, magot! | JANEK MÄSNAPI me9kezd' ___________________I te a ve­tést. Az asszony is kijött. A tábla szélére tették a zsákot. A férfi kötényét megszedte mag­gal, és beállt a táblába. — Szent ég, te valamiről megfeledkeztél! — ijedt meg az asszony. Hiszen eddig még sohasem fordult elő, hogy a férje ne mondta volna el as imát, mielőtt az első magot el­vetette. — Sietnünk kell — szólt vissza a férfi szokatlanul hatá­rozottan. Mariusa nyugtalanul pillan­tott fel. — Délután átmegyünk a pseli táblára borsót vetni — folytatta a férfi. A mag, amely értelmet ad a földnek, egyre hullt. Később levágott egy da­rabkát a szalonnából, mintha csak kimérte volna, mennyire van szüksége ahhoz, hogy el­végezze a munkáját. Amikor felpillantott, valami szokatlan, ismeretlen hangot hallott a ha­tárban ... Már elvetették a borsót, utána a krumpli meg a nap­raforgó következett, legvégül pedig a kukorica. Egy tenyérnyi kis táblácska maradt bevetetlenül, mikor ér­te jöttek. Janek visszaszórta a maradék magot a zsákba, majd egy utol­só pillantást vetett a földre, és már megbilincselve odaszólt a feleségének: — Először az árpát acutoliá- tok meg... ...Megdermedtünk, amikor egy napon a kapuőrség be- tuszkolta a lengyelt a táborba. És mire estére visszatértünk a munkából, belénk nyilallt a baljóslatú kopácsolás az appei- platzon. Ismertük ezt a han­got. FELSORAKOZTATTAK bennünket. És elővezették Jti- neket. Fedetlen fővel ment. Tekin­tetéből megfoghatatlan maga- biztosság áradt. A földet túró, az életet adó paraszt maga- biztossága. Mintha már látta volna a keze nyomán kikelő kalásztengert... SEBOK VILMA Sintoqalás Lillafüredre mentünk, s a buszon megsimogattad egy gyerek fejét. Magadnak élő ember vagy, tudom de az a mozdulat másról beszélt. Mondd, tudtad-e, hogy szöszke gyerekhajba bújtattam el didergő szívemet? Ősznek, halálnak nincs hatalma rajta. Kezed nyomán örökké jó meleg. TÖTH ELEMÉR Kinek célja Mi a legenda. A történelem tények nélkül, mert a nemzetek is a mesékkel kezdik. Kinek célja, hogy azzal is folytassák, s ki ellen. NÖGRÁD — 1968. március 3., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents