Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-31 / 77. szám
C. Sxue« László KICSI FIAM APAM ma ismét összc- szidott. Kiabált, magából kikelve. Ezt tudja! De csak itthon. Csak énelőttem, és csak énrám! Felőlem azonban ordíthat. Holnap újra kimegyek a temetőbe. Holnapután is! Azt állítja, hogy bolond vagyok. Intézetbe kellene vitetni. Hát hívja a mentőket. Én nem akarom elfelejteni... Hirtelen hallottam meg a hangját Élesen sikított. Az enyém! Megremegtem. Azelőtt nem ismertem ilyen érzést. A nővér nyitotta az ajtót. Karjára fektetve hozta. Fonott ünnepi kalácsnál nem volt nehezebb a kis teste. A mellemhez fúrta gömbölyű, meleg pofiját. Négyen voltunk a fehér szobában. A szemközti ágyon fiatal asszony feküdt. Amíg szoptattam, húzta magára a takarót görcsbe görbült kezekkel. Kislánya hatnapos korában meghalt. Koraszülött volt. Az én nagyfiam meg vidáman énekelt, kezdett jóllakni. Keményedett a pucorja. Lassan betelt és elszunnyadt mellettem. Parányi kezét a mellemre tette. Moccanni se mertem, nehogy felriasszam. Amikor megtudtam, hogyan jártam: hisztériásán csapkodtam. Hogyan lehettem ilyen bolond! A fiúk nem tudták, mi történt velem. Mit bámultok rám — ordítottam — közületek valakitől gyerekem lesz. Lehet, hogy ezért szakadt- rám a bánat. Mert nem szerettem. Gyűlölettel gondoltam ró. Hívtak a fiúk. De sehová nem mehettem. Miatta. Se tánc, se mozi: így lassan mindenből kimaradtam. Kétségbeesetten gondoltam arra, hogy elfelejtenek a fiúk. Más lányokkal kezdenek ki. Pukkadjatok meg mind! Már nem lehet segíteni. Apámmal nem tudtam beszélni. Sosem ért rá. Késő este jött haza rendszerint. Amikor megtudta felpofozott. Anyám nem szidott. Segített, de nem mulasztotta el naponta a tudtomra adni: máskor majd jobban vigyázzak, ne legyek olyan mohó. AZT MONDJAK, a kisbaba nem lát. Dehogynem! Ha mellettem feküdt, a sírása se volt olyan kétségbeesett. Megnyugodott valahogy, egyenletesebben szedte a levegőt. A szobámban ülök, a sarokban: az ágya mellett. Nem gyújtottam fel a villanyt. Bánt a fény. Sírok. Mihez kezdjek nélküle? ... Temetés után kezdték. Szórakozni küldtek. Nekiindultam. Űj ruhát, új cipőt kaptam. Magamra hánytam kelletlenül. Ismertem a szórakozóhelyeket. Volt olyan vasárnap, hogy több helyen is feltűntem. Most már tudom, sehol sem éreztem olyan jól magam, mint mellette. Akkor meg felesleges fáradozás továbbmenni. Ott álltam a téren. Jött a busz. Felültem rá. Kivitt a temetőig. A tenyeremben elfért. Tiszta fehérbe öltöztettem. Aztán játszottunk. Nem tudtam betelni vele. Apám megtekintette néha. „Hadd nézzelek te poronty”! „Nem poronyt, tessék ezt tudomásul venni!”, „Hát ki?”. „Sümegi Kiss László, a világ legbátrabb embere.” Tovább feleseltem. Anyám szólt közbe dühösen. Mit tudtok annyit bámulni rajta! Semmiképp sem akart nagymama lenni. Titkolta. így nagyon kevesen tudták meg, mi történt nálunk. A fiúk hamar megfeledkeztek rólam. Már nem bántam. Az ilyen emberek társasága, amelyben mindenki csak a saiát előnyét keresi, és másért nem is él: nekem nem kell. ÖSSZESZORUL A SZÍVEM. Csak ő maradt volna meg nekem. Kicsi, drága fiam! Este belázasodott. Szóltam azonnal apámnak. Megnézte. Gondos vizsgálatot végzett. Ilyen dolgokban roppant alapos. A betegség nem iáték. ezt szokta mondogatni. nem vethetek a szemére semmit. Reggel bevisszük a kórházba. így határoztunk. Előbb kellett volna. Akkor azonnal. A temetőből későn mentem haza. Esni kezdett az eső. Megáztam alaposan. Anyám újjongva fogadott. Megjött a színed. Gyere adok vacsorát. — A temetőben voltam kinn — mondtam. Megfordult. — Meghülyültél? — kiáltott rám. Otthagytam, bementem a szobámban. Feldúlva találtam a szobát. Rögtön észrevettem anyám mesterkedését. Eltűntek a gyerekholmik. Sehol nem találtam a kis fejkötőt, a szultán sapkát. Kértem, adja vissza. Sírtam, zokogtam. Letérdepeltem előtte. Fejéhez kapott és cirkuszt emlegetett. Mit kell megérnie! Mikor lesz már vége ennek a tébolynak? Apám szánt meg. így kaptam vissza a drága holmikat. Eldugtam mind. Csak néha veszem elő ... A minap nagy nyüzsgés támadt. Italt hoztak. Anyám a barátnőjével a konyhában szorgoskodott. Apám pedig közölte, hogy szombat este egy kis murit csapunk. Fogadnom kell a vendégeket. Éppen azokat a fiúkat. Nem akarják, hogy bánkódjak, szomorúan járjak az emberek között. Azt gondolják, hogy most már jobban fogok vigyázni. „Látod, minket is mennyire megviselt. Felejtsd el!” A fejemet mélyen lehajtom, Nem! Soha nem akarom elfelejteni. Anyám ordít megint, megfeledkezik barátnőjéről. ELFORDULOK. En már másképpen látok mint ti. Értsétek meg. Boldog szeretnék lenni. De itt soha nem ta. lálom meg azt a boldogságot, amit vissza szeretnék kapni. Üjra anya leszek!... Megfogadtam, hogy egyszer itthagyom őket. Nem is lesz az olyan soká! E lőször is bemutatkozom: Karakas Kelemennek hívnak. A foglalkozásom? Inkább talán ne részletezzük, ha lehet, hiszen én is ember vagyok, számomra is unalmas annyiszor elismételni valamit. Majd, sor kerül arra is. Tessék azonban elhinni, sok baja lesz a jegyzőkönyvvezetőnek. Körmólhet tzegény, hiszen az ember annyi mindenen keresztül megy negyvenöt év alatt. Különösen, ha annyira hányatott az élete. mint az enyém. Mert mi is az én életem? Rengeteg terv, vágy, beteljesületlen álmok, s temérdek hajsza. Tessék elhinni, ennyi az egész. Próbáljam meg részletezni? Ha meg tetszik engedni: leülnék. A részletezést Clark se bírná ki lábon, pedig ő futó, s neki azután igazán vannak lábizmai. Apropos: láb. Elöljáróban szeretném megnyugtatni, hogy én mindig szabadlábon voltam, kivéve azt a. kis állami gondozást, amiben tíz éve részesültem, teljesen vétlenül. Tessék elhinni, az egész egy fatális félreértés volt. A szándékomat nem értette senki, pedig nagyon nemes volt. Tengődő és kávéhiányban szenvedő vendéglátóiparunkon akartam segíteni azzal az ötven kiló nyerskávéval. Nem méltányolták. Papírt követeltek, de ki tud papírt adni minden üzletéről? Különben is nálunk mindenható a megrendelés, a számla meg az ezekhez hasonló, mellékes dolgok. Ha ilyesmije van az állampolgárnak, akkor zöld az útja, ám ha nincs, hiába próbálja elhitetni szándéka tisztességét. Nekem se sikerült. A sikerről jut eszembe: világéletemben csóró voltam. Az a ház, amiről azt beszélik, hogy síboltam, apai örökség. Hogy nem is ismertem az apámat? Ez egyáltalán nem zárja ki az öröklés lehetőségét. Sőt! Kétszeresen jólesik a magamfajta ágrólszakadtnak, ha egy régen eltűnt apa, testvér, vagy jóbarát utolsó órájában megemlékezik róla, valami csekélységgel. Hogy az én állítólagos örökhagyómat sehol a világon nem lehet megtalálni? Tehetek én arról, hogy annyira nagy a világ, s talán én vagyok az oka, hogy mindenáron az ismeretlenségben akart maradni? Irigylem a szerénységét. Kitűnő ember lehetett. Rám hagy egy házat, azt a rozoga kis szekeret meg a szőlőt, s még csak azt se várja érte cserébe, hogy megcsókoljam a kezét. Istenem, csak tudnám, hol hántolták el. Virágokkal borítanám el a sírját, s követ állítanék neki, ami méltóképpen viszonozná mindazt, amit tőle kaptam. Hogy most beszéljek a kövekről? Ja, értem. Azokra a kis mütyürkékre tetszik gondolni? Játék az egész, filléres bi- zsutéria. Százezer froncsit ér? Ne tessék már megnevettetni. Lehat, hogy még többet? Az teljességgel lehetetten. Kla- vács, amikor kabátjával együtt a kezembe nyomta, azt mondta: „Sólier vagyok, nincs másom, csak ez a néhány kukoricaszem. Kacat, de mit csináljak? Szegény ember még vízzel is csak akkor főz, ha van neki vize.” Szóval ezt mondta, s azt, hogy őrizzem meg őt jó emlékezetemben, s ha netán halványulna a memóriám, vegyem elő azokat a kis vacakokat, s morzsolgassam. Az már tetszik látni megint egy sajnálatos félreértés, hogy éppen annál az ékszerésznél döbbentem rá. hogy szegény Klavácsot lassan teljesen elfelejtem. A pasasnak, mármint az ékszerésznek úgy járt a szeme, mint a vizsláé, amikor vadat keres, s azonnal lecsapott rám. Kía8 NÓGRÁD — 1968. március 31., vasárnap Szolnoki István Ka skas a vezetékben... bált tüzet, vizet, de mondtam neki: az egész nekem csak azért drága, mert Klavácstól, attól a drága jó fiútól kaptam. Jó lenne tudni, merre hányódik most szegény Klavács? ö volt az én legjobb barátom, s amikor a határon elváltunk egymástól, sírtam. Meglett férfi létemre olyan keservesen zokogtam, akár egy gyerek. Később, a tanúkihallgatásnál említették is, hogy az én jelzésem jó szolgálatot tett, de kit érdekel ilyesmi, amikor a legjobb cimborájának a sorsa forog kockán. Különben is annyira meghatott Klavács ajándéka, hogy azt nem lehetett sírás nélkül kibírni. Tudtommal értéktelenek ugyan a kövek, ez azonban semmit sem számít: az emlék, az emlékeztető a lényeg. Hogy rátérhetnék a lényegre? Senkit sem szeretek feltartani a fecsegésemmel. Gondolom mindenkinek akad dolga éppen elég. Különösen az olyan embernek, mint ön, aki a társadalom tisztasága, az emberi erkölcsök makulátlansága felett őrködik. Nem irigylem a sorsát, mert igaz ami igaz: manapság nagyon sok a rossz ember. Az egyik elemei ezt, a másik amazt, aztán jön a feketeleves, de nem nekik, hanem nekünk. Nekünk, akik igyekeztünk mindig tisztán, mocsok nélkül élni. Mert a végén rajtunk csattan az ostor. Itt vagyok például én. Mindig az egyenes utat szerettem, s lám, mégis akadt rosszalzaróm. Mert kérem: vajon nem furfangosan kifundált rosszhiszeműség az amit velem az a kisstílű Katanek csinált? Tessék elhinni, nagyon nagy svindler a Katanek, és amellett alattomos. Azt mondja nekem egyszer: „Figyelj ide Karakas, ha nem mutyizol velem, isten az atyám úgy bemártalak, hogy belesárgulsz.” Mit mondhat ilyesmire egy magamfajta tisztességes ember? Csak eny- nyit: atyuskám, rossz ajtón kopogtatsz. A zsarolást azonban nem hagyta abba. Folyton a sarkamban mászkált, még azt is számon tartotta, hogyan metszem a rózsafáimat. S közben állandóan azért nyaggatott, hogy társuljunk. Mire társultam volna én vele? Sehogy se fért a fejembe, mit akar tőlem. Egyszer aztán kiugrott a kisnyúl a bokorból. Becsből érkeztem éppen hullafáradtan. Egy rongy voltam, egy kicsavart vizesnyolcas, nézni se volt erőm. Akkor aztán bepalizott. Hogy az orkánt, amit állítólag a taligám ülésében talált, honnan vette, azt még egy telepátikus képességekkel megáldott lény se tudná megmondani. Katanek attól kezdve nekem sose hagyott békét. Annyit zaklatott, hogy a végén már nem is akartam külföldre menni, csakhogy szabadulhassak tőle. Nem így Katanek, aki továbbra is ragaszkodott az utazásaimhoz. Nem társam volt már, hanem zsarnokom. Ügy ahogy mondom: listákat állított össze arról, honnan, mit hozzak, ö meg aztán nekiállt házalni. Tessék elhinni, amikor a vámőrök a határállomáson kérdezték, hogy mit hozok, mindig a nyelvemen volt minden, de egy megfélemlített ember nem mer szólni. „Most. most” — biztattam magamat, de a következő pillanatban felrémlett előttem Katanek afca, s a2t is láttam, amint fenyegetett az ujjúval. Ettől aztán elillant a bátorságom. Félelmemben azSALGÓI NAGY ISTVÁN Vannak évek.,. Vannak évek mit az apály hoz hullámok nélkül, lecsobog az egyenes életen, sodrából megragadnak a ránc-gazok az arcokon melyeken kocsi-utat épít a fagy-szemű halál. Vannak évek mii a zöld-mandula hegyek kikezdenek és eldobják a kerteden városszélekig, hogy a világtalan sziréna-dalok ráfeküdjenek, örökre megszűnjenek. Vannak évek mit galambok hoznak vagy B—52-esek: örülve dalolunk vagy sírva harcolunk amíg térdig gázolunk az álnok cél-vizekben- melyet úgyis lecsapolunk! i ----------___________________________ I vinyi Ödön: Anya és gyermeke zal intéztem el a dolgot, hogy ez az út az utolsó! Katanek azonban nem hagyott nyugodni. En jóformán még kis se pihentem a fáradalmaimat, amikorra ő túladott a holmin, s kezdhettem megint elölről mindent. Igaz, igaz jelenthettem volna. Ne tessék azonban elfelejteni, hogy én is ember vagyok. Ha úgy tetszik, esendő és szánakozó. Főként az utóbbi tulajdonságom tartott vissza Katanek feljelentésétől. Tetszik tudni, minden rosszasága és kóklersége ellenére is láttam benne egyfajta törekvést és szorgalmat, s abban is bíztam, hogy idővel talán megváltozik. Persze, most aztán kapkodhatok szegény fejemhez, amiatt az ostoba miatt... Mert mit ad a teremtő? Amíg én az 6 érdekében koptattam a lábam Ausztriában, nem behatolt a lakásomba? Berúgott, elaludt, égve hagyta a villanyt, s ez feltűnt a járőrnek. Ide hozták, s bemázolt engem is. Ebből aztán azt hiszem, látható: mekkora svindler és mégis milyen ostoba. Nem, kérem, semmi más mondanivalóm nincs. Azaz, egy pillanat: még a Klavács-féle kövekről szeretnék néhány apróságot elmondani. Nem vagyok ékszerész, a terméskőhöz értek csupán valamelyest, s így érthetőbbé válik a járatlanságom, meg az is, hogy Klavácsnak tulajdonképpen én az áldozata vagyok. Jó barátom volt, ez tagadhatatlan. Ennek ellenére azonban neheztelek rá, azért, amit velem csinált. Azt még valahogy csak megérteném, hogy Klavács nem a legtisztességesebb úton jutott azokhoz a bizsukhoz, de azt már kevésbé, hogy miért kellett engem besározni. Tessék elhinni, nem adtam neki rá semmi okot. Amikor említette azt a bizonyos lógást, készséggel a rendelkezésére álltam. Tudtam az utat, miért ne segítsek. Kérni azonban semmit se kertem tőle. mert a barátság előttem szent, S akkor jön ő azokkal a vacakokkal. meg az emlékeztetéssel. Azt persze még véletlenül se böki ki, hogy azt az ékszerészt olyan messzire kerüljem el, amilyen messzire a Jeges-tenger van tőlünk. így aztán bejöttem a vezetékbe. Na, nem baj, jönnek még az én utcámba mind a ketten: Klavács is meg Katanek is. S zembesítés? Nem lehetne est valahogy mellőzni? Restellem magam helyettük is. Igazán tessék elhinni amit most mondok: Klavács köveiről, meg arról, hogy azokhoz nem tisztességes úton jutott, most hallok először hivatalosan. Búcsúzás közben már fuldoklott. kékült, zöldüM, de azt állította, örökölte azokat a vacakokat. Katanek más ügy. Ö valósággal a főnököm, a zsarnokom, a diktátorom volt. Azt tettem, amit parancsolt. Mit mondjak, hát most nekik? Ha Klavácsnak megemlítem az ékszerlopást, csak legyint: nem az első és nem is az utolsó a prakszisában. Katanek pedig majd elkezd mellébeszélni, s még jobban bemárt engem. A szövege — tessék megfigyelni — ez lesz majd: „Szólt nekem egyszer a Karakas. adjak túl néhány apróságon.” Tovább akár ne is mondja, ennyi éppen elégséges az én eláztafásomhoz. Pedig, ha jól meggondolom, én valójában segítettem Klavácsot is meg Kataneket is. Tanultam azonban, most nagyon sokat tanultam. Ha én egyszer kimászom ebből a vezetékből, senkivel sem állok össze barátkozni. Mert tessék nekem elhinni, tisztelt százados úr. manapság nincs már önzetlen barátság. Ha e nemes érzés ki nem vész, most bizonyára kedélyesebb körülmények között beszélgettünk volna, Klavács- ról, Katanekről, meg mindenki másról, aki csak egy pillanatra is belépett az életünkbe.
