Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-06 / 263. szám

1967. november 6.. hétfő NÖGR Ä D 5 Krupszkiajfa és az asszon jóik Ötven év emlékeiből A% első vonalban Krupßzka­volt.. — Mit tudnak járói? — Lenin felesége Sokat dolgozott. — A jóra, a szépre tanítot­ta a gyerekeket, a felnőtte­ket. — Nehéz körülmények kö­zött élt... Mégis Reményke­dett, hogy egyszer csak meg­fordul a világ... Jó. hogy megfordult... — Ezért „keresztelték” el róla a brigádot? — Hát... igen. Megtetszett nekünk az önfeláldozása. Az. hogy sosem magával, hanem mindig másokkal törődött a mozgalomban is ... Vállalta a küzdelmet, a veszélyt... Sipos Sándorné a brigád­vezető, Bakos Jánosné csa­patvezető, Bakos D. Istvánná a brigád legidősebb tagja. Vékony Jánosné csapatveze­tő, Katona Károly az ötezer holdas mátramindszenti egyesült termelőszövetkezet elnöke, Bakos Gábor dorog­házi üzemegységvezető ül­nek az asztal körül. Ügy fo­lyik a szó, mint ahogy az ok­tóber csorgatja verőfényét az ablakon át. Az alkalom ün­nepi. A dorogházi szocialista címért küzdő asszonybrigád a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójá­nak tiszteletére felvette Krupszkaja nevét. Bakos Gábor mondja: a brigád öt esztendeje alakult. Kicsiben kezdte a huszonkét asszony. A munka menjen, a többi meg — ragaszkodás a közösséghez, egymás becsü­lése, a könyvek — az majd jön magétól. Három csapat, egy brigádzászló, oklevelek sora, jelvények jelzik az el­telt éveket, no meg az asz- szortyok igyekezetét, szorgal­mát. A fia tál Sipos Sándorné, aki egyben a szövetkezet párttitkára is, ezt mondja: — Persze semmi sem jött magától! Mindenért sokat dolgoztunk. Külön külön és egvütt is a csapat, a bri­gád' ö már csak tudja, hiszen az első esztendőtől kezdve irányítja, vezeti az asszonyo­kat. S azok az évek igen ne­hezek voltak. Viták, nézetel­térések mérgezték a légkört a csapaton belül. Megszólták az asszonyokat a tartózko­dóbb szövetkezeti tagok is. Az idő azért eligazított jó­formán mindent. A viharfel­hők csaknem teljesen szét­oszlottak. Hogy, Sipos Sán­dorné homloka időnként mégis ráncokba szalad? Igen, így van, de ez teljesen ért­hető. — Gondjaink maradtak... Mert ugye elmegy az egyik, helyébe lép a másik —, mondja gondterhelten, de cseppet sem elkeseredve a brigádvezető. — Hogy mi­lyenek ezek? Itt van mind­járt á munka... Most már A Barátság kőolaivezsték nyomvonalén A Barátság kőolajvezeték építésvezetősége értesítette az illetékes tanácsi szerveket, hogy a vezeték nyomvonalán csak meghatározott növényfé­léket lehet termeszteni. Azokat a növényféleségeket, amelyek­nek gyökerei veszélyeztetik a vezeték épségét, ki kell pusztí­tani. illetve nem szabad újra­termelni. Megyénkben ez az intézke­dés négy községet érint. Most folyik a csővezeték nyomvona­lán a növényzet felülvizsgála­ta. ha a tilalmi listán szereplő növényzetet találnak a jelzett vonalon, azt megsemmisítik, a tulajdonosoknak pedig egy­szerű kártérítést fizetnek. ötö’dik éve nyertük el a szo­cialista címet. Gondoltuk az idén is megújítjuk a válla­lást, de úgy, hogy három év­re szóló szerződést kötünk a vezetőséggel... Az alap biz­tos: nálunk mindenki dol­gozni akar! Hozzák erre példának Ba­kos D. Istvánnét. Terka néni meg eleven asszony volt vi­lágéletében. Most sem vár­ja hát, hogy sokáig citálják. Rákezdi: — A gyerekek már mind elmentek, ketten vagyunk az öregemmel. Sosem félt a munkától, mégis amikor a szövetkezetét szervezték, a két hold juttatott földet ad­ta, meg engem. Azóta itt va­gyok mindennap ... Me­gyek a brigáddal... Most a hegyre járunk betakarítani. Ha kiérek a hajlatba, meg­állók szusszanni egyet... Hiába, hetvenéves vagyok már. Ügy mondják, ilyenkor rövidebb is, könnyebb is az út hazafelé ... Később még megjegyzi; a fiatalok csuda rendesek vele. Ha látják, hogy fárad a munkában, mindjárt szóinak: — Hagyja csak Terka né- ném, majd megcsináljuk mi... A mi kezünk gyor­sabban jár. Az már bizony úgy igaz. Megcsinálták a beteg Ba­kos t. Lászlóné dolgát is ta­valy. A területében dolgo­zott az egész brigád. — Nyugdíjat kap az öre­gem, meg én is itt a terme­lőszövetkezettől. Meglennénk belőle. De hát én már csak ilyen vagyok, nem bírok meglenni munka nélkül — magyarázza Bakos D. István­ná, mintha mi sem lenne ter­mészetesebb ennél. — De hát miért baj ez a termelőszövetkezetnek? Mosolyog Bakos Gábor, az üzemegységvezető és úgy vá­laszol : — Korábban csalogatni kellett a közösbe a tagokat, most meg sokszor az volna jó, ha kevesebben jönné­nek ... Aztán komolyabbra for­dítva a, szót, arról beszél, milyen gondot okoz a veze­tőségnek, hogy folyamatos munkát adjanak az asszo­nyoknak, akik dolgozni akar­nak. Olyannyira, hogy ké­pesek „szakmát” tanulni ezért — Hát igen, tanulni azt kell, kap a szón Sipos Sán­dorné. — Korábban nem igen volt rá idő. most meg már hiányzik. A kertészet­ben dolgozó asszonyok közül tizennégyen szakmunkás- vizsgát tettek. Hallotta, er­ről beszélt az üzemegység­vezetőnk is. Én meg — res­telkedve sodorja az asztal fehér térítőjét — elvégeztem az általános iskolát... Nagyezsda Konsztantyi- novna Krupszkaja 1869-ben született és 1939-ben halt meg. Küzdelmekkel teli élet­út járói, . emberi nagyságáról eddig vajmi keveset hallot­tak a dorogházi asszonyok. Bakos D. Istvánnét, Vékony Jánosnét, meg a többieket látástól vakulásig kapához kötötte a munka. — Miért választottuk Krupszkaja nevét? Sokat dolgozott és megtetszett, hogy nemcsak magával, má­sokkal is törődött — ma­gyarázza Sipos Sándorné. Bakos Gábor, az üzemegy­ség-vezető meg azt mondja: — Az asszonyok célja, hogy jobban dolgozzanak, többet lássanak, tudjanak, mint eddig Az erősebbek vi­szik magukkal a gyengébbe­ket is. Három esztendeje is­merem őket. Azt hiszem, mind közelebb kerülnek, el­érhetőbbek lesznek ezek a célok... Szorgalrmis, igyekvő, az egyéni boldogulás mellett a közösségért fáradozó embe­rek sokaságáról álmodott annak idején egy nagyszerű asszony, a messzi Oroszor­szágban. Lám, most mégis milyen közel esik ezekhez a gondolatokhoz a dorogházi asszonyok elképzelése. Vincze Istvánná Amikor a kis nyári konyhá­ba invitál Bohati Pál, Szur­dokpüspökiben, azonnal észre- veszem az asztalon fekvő könyveket. Ez a hetvennégy esztendős idős ember ősz fej­jel a Szovjetunió Kommunista Pártja Történetét forgatja ma is. De akad a könyvek között más is. A Szovjetunió gazda­sága, Lenin mű. Észre veszi csodálkozásomat — Eddig is lapozgattam ezekben a könyvekben — mondja, — most azonban az évforduló közeledtével mind többet olvasok belőlük. A fél­évszázados történelmet tanul­mányozom, s átélem újból és újból azokat a napokat, ame­lyeknek én is részese voltam. Ismerem jól Bohati Pál múltját, szinte nyi­tott könyv a fél évszázaddal ezelőtt végzett tevékenysége előttem, mégis tőle, az idős ve­terántól szeretném hallani: mit is tett Ö a szovjethatalomért. — Ezerkilencszáztizennyolc tavasza volt. Mi több százan Ufában voltunk, magyar hadi­foglyok. összehívtak bennünket a láger ud­varán. Magyarul beszélt a szónok. Azt mondta: — Magyarok! Emberek! Szovjet-Oroszor­szág megsegítéséhez vöröskatonákra van szük­ség. Csak önkéntesek jöjjenek közénk. Harc, nagy harc vár mindannyiunkra — szólt hoz­zánk. — Aztán mint a többiek, sok százan, én is jelentkeztem... Fegyvert kaptunk, s Ufában egy komandó alakulathoz kerültem. Várospa­rancsnokság volt ez. Sokáig nem volt dol­gunk. őrjáratot adtunk a város védelmében. Alig telt el néhány nap, hozzám lép az az ember, aki a vöröskatonák toborzását végez­te. Azt mondja: — Örülök, Bohati, hogy Te is jelentkeztél. Nagy szükség lenne rád. Tudjuk, különleges kiképzést kaptál Magyarországon, jó géppus­kás vagy. Megszerveztük a géppuskás oszta­got, Te lennél a parancsnok. Vállalod? — kérdi — Persze hogy vállaltam. Tanítottam a fiú­kat a géppuska kezelésére. Éjjel meg el­lenőriztem az őrjáratokat. Egyik éjszaka is kint vagyok az utcán. Sehol egyetlen járőr. Rohanok a rendőrségre. ' — Elvtársak! Hol vannak az embereim! — kérdem tőlük. — Elfogtuk őket, itt vannak nálunk. Nem tudták a jelszót — hangzik a válasz. — Ti tudjátok a miénket? — kérdem én. — Nem! — Akkor ez többet meg ne történjen! Ne­künk is megvan a feladatunk, azt kell ellát­ni. A város nem maradhat járőrök nélkül — mondom én. — Nem is volt máskor összekoccanásunk az orosz rendőrökkel .. Különösen akkor nem, amikor már századdá alakult az egységünk, s én lettem a századparancsnok-helyettes. Jár­tuk az országot. Városról városra kísértük a frontot, szedtük össze a szétvert fehér seregek garázdálkodó tagjait... — Ügy tudom, a huszárok­nál is szolgált. — Jól tudja. Egy évvel ké­sőbb, ezerkilencszáztizenki- lencben a hatvankilences hu­száralakulathoz kerültem. Na- rim nevű kis városkában ala­kítottuk meg ezt az egységet. Attól a perctől kezdve az el­ső vonalban voltam. Lovain­kat úgy „toboroztuk”. Egyiken sem volt korábban még nye­reg sem. Mi törtük be őket. Emlékszem — mosolyog az idős ember — egy fiatal pari­pát kaptam. Jó húsban volt. Mikor felültem rá, megindult. Meg sem állt a korábbi gaz­dája portájáig. Ügy huszonöt kilométert vitt a hátán. Hiá­ba húztam én a kantárt... Ugye megérti, géppuskás vol­tam korábban... Aztán jöttek a harcok. Volgától Szibériáig. A másik állomás Omszk, Tomszk, Irkutszk. Hol az ellenforradalmárokkal, hol pedig, és legtöbbet, a fehérek, Kolcsak katonái ellen. — Szinte állandóan lóháton voltunk — foly­tatja visszaemlékezéseit Bohati Pál. — Min­dig odavezényeltek bennünket, ahol a legna­gyobb volt a baj. Novanyikolajba kerültem. Hatalmas erdőség volt. Benne rejtőzködtek a fehérek. Először alakzatba vonultunk. Az er­dő belsejében elhangzott a parancs. — Baloldali szárny felfejlődik! — mondja Varakin elvtárs, a parancsnokunk. Rajtaütni! — hangzik az újabb parancs. — Mi