Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-06 / 263. szám
1967 november 6., hétfő NÖGRÍÖ Részlel Ccyurkő László: Lenin, október eÍEiiű köiijióből — CSANÄDY JÁNOS: 50 év A harcok elcsitultak. Október hány próbát kiállt, hány nemzedéket ringatott egyre tágasabb bölcsedében? Benne ring lassan a világ! S még mindig tágul, változik. Agy, szoba lesz, meleg lakás, park, utca, város. Városok karolják át zord Szibériát, s a hajdan vad, embertelen tereket, ahol száműzöttek, forradalmárok csontjai roppannak, hogyha lép a láb! S az új falak, a büszke tornyok, amikre népek sora várt, („S népek hazája, nagy világ!’*) a vihartépett Visztulánál, ezredév-marcangolt Dunánál teremnek, épülnek tovább. Mert mindenütt, ahol már lángolt Október napja, s felvilágolt; vissza az ö fényét veri a Hold, a Karib-tengeri, s lázadók éjén az a csillag, mely „sohse hull le!” Trónja volt a harc, a szabadság tüzének, és reménységet úgy hozott: új ezredévek igazává, és eleven lánggá, sugárrá — Lenin szavává! — kionthatatlan vérré változott. Március 37-én érkezett el a várva várt pillanat. „Amikor Bernből megérkezett a levél — írja Krupszkaja —, amely szerint Platten tárgyalásai sikeresen véget értek, csak alá kell írni a jegyzőkönyvet, s máris indulhatunk Oroszországba, Iljics felpattant: „Az első vonattal utazunk”. Két óra volt hátra az indulásig. Két óra alatt fel kellett számolnunk egész „gazdaságunkat”, elszámolni a szállásadónővel, visszavinni a könyveket a- könyvtárba, összecsomagolni stb. „Utazz egyedül, én majd holnap utánad megyek.” Iljics hajthatatlan volt: „Nem, együtt megyünk.” Két óra alatt mindennel végeztünk: becsomagoltuk a könyveket, megsemmisítettük a leveleket, kiválogattuk a legszükségesebb ruhákat, likvidáltuk minden ügyünket. Az első vonattal Bernbe utaztunk. A német határállomáson már várta őket a vasúti kocsi. Három ajtaja le volt plombáivá, csak a negyediken közlekedhetett a csoportot kísérő két katonatiszt. A folyosón krétával vonalat húztak: ez volt a határ a német és az orosz felségterület között. A vonalat csak Robert, az egyik emigráns asszony négyéves kisfia lépte át. A német szociáldemokraták többször is megpróbáltak kapcsolatot teremteni az utazókkal, de Lenin hajthatatlan volt: nem áll szóba azokkal, akik a háborút támogatják. A kormány betartotta a feltételeket; Halléban a trónörökös különvonatának két órát kellett várnia, mert az orosz forradalmárok szerelvényét eléje engedték. Lenin, ahogy közeledtek Oroszországhoz, egyre idegesebb lett. Stockholmban Radek elvitte egy áruházba, mert egyetlen cipőjének lyukas volt a talpa. Fehérneműt és kabátot is akart venni, de Lenin nem engedte: esze ágában sincs konfekció üzletet nyitni Pet- rográdon. Ismét Krupszkaja: „Feldíszített finn bérkocsin utaztunk át Svédországból Finnországba. Itt már minden olyan ismerős, otthonos volt: rozoga harmadosztályú kocsik, orosz katonák. Nagyon jó volt. Robert hamarosan egy idősebb katona ölében csücsült, átölelte a nyakát, valamit csacsogott franciául, és húsvéti túrós kalácsot evett, amellyel a katona megkínálta. A mieink ott szorongtak az ablaknál. Az állomások peronján katonák tolongtak. Uszijevies kihajolt az ablakon. — Éljen a világforradalom! — kiáltotta. A katonák értetlenül bámultak rá. Többször elment mellettünk egy sápadt arcú főhadnagy, és amikor Iljiccsel átmentünk a szomszédos, üres vagonba, a főhadnagy leült Iljics mellé, és szóba elegyedett vele. A főhadnagy „honvédő” volt. Iljics a maga álláspontját védelmezte — szintén borzasztóan sápadt volt. Közben lassanként szivárogtak be a vagonba a katonák. Nemsokára megtelt az egész kocsi. A katonák felálltak a padokra, hogy jobban hallják és lássák azt, aki olyan érthetően beszél a rablóháború ellen. Április 3-án, este 11 óra tájban érkeztek meg Petro- grádra. Húsvét hétfő volt, az újságok nem jelentek meg. Lenin nővérei is csak az utolsó nap kapták meg a táviratot, hogy érkezik. A Finnlandi pályaudvar körül mégis annyi ember tolongott, hogy a villamosok alig tudtak közlekedni. Igaz, sokan azt se tudták, ki érkezik; a pályaudvar ebben öt pontot hozott a fiam valamiféle őrsi vetélkedő eredményeként. Büszkén újságolta az eredményt, s magam is apai büszkeséggel teltem el hallatán, mert bizonyos értelemben részesnek számítok benne. Arra kért ugyanis a minap, beszéljem el neki, hogyan volt az- a nagy forradalom, amelynek születését az Aurora ágyúja tudatta Oroszországgal. Amit tudok, eszébe tápláltam a gyereknek, s, hogy még intenzívebb legyen a figyelme, előszedtem asztalomból a rég nem háborított kazettát, amelyikben leningrádi utazásom emlékeit őrzöm. Szerény kis amatőr képek ezek, meg jegyzetek a kint töltött napokról. A képek százat is kitesznek, a feljegyzések vaskos füzetet töltenek be. Elmerülve a témában, újra elkapott az emlék friss izgalma, mint akkor, midőn fényképezőgéppel a Neva partján álltam a novemberi téli éjszakán. Ez az emlék kitörölhetetlen belőlem. A fotográfián foltos, vibráló fények egy víztükör felett, egy sugárpászma megdőlten vész a sűrű feketeségbe. Azon az esten egy kedves riporter kollégámmal nem mertünk ágyba dőlni a leningrádi szállóban. Hírül vettük, hogy éjjelente a tengerjáró gőzösök előtt kettényílnak a Neva hidjai, s ezt az élményt magunkkal akartuk hozni. Küzdöttünk az egész napos fáradalommal, lesve a harangok órajeleit. Két órakor jeges szélbe léptünk ki a szállóból. A város egészen kihalt volt a parton, csak egyik épület kapuját vigyázta egy fegyveres. Köszöntöttük és köszöntött, kicsit csodálkozón, hogy nincs jobb dolga embereknek éjnek éjjelén portyázni. Felértünk a közeli hidra. A pillérkamrában sárBarna Tibor Történelmi lecke ga fényben ember motozott. Nehezen értette mit akarunk, de azután, készséges gesztikulációkkal jelezte, idejében mentünk, néhány perc és tanúi leszünk a kívánt látványnak. A folyó partján táboroztunk le szerelésünkkel. A fényképezőgépet a betonmellvéden a fénykontúros hídnak szegeztük, exponálni készen. Egyszerre egészen halk zümmögés kélt az éjben, mint mikor méhraj landol ki kaptárából. A hidak hydraulikája kezdte meg munkáját. A Neva fölött ívelő acéltestek parti szárnyai puhán emelkedni kezdtek, mint régi várak felvonó hidjai, ha a bástya falára hajlanak. A hídi lámpasorok merőlegese vízszintes tartást vett, s úgy fénylett tovább. Gépeinket hosszú expozícióra nyitottuk. Mindezt most itt nézem és élem újra fiammal az asztal fölött. De gyerünk tovább az emlékekben! A következő kép egész terét zömök acéltest tölti be. Az Aurora parancsnoki tornya. Homlokzatán a szovjet állam címere. A fedélzeten karvastag lánckötegek között látogatók sétálnak. Nógrádi turisták, útitársaim, a proletártörténclem élő és halhatatlan hajójával ismerkedők Hallgatják az idegenvezető.— én riporter társammal „egyéni” élmények után keresek a kabinsor emléktárlói között. Előttünk kódex-méretű emlékkönyv. Az egyik lapján salgótarjáni név. Ki is volt?... Nehéz emlékezni annyi év után... Lássuk a régi jegyzeteket. Bizony, megfakultak a ceruzasorok. Vaklálom a betűket, de nem akarnak kitisztulni. Jakubovits?... vagy Jakubinyi?... Üj képet húz felülre a fiam, amíg a név után fürkészek. Csengő nevetésre neszelek fel a töprengésből. És az új látványra nevetni kell nekem is. A kép még mindig az Aurora. A nevezetes ágyúi, a forradalomra szólító. Az „akkor" oly félelmes csövén riporter kollégám, — lovagló pózban. Szentségtörés? ... Lehet. De inkább ártatlan játék, hohó ötlet. Es mindenek felett: feledhetetlen emlék. Generációkig mesélhető. Hogy: „amikor az Aurora ágyúján ültem, bizony, fiacskám, a nagy Aurora ágyúján." Mégis szerencse, hogy nem engem lát így a gyerek. Pedig éppígy láthatna. Csakhogy azt a képet útitársam őrzi. ■. .Es együtt járjuk fiammal most azt a palotát, amely ez ágyú dördülésére rémület görcsébe rándult, — ahonnan pánik közt keresett kiutat a régi rend maradéka, s a kormányfő matróz ruhában szökött meg. Ez a kép itt nyugalmas és békés. A csillárrózsák alatt századok kincses művészi hagyatéka a falakon. Az Ermitázsban járunk és isszuk szemünkkel csodás látványait. Tanul a gyerek, tanul. Engem meg boldoggá tesz. hogy tulajdon szemléletes kincseimmel taníthatom neki a történelmet. az időben látványosság, nyilvános szórakozóhely volt. De akik tudták, azok közül is kevesen ismerték Lenint. Csaknem húsz évet élt külföldön, írásai nagyobbrészt álnéven jelentek meg, 1905-ben nem szerepelt a nyilvánosság előtt. A tömeg nem Lenint várta, az embert, akit nem is ismert, hanem az eszményt, melyei a neve megtestesített. Hisz Pet- rográdban ekkor annyit már mindenki tudott, hogy Lenin; a forradalom. A név viselőjének még ezután kellett vizsgáznia előttük, méltó-c arra, hogy a vezetőjük legyen, de maga a név sok ezer embert csalt ki a Svédországból érkező vonathoz. A pályaudvar nappali fényben úszott, a műszaki alakulatok fényszórói megvilágították a várakozó tömeget, a csapatokat, a vörös zászlóerdőt, a páncélautókat. A peronon a kronstadti tengerészek álltak díszőrséget, a katonazenekar a Marseillaise-t játszotta, amikor a vonat begördült az állomásra. Lenin zavartan állt az éljenző tömegben; amikor a díszszázad parancsnoka vigyázzállásba merevedve jelentést tett neki, meglepetésében ő is a sapkájához emelte a jobbját. Bal kezében virágcsokrot szorongatott, amit Kol- lantaj nyomott a kezébe; láthatólag bem tudott mit csinálni vei". Nem várt ilyen fogadtatást. még a vonaton is azon töprengett, letartóztatják -e őket. Mi járhatott a fejében- a bátyja, az anyja, az elvtársai, akik elhullottak mellőle a harminc év alatt; a börtön, a száműzetés, az emigráció keserves csatározásai, a magány még keservesebb évei, amikor már úgy látszott, hogy minden reménytelen? Vagy csak a jövő? Amikor a tengerészek parancsnoka üdvözölte, s kifejezte a reményét, hogy belép az Ideiglenes Kormányba, fölkapta a fejét. Néhány mondattal válaszolt, a végén fölemelte a hangját: „Éljen a szocialista világforradalom 1” Ezt vágta oda az egykori cári váróteremben Cshfeidzánek, a Petrográdi Szovjet elnökének is, aki köszöntötte és együttműködésre szólította fel. Ezt kiáltotta a kis páncélautóról is, melyre fölkapaszkodott, mert a gépkocsija nem tudott elindulni a tömegben. Az emberek lépésben követték, kétoldalt munkások és katonák álltak, az ablakok tele voltak nézőkkel, holott már jóval elmúlt éjfél. A szuronyok csillogtak a fényszórók fényében, a menet minduntalan megtorpant, hallani akarták Lenint. Mire a Ksesinszkaja palotához, a bolsevikok főhadiszállásához értek, már rekedt volt. Hazaérkezett. Vietnami emlék Veress Géza metszete
