Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-10 / 292. szám
1967. december 10.; vasárnap nőgrád <> Földes Mihály Ahol a Dnyeszterrise Gonda Zoltán: Szabadság TAMÁS MENYHÉRT: GÖRÖGORSZÁG Bár nem láttam köveid káprázatát, kisebesedett, konok tested, mint dőlnek hanyatt rajtad az ájult ciprusiák, mini vörösük a sírástól éjszakáid szeme, ütődnek szikláidhoz a meggyötört emberarcok, mint hal meg mindennap vállaidon a virradat, fuldoklik homlokodon a sárral bekent értelem, vérzik melled a könyörületet nem ismerő fegyverektől, retteg iszonyú szakadékaid fölött az ég. ...Nem láttalak, aggódó képzeletem visz hozzád, egyesít partjaid nyugtalanságával, hol kötözött lábbal is szirtakit lejt fiad, Zorba; kötözött lábbal is tánc a a tánc, homokba zuhant tündöklés az önkívület, kötözött lábbal is tánc a tánc — kíséretül a mélység ritmusát zúyja a tenger és szabadságából megtért hullámaival mossa sebeidet. AZON a frontszakaszon, amelyén a szemben álló seregeket a Zbrucz, választotta el. hosszabb ideje viszonylagos nyugalom uralkodott. Különösen abban a szögletben, ahol a Dnyeszter magába fogadta a Zbrucz agyagos, zavaros, gyorsan csacsogó vizét. Persze, a helyi csatározások egészen nem szüneteltek sem nyár végén, sem ősszel, de inkább csak a tüzérek „piszkálták” egymást Fekete Balázs öreg honvéd szerint „ha köll, ha nem kölF. Nemsokára aztán igazán nagy lett a csend. Megjöttek a fagyok, a nagy sáros mezők megráncosodtak a hidegtől és reggelenként zúzmara ülte meg a bakák bajuszát a mellvérten, a figyelőállásban, a padkán. Égbekiáltóan szomorúak tudtak lenni ezek a ködös, fagyos reggelek a közeli község szívet tépő romjai felett. Fekete Balázs a 72-eseknél — csak a jó ég tudja, miképpen került oda alföldi parasztember létére a hegyiek közé — súlyos kedéllyel szemlélődött a világban. Oly nagyon kikezdte már a bánat „a nyüves dög háború miatt”, amit bajos leírni, mert vannak bizonyos betegségei a léleknek, amikre nincsen-'- értelmes szavak. „Haza kéne már menni” — gondolta Fekete Balázs — „mert még egy telet nehezen bírna már ki a kurafi test az árokban. Odahaza meg végképpen elbitangol minden ...” Ilyen hangulatban tengett- lengett azon az éjszakán, amikor túlnan, a futóárokban, nagy vidám hejehuja kerekedett. Alig egy kőhaj ításnyira húzódott az oroszok árka, innen a Zbruczon még csak nagyon éles fül sem kellett a neszek meghallására. Fekete Balázs fülelt, hümmögött, csó- válgatta a fejét, s mi tagadás — erősen böködte a kíváncsiság megtudni, ugyan mitől van a „muszkáknak” olyan éktelen jókedvük? Azt mondta a komájának, a mellette őrködő Vas Péternek: — Hallod-e, ezek vutkit kaptak. — Fene a jó dolgukat. — Roham előtt szokott megesni az ilyesmi. — Akkor nyi lógassuk csak a szemünket. BIZONY erősen nyitogattak. Abban igazuk volt, hogy minden roham előtt pálinka járt a harcosoknak. Ez a szokás dívott mindkét oldalon. De azért a rohamokat tüzérségi „hecce- lődések” szokták megelőzni, erről pedig szó sem volt ekkor. Mi történhetett odaát, mit jelent a nagy vidám zsivaj, ej, csak virradna már meg. Megvirradt. Amikor a két vitézt leváltották, reggel, erős köd gomoly- gott által a Dnyeszter fekete vizén Bukovina felé. Az árokban mindenki tudott már az oroszok „lakodalmáéról, csak az okát nem értették. Barna Miska, a zászlóalj-törzs ordo- nánca sokat sejtetően suttogta a század írnokának: — Valami van ... — De micsoda? — Nagyon titkolóznak a tiszt urak ... — Nem lehet kiszimatolni semmit? — Az égvilágon semmit. Csak egy bizonyos: pálinkaosztás lesz früstökre. Valóban, némi vizes rum kerül hamarosan a kulacsok fenekére, nem sok, sőt módfelett kevés. Némelyik harcos egyetlen löttyintéssel lezúdította a torkán. Fekete Balázs nem sietett a művelettel, hozzá sem érintette a száját a porcióhoz. Inkább a túlnan levő titok birizgálta. Valami nagy dolog történhetett odaát. Múlt az idő, déltájban felszállt a köd s hiábavalónak bizonyult a sok találgatás, a titok megmaradt titoknak. Egyszercsak felbukkant az orosz sáncokból egy kucsmás fej és szilajon ordít: „Zbrosk- dzrac!” Ilyesvalaminek hallotta Fekete Balázs a sok szót. Megmosolyogta, de azért az illem kedvéért átkiáltott a cimborának: — Mi a bajod? No erre aztán megindult a kedélyes „párbeszéd”. Onnan ide szaporán a sok „Zbrosk- dzrac”, innen meg oda „Vakapád, vakanyád”. A kucsmás elunta a süket tereferét, kiugrott az árokból és a sánc tetejéről erősen, hadonászva integetett. Se puskát, se gránátot, semmiféle gyilkos szerszá mot nem észlelhetett nála a figylő szem. Ellenben lekapta nagy bozontos hajáról a kucsmát és lóbálta. INTEGETETT egyre és lelépett a sáncról. Ekkor aztán, bizony nehéz lenne megmondani miért, mintha parancsot kapott volna rá, kiugrott a senki földjére Fekete Balázs is. A kucsmás jött errefelé, Fekete Balázs ment arrafelé és a két árokvonulat közepén találkoztak. A kucsmás keresztbefonta a két karját a mellén, hajlongott, Fekete Balázs meg tisztelgett neki, mintha feljebbvalója lenne. Egyidejűleg mindkét ároksor mentén megtelt fejekkel a vonal: magyar fejekkel itt, oroszokkal ott. Nevetett a sok hadfi, tetszett nekik az „óriási cirkusz”, úgy lászott néhány percre szétsza- kadozik a kolera-unalom mel- letnyomó köde. Fekete Balázs megnézte a kucsmást. Időses. Csupa szőr és ránc. Telebarázdálták a gondok az arcát. Kék a szeme. Csillog, vidámnak látszik, de a mélyén mintha ott lappan- gana az 1914 óta felgyülemlett teméntelen baj és bánat. És a kucsmás szintén megnézte a magyart. Időses. Fekete a szeme. Zúzmarás még mindig a bajsza. Borostás. És mély gödrök lepik az arcát mindenütt. A nehéz élet nyomai. Ekkor az orosz előkapta a kulacsát, húzott belőle egy keveset és odaadta Fekete Balázsnak. — Mir! — mondta neki. — Én aztat nem tudom, testvér, — felelt rá a magyar — de ha már megkínálsz, isten neki. IVOTT. S ezzel a kulacs ki is ürült. A másik ekkor előkotort egy fényképet. Nyilván a felesége, meg az öt gyereke volt rajta. Fekete Balázs is elővette az ő fényképét, amin ugyancsak a feleség és öt gyerek szorongott egymás mellett. Bólogatott az orosz, bólogatott a magyar. Kölcsönösen megkínálták egymást cigarettával, szaporán társalogtak — egy szavát sem értve egymásnak. De az orosz egyre azt hajtogatta: „Mir! Mir! Mir!” Fekete Balázs a szót nem értette, de a széles, szíves mosolyt látta és jót húzva a saját kulacsából, a maradékot oda adta a másiknak. — Te Balázs, hallod-e. — ordított Vas Péter — mit lefetyel az a „muszka”? Fekete Balázs visszaordított! — Folyton azt hajtogatja „mir, mir, mir” — a jó fene tudja mit akar vele! Csakhogy erre nyomban megszólalt a Jaszkóka, Burák és Topa, a három szlovák katona. Hol szlovákul, hol oroszul, hol magyarul kiáltoztak: „Béke! Béke! Béke!” Pillanatok' alatt felbomlott minden rend. Innen és onnan kitódultak a katonák az árok elé, el- özönlötték á senki földjét és egyszeriben mindenki megértett mindent. — Kitört a béke! — ordította Fekete Balázs. — Ez volt hát a titok! ÉS MEGÖLELTE az ötgyermekes oroszt, aki visszaölelte az ötgyerekes magyart. Minden egyebet elvégeztek a tolmácsok, és ezen a napon, 1917 novemberében, néhány nappal a bizonyos pétervári események után, egészen váratlanul — kisütött a téli nap a Dnyeszter és a Zbrucz találkahelyén. Magyarul énekelt a magyar, oroszul az orosz és megkezdődött a nagy barátkozás. Fekete Balázs megértette, most mái nem lehet nagyon messze aa idő, amikor hazatérhet a falujába. Nagy melegség öntötte el a szívét s csak ennyit tudott mondani a kucsmásnak: — Az isten áldjon meg benneteket, testvér... SM ostanság divatban van- nak a köd-mesék. Nem túlságosan változatosak. A népi alapmotívum mindegyiküknél azonos. Körülbelül így hangzik. „Olyan nagy köd volt reggel mifelénk, hogy a villamosvezető minden tizedik méternél leszállt a kocsiról, meggyőződni arról, hogy a sínen vagyunk-e még. Hát ezért késtem el.” Köd-történetünk főhőse legényember, jó alvó és egy rossz ébresztőóra tulajdonosa. Aznap reggel ő is elkésett, és az egész felelősséget a ködre tolta. A köd pedig alattomos, bosszúálló. A mi köd-lovagunk régóta csapta a szelet egyik kartársnőjének, a törékeny alakú. bűbájos elvált asszonykának. A kitartó ostromnak végre esti találka lett az eredménye. Öt órától ‘este kilencig még szabad volt a fiú. Beült tehát a presszóba fe- ketézni, és innen — mivel messze lakik -- elugrott a közeli barátjához borotválkozni. Még egy órácskája maradt. Hajdunka István Köd Autóbusszal kikocsizott a város túlsó végén levő mozihoz, és váltott másnapra két jegyet. Az ember gondoljon a jövőre is. Utána vissza a találkozó színhelyére. A jó vacsora, jó bor, szép szavak, muzsika, heves ostrom, megtette a hatását. Még tizenegy óra sem volt, amikor taxi kanyarodott a vendéglő elé és a fiú, olyan hangon, amely elárulta, hogy még maga sem hiszi egészen, a vezető fülébe rebegte lakásának címét. Érdekes, hogy ekkor még nem volt köd. Az autó zavartalanul robogott a városon keresztül. A sofőr számolatlanul kapta a bankókat — ilyenkor minden késedelem, amely a lendületet megtöri, veszélyes — és sietve fel, az első emeletre. A lovag már a lépcsőn a zsebébe nyúlt, aztán a másikba, harmadikba. Az aszszonyka arcán még o könnyelmű pillanat réveteg mosolya derengett. Ha már becsukódik az ajtó, minden továbbiért a felelősség a férfira hárul. A férfi pedig sápadozott. Kutatott. Először türelmetlenül, kapkodva, később módszeresen, lassan. Hiába. A lakáskulcsot sehol sem találta. Szörnyű szemmel nézett a szépséges nőre. — Bocsánat, egy perc — hörögte és rohant le a házfelügyelőhöz. Kétségbeesetten dörörábölt az ajtón, és kapkodva, lihegve adta elő a tragédiát: elvesztette a lakáskulcsot. Amaz csak a vállát vonta. — Meg kell keresni — adta a bölcs tanácsot. — Wertheimzár, ezen a sperhakni nem segít. — A lovag eszelősen kifutott az utcára. Akkorra már leszállt a köd. Sűrű, tejfehér, fojtogató. Se taxi, se villamos, se semmi. Futott. Először autóbuszt kapott. Vissza a találkahelyre, ahonnan taxival tovább. Lassan imbolygott a kocsi a homályba borult városon át, a vendéglőből a barát lakásáig, s onnan a mozihoz. Éjfél után egy óra volt, amikor álmosan kicsoszogott a hivatal éjjeli portása, és hosszas magyarázkodás után felkísérte a magából kikelt embert a szobájába. A kulcs ott hevert az íróasztalán, a hamutartó és a naptár között. Amikor újra kijutott az utcára, a köd még sűrűbb lett és a kocsi órája csaknem elérte a háromszáz forintot. A kapus adott két darab százast kölcsön, kifizette az autót és gyalogosan, komoran elindult á másfél órás útnak. Azt, hogy meddig várt reá az asszony, soha sem fogja megtudni. Annyi bizonyos, hogy fél háromkor már nem volt az ajtó előtt. A történet többi részét sűrű köd borítja. /4 z esetnek több tanulsá- ga is van. Az első: ne késs el a munkahelyedről. A második: ha elkésel, ne kend másra. A harmadik és legfontosabb: vigyázzunk jobban a lakáskulcsunkra! Veress Géza: Vizhordó nő
