Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-17 / 298. szám
W06R Ä r» R ,(5R7. December 17., vasárnap Szol a »ki lalván Nagy hegyek lebegnek... — Nézze, kérem — kezdte körülményesen — mi nem akarunk beleszólni senki dolgába, de intézményünk luxusszálló, s nekünk kötelességünk, hogy vigyázzunk a hírnevére. Azt a legcsekélyebbel sem szabad senkinek se befeketíteni. tópart hajnalban a legszebb. Vastag párata- ,.aró simul a vízre, s a vörösen elóbúvó napkorong szinte kilátástalannak tűnő küzdelmet vív minden négyzetméternyi területért. A sugarak lassan hatolnak át a tömény párafelhőn. Borzolódik a ködtömeg, úgy tűnik: a következő percben háborgásba csap át. mintha vihar készülne. A bárt még nyitva tartják. Az utolsó, a legelszántabb vendégek italért, zenéért viaskodnak. Szaggatott vita szűrődik át a vastag függönyökön, s a fáradt zenészek erőlködése is inkább kényszerűségnek hat mint zenének. Odabent semmit sem tudnak a tópart hajnali szépségéről, s nem is sejtik: hogyan vált' . fel az éjszakát a nappal, miként cserél helyet a világos a sötéttel. A virradat szépségeit csak a nappalosok ismerik. Közül jik is leginkább Márk, aki ilyenkor indul el kőrútjára. Kiballag a mólóra, méregeti a túlpart ködbevesző hegyeit, s amíg a szeme küzd a hajnal nehéz párájával, úgy látja: nem állnak. hanem lebegnek a hegyek. Rosszul emlékezik már Arany vers/ a, s a gyengülő memória miatt önkényesen átformálja: Nagv hegyek lebegnek ködtenger vizében — morzsolgatja magában a kuszán összeállt szavakat, s tétován becsülge- ti: milyen mély lehet lába előtt a víz. Aztán indul tovább. Kimegy a fenyők alá, körüljárja a telepet, s hat órára pontosan a szekrénye előtt áll. Tizeryegy éve csinálja ezt minden reggel, s a mostani séf azt mondja, aki gyanakszik az órájára. az nyugodtan igazíthatja Márk érkezéséhez. — Idegesítően pontos a kolléga — mondogatta az elején, ám amikor többször csak megrovó tekintet volt a válasz, nem kísérletezett tovább. Olyannak fogadta el Márkot amilyen. „Eggyel kevesebb, akivel kínlódnom kell” — vélte magában. Aztán tovább: „A lényeges, hogy a vendégek ne panaszkodjanak”. S a vendégek sosem panaszkodtak. Illetve egyszer került egy újvilág: gazdag, aki méltatlankodót* — Mégiscsak rémítő, kérem — panaszolta leforrázva, — hogy Márk nem fogadja el amit az ember adni akar. Elvégre honfitársak voltunk, s nincs abban semmi kivetnivaló, hogy honorálni akarom a szolgálatait... A főnök bocsánatkérések közepette hajlongott, s ígérte: feltétlenül intézkedik, mert valóban furcsállható ez az eljárás. Aztán elment a vendég, s a séf nem szólt egy szót sem Márknak. Még példaként sem hozta fel. pedig kellett volna néha. főként amikor a főszezon elején csapatostól érkeztek az új pincérek, akik kitűnő vadász- területet véltek találni a tóparti évadban. Ők aztán nem voltak szemérmesek. Fizetésnél a visszaadást a nagyiával kezdték, hátha az apróról teljesen elfeledkezik a vendég, vagy számolás közben elunja a várakozást s azt mondja: „ne kínlódjunk azokkal a fagarasokkal.” Margó is egy szezonkezdeti turnussal jött. Mindössze egy kis fekete táska volt a kezében. amikor belépett a hallba. Márk akkor turnusvezető volt, az ő gondja közé tartozott az újak fogadása, elhelyezése, beállítása. Gépiesen, -rutinnal végezte a munkáját, fejből sorolta az összes követésre váró rendelkezéseket. Margónál azonban elakadt. Amikor az ő tennivalóit kellett volna ismertetnie, kicsit meghökkenten nézett rá: kicsinek, gyengének, fiatalnak találta. — Kétéves gyakorlatom van — vonta fel a vállát a lény, s bosszús fintorba szaladt az orra.. — Nem most látok először luxusszállót, elhiheti... A hang élessége meglepte Márkot. Vissza akart vágni, de inkább hallgatott, mert a többiek kuncogtak a háta mögött. Másnap reggel nem akadt idő arra, hogy beszéljenek egymással, mert jöttek a vendégek csapatostól. Alig győzték a munkát. Száz személyt, ezer kívánságot kell egy nagy vendégj árás idején kielégíteni. Ki törődik ilyenkor azzal, hogy mi van a másikkal? Van a szálló alagsorában egy közepes nagyságú helyiség. Az óriási épületkolosszushoz képest parányi lyuk csupán. Itt szokták megrendezni mindig a szezonnyitót annak a turnusnak, amelyik nincs éppen szolgálatban. Ezen az ismerkedésen találkoztak ismét. — Maga mindig ennyire mogorva szokott lenni tisztelt séf úr? — szegezte Márknak a kérdést Margó. — Nem gondolja, hogy a sündisznó... Márk összehúzott szemmel mérte végig, s a lány úgy érezte: ez az ember gép. akinek nincsenek érzései. Esze csak azért van, hogy ne tévedjen a számolásnál, s a szíve is csupán vérszűrő. Az ünnepség után azonban mégis Márkkal kísértette magát haza. s hajnalban a tópartra is együtt mentek. Márk sose járt még azelőtt a víz mellett. Unalmasnak, egyhangúnak találta. Most azonban egészen átmelegedett, ahogy Margó bemutatta az ébredő tavat. — Ugye olyan, akár egy szépen iniciált képeskönyv? A hegyek lebegnek a harmatfüggönyben, s az elmosódó kontúrok romantikussá teszik az egészet. Márk csak bámult, kitágult szemmel követte a lány mutogató ujjait, s igyekezett felfogni mindazt, amit a lány szépnek mondott. Másnap hajnalban már tudta azt az Aranyverssort Is. Ü gy éltek egymás mellett a szezon idején, ahogy a természetes életmód meghatározza két ember napjait. Nem kérdeztek egymástól túl sokat, mert mi értelmük van a kérdéseknek. Márk úgy fogadta Margót, mint az ajándékot szokták. Vigyázott rá, s legszívesebben otthon tartotta volna. — Az nem nekem való — vitatkozott a lány —, semmi kedvem itthon megsavanyod- ni. Különben is kell a pénz, hiszen egy fia bútorunk se, meg aztán örökké albérletben nem lakhatunk. Ne felejtsd el, nem vagy már húszéves. Márk egyáltalán nem is gondolt arra, hogy korkülönbség van köztük. Ha mégis erre terelődött a gondolata, csak legyintett: nem lehet akadály egy ilyen csekélység. Jól benne jártak a szezonban, amikor az irodára hívatták. Az igazgató le sem ültette. Márk teljesen leforrázva tá- molygott ki az Irodából. Még azt sem hallotta, hogy a titkárnő gúnyos megjegyzést súgott egy nő fülébe. Arra se nagyon figyeít amit Margó mondott, csak nézte az élesen gesz-, tikuláló lányt, s valahonnan messziről hallotta a szavait — Ha kirúg, odébb állsz. A te gyakorlatodat mindenütt megbecsülik, csak te gyáva vagy, meg azt hiszed, ha befogod a szádat, bölcs maradsz. — Ne verd az osztalt — riadt fel Márk —, azzal semmire se megyünk, csak zajt csinálsz vele, s az egészhez senkinek semmi köze. Fáradtan simította végig a homlokát, s miközben elhúzta a kezét, váratlanul visszacsendült Margó korábbi megjegyzése: „Ne felejtsd el, nem vagy már húszéves.” Akkor éjjel, hogy könnyebben tel jen az idő átvállalta az éjszakás turnus vezetését, s hajnalban a szállóból Indult a tópartra. A kialvatlanságtól véres volt a szeme, s fáradtan fi- gyelgette a vizet, a lassan oszladozó párafüggönyt, a túlsó parton lebegő hegyeket. Haza már kipihenten érkezett, megnyugodtak az idegei. Akkor se változott a nyugalma, amikor az asztalon megtalálta a levelet. „Ne haragudj, öreg vagy hozzám. Az elején azt hittem, legalább egy szezonban jól érzem magam veled, de úgy látom, te már csak azt az ostoba tavat tudod bámulni...” Nem olvasta tovább, összegyűrte, zsebrevágta, megkereste az altatót s lefeküdt. Félig aludt már, amikor elvonult előtte ez a szezon. Látta a párával takaródzó tavat, a minden négyzetméterért megküzdő napsugarakat, a túlparton lebegő nagy hegyeket. Margót azonban hiába kereste a képek között: eltűnt, szétfoszlott M árk nem készített magának mérleget Margóról s magáról. Hajnalban, mielőtt munkába megy mindig ott van a tóparton, mert a víz, a ködpárával viaskodó vörös sugarak, s a túlsó parton lebegő nagv hegyek — ilyenkor a legszebbek. Beatrix mosolya (Koppány György felvételei BÉNYEI JÓZSEF: Hűség En itt akarok megpihenni, ahol a por felszáll a fákig s az elnyújtózott föld felett szabadszívű szél dudorászik. Nem látszanak a vén hegyek sem, a föld az éggel összeolvad s ha fejed szép füvekre dől a mélyben vizek dorombolnak. Itt hosszú útja van a Napnak, és éjszakánként több a csillag és édes akácgyökerek fonnak rácsot az álmaimnak. Lakos György A KARRIER KERESEM a faluban Fónagy Kese Miskát, ifjúkori pajtásomat, aki évek óta a tsz-ben hasznosította agronó- tnusi képzettségét. — Nincs már itt — mereszti rám csodálkozó, nagy fekete szemét az adminisztrátorlány. — Hát nem tudja? — Mi történt vele? — Feltört. Elvitték az ipari minisztériumba főelőadónak. — Mit ért 6 az iparhoz? — Ott is a szakmájában dolgozik. ő gondoskodik az ipartelepítésre igénybe vett termőföldek átmeneti hasznosításáról. Ügy hangzik ez, mint egy ross—l sikerült ugratás. Az első " '''inaiban megsejti az ember hogy nem más ez, mint egy életrevaló irodista lány rosszul sikerült élcelődése. — Most már valóban mondja meg, hol találom! — mondom ellentmondást nem tűrő hangon. — Látom, nem hiszi — von vállat a lány — Pedig így van. Kapott egy szép, új lakást. duplájára emelték a fizetését. Hivatali taxin járja az országot... A biztonság kedvéért megkérdezem a főkönyvelőt is. akinek semmi hajlama nincs a tr*,A''oz. ellenben nagy baráti> — irodalomnak. — "ay bizony — erőskö- dik ő is. — Az Értől indult el és befutott o szent, nagy Óceánba Most már azt kutatom, mivel érdemelte ki Miska komám ezt a váratlan megtiszteltetést. Bárhogyan i* erőlködöm azonban, nem találok benni semmi rendkívülit. Olyan mint a többi ember. Reggel szívesen fölhörpint egy féldecit az illetmény-pálinkából, de a fizetését rendesen hazaadja. A gyerekei szépen öltöznek, a felesége kitűnően főzi a kolbászos bablevest, ő pedig kedvtelve beszél a nőkről, szeme köny- nyen fennakad a formásán csinos lányokon, de eszébe nem jutna megcsalni a feleségét. A munkáját tisztességesen elvégzi, de nincsenek nagyvonalú elképzelései és örömmel veszi, ha akad végre egy szabad estéje, amikor az új bisztróban elővehefik az ördög bibliáját. Mert amíg a család a tévét nézi, addig ő jobban elszórakozik a negy- venszáz-ulti mellett. Egyszer játszottam már vele, s akkor nevetve élcelődött, hogy „itt változatosabb a műsor, mint a televízióban”. Ámbár játékmodorában nem fedeztem fel különös képzelő erőt, és törekvést a változatosságra. Nemcsak életmódja, hanem külső megjelenése is mindennemű cicoma és feltűnés nélkül való. Amióta újból felfedeztük egymást jóformán mindig ugi/anabban a kopottas, szürke kanná r-ruhában láttam. Tfisnfívésü, hízásra hajlamos, középkorú és középszerű ember. Nincsen azon bizonyisten semmi rendkívüli! Hacsak... Hacsak a bajusza nem. MERT, HA a külsejére nem is ad különösen sokat az én Fónagy Kese Miska barátom, de orra alatti bozontos ékességére nagyon büszke. Olyan intenzív gondossággal nevelte ki hetykén két felé ágazó, sűrű, fekete bajuszát, mint főkertész a filodendront. Időt és fáradságot nem kiméivé nyesegette fölösleges hajtásait, és sajátos esztétikai érzékkel kifundált egy olyan átmeneti alakzatot, mely érvényesülni hagyja oajuszának ritkadús növését, de egyidejűleg mesterségesen karcsúsít is rajta. Olyanná sikerült formálnia, mint a porszívógépen a ke- fés fej. Csak hát a karrierhez nem kefebajusz kell, hanem egészen más. A karrierizmus kapitalizmusból örökölt őstörténetéből nagyon jól tudjuk, hogy a gyors érvényesülésnek ezerszerte beváltabb eszköze a hosszú, csahos vagy érdes nyelv, a könyök, n kebel és a lágyék. de még a hajlékony gerinc is, mintsem a bajusz. A történelem is ismer olyan esetet, hogy bajuszos ember nagy karriert futott be, de egyáltalán nem az orrtövében díszlö szörpa- macs miatt. DEHAT akkor ki és hogyan figyelt fel rá? — Nem tudok róla, hogy befolyásos rokonai lennének — elmélkedem az időközben előkerült tsz-elnökkel — Nekem csak elmondta volna... — Még Pest közelében sincs rokona — mondja az elnök. — Egyébként is ő vitte eddig a családjából a legtöbbre. A rokonok ót tartják befolyásos, embernek.. — Valami női kaland? — incselkedik az ördög velem, mert múltból hozott csöke- vényként az efféle romantikus karriereket nehezen képzelem el gyümölcsöző kapcso. lat nélkül. — Nem érdeklik a nők. Meg hát talán nem is befolyásosak nálunk az asszony félék... — Nem értem... Az elnök érces hangján akkorát kacag, hogy az asztalon álló pohárban még percek múlva ts mozog a víz. — Ne törje a fejét. Megmondom. Az egészet a bajuszának köszönheti... — Itt ma mindenki tréfál. — Higgye el, hogy nem viccelek. Annak a feltűnően nagy fekete bajuszának. S EGYSZERIBEN ‘ kidomborodik a szocialista karrier képe és én szégyenkezve hajtom le fejemet. Hiszen nekem is eszembe juthatott volna, hogy szocialista alapokon a karrier is más! Történt pedig, hogy az ipari minisztérium nagyfontosságú gyártelepítés érdekében ki akart hasítani egy széles és hosszú szeletet a szövetkezet szántóföldjéből. A tsz óvást emelt a szándék ellen, panaszával a megyéhez fordult, a megye pedig a szakminisztériumhoz. Megindult hát a kötélhúzás a minisztériumok és a tervhivatal között, miközben telt-múlt az idő, olyany- nyira, hogy már egy jelentős ipari beruházás sorsa forgott kockán. EGY NAPON távirat érkezett a tsz-irodára. Az ipari minisztériumból küldték, hogy még aznap meg érkeznek újabb személyes tárgyalásra. Csakhogy a tsz-el- nöknek ugyanakkor megyei tanácsülésre kellett mennie, ahol mélyenszántó ügyek szerepeltek a napirenden. — Miska! — fordult az elnök az agronőmushoz — Várd meg itt az elvtársakat! De nehogy engedj! Azt a nyolc aranykoronás jó földet nem adjuk. Ellenben, ha nekik megfelel, a savanyú Király-rétből kiszakíthatnak akármennyit. Nagy, fekete Mercédeszen érkeztek meg a minisztériumi emberek és Miska barátommal együtt a helyszínre hajtattak. ő ott aztán hősiesen küzdött, mint az oroszlán. Tökéletesen eleget tett az elnöki utasításnak. Végül is meg kellett elégedniük a minisztériumiaknak a savanyú réttel. Fónagy Kese Mihály barátom csak a búcsúzásnál tudta meg, hogy a küldöttséget maga a miniszter vezette, és ö a miniszternek vágta a szemébe: — Az országnak búsa >s kell, nemcsak gyár! Ha ezt nem tudják, arról én nem tehetek! S HAZAFELÉ a miniszter egész úton azon elmélkedett, hogy olyan emberekre lenne sokra szükség az or*“ágban, mint az a bajuszos Az ismeri a hivatását! S amikor szóba került, hogy a minisztérium kezelésében levő még beépítetlen földterületek hasznosítása érdekében agrár-főelőadót kellene alkalmazni a miniszter határozottan ”dta ki az utasítást titkárának. — Kerítsék elő azt a nagy- bajuszos agronómust a föld alól is!