megindultunk. Hatalmas fák között vágtattak lovaink. Csörögtek a kardok, pusz­títottuk a fehéreket... \ Feláll székéről, idegesen jár-kel ebben a kis nyári konyhában. Kezével integet, magasba emeli, mintha most is a karddal vágna. Hosz- szabb szünet után folytatja a beszélgetést. — Áprilist irtunk ezerkilencszáztizenkilenc« ben. Irkutszknál, egy hidat kellett visszafog­lalnunk. Kolcsak ide összpontosította szinte minden erejét. A híd jelentős volt, az után­pótlás miatt is. A parancs úgy szólt, hogy be kell keríteni a fehéreket. Támadtunk. Itt volt aztán öldöklés. A huszárok egy része ló­hátról, karddal támadta az ellenséget. A má­sik csoport állást foglalt, puskával lőtték a fehéreket. Sérült lovak, sebesült emberek fe­küdtek a földön. Egy szilánk engem sem kí­mélt. A fülem mögött, a fejemen kaptam se­bet ... Az omszki kórházban ápoltak, gyógyí­tottak másfél hónapig... De jött az újabb harc, Szovjet-Oroszországért. — Elteltek a fronton töltött hónapok, évek. Egy vöröstiszt jött hozzám. Azt mondta: Bo­hati, Te elmész pártiskolára Novanyikolajba. Elmentem. Ott ismerkedtem ezzel, ami most könyv alakjában van itt előttem. A bolsevik párt történetével, azzal, mit akar a szovjet Huszonnégy év telt el, hogy az ott tanultakat, itthon hasznosíthattam ... S. L. Tisztelgés a hős előtt szárított barack, sütemény, kükben, ahogyan bennünk Van vodka, üzbég bor. A ha- él... lotti szertartáson résztvett em- Lassan, vontatottan halad a berek — mert Gavhar Rahi- beszélgetés. Néma percek kö- mováék ezt tették most hu- vetkeznek, mindenki a hősi szonhárom év után — vala- halottnak áldozza ezt az időt. mennyien megízlelik, megkós- A testvér töri meg a csendet. Az almafa alatt egy sír. Mé- többed magával Szentkút irá- s úgy helyeztük örök nyuga- tolják a messzi föld termését. — Nekünk most minden lyében szovjet katona teteme, nyába támadott. A szőlőn jöt- lomra — mondják. Ügy, ahogyan ezt az Aral-tó perc nehéz, szomorúak va­Zulun Rahimové, a Vörös tek keresztül... Itt érte a ha- A többi már ismert a test- környékén teszik minden te- gyünk. De van ennek egy má­Hadsereg szakaszvezetőjéé. A Iái. Tüzérségi golyótól szárma- vér, a gyermek előtt. Gavhar metés után ... sik oldala is, ami közös. Az az friss virágtól pompázó, kisvas- zó repesz, vagy akna vetett vé- Rahimova mondja: Vajon hogyan viszonozhat-ügy, amiért életét adta, győ­kerítéssel körülvett síremléket get életének. Négy bajtársa — A gyászjelentésből tudtuk nák ezt a szentkutiak, a mát- zött. Én és valamennyien a ro- messzi földről érkezett hozzá- meg, hiába várjuk szeretett raverebélyiek? konok, biztosak voltunk abban, testvérünket, ^ a drága férjet, Cserép kerül elő. Benne a ^ogy a magyar nép hálás fel- édesapát. Leanya kétéves volt magyar föld, amely alatt őrök szabadítasaért. Éppen ezért azt távozásakor, egy hónap után ^jm^t alussza a felszabadító is tudtuk, hogy őrzi hősi ha- pedig megszületett kisfia is. szovjet katona, Zulun Rahimov lottunk kegyeletét. Erről győ- Sohasem láthatták egymást.. szakaszvezető. A másikba vi- ződhettünk meg most is. S ha A halk, csendes beszélgetést rág földdel együtt. Muskátli a mi nem, de jönnek majd má­ismét a néma csend váltja fel. gak közül, amelyik eddig a sírt sok, hogy lerójak