Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-02 / 259. szám
4 NiGftÄD 1967. november 2.. csütörtök Döntés Baglyasalján 1929. november 2-án 1200 bányász lépett sztrájkba A Karancson át, Losoncra érkeztek 1928 márciusában éjszaka: Pothornik József, az illegális KMP salgótarjáni kerületi pártbizottságának tagja és kommunista bányásztársai, Kakuk József, Eppich Ede, Hován József, Turgos Árpád, Miskei Sándor, Kupka János és Sulyok András. Az egykori losonci orvos, dr. Herz Sándor, a Kommunisták Csehszlovákiai Pártjának tagja, a csehszlovák törvényhozás szenátora lakásán a KMP Külföldi Bizottságának tagjai, Kun Béla, Révai József és Orosz Nándor fogadta őket. A határon túl tartott illegális bányászkonferencián végül is úgy döntöttek, hogy a nógrádiak segítséget nyújtanak az ország többi bányavidékének az osztályharcos szervezkedés megerősítéséhez. Az illegális 'munka céljaként határozták meg többi között azt is, hogy országos méretű osztályharcos fellépést készítenek elő és a munkásság követeléseinek fórumává teszik a bányászszakszervezet következő kongresszusát. A későbbi események azonban úgy alakultak, hogy Bag- lyasalja lett az országos méretű osztályharc „fóruma”. Másfél évvel a losonci konferencia után, s közvetlenül az emlékezetes nagy világgazdasági túltermelési válság kirobbanásakor már szinte elviselhetetlenné lett a Salgótarján környéki bányászok élete. A bányászok soha nem tudták, hogy mennyiért dolgoznak. A szakmány-skála hónapról hónapra összébbszorult, s ennek következtében a kereset tovább csökkent. A lövéspótlékot 41 fillérről, 23 fillérre redukálták, s mint ahogy a Népszava 1929. november 6-i száma közölte, különösen kibírhatatlan körülmények között éltek a Rau-akna bányászai. Nekik 6—10 kilométert kellett gyalogolni a munkahely eléréséig. Súlyosbította a helyzetet az 1929. január 1-től életbe léptetett öregségi és rokkantsági biztosításról szóló törvény, amely szerint a biztosítás költségeinek mindössze 11 százaléka terhelte az államot. A korabeli számítások szerint 30—35 százalékkal növelte ez a törvény a munkások lét- fenntartási költségeit. 1929-ben az átlagos kereset 4 pengő 50 fillér volt a salgótarjáni bányákban, ezen belül azonban a csillések mindössze 1,60—1,80 pengőt kerestek műszakonként, a vájárok sem kaptak többet napi 2,30— 2,50 pengőnél. Ez a szakmány- bér rendkívül alacsonynak számított az 1929. évi országos 120 pengő körüli ipari munkás havi átlagkeresethez képest, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a bányászok többsége csak 15—20 műszakot dolgozhatott havonta. Találóan idézte a Népszava a salgótarjáni bányászok elkeseredését: „Ma már nem a bányában szerzett keresetből, hanem a kereskedők jószívűségéből tartják el magukat.” Növelte a bányászság helyzetének rosszabbodását a saját érdekvédelmi szervei, különösen a szakszervezetek ellen fokozódó terror, csendőrzaklatás és a baloldali vezetők üldözése. Ezek és a hozzájuk hasonló körülmények megszüntetéséért hívtak harcba a Kommunisták Magyar- országi Pártja Külföldi Bizottsága képviselőinek és a nógrádi bányászok kommunista vezetőinek Losoncon tartott konferenciáján elfogadott határozatok. A losonci konferencia után a nógrádihoz hasonlóan az ország más szénmedencéiben is kiépültek, megerősödtek a KMP illegális szervezetei. Kezdeményezésükre 1929 októberének közepén a szénmedencék aknaközi bizottságai memorandumban kérték az illetékes bányaigazgatóságtól a 15 százalékos béremelést, az emberi méltóságot durván sértő helyi megtorlások beszüntetését. Miután az igazgatóságok a bányászok jogos kérelmeit elutasították, az aknaközi bizottságok erélyesen követeltek, hogy a bányászszakszervezet november 2-ára összehívott rendkívüli közgyűlése, eiső napirendi pontként tárgyalja az országos bányászsztrájk ügyét. A közgyűlés a sztrájk mellett határozott. A magyar munkásmozgalom történetéből és az akkori feljegyzésekből ismert, hogy Peyer nem tudta megakadályozni az „első fordulót”. A küldöttek nagy többsége a sztrájk mellett szavazott. Emiatt Peyer az ebédszünetben a rendőrség segítségét kérte. Délután rendőri különítmény jelent meg a közgyűlés emelvényén, s a fasiszta burzsoá- hatalom fegyveres védelme alatt Peyer éles bírálat alá vette a délelőtti határozatot. A kirohanások, a rendőri fenyegetések nem maradtak hatás nélkül. A sztrájk fölötti második szavazásnál négy szavazati többséggel elvetették a délelőtt elfogadott határozatot. Peyer második fordulója azonban már nem állította meg a salgótarjáni kommunista bányászok jól szervezett akcióját. A szavazás közben érkezett meg a hír, hogy lobbant a szikra a baglyasi bányatelepen. November 2-án 1200 bag- lyasaljai bányász lépett sztrájkba a 15 százalékos béremelésért, a megállapított szakmányok betartásáért és a helyi sérelmek orvoslásáért. A sztrájk gyorsan terjedt, s néhány nappal később már ötAz ünnepi gyűlések szónokai Salgótarján, november 6-án: Jedlicska Gyula. Balassagyarmat, november 6-án: Géczy Imre. Balassagyarmati járás: November 6-án: Becske: Gajdos János, Bércéi: Dr.Kör- mendy József, Cserhátsurány: Kálovits Géza, Csesztve: Sándor József, Csitár: Batta László, Dejtár: Leszák Pál, Drégely palánk: Hoff er István, Galgaguta: Jamrik György, Herencsény: Hajczinger György, Hont: Veszelka István, Hugyag: dr. Márton János, Iliny: Seres Kálmán, Ipolyszög: dr. Hegedűs Károly, Ipolyvece: Berta István, Magyarnándor: Horváth József, Mohora: Papp László, Nógrádmarcal: Imre László, Örhalom: Szűcs Ferenc, Patak: Páll Imre, Patvarc: Csongrádi Mihály, Szanda: Gáspár Imre, Szügy: dr. Jónás Sándor, Te- rény: Pintye András, Cserhát- haláp: Jessze Károly. November 7-én: Érsekvad- kert: Andó Gyula. Pásztói járás: November 5-én: Ecseg: Szabó Tibor, Erdőkürt: Juhász Sándor. November 6-án: Alsótold: Körösi József, Bér: Kelemen János. Cserhátszentiván: Kiss Gábor. Csécse: Belinyák István, Egyházasdengeleg: Vincze István, Erdőtarcsa: László István. Felsőtold: Szlávik József, Garáb: Lukács Ferenc, Jobbágyi: Szentirmai István, Kis- bágyon: Polonkai Antal, Ko- zárd: Fromm Ágoston, Kutasó: Mészáros György, Bokor: Sándor Géza, Pásztó: dr. Mó- na Gyula, Vanyarc: Széles Ferenc, Mátraszőllős: Holló Imre. November 7-én: Buják: Geczkó József, Hasznos: Ispán Károly, Héhalom: Becze Lajos, Kálló: Sárai Bertalan, Palotás: Szoó Béláné, Szarvas- gede: Juhász István, Szirák: Cs. Nagy László, Szurdokpüspöki: Szúnyog Tibor, Tar: Nagy Jenő. Rétsági járás: November 5-én: Berkenye: Paulinyi János, Diósjenő: Pe- recz László, Felsőpetény: Balia Mihály, Kétbodony: Kurts Mihály, Nógrád: Tolmácsi Ferenc, Szente: dr. Adamcsek Mihály, Szendehely: dr. Cser- nok Gyula, Szécsénke: Csáti József né, Ösagárd: Vavra Tibor, Pusztaberki: Gogh Mátyás, Horpács: Varga István. November 6-án: Romhány: Szilágyi Imre, Alsópetény: Ra- konczai Antal, Szátok: Gresina István, Tereske: Harsányi Elemér. November 7-én: Bánk: Tóth Lajos, Borsosberény: Srám András, Keszeg: dr. Lakatos József, Kisecset: Potyecz Pál, Legénd: Nádasdi Ferenc, Nagyoroszi: Nagy József, Nézsa: Varga János, Nógrádsáp: Redler István, Nőtincs: Madácsi László, Rétság: Szer érni Sándor, Tolmács: Kanyó Béla. Szécsényi járás: November. 6-án: Szécsény: dr. Zsarnócai Sándor, Ludány- halászi: Horváth József, Nóg- rádszakál: dr. Zsigmond Nándor, Litke: Lipták József, Ipolytamóc: Kaszás János, Endrefalva: Cser Gyula, Szé- csényfelfalu: Báli András, Szalmatercs: Hruz Sándor, Nagylóc: Gombár János, Zsunypuszta: Pilinyi János, Hollókő: Szerémi Gyula, Var- sány: Radics Győző, Nógrádsi- pek: Szigeti Béla, Rimóc: Mátrai István. November 7-én: Mihályger- ge -.Horváth Albert, Egyházas- gerge: Sümegi János, Piliny: Maruzs Elemér, Karancsság: Kiss Sándor, Ságújfalu: Kanyó Balázs, Magyargéc: dr. Nagy József, Nógrádmegyer: Mikló- sik Ignác. Salgótarjáni járás November 3-án: Jánosakna Textil: Bartha Béláné. November 5-én: Sámsonhá- za: Nyitrai József, Szentkút, Szociális Otthon: Hargitai Attila. November 6-án: Karancske- szi: Lipták Sándor, Karancsla- pujtő: Godó László, Karancs- berény: Miliczki Jenő, Ka- rancsalja: Bozó Ernő, Etes, k.: Godó György, Gusztáv, bt.: Ondrék László, Somoskőújfalu: dr. Minchna István, Zagyvaróna: dr. Bartha Róbert, Rónafalu: Kadlót Lajos, Ho- mokterenye': dr. Reményi Jenő, Mátranovák b., Mátranovák k.: Hosszú Mihály, Nádújfalu: Takács Vilmos. November 7-én: Etes-Rau: Kakuk Ernő, Etes-Amália: Kovács József, Sóshartyán: Kovács László, Somoskő: Ozsvár István, Róna bt.: Józsa Márton, Báma: Gajdár Pál, Cered: Szegedi Márton, Zabar: Pál Vilmos, Szilaspogony: Varga Gyula, Mátraszele: Rozgonyi Sándor, Vizslás: Hvizdos Károly, Rákóczi bt.: Horváth Gyula, Jánosakna: Krekács Miklós, Nemti: Kaszás András, Mátramindszent: dr. Domonkos Imre, Szuha: Hargitai Attila, Dorogháza: Kazinczi Pál, Kisterenye: Kiss József, Nagy- bátony-Bányaváros, dr. Szomszéd Imre, Mátra verebély: Ozsvárt Ferenc, Márkháza: Czene József. ezernyi bányász sztrájkolt a salgótarjáni medencében. Sztrájkba léptek az ország többi szénmedencéjének bányászai is. A tőke és a munka közötti rendkívül éles harc négy héten át tartott Salgótarjánban. Pothornik Józsefnek, a sztrájk egykori vezetőjének adatai szerint v a sztrájkolok száma meghaladta az ötezer főt, — az akkori munkáslétszám 80 százalékát — és több mint hetvenezer munkanap esett ki a termelésből. A bányászok csak a sztrájk vezetősége által engedélyezett fenntartási munkára szálltak le a szénfalak közé. Természetesen — minthogy a kommunisták számítottak rá —, Horthy hatóságai rávetették magukat a sztrájk-vezetőségekre. Egymást érték a letartóztatások Az elhurcolt munkások családját kilakoltatták a bányai lakásokból. Százhúsz nógrádi bányászt száműztek lakóhelyéről, sőt az országból is. Ekkor kerültek sokan a francia és a belga bányákba, ahová a nemzetközi munkásmozgalom összefogása segítette az elűzött bányászokat. A hatósági önkény, a jobboldali szociáldemokrata vezetők árulása és a kilátástalan- ság következtében végül is feladták a harcot a sztrájkoló bányászok. A Népszava november 27-i számában jelentette, hogy „Véget ért a salgótarjáni bányászok sztrájkja.” Három hónappal később a KPM 1930 februárjában Apre- lokában összeült II. kongresz- szusa azonban a sztrájkmozgalmat értékelve joggal állapította meg, hogy 1919 után ez volt az első olyan komoly megmozdulás, amikor a mun- i kásosztálv Peyerék nélkül és Peyerék ellenére indított harcot az uralkodó osztállyal szemben. Nagy Ferenc Évi 350 millió tonna kőolaj A szovjet kőolajkitermelés fejlődéséről érdekes adatok hangzottak el a Legfelső Tanács októberi ülésszakán. Az országban 1920-ban csupán 3,9 millió tonna kőolajat termeltek, s csak az 1926—27. években érték el a 10 millió tonna szintet. A második világháborút megelőző évtizedben azonban a Szovjetuniónak sikerült keleten, a Volga/és az Ural között, a Baskir és a Tatár Autonóm Köztársaságokban, a permi és kujbisevi területen levő újonnan feltárt óriási lelőhelyeken hatalmas olajbázist megteremteni. A háború után Nyugat-Szi- bériában, Nyugat-Kazahsztán- ban, Belorussziában, Ukrajna nyugati részén új gazdag kőolajlelőhelyeket fedeztek feL Fokozódott a kőolajkitermelés az ország legrégibb olajvidékén, Azerbajdzsánban, ahol a fúrótornyok messze benyomultak a Kaspi-tengerbe. A kőolajtermelés Turkméniában is emelkedett. A legutóbbi években megkezdődött a kőolajkitermelés a sztavropoli határvidéken és Dagesztánban létesített vállalatokban, új lelőhelyeket tártak fel a Volga vidékén, az orenburgi területen, Nyugat- Kazahsztánban. Moszkvai területen is folynak olajkutatások. A kőolajtermelésnek 1968- ban el kell érnie a 309 millió tonnát, 1970-ben pedig a 350— 355 millió tonnát. A legutóbbi tíz esztendőben a Szovjetunióban 40 ezer kilométer gázvezeték és 18 ezer kilométer olajvezeték épült. * S eljön a nap, amikor mindenki felölti az ünneplő ruháját. Ezek legtöbbje is viseltes. Mindez azonban nem csökkenti az örömet, az ünnep fényét. Felépült az első nagykohó, annak avatására gyűltek össze Magnyítogorszk építői. A sztyeppén, munkájuk nyomán felépült a szovjet népgazdaság első kohóóriása. S a magnyi- togorszki acélmű, a hozzá tartozó várossal tovább épül. Mint ahogy másutt is új városok nőnek ki a földből. Komszomolszk, Dnyepro- petrovszk, s még sorolhatnánk tovább. A szovjet nép minden évben egy évtizedet hoz be a cári Oroszország elmaradottságából. Moszkva, 1941. június Í2. A szovjet kormány rádiónyilatkozatát hallgatják a moszkvaiak. A fasiszta Németország hitszegő, orvtámadást indított a Szovjetunió ellen. A náciknak és csatlósaiknak mintegy 190 jól kiképzett hadosztálya, 3700 harckocsival, több mint 50 000 löveggel és aknavetővel, csaknem 4000 repülőgéppel indította meg offenzíváját. Hitler az úgynevezett „Barbarossza-tervben” úgy számított, hogy — mint előzőleg Csehszlovákiát, Franciaországot, Hollandiát, Belgiumot, Jugoszláviát, Lengyelországot —, a Szovjetuniót is viilámháborúvai, néhány hét alatt legyőzi. A támadás a* első időben sikert arat. A Vörös Hadseregbe százezrével jelentkeznek a szovjet hazafiak. „A mi ügyünk igaz ügy. Az ellenséget szétzúzzuk. Miénk lesz a győzelem!’* — hirdeti a felirat, amely mellett 1941 júniusában gyalogsági oszlop vonul az arcvonal felé. A szovjet csapatok ellenállása napról napra erősödik, az ellenség előrenyomulásának üteme alábbhagy. Augusztusra értek a hitleristák Leningrádhoz, de azt soha nem vették be. Szeptember végén megindították támadásukat Moszkva ellen, s október végére a város határához értek. A fasiszta tisztek távcsöveikkel tiszta időben már látták a Kreml tornyait. A fasiszta újságok szerkesztőségeiben kiszedve álltak a cikkek, amelyek Moszkva bevételét adták volna tudtul. A cikkeit azonban soha nem jelentek meg. Moszkva alatt a szovjet hadsereg ellentámadásra indult. A hitleristák, akik még néhány nappal ezelőtt Hitlernek a Vörös téren tartandó díszszemléjét szervezték, kénytelenek voltak visszavonulni. A mindaddig legyözhetetlennek hitt hitlerista hadsereg elszenvedte első vereségét. A volokalamszkí országút, ahol a szovjet harcosok megállították a németeket, s visszavetették őket, az egész világon ismertté vált. Volokalamszk visszafoglalása után a katonák a nácik által megkínzott, majd felakasztott nyolc hős partizán kivégzésének színhelyén tartanak gyűlést. Megfogadják: bosszút állnak érettük s minden társukért, akiket meggyilkoltak a fasiszták.
