Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-12 / 268. szám
8 NŐGR 1967. november 12., vasárnap Ssakonyi Károly A meg A FIÜCSKA már felismerte a mozdulatok jelentőségét, s azt is jól tudta, milyen sorrendben következnek. Először is a hajó az öböl közepéig ugyanazzal a sebességgel úszik, mint ahogy a nyílt vízen közeledett a parthoz. Aztán az öböl közepe tájáról éles, rövid csengetés hallatszik, a jól kivehető motordübörgés üteme megváltozik, a hajó úszása lelassul, hogy szép ívben — az öböl csendes vizén széles hullámokat verve — a móló cölöpéihez fordulhasson. Közben újra felhangzik a csengetés, valahonnan a vízszintről (a fiúcska sohsem látja jól, honnan?) csípős füst csap fel kis pamacsokban, a motor elhallgat, s a hajó nesztelenül siklik a kikötőhöz. Ilyenkor már a kapitány is megjelenik a parancsnoki híd ajtajánál, s valami effélét kiált: — A harmadik cölöpre dobd a kötelet, Józsi! — Ezek szerint tehát Józsinak hívják a sovány, szemüveges matrózt Nagyon helyes, hogy a matróz sovány, gondolta a fiúcska, a kapitány meg hatalmas, pocakos, erős, fordított esetben a dolog elég hihetetlen lenne. Noha a fiúcska érdeklődve nézte, miként dobja Józsi — a matróz — a kötelet a cölöpre, hogyan húzza meg, s tekeri rá, hogy tartsa a hajót, arra a rézmicsodára, aminek jó lenne tudni a nevét, mégis inkább a kapitányt figyelte, a kékzubbonyos, tengerészsapkás erőteljes férfit, csodálta nyugalmát, lassú lépteit (ahogy végig megy a fedélzeten) — s elképzelte őt a nyílt vízen a kormánynál, a vízre szegezett tekintettel, ' elképzelte, hogyan küzd a hullámokkal a viharban, hogyan manőverez a ködben, s nagyon szerette volna, ha egyszer beszélgethetne vele. Dehát csak a kikötő korlátjáig merészkedett, ott ácsorgóit kis rövid nadrágjában, magas nyakú szvetterében a móló sárga kavicsain, leste a felbukkanó hajót, izgatottan figyelte a kikötés mozzanatait, a kiáltásokat; nézte az érkező és az induló utasokat. Gyönyörű hajó volt, karcsú és fehér; vörösrézkürtőin csillogott a nap; kis bronzharangja, kifényesített lámpái, barnára pácolt fakorlátja, kötélzete, magasba nyúló árboca mindannyiszor ámulatba ejtette. Ha befutott a kikötőbe, megkönnyebbülten felsóhajtott, ha nekivágott a víznek, aggódva követte tekintetével, amíg csak el nem tűnt, s visz- szaérkezéséig nem szűnt izgalma: vajon megérkezik-e? ŐSZ VOLT MÄR, a tó partjáról elutaztak a nyaralók, a táj elnéptelenedett, s ahogy teltek a napok, egyre kevesebb lett az utas. De a kis hajó még napjában kétszer átkelt a vízen, s a fiúcska mindannyiszor ott várakozott a mólón. Eleinte, mondom, csak messziről merte lesni a Hanná-t, (így hívtál a hajót) — de ahogy múl az idő, mind közelebb merészkedett. Egy napon, amikor a kapifiúcska a kapitány tány, a matróz és a bajszos, olajos gépész a hajó azon részén beszélgettek, ahonnan nem láthatták, a fiúcska óvatosan átbújt a korláton, és szívdobogva, lopva megérintette a hajó fehér, hűvös fémtestét. Ezalatt a kapitány éppen azt mondta a matróznak, meg a gépésznek: — Hát már éppen elegem van ebből a furikázásból. Ráadásul utas sincs. Vége lehetne a szezonnak, a könyökömön jön ki ez az átkozott ingajárat! — Igaz, ami igaz — mondta a matróz —, megúnja az ember. — Már azon is gondolkodtam — folytatta a kapitány —, hogy itthagyom ezt az egészet. Dehát hová menjek? Mindennek megvan a maga hátránya. Panaszkodtak volna még egymásnak, de elérkezett az indulás ideje, mindegyikük elfoglalta a helyét. — Nézz ki — szólt a kapitány —, van-e utas? — Egy kisfiú — látta meg a fiúcskát a matróz. — Más nincs. — Velünk akarsz jönni? — kérdezte a kapitány. A megszólítás váratlan volt, a fiúcska, már ott állt a korlátnál ismét, elpirult, akart valamit mondani, de a szavak a torkában akadtak, ezért csak bólintott gyorsan, zavartan. — Hát akkor igyekezz — mondta a kapitány —, mert indulunk. A MATRÓZ besegítette a fiúcskát az utas nélküli hajóra, visszalökte a mólóra a pallót, a kapitány meg csengetett, feldü- börgött a motor. A fiúcska csak akkor tért magához ámulatából, amikor a 'hajó már megkerülte a mólót, s a nyílt vizet hasította. Szép őszi idő volt, szélcsendes, napsütéses. A tó fölött könnyű pára lebegett, eltakarta a szemközti partot, a víz úgy nyúlt a messzeségbe, mint a tenger. A fiúcska meg éppen hogy azt gondolta: ez itt a tenger. Belekapaszkodott a korlátba, azt hitte álmodik, pedig hát minden valóság volt: a hajómotor dübörgése, a korlát, a tat körül vitorlázó sirályok, a habzó zöld víz. — A jegyedet! — fogta meg a matróz a vállát. A fiúcska csodálkozott: — Nincs jegyem ... — Hát akkor? — vakarta meg a fejét a matróz, s hátra tekintett: a parancsnoki híd ablaka nyitva volt, a kapitány a kormánynál állt, előreszegezett tekintettel. Odakiáltott a matróz: — Ennek a kisfiúnak nincs ám jegye! — Engem ő hívott! — mondta megszeppenve a fiúcska, s a kapitányra mutatott. A kapitány jól hallotta a szavait, hiszen kis hajócska volt, — s valamit akart is mondani boszszúsan, de akikor találkozott a tekintetük: a nagy erős férfié, meg a szőke, barnaszemű kisfiúé. A fiúcska tekintete oly esdeklő volt, hogy a kapitány elámult, majd gondolt egyet, s kacsintva rámosolygott. — Ügy is van! — mondta a matróznak. — Az „úr” az én vendégem! A MATRÓZ vállat vont, otthagyta a potyautast, s hátra ment a tathoz. — Bejöhetek? — kérdezte a fiúcska a kapitánytól, a parancsnoki híd ajtajában. — Tessék csak, gyere! — Nézd csak! — szólt rekedten a kapitány — már látszik a kikötő. Akarod egy kicsit kormányozni? — Akarnám — mondta a fiúcska —, de nem merem. Nagy felelősség. A kapitány megérezte, hogy nem szabad erőltetni a dolgot. — Hát akkor nézd, hogyan manőverezek. — És fokról fokra elmagyarázta neki a kikötés mozzanatait. Amikor partot értek, a kapitány kezet nyújtott a kisfiúnak. — Köszönöm, hogy felengedtél a hajódra — mondta a kisfiú. — Idefigyelj — mondta a kapitány. — Szeretném, ha nem felejtenéd el: ha netán kapitány lennél egyszer, s a parton látnál egy kisfiút, aki nézi a hajódat, vedd fel a fedélzetre. El ne feledd! A KISFIŰ csak bólintott, de a kapitány jól tudta, miéri mondta ezt. — A jó öreg Hanna — mondta a gépésznek, amikor az előmászött a gépházból. — A jó öreg teknő! — A gépész látta, hogy a kapitány körbejárja a hajóját, mintha most látná először. i ej* JZoite inw - /!>*■« Orodz István: Aranyművesek utcája, Prága Vésni Endre Csoportkép A z újságíró bekopogtat az ” öreg Júliához, a nyugdíjas tanítónőhöz, immár a negyedik öreg, akit e napokban fölkeres. Földszintes, lap- padt bérház, a régi házak egyike, az udvart már fölásták, tavaszra készülődve. Az előszobaablak félig nyílik, a kis nyíláson arc tekint kifelé, egy idős asszony élénk, s az időtől még nem agyonmart arca. Hamuszürke haját turbánszerű sapka fogja ösz- sze, most érkezhetett kintről, a borús ég alól. Az újságíró megriad az asszony bizalmatlanul mozgékony tekintetétől, valójában már bánja is, hogy becsöngetett. Nehéz megmagyarázni valakinek, akihez semmi különlegesség nem fűződik, hogy írni akarnak róla, újságba szánják a mozdulatlan élet eseménytelen napjait. „Rendezett szegénység” — utóbb ezt írja noteszébe első benyomásként, de hát milyen is legyen egy negyven évet szolgált özvegy tanítónő lakása! Az utóbbi években javult ugyan a fizetés, de egy élet szűkös szolgálatát ez már nem ütheti helyre. A tárgyakat vékony szürke réteggel lUf Gonda Zoltán: Csendélet belepi az idő, a szürkeség ösz- szekapaszkodik, mozdíthatatlan. Júlia tartózkodása gyorsan föloldódik, emberszerető lénye átsüt a kezdeti bizalmatlanságon. Visszatekint a múltba, hunyorító szemmel, mintha a napba nézne. — Valaha úgy volt, hogy karácsony tájt egy kollégámmal kimentünk az ócskás-piacra cipőt vásárolni a szegény gyerekeknek. Hosszú rúdra fűztük a kis cipőket, úgy vittük az iskolába. Ez, hálistennek, elmúlt. Most inkább ők nézhetnék meg a mi cipőinket. S mint aki tettenéri magát a tréfán, jót nevet. No, most a fiókhoz megy, és előveszi a tablókat, gondolja fanyarán az újságíró, és valóban, ez történik. Előkerülnek a szokásos év végi csoportképek, mint amilyenekből a rni fiókjainkban is lapul egy-egy. Mogyoró arcocskák, szőkén, barnán, feketén kapaszkodó, hajbozótok, negyedik elemi, végzősök. Együtt nézzük a képeket. Harminc év is eltelt azóta. Az alsó sorokban csupa mezítlábas kisfiú. Nyolcán, tízen. És mezítláb, és törökülésben. — Igen, ez így volt, — mondja a tanító néni, — ennyi az egész. Az újságíró arra gondol, a mezítlábas motívum, az már valami, megér egy hasábot, dőlt betűkkel. — Meséljen egy-két epizódot, — nógatja az öregasz- szonyt, ugrásra kész tollal — egy-két érdekes esetet. — Érdekes semmi sincs. Ez nem volt érdekes. Volt egy család, ahol négy gyermeknek volt egy cipője. Felváltva viselték őket. A kislányoknak inkább jutott cipő, akárhogy is, de jutott. A fiúkra már nem telt. — Nevekre nem emlékszik? — kérdi türelmetlenül az újságíró — nevekre, konkrétumokra — őt szorítja a feladat és még mindig attól fél, ebből nem lesz riport. — Gyakran eszembe jut egyik-másik. Külön az arc és külön a név. Ha tudom a nevét, azt is tudom, hol ült, milyen tanuló volt. — Kiválaszt egy kis gyerekarcot a csoportképből — Erre a kis mezítlábasra jól emlékszem. Rosszul táplálták, ha elmentem mellette, mindig a szoknyámba kapaszkodott. — Tűnődik. — Egyik se lett híres ember. Sokan dolgoznak közülük a Pamutiparban, a Bőrgyárban, az egyik mérnök lett a Hajógyárban. — Kérő szemmel néz az újságíróra. Nem tud semmi érdekeset mondani. — Higgye meg, nem volt semmi különös az életemben. Negyven esztendeig mindig ugyanabban az iskolában, mindig ugyanaz. Talán naplót kellett volna írnom ... — Azt, azt — helyesel ingerülten az újságíró. — És ml lett volna, ha naplót ír? — Ma már egészen más a gyerekek élete, ők maguk se tudják, hogy mennyire más. Fogalmuk sincs róla. — Ezt már a küszöbön mondja a tanítónő, ám az újságíró nem is figyel a szavaira. Júlia beteszi az ajtót, visz- szamegy a szobába, túrbános szürke feje keresztül metszi a rézsútos fémpásztát. Leül, a fölkavart csend visszaülepszik, kicsit röstelli magát, hogy nem tudott semmit, de semmit mondani. Hiszen mutatta a tablókat, mesélte a mezítlábas gyerekeket, de az kevés, minden öreg tanítónő ezen a vidéken ugyanezt mondja. Kis fényszilánk csillan a szemében. Azt kellett volna elmondania az újságírónak, hogyan lett egyik napról a másikra csöndes a világ. Nyugdíj. Nem mintha nem vágyott volna már pihenésre. A test megtörődik, a türelem megcsappan. De reggelenként, nyolc óra előtt, amikor elhúznak az ablak alatt az iskolába siető gyerekek, nem néz ki, úgy érzi, hogy őt itt hagyták a szobában. De lassan ez is oldódik. Jönnek szülők, egyik is, másik is, volt tanítványokkal. A múlt héten pedig megkocogtatták az ablakát. Ezt kellett volna elmondani az újságírónak. Legyint magában, ez sem szenzáció .. Utóda, egy fiatal tanítónő állt az ablak előtt. A szemközti járdán gyerekcsoport. Elsősök. Ezeket ő már nem tanította. — Azért jöttünk, Júlia néni — kezdte a tanítónő —, hogy mondja el nekünk a tavaszt. Vagyis hogy tartsa meg az óráját a tavasz ébredéséről. Beengedte a gyerekeket az udvarra, eléjük állt a fénybe, és elmondta a tavasz ébredését, úgy mint azelőtt, minden évben, a rügyet, a bimbót, a sziklevelecskét. Megmutatta, hol dugdossa ki világoszöld dárdáit a nárcisz, hol pattan sárgába a forzicia. E zt kellett volna elme^ sélni az újságírónak. Hogy van tapintat a világon, és van irgalom. Meg hogy nincsenek már mezítlábas gyerekek. Dühösen legyintett, mert rajtakapta magát az ismétlésen. \