kegyeletü­Néha egy-egy jajszó, a mély- díszítette. Andizsán egyik la- két szerettünk sírjánál, tői jött érzés sóhaja csalja ki kőházéba kerül, ahol a fele- Telnek a percek. Az idő a könnyeket az emberek sze- ség a kgt gyer’mek, a hozzá- mint mindig, most is sürget méből. A testvér, aki jól em- tartozók, rokonok gondozzák. Most a hivatás szólítja a ven- lékszik Zulun Rahimovára, a -■-*>- -<i—i-i- >— leány, aki előtt elmosódva je­lenik meg apja mindig mosoly­gós arca. Feltörnek az érzések, felszakadnak a már régen be­tartozók veszik körül. Itt áll Gavhar Rahimova, a hősi ha­lott testvére, itt van huszon­hétesztendős leánya, aki apja távozásakor még csak két éves volt, ma pedig szemész-orvos Andizsánban. És a többiek. Az Üzbég Szocialista Köztársaság népművészei, a földiek. A me­gye, a járás és Mátraverebély társadalmi szervezetének veze­tői. Jakubovics Jánosné, aki­nek férje eltemette a halottat. Juhász Benjáminná, a kert tu­lajdonosa. Némán állunk a sír körül Ezt a félelmetes csendet töri meg Rahimova Kibírja Zulu- novna, a halott leányának és Gavhar Rahimovna színésznő sírása. Zsebkendő kerül a fér­fiak kezébe is. Együttérez min­denki a hozzátartozókkal. Huszonhárom év után. A hozzátartozókat az érdekli: ho­gyan is történt... — Menekültek a fasiszták. Dörögtek az ágyúk Kisterenye sedtek térségében. Megkezdődött a döntő ütközet — magyarázza öntözik a férj, az apa síremié- dégeket, akik elhozták ház­kének egy darabját... zánk Zulun Rahimov népi mű­vészetét, a hősi halott szokását. énekét és táncét, mindig mo­solygós arcát. adhatunk .viszonzá­sul? — fordul hozzánk Rahi- Kibirja Zulunovna. — in­hagyják a sírt a vendéglátók. gyógyuTr* sebek, * melyeíT'most őket az. üzbég vendégek köve- ^ Mit huszonhárom év után sokkal .fak- Könnyeket ejt meg Gav- fájdalmasabbak, sokkal mé- hal\ Rah™a. Egyedül mara,ä mova lyebbek. Egy magyar asszony f lany‘ a ,m?.va Klblrla Zu‘ Üzbég földön sok magyar sír mellettem. Miért? unoyna. Magahoz szorítja a ternacionalista harcolt a mi — Mindegy, hogy nem va- M ap.jat. ta~ boldogabb életünkért. Sokan . . , gyök rokona, de valakinek a karó földet. Igazit a virago on, vesztették ott életüket, mint itt hozta ide a kertbe. A végtisz- f,a ez katona és én ls s ahogyan távozik a sírtól. P<1- ^ ám Eddi ,g ópoltuk sir_ tesség megadasa után mentek vagyok _ szó, a könnyekkei lantasa mindig es mindig visz- jaikat Mast még töb^ friss vl_ tovább. A front, a háború ke- teli zsebkendő alól ez az anya. *zate1f, Rrre a k.ls magyar .fnld‘ rágot viszek majd sírjaikra, gyetlen... Amikor elcsende- — Értünk jött ide, s áldozta k,ara’ ap]a vegervenj.es ap^m emlékére. Ók 1917-ben a harcok, felhoztuk a óletét. « Üzbegisztán szabadságáért, f fölöhől mélvehh sír- ^ népi szertartás meglepi az — Ez a. föld született test- apám 1944-ben a magyar nép ' , y itt levőket. Asztal kerül a sír vérünk lett. Köszönjük, hogy boldogságáért áldozta életét. az «egyik szemtanú. — Zulun gödröt ástunk, katonaköpenyé- mellé. A csomagból Üzbegisz- eddig is őrizték apám emlé- Rahimov, fiatal szakaszvezető be, meg sátorlapba burkoltuk, tánban termett dió, mazsola, két, őrizzék meg úgy emlé­A háború mindig kegyetlen. Somogyvári László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents