Nógrád, 1968. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-14 / 11. szám

lflfiS Január If. vasárnap NT ön R á D Az én egész negyven Eg}’ alkalommal, öblösüveg­gyár: munkáscsoporttal Auszt­riába látogattak, megnéztek egy üveggyárat is. Varga Sán­dor akkor mór jó ideje szak- szervezeti funkcionárius volt idehaza, de amikor idegenben meglátta az üvegpráselő gé­pet, furamód viszketni kezdett a tenyere. Elkérte a szerszá­mot az osztrák szakitól, és nekilátott a munkának. Pár perc múlva egyre körbe san­dítva, morogva, mérgesen szinte kitépte a szerszámot Varga kezéből. S már csak miután meggyőződött arról, hogy senki „illetéktelen” nem látta, amit a magyar mun­kás művelt, magyarázkodott megbékélve: ha meglátja va­laki a tulajok közül, még képes és lerontja a normá­jukat, A szakszervezeti bizottság titkára is csodálkozott, meny­nyire bennfelejtkezett a tu­dás a kezében, ö sem hitte volna. De Csábi Imre, a párttitkár, aki valamikor szin­tén préselő volt, megveregette a vállát: a fejünk felejthet, a kezünk nem... Csábi Imre egyébként most is itt ül a szakszervezeti iro­dában, és azon mulat, mint szabódik Varga Sándor: róla ne írjak, ahányszor megtör­tént, bosszantás lett abból a műhelyben. „He-he — nevet Csábi, hogy belerázkódik a teste —, nekem sikerült el­titkolni a magam jubileumát. Ha te nem tudtad tartani a szádat, most viseld a követ­kezményeit.” Aztán feláll, mint, aki tud­ja, az efféle beszélgetés Ugyan több tízezer olvasó elé kerül, de amikor készül, elég, ha ketten vannak hozzá. Az aj­tóból még csúfondárosan visz- szaint, mondhatsz, amit akarsz, úgy sem az jelenik meg, aztán gyorsan becsukja maga mögött az ajtót. — Tudja — szól kissé el­csendesedve a tréfálózás után Varga Sándor —, amikor szil­veszter éjszakán koccintottunk a feleségemmel, eszembe ju­tott, hogy ez a most követ­kező február nekem az öt- vennegyedik. Mondtam is az asszonynak: hallod-e, neked meg a negyvenediket hozza! Csodálkozik a korkülönbsé­gen? Hát én elég későn nő­sültem — s ka már a vőle­gény nem a legfiatalabb — csippent a szemével — leg­alább a menyasszony legyen az, nem igaz? — Január, február ... egy­mást érik tehát az évfordu­lók? — És hogy kezdődött! Ha hiszi, ha nem, kilencszáz- huszonnyolc január nyolcadi­kén Mózer Jóska bácsi kö­penye alatt szöktem be a gyár­ba. Felvétel nem volt akkor, s a portás nem engedett vol­na be óriásként. Idebent a művezetőnél pedig már el volt intézve a dolog. Muszáj volt a cselhez folyamodni. Azóta dolgozom én itt. Először mint behordó a zöldkemencén, az­tán a meginduló négyes hu­tánál heftoló. merítő, auft- régoló, vagyis üvegtágító. A harmincas években már önál­ló mester voltam. Akkor jött divatba a nóta: „havi két­száz pengő fix-szel. az ember könnyen viccel”. ' Én kétszáz- negyvenet, kétszázötvenet meg kerestem. Negyvenháromban beléptem a szakszervezetbe, nem tudom, nem annak „kö­szönhetem-e”. hogy negyven­négyben munkaszolgálatosként behívtak. No, nem sokáig tar­tott az én hadi dicsőségem. Poznannál bekerítettek ben­nünket az oroszok. Néhány cimborámmal már korábban elhatároztuk, hogy az első alkalommal átlépünk. Eljött az alkalom. Ki a lövészárokból! Egy német génpuskás lefek­tetett bennünket. Esvik tár­sunk ott is maradt. Nekem a hátamat súrolta a golyó. evem... De a szovjet állások egész közel voltak már, hallottam, hagy egy géppisztolyos kiabál: igyi! igyi! Odakúsztam, berán­tott az állásba, aztán oda­pörkölt a géppuskásnak. Ez kilencszáznegyvenöt február ötödikén történt. Egyébként a február nekem valami ka- balás hónapom. Februárban születtem, februárban estem fogságba, februárban nősül­tem ... — Szóval az összes ló dol­gok februárban történtek? ... Elneveti magát. — Nem mondom, hogy nem ... de hát azért jutott a töb­bi hónapokra is. Negyven- nyolcban jöttem vissza a ha­difogságból. Nem sokkal az­előtt tudtam meg, hogv a négy testvérből magam marad, tam. De sok idő nem ma­radt a hánkódásra beálltam a gép mellé, bekapcsolódtam a szakszervezeti munkába. A többi mee. . mintha gyors­vonaton ültünk volna, úgy történt.. .. élmunkás kitünte­tés, sztahanovista jelvény, sztá­lini műszak... — Abban is részt vett? —Hogvne. Méghozzá első lettem Nem mondom, jól ti- zető munkát választottunk/ hétszáz darab volt a normája, de több mint ezernégyszázat megcsináltam. Utána fel is emelték a normát ezerre... A műhelyből kilcncszázötven- négyben kerültem el, ötven- hét óta mint a szakszer­vezeti bizottság titkára dolgo­zom. Csak egyszer ijedtem meg nagyon. Nem, nem öt­venhatban. Akkor is bejártam a gyárba, mint máskor. Nem szólt hozzám n kutya sem, dehát akkor nekem éppen ez kellett, így módomban volt, hogy akivel a szakszervezeti bélyegről szót váltottam, az tudomást szerezzen arról is, hogy a mozgalom megy toZ vább. Mit mondjak? Decem­berben harmlcezer forintot „forgalmaztam”. Hát gondol­hatja hogy sok emberrel be- saédközelbe kerültem. Az is ért valamit... De nem erről akartam szólni. Kilencszázöt- venhétben, amikor véglegesen megválasztottak eszbé titkár­nak, tüdőszűrés volt a gyár­ban, s találtak a tüdőmön va­lamit. Jött az értesítés, és én bevonultam Mátraházára. Nyolc hónapig volt időm töp­Ellenkezőleg! rengeni a magam sorsán. Az pedig mindig egy v.ott a gyá­réval. Ne értsen félre, én nem becsülöm túl a magam jelen­tőségét; de mihelyt hazajöt­tem, körülnéztem a gyárban, Utánpótlás után... Es most tudom milyen igazam volt. Tavaly újból megválasztottak, de ez volt az én utolsó meg­választásom. Akkor sem vál­lalnám én többet ezt a posz­tot, ha nem mennék nyugdíj­ba. Mert jövőre, vagy azután mindenképpen elmegyek... Hirtelen könnybelábad a szeme. Zavartan legyint. — Ne törődjön vele. Ilyen gyenge szívű vagyok. Ebben az anyámra ütöttem — men- tegeíődzik, — Azt akarom mondani, hogy az új mecha­nizmus engem sok mindenre rádöbbentett. Öriási a felelős­ség, még több a tennivaló. És én megöregedtem. Nem az évek — inti le az ellenérvet.. — Az idegeim, azok már nem a régiek. Hamar kiboru­lok... és az már a munkások szemében is hiba, Ráadásul én gyakrabban műszakiakkal borulok ki. Igaz, nem volt be­lőle baj sosem, még mindig megittuk a békepoharat, ha valameiyőnk hibázott, elga- loppirozott. Azért az ilyesmi mégis luxus. Nyugodtság keil, higgadtság. És az új felada­tok... Azt szoktam én mosta­nában mondani az elvtársak­nak, micsoda jó műhelybi­zottsági elnök lenne belőlem mostan. Vagy bizalmi. Na látja! Azért tettem én jól, hogy idejében gondoskodtam az utánpótlásáról. így most ami a jövőt illeti nyugodt le­hetek. A munkatársam hama­rosan befejezi az iskolát. Fia­talember. Egy ideig még el­dolgozunk együtt. Átadom neki a tapasztalataimat. Az­tán már csak be-belátogatok a gyárba. Jó érzéssel. Hogy azért ez a gyár a nehezén már túl van. S ha újra, meg újra viszontlátom a felépült üzemeket, hutákat, munkás- fürdőket, öltözőket, amik az én időmben épültek, vagy kezdtek épülni, tán csak el­mondhatom jó lelkiismerettel, hogy abban benne van az én munkám is. A veszekedőseim, a hosszú értekezletek, viták, s a bennünk eltépődött idegsej­tek. Az én egész negyven évem,.. Csizmadia Géza • MIVEL AZ OSZTÁLYHARC első vonala a társadalom javára végzett munka, vagyis a termelés, többen úgy vélték, háttérbe szorul a párt, a kommunisták szerepe. Ez az értel­mezés a gazdaságirányítás reformjának be­vezetése előtt új formát öltött. Hallottuk a megjegyzéseket: most már minden szó a gaz­dasági és műszaki vezetőké lesz. Nem lehet majd beleszólni a dolgok intézésébe. És ránk köszöntött ez az esztendő is. Mindenki ta­pasztalhatja, hogy nem fordult meg 180 fok­kal semmi, ami változott, az a lehetőség, hogy fokozhatjuk a gazdálkodás hatékonysá­gát. Már most idején való megkérdezni: csökken-e a kommunisták önállósága, kez­deményező szerepük szüksége? A címben jel­zett gondolattal kell egyértelműen válaszolni: Ellenkezőleg. Többet és jobbat akarunk a társadalom, az ember javára. Ettől senkinek a szerepét nem lehet elvonatkoztatni, de különösen nem a kommunistákét, akiktől mindenki elvárja a példamutatást, a nehéz munkák kezdésekor az első lépéseket. Ki tudná kétségbe vonni, hogy a munkaversenyben, az újítómozgalom­ban, a szocialista brigádokban ők tevékeny­kedtek a leginkább, s a legtevékenyebbek ma is. Gk voltak az elsőszámú hangadói a mun­kahelyi, közéleti problémáknak. Társadalmi munkáért sokakat tüntettek ki díszpolgári oklevéllel is. A szigorúan központi tervezés, a gazdálko­dási költségek meghatározottsága, az utasí- tásos rendszer sokszor útját állta a helyi erők kezdeményezésének. Ezért kell javítani, tökéletesíteni az irányítást, A nagyobb önál­lóság, a szervezettebb vállalati gazdálkodás most új ajtókat nyitott minden jószándékú, a realitásokkal számító újításnak, javaslat­nak. Talán a legszamléltetőbb példa az új kollektív szerződések tervezetének vitája. Ez érint minden bérből, fizetésből élő dolgozót. A Zománcipari Művek Salgótarjáni Gyár­egységében régóta élénk vita tárgya volt az, hogy nem kapott mindenki munkaruhát. A vállalat most kötelezte magát, hogy véget vet a sok nézeteltérésre okot adó állapotnak. El­látják most már a raktári dolgozókat, a mű­szakiakat is munkaruhával. Míg korábban 500—600 ezer forintót költöttek erre a célra, most az összeg egymillió forint fölé emelke­dett. AZ EREDMÉNY AZONBAN nem csupán az, hogy van mindenkinek ingyen ruhája, ha­nem az is, hogy a követelés érvényesülhetett. A vitában, a kommunisták aktivitása azért volt nagy, mert sok dolgozónak az érdekeit kellett Idfejezniök. Ha leegyszerűsítjük a té­mát, mondhatjuk azt, hogy rendeződött egy szociális ügy. De vajon csak ennyi? A vi­ta azt is megmutatta: az a javaslat is kedve­ző visszhangra találhat, amikor nemcsak a jogot kell érvényesíteni, hanem ha az üzem is többet vár a dolgozóktól. Ennek a jognak az elismerése nyilvánvalóan kedvezően hat majd a termelésre. , A kezdeményezés is kétoldalú: fontosnak tartjuk-e azt, aki ezzel előáll, s ha jót mond a társadalom számára, akkor mennyire kö­zeledünk hozzá őszintén és érdemben. Ha jó a stílus, állandó az igény, reális az alkalmaz­kodás a jobb, a racionálisabb iránt, mégi in­kább megnő a szerepe a kezdeményezésnek. Az előrelátó vezető, akinek most nagyobb felelősség nyomja a vállát, feltétlenül szá­mít környezetének, munkatársainak vélemé­nyére, leleményes elgondolásaira. Ez egy­ben intézkedéseinek helyes kontrollja, de lehetőség a tökéletesebb gyakorlat kialakí­tására is. Az Acélárugyárban úgy kezdték az esztendőt, hogy eiőbb megkérdezték a dol­gozók véleményét a tervekről. A hasznos észrevételeket aztán érvényesítették is. Ez a helyes gyakorlat, s erről lemondani a jövő­ben nem lehet. AZ A VEZETŐ, aki túl akarja tenni magát a demokrácián, nem tűr meg más véleményt — vagyis abból nem tud tanulságot, ötletet meríteni — elöbb-utóbb szembefordul a kol­lektívával, de a fejlődéssel, az összefogásból adódó erővel is. A kommunisták megnöve­kedett szerepe, amint ezt a IX. kongresszus is hangsúlyozta: közvetítsék a dolgozók köré­ben szerzett tapasztalatokat, s azt képviseljék a párt szervei előtt.' Ez a pártmunka szerves része más pártmunkával egyenlő értékű te­vékenység. Mivel a kommunisták ott találha­tók az élet minden küzdőterén, cselekvő ré­szesei valamennyi tevékenységnek, sok em­ber véleményét ismerhetik. Ennél fogva le­hetnek kezdeményezői, szószólói a jobbnak, az ésszerűbbnek. Van tehát mit tenni. A reform megvalósí­tása egyáltalán nem elhatározás dolga. Nem úgy Indult útjára, hogy elrendelték, beszélt és vitázott róla az egész ország. Ez szükség, a társadalom, az egyén érdeke, mert utat nyit a gazdasági törvények érvényesülésének. A törvényeket pedig tartósan nem tudomásul venni annyi, mint gátat vetni magunk elé, A pártmunka, a kommunisták kezdeményező készsége is akkor érvényesül kellőképpen, ha a megváltozó körülményekhez jól tudunk igazodni. A pártmunkának nincsenek mind­erre vonatkozó formulái, sokszor az élet, a helyzet dönti el, mit kell tenni, milyen mód­szereket alkalmazzunk. Ennek megválasztása is fokozottabb önállóságot, egyéni kezdemé­nyezőkészséget követel. KORÁNTSEM IGAZ tehát a kétkedőknek az a megjegyzése, hogy minden szó a gaz­dasági és a műszaki vezetőké. Igen, felelősen ők döntenek a termelési, a dolgozók érdekeit legjobban érintő kérdésekben. De ezek a dön­tések szinkronban vannak a párt politikájá­val. A végrehajtáshoz minden ember cselek­vő munkájára szükség van, a kommunisták önállóságára, felelősségére különösen. Gulyás Ernő A z elmúlt esztendő késő őszén Karancskesziben, az egyik pártalapsaer- vezetí taggyűlésen a bizalmi­ak bejelentették, hogy a tag- könyvcsere alkalmából be­szélgettek Nagy Sándornéval, aki azt mondta: nem kíván párttag maradni. A vezetők különösebben nem lepődtek meg, ismerték az asszony ügyét, már hosszabb ideje foglalkoztatta őket. Ilyen je­lentős fordulatra azonban nem számítottak. A tagok lepődtek meg... Kicsoda Nagy Sándomé? öregségbe fordult az élete, amely kemény munkával, a férjével örökös cívódásban, öt gyerek felnevelésével múlik el. Meggyötörte a sors. Hajlott a háta, arca barázdás, szemei fáradtak. Kint lakik a falu északi szélén, magányosan, ve­le öregedett házikójában, az erdő alatt, a völgyben. Régi szálak kötik a munkásmozga­lomhoz. —■ Az én apám gyakori la­kója volt a zalaegerszegi in­ternáló tábornak. Sokat visz- szaemlékezem, amikor jöttek érte és vitték. Én meg, ara­nyom már negyvenöttől párt­tag vagyok. Mennyit gyalogol­tam én innen a faluig ... Most már öreg vagyok és így tör­tént ... Hát mi történt? Tulajdon­képpen annyi, hogy ő nem ka­pott új párttagsági könyvecs­két. Kérdezem a vezetőket: miért? Rángatják a váltókat. Elterelik a szót ilyesformán: c/iz új köfujoeeske — Különös egy asszony. Járt a pártba is, a templomba is. — És ezt huszonhárom év után vetjük a szemére? Egy öregasszonynak, akinek nyu­galom és köszönet jár...? Erre azt mondják, nem ve­tik a szemére. Csak hát... Csak hát... Végül aztán Ju­hász József, a nyugdíjas párt­vezetőségi tag elveszti türel­mét. — Nincs csak hát... Az ön­kényeskedés, az ígérgetés .,. Ezzel megmondtam, mindent... Ez hámozható ki a párttit­károk, a vezetőségi tagok, a tanács < vezetőinek szavaiból. Csak hámozható, mert ők nem akarnak állást foglalni. Fa­luról van szó, baráti, rokoni szálak fonódnak össze. Meg­vallom, akiről szó lesz, a krónikásnak is barátja. Baksa Gyula, a csúcsvezetőségi tit­kár. Különös ember. Fáradhatat­lanul jön, megy, intézkedik. És tele jószándékkal. Ügy szoktuk erre mondani: az éle­tét is adja a pártért. De Gyu­lának egy nagy hibája van. Makacs, ígérget, és önkénye­sen, a vezetőség tudta nélkül intézkedik. Mintha tartana, hogy leszavazzák a megbeszé­léseken. így peuig utólag mondanak felette ítéletet. Sőt, ha tudják, hogy nem sok jó következik intézkedéséből, ak­kor szólnak neki. Hatásosabb utólag! És Gyula most már ideges, kapkod, hibát hibára halmoz... A legutóbbi időkben azon­ban a másik végletbe esik. Csak keveset mutatkozik a fa­luban. Elkerüli a szövetkeze­tét is, ahol máskor szívesen elbeszélgetett. Már a politikai munka irányítása is mintha átcsúszna a tanácshoz. Mint­ha... Nem jó, nem jó! Hiba van Karancskesziben. Pedig a me­gye jelentős nagyközsége és most olyan szépen ívelnek fel­felé a tsz-ben is, a községfej­lesztésben is. Vétek volna, ha ez a fejlődés személyi össze­ütközések miatt megtorpanna, vagy esetleg megromlana. Mert a történteknek ez lehet a következménye. Térjünk vissza azonban Nagy Sándoméhoz. öregasszony, in­kább magányosain él, mint a férjével. Az embert hónapo­kon keresztül alig látni, Leg­utóbb a lapuj tői kőbányában lakott egy szerszámos raktár­ban. A gyerekek is családot alapítottak. Egy lány maradt még otthon, de az is több ki­lométerrel távolabb dolgozik a falutól. Ritkán megy haza. Nagyné méltán érezheti el­hagyatottnak magát. Voltunk nála, s ezt mondta: — Aranyom, hát kihez for­duljak, ha nem a párthoz, ha támogatásra szorulok. Elment Baksa Gyulához, és megkérte, juttassanak neki né­hány forint szociális segélyt, mert nehezen él. És Gyula megígérte. Sőt, biztosra ígér­te, hogy adnak, De ez nem olyan egyszerű. Törvények szabályozzák, kinek adhatnak anyagi támogatást. A tanács vb ülésén kimutatták, hogy Nagynénál sokkal rászorultab- bak is élnek a faluban, akik­nek a szűkös anyagi körülmé­nyek miatt nem tudnak se­gélyt adni. A csúcstl tkár számára ez nagyon kellemetlen volt. Jó­szándékkal egy régi, öregkor­ba fordult párttagnak ígéretet tett és nem teljesítheti. Ke­rülte az öregasszonyt, aki viszont nagyon várta a vá­laszt, amit aztán a tanácstól kapott meg. Ilyen feszült helyzetben kerültek ki a fa­luszélre Mari nénihez a bi­zalmiak, hogy a tagkönyvcse- réhez felírják az adatokat. Ma­ri néni bevallja: — Aranyom, én olyan mér­ges voltam, hogy azt mond­tam nekik: engem hagyjatok. Ha dologról van szó, akkor kellek, segítséget pedig sen­kitől sem kapok. Megingatták a hitem... A bizalmiak dolgavégezetle- nül mentek el, és Nagynevűi többé senki sem törődött. A tanácson bizonyították, hogy a csúcstitkár meggondolatlan ígéreteket tett. És sajnos iga­zuk volt. Baksa pedig, miután néhány kudarc már érte, nem vitatkozott. Szerette volna meg nem történtté tenni az egészet. De Mari nénitől nem lehetett olyan egyszerűen meg­szabadulni. Felkereste őt: — Titkár elvtárs, Gyulánk, mondd meg nekem, aranyom, hát akkor számítotok rám, vagy mehetek Mari néni arra gondolt, hogy mint régi párttag, meg­kapja-e, a hosszú évtizedek alatt végzett pártmunka után, véleménye szerint, jogos se­gélyt. Talán örökké tisztázat­lan marad, mert senki sem akar emlékezni rá, tanúk sem állíthatók, Mari néni sem em­lékszik pontosain. — Nem tudom, édes fiam. Nem emlékszem kicsoda, de azt mondták, már nem fon­tos a párt, kiléphetek ... V égűi is Mari néni nem lépett ki. Megértette, hogy mi is az a szoci­ális segély, és kiket illet. Ka­rácsony eiőttől az ember is otthon van, s a gyerekek is nyújtanak neki anyagi támo­gatást A legutóbbi taggyűlé­sen bejelentették, hogy Nagy Sándorné rövidesen megkapj:' az új könyvet... öregségére vissza kell adr; a hitét is. És ezt. annak ke: megtenni, aki megingatta ... Bobál Gytila á

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents