Nógrád, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-18 / 41. szám

1968. február ÍR.,, vasárnap MÖSBÍO 0 Minden dala sláger Csengetnek.. Megjött a pos­tás, Hevében nagy hatom le­vel, a szokása* napi adetg. A nagymama veszi at, elégedett mosollyal számolja. Ötvlenegy darab. Fényképet kérnek, ter­mészetesen dedikálva, sj nem ritkán házassági ajánlatt is ér­kezik, hosszúhajú gitánosfiú- tól „játszunk örökre egfy ze­nekarban” jeligére, vagy ép­penséggel egy magát ötvenes­nek valló ügyvédtől, aki ugyancsak örök boldogságot ígér. A'„PISTIKÉJÉÉ,” KEZDŐDÖTT Az alig több mint* húszéves táncdalénekes-sztár, Koncz Zsuzsa szüleinél laktík, ott is fogadja látogatóit. Svuk nad­rágot, egyszerű pulóvert visel, s most, hogy nincs rmjta fes­ték, egészen kislányod, éppen olyan, mint azok, akiknek sa­ját bevallása szerint, a leg­szívesebben énekek Karrierje a „Pistikével” kezdődött. A Ki mit tud-on szerepelt először a tévében, egy osztálytársnőjével együtt énekelte ezt az akkoriban na­gyon népszerű dalocskát. Nem akart énekes lenni, de sokan biztatták, s így nem sokkal később már rendszeresen fel­lépett az egyik egyetemi klub­ban. Az igazi nagy sikert az első táncdalfesztiválon aratta, díjat is nyert, s azóta csak­nem minden dala sláger, rend­szeresen szerepel a rádióban, a televízióban, s magnószalag alakjában gyakori vendége há­zibulizó rajongóinak is. Az! ágy fölötti könyvespol­con egy kismackó és egy gi­tár között színes képével „fémjelzett” lemezeit látjuk. Az első kérdésre zavarba jön: — Szereti Koncz Zsuzsát hallgatni? — Ez nagyon furcsa érzés nekem még ma is — mondja. — Gyakran előfordul, hogy baráti társaságban felteszik valamelyik lemezemet, olyan­kor legszívesebben kimennék a szobából. — És látni? — A filmet, amiben szere­peltem, kétszer kellett meg­néznem. Nem hiszem, hogy valamikor is összebarátkozom saját képmásommal. KEDVENCE: ROHAN AZ IDŐ Az érettségi után a jogi egyetemre vették fel. Most harmadéves, de levelező ta­gozatra iratkozott át, mert a fellépések és próbák rengeteg időt vesznek igénybe. Az a terve, ha majd abbahagyja az éneklést, a szerzői joggal fog­lalkozik, ilyen munkakört sze­retne találni. Egyelőre azon­ban még népszerűsége csúcsán van, ezért is kérdezzük meg, hogy hivatásának tekinti-e a táncdaléneklést. — Hivatásnak azt hiszem kevés, szórakozásnak, hobby- nak viszont sok — válaszolja. Kemény munkával kell ké­szülni minden egyes számra, a hanglemezfelvétel pedig csep­pet sem szórakoztató dolog. — Megválaszthatja-e, hogy milyen számokat énekel? — Többnyire igen. Ha nem tetszik egy szám. akkor nem szívesen vállalóm. — Melyik dala tetszik a legjobban? — Még mindig a „Rohan az idő..Talán azért is, mert ez hozta az első nagy sikert. — Megszokta már a népsze­rűséget? — A sok levelet igen, de egyébként az borzasztóan rossz dolog, hogy annyi min­denfélét beszélnek rólam. A MINISZOKNYA HASZNA Á tévé képernyője után amolyan szeleburdi kislány­nak képzeltük, pedig így ci­vilben, viselkedése cseppet sem tinédzseres. Megfontoltan beszél, tekintete komoly, s csak akkor neveti el magát, amikor jövedelmére terelődik a szó. — Mindenki azt hiszi ró­lam, hogy nagyon gazdag va­gyok. Egyszer egyik levele­zőmtől megtudtam azt is, hogy van egy fehér Opelem... Bár lenne... El lehet képzelni, hogy nem milliomos. S hihető az is, hogy egy táncdalfesztivál az éne­kesnőknek nem olcsó mulat­ság, hiszen három—négy ru­hát is kell csináltatni. Még szerencse, hogy Zsuzsa mini­szoknyát hord, ez némileg csökkenti a kiadásokat.. „ Az éneklés azonban a tisz­teletdíjakon kívül mást is ad. Az utazást. Nemrég érkezett vissza Kubából, egy hónapot töltött ott, sikert aratott a kubai közönség előtt is, még házassági ajánlatokat is ka­pott. Következő út jóért is jog­gal irigyelhetjük: a Riviérán lép fel. Az ifjú táncdalénekesnö lassan külföldön is népszerű lesz. S ahogy elnézzük a zsebrádiót fülükhöz szorító, az ő dalait hallgató fiatalokat, nem nehéz megjósolni, hogy még sokáig énekes sztár marad. Benedek B. István KOVÁCS Károly szakasz­vezető, civilben géplakatos, a második világháborúban a légnyomástól megsüketült. Lehúzott még két évet a ha­difogságban és azután sová­nyan, süketen, de tele élet­örömmel hazajött. Azonnal bement üzemébe, a haverok kedvesen fogadták, beszéltek hozzá, kérdezgették és ő alig értett valamit. Meg is mond­ta becsületesen: — Süket vagyok fiúk, a fronton megsüketültem. Egy akna tönkretette a fülemet. Ügy beszéljetek, hogy lássam a szátokat, arról le tudom ol­vasni a beszédet. Mindenki sajnálta, senki sem mosolygott. Eltelt néhány év és ipart kért, mert odabent mind ve­szélyesebb lett a helyzet. Ho­vatovább az élete forgott kockán. Nem hallotta' a tar­goncák motorját, a daruk za­ját, az autók dudálását, időn­ként úgy kapkodták ki szinte a járművek kerekei alól. Nagyon fájt a szíve a bú­csúnál. A haverokkal jól be­rúgott, pedig nem is szerette a szeszt. Sírt egy sort, azt hitték a szesztől van, pedig akkor is sírt volna, há egy cseppet sem iszik. A kezdéshez a bank adott pénzt. Támogatta Kovácsot mindenki, még a pártból is szóltak érte. A műhelyt szépen beren­dezte. Aknát is ástak és azt kicementezték. Volt itt min­den, apparátus a hegesztéshez, fújtató a kovácsoláshoz, szó­val univerzális; kisüzem volt. A nyolc általános után maga mellé vette mind a két fiát is. Később felvett egy szótlan, szikár, ügyes és gyorskezű se­gédet, akit a gyárból csalt el, mert annak idején ő utána az volt a legjobb szakmunkás. Húsz forint órabért adott ne­ki, ha vasárnap, is dolgoztak, negyvenet. Szükség volt min­den kézre, a kocsik száma gombaimódra szaporodott és mintha mindenki hozzá jött volna javftattatní. Minden munkát elvégeztek, szereltek, generáloztak, karosszériát javítottak, dukkózitak. Az egyik fiút elküldte egy barát­jához, tanulja ki a legszük­ségesebb kárpitosmunkát. Most már azt is ők csinálták. Kovács Károly, a mester boldog volt. Igaz, nem hallott, de már mind ritkábban fájt a tudat, hogy süket és lassan el is felejtette bánatát. Értett minden szót hang nélkül is, ha vele szemben beszéltek. — Ügy olvasok a szád mozgásából, mint a sziú in­diánok olvastak a lábnyomok­ból — mondogatta a haverok­nak és még hozzátette nevet­ve —, pedig süket vagyok, mint egy ágyú. És jópofa volt Baráti társaságban min­Suha 4ndor A süket mester dig ő kezdte a viccet, vala­hogy így: „A süketnéma azt mondja a feleségének...” — hát ezen gurulni kellett, más­hogy egy süketnéma és ezt pont Kovács mondja, aki be­vallása szerint is süket mint egy ágyú... TÚLONTÚL- jól ment a műhely. Kovács nevétől vissz­hangzott a kisváros. Ennek megfelelően jól éltek & bank­betétje is szépen dagadt. És, igen, felesége szépen virult, másodvirágzását élte és a jó­módért mintha a süketséget is elfelejtette volna. De hát mi baja lehetett, végtére Kovács Károly autószerelő és gépla­katos mester, mindössze negy­venéves volt, életerős, kel­lemes külsejű ember. Amel­lett nyílt eszű, nyílt szívű, ügyes kezű. Igaz, volt egy titka, de ez netn tartozott senkire. Az útlevelet már megkapta, a ví­zum is megérkezett, aztán egy szép nyári kora reggel beval­lotta az asszonynak, hogy el­utazik Münchenbe, ahol báty­jával akar találkozni. Az asz- szony azonnal vele akart menni, bár kissé meglépő volt, hogy milyen kevés ideig harcolt és milyen rövid idő alatt belenyugodott abba, hogy Kovács egyedül megy. Münchenben, a pályaudva­ron már várta a bátyja. Ta­xival hazamentek, a rokonok boldogok voltak. Az idősebb férfi nem akart kiabálni a család előtt, ezért leírt min­dent egy papírra. — Tehát holnap reggel ki­lenc órakor? — morogta Ko­vács. A másik igent intett. A műtét sikerült. A pro­fesszor és az orvosok kedve­sek voltak, a kedvesnővérek a nagy fityulákkal eg.v kissé furcsák. A kötést egy hétig a fülén hagyták. Furcsa volt a zaj, távoli dübörgésnek tűnt a beszéd, de hallott és ismét megjelent egy könnycsepp a szeme sarkán. Egy hónap múlva csoma­golt, és hatalmas bőröndökkel érkezett a pályaudvarra. Senki sem várta, nem is írta, mikor jön. OTTHON titkolta a műté­tet és azt, hogy már hall. Mindenkit megcsókolt, min­denkinek értékes ajándékot adott. — Töltőtollait hoz. nekem, a lakatosnak! Tudhatná, hogy már négy éve ezzel az ócska borotvával kaparom a pofámat. Mindig ilyen zsugori volt. Mit varr­junk tőle?! — hallotta a kiseb­bik fia hangját és alig tudta megállni, hogy meg ne pofoz­za. De gyorsan megvigasztaló­dott, mert a felesége mara­dék nélkül örült a bundának, a sok finom csipkés fehérne­műnek. Közben a nagyobbik fiú is megérkezett. Megcsókolta az édesapja arcát. Neki átnyúj­tott egy szép ruhaszövetet. Az asszony kedves 'mit, gombapörköltet készített, ütött rá néhány tojást, elugrott a szomszédba fejes salátáért, azt nyakonöntötte tejföllel, mert Kovács így szerette. Jóízűen falatozott, dicsérte az asszonyt és a vacsorát.. Ké­sőbb a fiúk lefeküdtek és ne­kik is szép éjszakájuk volt... Reggel vidáman ébredt, ro­hant a műhelybe. Jól esett beszippantani az temert sza­got, kézbevenni a megszokott, hűs nyelű szerszámokat. Mindent végigtapogatott, megsimogatott. Éppen az ak­nába bújt, amikor megjött a segéd. Kovács örömmel üdvö­zölte és neki is adott egy gázöngyújtót. Nyolc órakor bejött az asszony, ennivalót hozott és mind a kettőjüknek egy üveg tejet. — Hozzád nyúlt az éjsza­ka? — hallotta Kovács, a szótlan, faarcú segéd hangját. A felesége elpirult és annyit mondott: — Vigyázz! Fordult el! Le­olvas a szádról mindent. És ne beszélj így. Nő vagyok és nem tőlem függnek a dolgok. Végszóra befutott a két fiú. — Anya, mára felhajtottunk egy fusit, ezret kértem a pa­sastól, megadja. De nehogy szólj az öregnek. Majd szét- dobjük a „rongyot”. A vén zsugori, úgyis tele van pénz­zel, nekünk meg órabért fi­zet. Húsz forintot egy órára. Röhögnöm kell. Dehát így van ez már. Ilyen a nyomo­rék, irigy, ő sem kivétel. Kovács Károlynak a nagy reszelő volt a kezében. Azzal sújtott a fia felé. AZTÁN leborult az olajos, fekete munkapadra és sírt, egész testét rázta a zokogás. K omor csökönyösség­gel némán szegte le fejét a gyermek, at­tól kezdve, hogy leendő rab­lógyilkost látott benne a to­ronyember. Állt, ahogy meg­parancsolták neki, bámulta a fcannácska fedelét és szandál­ja orrával az eperfa tuskóját piszkálta. — Ferinek... Duba a tüskön babráló, pi­ci és szutykos lábat figyelte. — Milyen Ferinek? A fiú nem akart válaszol­ni, de nagyon sürgető volt a férfi hallgatása. — Csontos Ferinek... Július eleji kánikulává változott a hűvös tavasz, es­te helyett szikrázó napfény vakított, az eperfa vaskos­tömören állt a helyén, Cson­tos Feri a lombozat belsejében kapaszkodott és rázta a fát. Dubának nem kellett többé töprengenie, kire hasonlít a fiú. Arra a huszonöt évvel ezelőtti Csontos Ferire hason­lított, akivel együtt cserkész­te végig Duba az országutat eperérés idején. Látta a haj­dani Csontos Ferit, amint fe­kete eperrel repülőgépeket, lovakat és madarakat rajzol az aszfaltra. Szelíden a gyerek hajába markolt. — Apád itt dolgozik a ce­mentgyárban ? — Igen... — Mennyit keres? — Azt nem tudom. — Pedig tudhatnád, mert a szélvédőt meg kell fizetni. Mit dolgozik a cementgyár­ban? — A bunkernál van. Tölti azokat a nagy tartálykocsikat. A gyereken látta, hogy két­ezer forintnál nem kereshet többet. Hitvány kis pamut- 6zvetter volt rajta, egy ócs­ka rövidnadrág, meg a szaka­dozott szandál. — Na, menj haza! — le­gyintetté tarkón a gyereket ujjai hegyével. A fiú gyanakvón csodálko­zott, nem hitte, hogy szabad. Félénken fürkészte a torony­ember arcát. Kísérletképpen hátrált néhány lépést, a kan­nát a combja mellé lógatta, s amikor meggyőződött róla, hogy nem nyúlnak utána, hát- ra-hátra pillantva sietett a cementgyári barakkházak fe­lé. Pedig Duba utána akart nyúlni. Nyomorultnak, magá­nyosnak érezte magát, ismét érthetetlen félelem fogta el, idegei megint elnyirkosodtak, mint a Soroksári út tumultu­sában. Elhagyatottan ácsor­góit az eperfa tuskójánál, öre­ges vállain valódi súly volt, az alkony. — Várj, Feri! — kiáltotta csaknem könyörögve és szá­guldani kezdett a fiú után. A gyerek vágy ötven lépés­re lehetett tőle. Kiáltásának engedelmeskedett, mereven megtorpant, mint az apróvad. Mindez egy pillanatig tartott. Aztán szinte rávetette magát az országúira, hogy a túlolda­lon meneküljön tovább. M ár rég eltűnt, de Du­ba még mindig ott állt, Ö is, menekült volna, de csak Matildhoz kullogott vissza. Matildhoz ebben a szomorú percben... HANGULAT (Koppány György felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents