Nógrád, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-04 / 29. szám
1968 február 4.. vasárnap MOOR AD fi Gulay István A mi utcánkban Tessék csak eljönni egyszer errefelé, akkor elhiszi nekem, hogy itt található a világ egyik legfényesebb sarka. De ha véletlenül sötétedés után érkezne, ajánlom, hozzon magával zseblámpát. Úgy látszik, nem értettük meg egymást. Nem neon- és reklámfény világít ebben a kis mában. Tényleg ott lakott, volt neki ott egy külön karosszéke, jó nagy. Hazulról vitte oda. Nem kellett mesz- szíre cipekednie, o kocsma húsz méterre volt a háztól. „Ha dolgozik, csak áll, meg kormányoz, az utcán úgy jár, mint aki minden lépés előtt gondolkozik egyet, ugyan mi giigban, nem is a sárgatányé- rú utcai lámpáktól van az említett fényesség... Képletesen használtam a „legfényesebb" jelzőt. Amit elmesélek, valószínű, nem is egyedi és nem csak a mi utcánkban fordulhat elő. Az egésznek egyedül az ad különös jelentőséget, hogy milyen körülmények között esett meg. Ha figyel, talán megérti, hogy miért fényességéé ez a hely. Ámbár ön, ugye, fenn van a polcon és így más a szeme ... Tudja-e, hogy milyen gyorsan halad egy úthengerlő gép? Igen, lassan. Hát egy úthen- gerlö, ha gyalog jár az utcán? Persze, ö is lassan. És azt tudja-e, hogy mit mondanak, ha így végiglépdel az utcán? Érdekes, eltalálta. „Sír a talpa alatt a föld, olyan lusta ember, biztosan nem szeret dolgozni, meg a munkáját sem Szeretheti az ilyen." Igaz, elég testes ember volt, A vénemberek azt mondogatták, hogy gyerekkorában sem látták még titokban sem szaladni — így könnyű volt. rásütni a bélyeget: lusta. Dehát az öregek szava se ér mindig aranyat. Annyi az egész, hogy hozzáidomult a gépéhez. Majd figyelje meg egyszer, hogy a test a munkához, a munkaeszközhöz igazodik. Nem nevet? Furcsa ember maga! Mikor ezt az elméletemet elmeséltem a szaktársaimnak, azok kiröhögtek. Azt hiszitek, hogy tudálékos fickó vagyok, mert szeretem megfigyelni' az életet, meg hát szeretek olvasni és néha, ugye kicsúszik a számon egy-egy olyan szó, mint a bevezetésben az előbb ... Kuculi Istvánról van szó. Itt élt a mi utcánkban, a negyvenes házban. Egykenyéren az egész család. Az asszony, annak a szülei, meg a három fiúgyerek. Közülük az egyik már két éve házas. 6 is hazavitte a feleségét. Ha összeszámolta, összesen nyolcán voltak. De errefelé inkább úgy mondták: heten laknak a házban. Kuculi Pista meg a kocsCzínke Ferenc rajza f lehet a talpa alatt, és ha ennek vége van, akkor meg a kocsmai ülésben verejtékezik a gatyájal” — így szóltak róla. Én sok mindent tudok, amit más nem, mert az én székem az övé mellett állott a kocsmában. Azt is tudom, hogy ő maga miért nem nevetett sohasem. Szokása szerint csak tréfálkozott. Azzal bosszantották, hogy nevetni is lusta. Fenét! Nekem megmondta: ha nevet, akkor nem kap rendesen levegőt a tüdeje. Különben- nagyon komoly ember volt... Szóval... Észrevette, hogy a sok rosszat, amit rákentek, igyekszem lemosni róla. Hát igen, ha távolról nézzük a dolgot, volt is alapja a túlsók beszédnek. Hm, értem. Arra gondol, hogy az a „légszomj" takaróul is szolgálhatott a munka utáni kocsmázásnak, s annak, hogy otthon a ház körül nem lendített semmit előre. Persze, a munka! De gyorsan rávágta! Abban megegyezünk ugye, hogy aki megfelelő minőségű és mennyiségű munkát végez éveken keresztül, mégpedig úgy, hogy szereti is csinálni, arra az előbbi szavak nem illenek?.... A folytatása is ilyen egyszerű. Már amilyen egyszerű lehet az, hogy egy Kuculi István nevű úthengerlő meghal a kocsmában, a saját karosszékében, jó magyar bor mellett és ráadásul, még testamentumot is hagy hátra. Ügy ám, végrendeletet. Felolvasom, jó? Itt van nálam. mindig magamnál hordom! „Alulírott minthogy oly erőtlenségre jutottam, hogy már egy éve a munkámat is csak nehezen tudom nap mint nap elvégezni, hát most teljesen tudatomnál lévén, de várva, hogy valami baj jöjjön rám, a következőket foglalom végrendeletembe: — Házam és udvarom a feleségemre szálljon teljesen. Azt csinálhat vele, amit akar. — Három fiamnak szakmát adtam, a kezükbe. Abból megélhetnek, segítségül azonban mindegyiknek hagyok öt—ötezer forintot, ami a Takarékban van. — Ha pedig leesek a lábamról, azzal a kéréssel fordulok a tisztelt Vállalatomhoz, hogy azt a gépet, amin én dolgoztam, s amelyet én mindig kövérnek neveztem, annak adják alája, aki kéri, hogy az ő gépe legyen, ne pedig olyannak. aki nem akar vele dolgozni. Aki pedig kérte, hogy az övé legyen, annak a karosszékem árából, amíg futja, a Sándor István nevű pincér, naponta egy ingyenfröccsöt adjon munka után". A többi nem érdekes. Keltezés, stb. Úgy látom, ez megdöbbentette. Hogy valaki annyira szeretheti a gépét, mint a feleségét! Végrendelkezik róla! Mondja ezt furcsának találja, vagy szépnek? Szépnek? Azt vártam, hogy az előbbit választja ... Azt mondtam, ha véletlenül sötétedés után érkezne, ajánlom, hogy hozzon magával elemlámpát. Mert elég sötét kis utca a mienk. De — ha én lennék a szavak mestere — azt mondanám, hogy ilyen utcákban észre lehet venni az ilyen kis tettek fényeit is. tessék csak eljönni egyszer errefelé, majd akkor elhiszi nekem, hogy itt található a világ egyik legfényesebb sarka. Egész sok kis fény van mifelénk, olyanok, mint amilyet elmeséltem. Csak meg kell keresni, s látni, aztán már úgy érzi az ember, hogy nagy a fényesség! SOSE HITTEM, hogy megérem ezt a napot. Hogy egyszer ilyen boldog leszek. Persze, régen, valamikor fiatalkoromban, a boldogságot másféleképpen képzeltem. Vagyis... nem tudtam, hogy boldogság is többféle van. Hogy az élet a korral, az Idővel, meg amit a kor és az idő cselekszik az emberrel, változik a boldogság fajtája is. Az ember fiatalon azt hiszi, hogy a vőlegénnyel, meg a házassággal megkapta a legnagyobb, az igazi, az örökös boldogságot, a tökéletesei, ami utolsó napjáig megmarad. Nem tudja, hogy az még milyen mesz- szé van! Mennyit kell még azért fáradozni meg szenvedni De lám, milyen hálátlan vagyok. A főorvos úrról kellene beszélni, aki avval a könnyű, finom ujjaival megszabadított a kínjaimtól. Azt mondta nekem tíz nappal ezelőtt, amikor megvizsgált: „Lányom — pedig öthat évvel fiktalabb nálam, és én* huszonnyolc esztendeje mentem férjhez — lányom, nagy kár, hogy nem elébb jött el hozzám. De nincs semmi baj, jobb későn, mint soha. Táncolni fog még maga, úgy rendbe hozom.” Teljesítette is, amit ígért. Ha nem is táncolok, de könnyen járok, nem kell minden izmomat megerőltetni, nem sajog a derekam, nem gyűlik minduntalan könny a szemembe. Persze, a könny nem csak attól volt... Ki tudná megmondani, melyik rosszabb, a testi vagy a lelki szenvedés? Mégis a lelki a nehezebb, mert annak nincsen szünete... Eleinte, vagy tíz-tizenkét esztendeig azt hittem, azért van ez így, mert Józsi folyton becsap. ígéri, nem iszik többet, nem tör-zúz, nem go- rombáskodik, olyan lesz, mint az első két hónapban. Mert addig, nyolc hétig igazán olyan volt, hogy jobbat nem is kívánhattam. Azután ez a hitem valahogy eloszlott. Nem ő járatta velem a bolondját, hanem én csaptam be magam. Ügy lehetett az, én akartam hinni neki mindenáron, Talán azért, meri; minBihari Klára Zuhanó múlt denki ragaszkodik valami jóhoz, amit, ha maga körül nem lel, hát csak úgy .., elképzeli. Hát én is csak képzelődtem. EGÉSZEN addig voltam így, míg egy napon, ahogy tolom az orsókkal rakott kiskocsit a gépekhez, eszembe nem jut, hogy ... Vagyis akkor is vele foglalatoskodtam gondolatban, mert féltem hazamenni. Tudtam, fizetést kapott, iszik, jön a sok undokság. Akkor jutott eszembe, emlékszem, a kiskocsival meg is álltam egy pillanatra —• hogy nem ő csap be engem, én áltatom az ő változásával magamat. Hiszen a bőréből senki nem bújhat ki. En még arról se tudtam leszokni, hogyha nyugtalan vagyok, ne rágjam a szájam szélét. Hát ő hogyan változhatna más emberré abban a nagy szenvedélyében az ital iránt? Hogy ez eszembe jutott, egyszerre valami hidegség támadt körülöttem. Akkor mintha ő valahová lezuhant volna, szinte hallottam, hogy megpattan, elhasad köztünk valami. Azután sose kértem többet, hogy változzon meg. Addig sírtam, kiabáltam, ha ittasan odacsapta a szép virágos bögréimet a konyha kövéhez, még kirángatta a ruháimat a szekrényből és a vasalt fehérneműt belevágta a szemetes vödörbe, De aztán megkeményítettem az arcomat, nem mutattam, hogy zakatol a szívem és reszket minden belsőrészem. Előtte nem sírtam többet, még mérgemben sem. Mért akart nékem fájdalmat okozni, ki tudja? De ez az akarat dolgozott benne szüntelenül. Ha egy kis pihenő időm akadt volna és lerúgtam a cipőmet, nem engedte, hogy ledőljek néhány percre, megfenyegetett és mindjárt zavart ide-oda, mindig a szolgálatára kellett állni. Olykor, ha átmentem a szomszédasz- szonyhoz, hiszen jólesett egy kis panaszkodás, tüstént ha- zacibált. Leülni előtte? Azt nem lehetett. Csak menni, mozogni, dolgozni, vagy állani a széke mellett, amíg beszél, eszik, vetkezik. Pedig hogy fájt a lábam! Mindegyiken két-két óriási tyúkszem. Járás közben mintha éles késekbe léptem volna. Hát így van evvel a legtöbb asszony. így voltam süldőkoromtól én is. Hidegben meleget éreztem, kiütött rajtam a verejték, melegben hideg futkosott a hátamon. Derékig fájtak az izmaim az erőltetéstől. Hacsak lehetett, kihúztam a lábam fejét a cipőből. Sok asszonyról tudok, akiben a testi, meg a lelki fájás így összekeveredik. De csak a lelkiről beszélnek. „Nem lehet komoly a boldogtalansága annak, aki közben a tyúkszemét fájlalja.” AHOGYAN múlt az idő, meging valami változás történt. Ismét olyan hirtelen vettem észre, mintha valaki meglökött volna, hogy figyelmeztessen. Akkoriban már nem kellett félni tőle. Nem ordított, nem kergetett. Az az érthetetlen akarata maradt csak meg benne, hogy kárt tegyen nekem A tiszta, vasait ruhát bemocskolta, a virágcserepeimet földhöz verte, a vasárnapi ruhámat az ágy alá hajította. Különben csak az volt a fontos, hogy elébe tegyék az ételt, megbontsák az ágyát, segítsék lehúzni a ruháját. De hogy mindezt én tettem, hogy én szolgáltam ki, már nem vette észbe. Akkor megértettem: ahogy változik és sűrűsödik a szenvedés, az ember egyre jobban kiismerj magát benne. Megértettem, hogy amíg hajszolt, addig még érzett irántam valamit. De hogy annyira belé- merült az ivásba, már csak gép lett, felkelt, elment az építkezésre, evett, Ivott, kidühöngte magát, lefeküdt. Géppé lett és azzá tett volna engem is. Az eleven szenvedést elviseltem — de ez ellen minden ízem tiltakozott. Hogyha szólt, nem hozzám szólt, csak valakihez, aki ott motoz mellette — ezt nem tudtam elviselni. Addig, ha a válást emlegettem, rámemelte az öklét, egyszer még a kenyérvágó kést is. Most, hogy megint előhoztam, szó nélkül belé- egyezett. Valami nő akaszko- dott rá az építkezésen, egy özvegy, mindegy volt már neki, ki főz rá. ÍGY AZUTÁN huszonnyolc esztendei házasság után meglett a válás. Csendben, mint ahogy két levél leszállong a Iáról. Háromszor kellett a bíróságra menni, harmadízben már mint elvált mentem haza. Kinyitottam a kulcsommal az ajtót — akkor éreztem életemben elsőízben, mit jelent az egyedüllét, meg a csend. Az a jó, igazi csendesség, amiben sokáig el lehet üldögélni. Egy pihenés közben határoztam el, hogy leoperáltatom a két lábamról a tyúkszemet. Első, magammal törődő gondolatom volt ez. Tudtam, ha pihenni kell, nem zavar a fektémből senki — Lányom, hogy tudott ezekkel a gumókkal járni? Hogy tudta felhúzni a cipőjét? — kérdezte a vizsgálaton a főorvos. Én csak mosolyogtam, és magamban adtam meg a feleletet: mert kellett... Ma jöttem haza a kórházból. Igaz, posztópapucsban, de gyalog. Az a kis fájás, ami a gyógyulással jár, nekem már semmiség. ÜGY LÁTSZIK, némely embernek olyan a sorsa, hogy először annak örül, amit kap: a szerelemnek, esküvőnek, bután elhitt fogadkozásnak. Aztán meg annak, ami sorjában le- foszlik róla. Megszabadultam az uramtól, nincs kitől félni többet. Leoperálták a tyúkszemet az ujjaimról, megszűnt a folytonos, keserves fájdalom. Nem gyötör se az egyik, se a másik. Egyedül ülök a konyhában, muzsikál a rádió, a lábam a jó meleg vízben, mert naponta áztatni kell...
