Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-24 / 71. szám
Bodó Béla KuIcsmeEv a C lőre bocsátom, nem az *■ én találmányom. Részem csak ennyi, a nevét én találtam ki: „kulcsnyelv”. Így neveztem el, magam használatára. Az eljárás ismert: magyar ember, ha szépen beszélnek vele. az ingét is odaadja. Az irodalomban túlontúl ismert. Például: a falu végén kurta kocsma. Petőfi legényei kurjongatnak. Az uraság üzenetére, aki pihenni vágy, csakazért is húzatják, de a jó szóra — mint ismeretes, (s itt a „kulcsnyelv”) — véget vetnek a zenének, s haza- rnennek a legények. A mai „kulcsnyelv” használtára valahogy magamtól rájöttem. Vagyis — vélem — úgy kell a dolgokat megfogalmazni, hogy a szavak új kulcsa is zárba találjon, miként Petőfinél- Az eredmény nem lehet kétséges... Egy ízben — a mostani enyheséghez nem hasonlítható — szigorú, nagy tél volt. A tél derekában kifogyott a tüzelőm s abban az időben — kezdeti nehézségeink idején történt ez — télvízben alig lehetett tűzrevalót kapni. Én tehát gondosan megfogalmaztam mondanivalómat, a „kulcsnyelv” fölhasználásával, be is tanultam, s így hívtam fel a tüzelők királyát, a TUKER igazgatóját: — Kérem — kezdtem — szépén kérem lírai ügyemben a részvevő meghallgatásomat. Az ügy, amelyet a mélyen tisztelt igazgató kartársnak elmondok, alapjában véve egyszerű, mondhatnám azt Is: „magándolog”. Tehát, semmi köze az ország építéséhez, mégis úgy gondolom, az igazgató kartárs segítséget nyújthat és éppen ezt a szocialista seaítőkészséget szeretném igénybe venni. Mert mi uevanis azt tanítjuk kartársam, hogy a segítségnyújtás az élet minden területén..'. Félbeszakított: — Természetesen. Szöcia- lista segítségnyújtás, kartársam. ... A kulcs zárba talált, nyert ügyem volt: — Tíz — mondtam. — Szén, koksz? kartársam -1 így ő. Másnap lehordták a pincémbe a tíz mázsa kokszot, A kulcsnyelvet — az a tapasztalatom, jó néha valamiféle humorral keverni. Bementem az illatszerüzletbe. Nagyon csinos hölgy fogadott. — Tessék nézni — mondtam félbúsan — milyen rút vagyok. — Tessék csak rámnézni. . A csinos kiszolgáló szemében értetlenség. Még nem találtam el a kulcsszavakat. Nyeltem. Aztán: — Kérem, mint tetszik látni szerelmes vagyok. De a hölgyem nem akar tudni rólam, s igaza van- Arcom mi ndig borostás. Kegyed is volt. van. vagy lesz szerelmes. Mit szólna, ha lovagja mindig borostás lenne? — Mit parancsol? — kérdezte a hölgy. Ügy látszik megbuktam. Tehát még egy kulcsot elő: — Parancsolok!? Én csak azt szeretném, ha sima lenne az arcom, ha már olyan üde soha nem leszek, mint kegyed, ilyen bársonyos arcú, hamvas. Erre a kulcsra már villant • szeme: — Azonnal megnezem, van-e még külföldi pengénk? Azóta is széltében-hosszá- ban használom a kulcsnyelvet. Egyszer bolondságból, kipróbáltam egy rendkívül mogorva, villamoskalauznál: — Szeretnék önnel, közös megegyezésre jutni. Olyan jó, ha két vadidegen ember megérti egymást. Tehát arra gondoltam, — talán a gondolat megnyeri a tetszését —, hogy én átnyújtanék önnek tisztelettel egy forintos pénzdarabot. Nehogy azt higgye, ezzel akarom lekenyerezni, vagy pláne, megsérteni. Azt kérem, szíves viszonzású, hogy mint férfi a férfinak, tépjen le jegyblokk járói egy jegyet és adja nekem. Egyikünk sem jár rosszul... Nem csengette le a villamost. A végállomás felé jártunk, utes már alig volt Elbeszélgettünk. Kiderült, három gyereke van, az utasok rendszerint olyanok, mint a vadak, nem mint én, nagyon szereti a fasírthúst, de csak amit a felesége csinál... Azit mondja a feleségem, hozzak húsz deka sonkát, de soványát. Olyan soványát hozok, ígérfem, hogy alig áll a lábán’ a soványságtól. — Tehát kedves kartárs, zsírnélküli sonkát kérek, húsz — huszonöt dekát. És bár nem szeretném kartársamat terhelni, mégis el kell mondanom: egy öreg apónak viszem, fáj szegénykének a gyomra, tetszik tudni, „plestidurdémá- ja” van. Előre hajol, megkérdezi: — A zsírostól fáj neki? — Attól. A plestidurdémája. Mégjobban előre hajol a pultnál* Mutatja: — Itt fáj neki? — Ott, kartársam. És feljebb. Meg lejjebb. Ha zsírosat eszik? — Csakis attól. És öreg az apóka. Szakállas. „Plesti- durdéma”. — Szegény öreg — mondja az árusító, — tessék csak blokkot váltani, huszonöt dekára, olyat adok, egy fikarcnyi zsírpacni sem lesz rajta. Q tthon kibontjuk a cső- _ magot-" Gyönyörű. A felső szeleten egy fikarcnyi zsír sincs. A többi szeleten alig van sonkahús. Csupa mócsing, bőrke, ín. .. Danisa Popovic A kajmakcsaláni tábornok álmatlansága SZÁRNYRA kapott hamarosan a hír, hogy R. lovassági tábornok a kisvárosba vonult vissza, hogy egykori állomáshelyén élje le hátralevő életéveit Egykori tiszttársai, a nyugalmazott tartalékosait és hadirokkantok, emlékeztek is az egykor neves tábornokra, a Maglena völgyi csata bősére, a városka fiatalabb nemzedéke azonban mit sem tudott a különös jövevényről. Nem éppen leplezett kíváncsisággal verődtek köré, különösen a gyerekek, és kérdésekkel árasztották el a sétálgató „idegent”. A tábornok ilyenkor kimért hangon, minden kétséget kizáró komolysággal bizonygatta tábornoki voltát, hivatkozott a Maglena völgyi csatára, a féhyes fegyvertényre azon a „csak .férfiaknak való éjszakán”. S ez az ékesszóló beszéd aztán végképp eloszlatta hallgatóságában a kételyt, hogy a jövevény nem holmi kiérdemesült muzsikus lehet, nevezetesen zongorista, mint ahogy azt a tükrös zakójáról, kopott gerardijáról, s legfőképpen lepkenyakkendőjéről hitték. A szokatlanul verőfényes és esőtlen ősz már novemberbe hajlott, amikor’ is egykori tiszttársaival találkozott a nyugalmazott tábornok a parkban, a balkáni és az első Világháború hősi .emlékműve közelében, az aranyló bokrok előtti napos pádon. Sütké- rezés közben mi másról beszélgethet négy-öt volt hadas- tyán, ha nem a ködbe merült ifjúságot felidéző háborús emlékekről? A kolubarai csatáról, Putnik, Stepanovió és Misic hadvezérek fegyvertényeiről, és persze nem utolsósorban a saját háborús élményeikről. A nyugalmazott tábornok szakszerűen vázolta egykori parancsnoka haditervét, melyet a kolubarai csata előestéjén készített, majd ismertette a többi stratégiai és taktikai elképzeléseket, részletesen, egészen a szaloniki partra szállásig, és a kajmakcsaláni végső győzelemig.' Az utóbbit azonban be sem fejezhette, mert a többiek nem kig megrökönyödésére Misovic, a jóvágású volt tartalékos főhadnagy szavába vágott: minden átmenet nélkül a tábornok álmatlansága felől érdeklődött meghökkentő nyíltsággal. A válasz, amit a tábornok adott, korántsem volt meggyőző és még kevésbé kimerítő. Legalábbis Misovic számára, aki valahogyan felderítette a nyugalmazott tábornok álmatlanságának rejtelmes eredőjét. — Hát igen, már évek óta rosszul alszom — mondta a tábornok, mintha harsogó kürtszó rémlene éjjelente a fülembe. de úgy szól, szakadatlanul, hogy azt el sem tudom önöknek mondani... — Nyilván a Drinai induló foszlányai — vélte az egyik nyugalmazott tiszttárs — ugyebár, tábornok úr? — Nem, nem! — hárította el a tábornok. — Korántsem induló az, amit én hallok. Nem is emlékeztet katonazenére. Bárcsak az lenne: induló, vagy rohamra szóló kürt... De nem az. — Akkor a himnusz hangjai talán, tábornok uram? — kérdezte egy másik. — A régi, vagy talán az új himnuszé. — Legnagyobb sajnálatomra, Jtf. Koreywvo Szerencsés űrutazástl Amióta az első mesterséges hold, majd Jurij Gagarinnal a fedélzetén az első űrhajó kijutott a világűrbe, az űrkutatás, az űrrepülés állandóan a figyelem középpontjában van. A világszerte megmutatkozó érdeklődés nem egyszerűen szenzáció-éhséget vagy olcsó kíváncsiságot takar, hanem a XX. század emberének természet-átalakító vágyát, tudásszomját jelzi. Marek Koreywonak a Zrínyi Kiadónál most megjelent könyve az űrkutatás nálunk eddig kevéssé ismert — az. űrrepülés biológiai, fiziológiai — problémáival ismertet meg bennünket. Alapvetően a földi előkészítés és az űrrepülés alatti élettani hatásokról szól, arról, hogy mit kell elviselnie az emberi szervezetnek, hogyan és mit táplálkoznak a repülés tartama alatt stb. Megismerkedhetünk a felkészítés olyan eszközeivel, mint a rakétaszán, a „vassellő” és a „camera silenta”. Janczar professzor és fia, Zbigniew a könyv „hőset’ beszélgetéséből kiderül: bármilyen veszélyes: is a meteor — különösen, ha tömegben érkezik — a tragikus kimenetelű baleset lehetősége úgyszólván minimális. Veszélyesek azonban a különböző, az ember pszichikumából, a pszichikai feltételekből következő balesettehetőségek. Korey- wo nagyon érdekesen fejtegeti a magány és az egymásrautaltság problématikáját, s megállapítja: az űrhajós felkészítésének szinte legnehezebb próbája a magány elviselésére való szoktatás. A „Kiből válhat űrhajós” s a „Meg nem történt kozmikus élmények” című fejezetekből megtudjuk, hogy milyen szempontok alapján, milyen vizsgálatok után lehet valaki kozmonauta. A könyvet — amelyet Varga Tibor rajzai díszítenek — Ba- lázsovichné, Avarosy Éva fordította. Pataki József: Pincés hegyoldal még csak arra sem emlékeztet, sem az egyikre, sem á másikra, tiszt urak! — s a csend olyan volt, mintha a tábornok titkolna előlük valamit. De kisvártatva annyit tnégis elárult, hogy az a harsogó hang, álmatlanságának oka majd olyasféle, mintha valamelyes csúfondáros mellékzön- géje volna. ERRE AZTÁN Misovic esetlenül odalépett a tábornokhoz, s fülét a kissé nagyot hallók mozdulatával a tábornok füléhez illesztette, mintha hallani szeretné azt a csúfondáros hangot, vagy ha azt nem, akkor legalább sfpolásfélét, esetleg amolyan kagylózúgásra emlékeztető morajlást. De bizony semmit nem hallhatott a másik fülkagylóból, — Egy Ilyen érdemdús férfiútól igazán elvárhatná az ember azt, hogy ha nem is a Drinai indulót, akkor legalább a himnusz hangjait vélje hallani, — jelentette ki végül is Misovic. Kínos csend következett. A tapintatosabbak igyekezete volt szükséges ahhoz, hogy ismét a köztük meghonosodott témára tereljék a szót. nevezetesen arra, hogy lesz vagy nem lesz hamarosan háború, amikor is a közeli téesz istállói felől váratlanul felhangzó dobaj ütötte meg a fülüket. — Hallják? Elhallgattak. A csendet ezúttal a tábornok törte meg: — Hallják? A sütkérezök némi meg- könnyebüléssel paták dübögé- sét vélték felismerni a közeledő dobajban. Mintha ködbe merült ifjúságuk messzeségéből rémlene feléjük a felejthetetlen vágták patazaja, győzedelmes, de néha futamodó lovasságuk emlékét ébresztvén bennük. — Hallják? — ismételte meg a kérdést a nyugalmazott tábornok. — Jönnek — mondta Misovic, a tartalékos főhadnagy. S amint lehajtották ősz fejüket, az öt arcon álmodozó mosoly jelent meg, mintha csak magukat látnák nyeregben, szeretett csatalovuk hátán, amint közelednek mostani maguk felé... — Csakugyan jönnek — mondta a pad szélén ülő. És szemük az istálló felől vezető út irányába tekintett: félménesmyl lovat tereltek a téesz embered; négyesével ösz- szekötve, mintegy parádés felvonulás látszatát keltő sűrű sorokban. De az arcokról hamarosan leolvadt a mosoly. A vonuló kisebb ménes ugyanis nagyon vegyes állományú volt: fekete, sárga, pej, hókás, csillagos, almásderes; de talán még vak és sánta is akadt közte. — Csak lovaik — mondta csalódottan Misovic. — Lovasok nélkül — mondta a nyugalmazott tábornok. IDŐBE TELT, amíg a vonuló ménes a parkkal határos utcasoron a pad közelébe ért, hancúrozó, visongó gyerekhad kíséretében. Az egyik előre vágtató kisfiútól tudták meg aztán, hogy a lovakat vágóhídra viszik, mert fölöslegessé váltak a gépesítés folytán. — Képtelenség! — hördült fel a tartalékos főhadnagy. — Hiszen ez felháborító igazságtalanság! — Hangja erélyes volt, és tiltakozó. Valameny- nyiök szeme elborultan Tévedt a vonuló ménesre. — Tábornok úr! — kiáltott fel egyikük 1 önfeledten. A szikár tábornok erre kihúzta magát, tükrös zakója szélét úgy markolta meg, mint egykori köpenye piros hajtókáját, egy erélyes mozdulattal megigazította fején a kopott girardit, — királyi csákóját sem különben valamikor! — megpödörte bajuszát, s úgy lendítette magasba a botját, mint kivont kardot, s aztán elszánt léptekkel ott termett az út szélén: — Állj! — harsogta parancsoló hangon, és pipiskedéssel toldcftta meg szikár alakját az úttestet szegélyező kősoron. Svadronokat, századokat, majd lovassági zászlóaljat állított meg így valamikor, ezzel a harsogó vezényszóval. — Állj! — mondta még harsányabban, s amint kissé előbbre billent, majd hogy el nem vágódott a vonuló ménestől immár elkeskenyedett úttesten. — Mi van, öreg? — kérdezte az egyik méneskísérő téesz- ember — tűért kajábálsz úgy? — Mi ez, kérem?! — kérdezte felháborodottan a tábornok, hamisítatlanul egykori feszes tartásában. — Én vezényelek és maguk mintha nerh is hallanák?!... — Vezényelsz?... No ne mondd!... Húzódj csak beljebb, , még közéjük találsz esni — tolta hátrább tapintatosan a lókísérő. A többiek megrökönyödésére, amit a lókísérő viselkedése váltott ki, a tábornok, némi töprengés után, kocogó léptekkel megeredt a vonuló ménes után, ahogy utólérte, ka- ronfogta a téesz emberét, s aztán erélyes, de csillapultobb hangon így szólt: — Node kérem, ez mégsem járja ... Mi ezt nem ér demeltük meg!... — Nem értem: ki az a mi? — kérdezte tanácstalanul a kísérő. — Nem tehetnek ilyet!... Érti ? ... Mi ezt nem érdemeltük meg!... A TÖBBIEK nem hallhatták többé, amit mondott, csak látták, amint elszakadván a kísérőtől, megy, rendületlenül mégy a vágóhídra terelt ménes után. Rémlett, hogy egy- egy szófoszlányt hallanak, s abból, hogy a tábornok a „kiérdemesült csaitolovak” helyett mind gyakrabban „érdemesül t lovasokat” emlegetett, a kísérők és a bámészkodó kíváncsiak arra a következtetésre jutottak, valami nincs rendben a „tábornok” elméje körül. Társai azonban már csak azt látták, hogy időnként magasba lendíti bambuszbotját. Másnap, november ötödikén, hiába várták megjelenését a törzspadon az emlékmű közelében, a párkbán. De hiába várták hatodikén, sőt hetedikén is. Kilencedikén aztán — helyette — özvegy Maticné, akit első pillantásra egyikük sem nézett ötvenévesnél korosabbnak, mély szemrehányással lépett hozzájuk: — Tiszt uralt, ha önök valóban urak, az ami velem történt, igen rossz fényt vet az önök társaságára. Mondhatnám szégyenfoltot, mert ez mér erkölcstelenség. Az önök tábornoka rútúl cserbenhagyott: fél éven át ígérte, hogy feleségül vesz; azt mondta, családi fészekre, meleg otthonra vágyódik; fél éven át limonádét ivott nálam víz helyett, mert azt mondta, csak így őrizheti meg teste frisseségét, tiszthez illő üdeségét és erejét, fél évig tűrtem torna- gyakorlatait, mert naponta tornázott, mondván, szüksége lehet még a rugalmasságra, ha netán bajba kerül a haza, és be kell vonulnia. Fél évig azzal ámított, hogy mellettem még sokáig tábornok marad majd: az én tábornokom... és most 'megszökött. És ez a hálátlanság, uraim, ez erkölcstelen, és rossz fényt vet önökre is... Csend volt a válasz a szép özvegy panaszára. Fejüket le- súnyták és a kavicsot piszgál- gatták botjuk végével mindaddig, míg a szemrehányó asszonyság odább nem állt. S amikor már elkanyarodott, szólalt meg közülük valaki: — Megszökött. — Meg — mondta egy másik és szemük önkéntelenül a vágóhídra terelt ménes távozásának irányát követte. — Harsogó kürtszóval a fülében ... Legalább a himnuszt vagy valami indulót játszott volna neki a szép özvegy ... S A KŐVETKEZŐ napokon, noha szokatlanul verőfényes és esőtlen maradt még a vén- asszonyok nyara, a galambősz tisztek alig várták a beálló esőzést, hogy legalább a saját szemükben igazolják otthon- maradásukat. Dudás Kálmán fordítása NÓGRÁD — 1968. március 24., vasárnap s
