Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-26 / 280. szám

N0(5R A ü Í967. november 26.. vasárnap f? CSANÄDY JÁNOS: MA IS A hajnal itt elér, átdereng az üvegfalra sikló függönyön, a félhomályon átköszönve éget: Evőé! kéklő csontok, rigófüttyök, indulj, mindig új-indítású élet! i A szív túlfeléről felkel a nap, a jó nap, új, égni-kész szorgalommal, héliumlángja egek. függönyén szelídre szűrve fénylő verssorok módjára hull a kifésült mezőkre. Jó reggelt, ifjúság! Jó reggelt, istenek! Ma is kell még az egek békessége, ma is kell még a szerszám és a toll, ma is kell még a szellem és a nagyság, a jó harc, amely élet és halál senkiföldjének újra nekivág, s a kín, amely világot vált valóra, ma is megváltjuk véle egy napunk, mert sosem lesz megváltva a világ! i AnatoUj Kusnyecov A kopott baján ■ / A JÁRÁSI kultúrházban a műkedvelők vetélkedőjét tar­tották. A zsűri asztalára vör- henyes lámpafény-darab hul­lott, amely csak a térítőn fek­vő rózsaszínű jegyzetfüzete­ket és az átlyukasztott listá­kat világította meg. A zsűri elnöke, — zárkózott, szemüveges, koros zeneszerző — alig szólt valamit, arcáról bajos lett volna leolvasni, hogy tetszett-e neki valami, avagy sem. A zsűri másik tagja egy fiatal konzervatóriumi aspi­ránsnő, aki a zeneszerzővel ér­kezett Ott ült még a zsűriben a kultúrház művészeti vezető­je is. Végtelenül hosszúra nyúlt a műsor. Énekkarok, táncosok, felolvasók, s megint kórusok váltogatták egymást a színen. Valamennyit nagy nyugalom­mal, érzéketlen figyelmetlen­séggel nézte végig a zeneszer­ző, nagyritkán kipipált egy-egy műsorszámot. Most egy tizenöt-tizenhat éves forma apró, félszeg, piros arcú kislány jelent meg. Tömör lenszín copfját az esemény fon­tosságának kedvéért — vagy inkább, hogy idősebbnek és szolidabbnak lássák — tarkó­ján koszorúba fonta. Hatalmas, kopott bajánt cipelt magával, melynek bársonyból készült a fujtatója. A rendezők elfelejtettek szé­ket adni a lánynak, aki csak álldogált, majd elszaladt a színfalak mögé. A teremben néhányan már nevetni kezd­tek. Aztán a lány maga hozott széket, leült, elrejtőzve a ha­talmas baján mögé, ujját an­nak gomjaira tette. A terem­ben megint sustorgás hallat­szott. A lány gyors, ijedt moz­dulattal széthúzta a fujtatót. A hangszer csodálatosan zengett Ismerős, fölkapott moldove- nyászkát játszott. Valamikor hallás után tanulta meg, ké­sőbb, a kultúrházban kottáról. Csakhogy nem olyan könnyű ezt úgy játszani, ahogyan kell: könnyedén, természetesen, len­dülettel, hogy mindenki léleg­zetvisszafojtva figyeljen. A művészeti vezető előre­dőlt, szorongva figyelte a lány cikázó kezét. Az aspiránsnő is megváltoztatta eddigi tartását, letette töltőtollát is, s jóságos, sőt gyöngéd pillantással figyel­te a lányt A zeneszerző rrueg- törölgette szemüvegét s a lis­tán keresgélt Végre rátalált: Nyina Mokina, tanuló, nagy­harmonika. A taps csak alig-alig volt hosszabb a szokásosnál, s mindössze a távoli sarokban, ahol a törzsközönség helye van, csapódott össze néhány tenyér továbbra is a beállott csöndben. A szám után szünet követ­kezett A ZENESZERZŐ kiment az üres erkélyre, s élvezettel rá­gyújtott egy aranyvégű ciga­rettára. Aztán eszébe jutott hogy beszélni akart a kis bajá- nossal, elnyomta a cigarettát és keresésére indult. A kislány a színpadi feljá­rónál ült egy sarokba dobott poros díványon és nagy erőfe­szítéssel kényszerítette magát, hogy ne sírjon. A zeneszerző a lány mellé ült. Hamarosan megtudta, hogy rövid ideig a művészeti vezető tanította a lányt Már késő este volt, amikor a zeneszerző elindult a kultúr- házból. Csak ritkás lámpafény világította meg a kitaposott út- szélt, így hát csetlett-botlott a sárban. Sokáig bolyongott a keríté­sek mentén, mérgelődött, hogy az utcasarkokon nincs névtáb­la, a házszámokon meg nem le­het kiigazodni. A legelső, ami a szemébe tűnt Mokináék lakásában, a megszámlálhatatlanul sok fény­kép. Az ablaknál levő kispadon pedig ott hevert az öreg ba­ján, ügyetlenül eligazgatott táskájában. Nyina már leengedte azt a komikus kontyot Hosszú copf­fal még kedvesebbnek tűnt a zeneszerző szemében. Nyina anyja — sovány, kissé már hajlott asszony — figyelmesen,, de cseppet sem meglepetten kínálta hellyel a vendéget HAMAR kiderült, hogy csu­pán ketten laknak a házban, az apjuk a háború után halt meg. Karcolás nélkül végigél­te a háborút hazajött, lefe­küdt és egy éjszaka elvitte a szíve. A baján őutána maradt s a kislány egy kicsit próbál­gatta. Szimfóniákat ugyan nem ismer, de érti a kottát, szol­fézst meg zeneirodalmat is ta­nult — Nekem nagyon tetszett — mondta a zeneszerző. — A kis­lány jól játszik. Komolyan kel­lene tanulnia. — Nyina, menj ki — rendel­kezett váratlanul az anya. A leány, aki eddig úgy ült, mint egy kisegér a szénába bújva, kelletlenül távozott. — Ne bolondítsa ezt a lányt! — csattant fel hirtelen ellen­ségesen az anya. Bizonyára el­feledte már, hogy diplomati­kusan akarta lefolytatni ezt a beszélgetést. — Ne keverje, meg a fejét, csak annyit mon­dok! Maga komoly, koros em­ber, s mégis ilyen nem rendes dolgot eszel ki! összebeszél­tek talán, mi? A zeneszerző úgy vélte, egyedül ő fedezte föl ezt a te­hetséget — És miért nem rendes? — kérdezte sértődötten. — A könnyű életre nem en­gedem, a művészetre nem adom— mondta élesen az anya. — Nem azért neveltem, nem azért törtem magam ér­te. Most ő az én egyedüli se­gítségem! A zeneszerzőt megzavarta ez a váratlan fordulat, de aztán hevesen kardoskodott: a tehet­séget meg kell menteni, annak fejlődnie kell. És hogy a mű­vész munkája hát egyáltalán nem „.könnyű élet”. A művé­szet — szép hivatás. Az alko­tás pedig hatalmas boldogság. Ám érezte, ebben a hely­zetben ezek a súlyos szavak üresen konganak. Valahol ben­sőjében pedig sértettséget ér­zett: lám, lejön ebbe a kis­városba, s elmondaná, hogy a lányt főiviszi a fővárosba, megígéri, hogy vigyáz rá, ta­nítja, segíti... FÖLTETTE a kalapját, szá­razon elbúcsúzott, s kiment Először semmit sem látott. Vaktában elindult. A kerítés­nél hirtelen mellette termett Nyina. — Nagy a sár nálunk, majd én vezetem — szólt félénken! — Csak lépjen utánam. — Megbékéleüen édesanyád van — mondta a zeneszerző. — És neked mégis tanulnod kell. — Tudom én azt — mondta meggyőződéssel Nyina, ahogy a süldőlányok beszélnek, akik meg vannak győződve, való­ban tudják, mit kell tenniök. — Te még keveset tudsz — mondta a zeneszerző. — De majd... — Játszani fogok, tanulni, s jaj, hogyan játszom majd! — kiáltotta hevesen a kislány. — Megmutatom, neki is megmu­tatom és mindenkinek meg­mutatom ! A zeneszerző cuppantott egyet, majd előhalászott egy cédulát. — Jól van. Tessék, itt a cí­mem. És ha úgy adódik ... hm... hát akkor gyere. És a bajánt óvd nagyon: igen jó szerszám, felbecsülhetetlen ér­tékű. Dühösen szuszogott, majd el­indult a másik irányba. Másnap egy fülig sáros autóbusz állt a kultúrház elé. A vasútállomás negyven kilo­méterre volt, s a zsűri tagjai ezen a buszon utaztak odáig. Nagy tömeg jelent meg. A zeneszerző mindenkivel kezet fogott, mindenkitől ba­rátságosan elbúcsúzott, mégis elégedetlen volt. Nyugtalaní­totta a tegnapi párbeszéd, s azoknak a gyötrelmes gondo­latoknak maradványa, ame­lyekkel álomra tért ELINDULTAK. A zeneszerző hamarosan fölismerte Nyina Mokináék házát Fülébe csen­gett a lány hangja: „Megmu­tatom, mindenkinek megmuta­tom!” — Nagy melegséggel gondolt arra, hogy ez a lány minden bizonnyal megmutat­ja. Kabátujjával az ablakot tö- rölgette, hogy még egyszer megnézze a hozzá oly közel került kis várost. A dombok lassan magukba rejtették, s körö6-körül, egész a láthatá­rig csak a letakarított mező­ség nyújtózkodott. Ferencz Győző fordítása I rdós István Utak, éjszakák z éjszaka kellős köze- 1 ién a teherautó, amely ­• vei Szolnoktól jöttem, lerakott Z. község határában, s rákanyarodott a Veres ta­nya felé vezető dűlőútra. A h >ld úgy függött felette mint egy lámpa helyett menyezet- rc akasztott fehér lavór. Arra sí. ámítottam, hogy egy órán belül, mielőtt komolyan fáz­ni kezdenék, majdcsak felvesz valami jármű, de tévedtem. Szombatról vasárnapra ‘ virra­dó éjszaka nincs forgalom az országutakon. Sehol egy moc- cvmásnyi zaj, Z fényei öt ki­lométernyi távolságból meg­szűrt semmiségek. A tanya is. ahová a teherautó igyeke­zett. betakarózott az éjszaká­val mindenestül felszívódott a k"z-': kiserdő sötét tömbjébe A széles, szürke út hidegen vi­lágít a holdfényben. Leülök egv kilométerkőre, nadrágom­nak már semmi sem árt. Har­madik napja utazom. A kilo­méterkő több mint hűvös, hi­de? Egyszer, valahol a Bálá­im- ’Mi partján egy ugyan- j]v. • hidegholdas éjszakán verse •tam a 191-es kilomé­terkor'. Már tanár voltam akkor. Ez azért lényeges, mert minden ilyen szégyellni való kis hülyeség esetén, nem is olyan régen még, azt mond­tam, mindez akkor történt, amikor még diák voltam. Mint annyian mások, nem is olyan régen még én is szé­gyelltem olyan dolgokat, ame­lyek egyáltalán nem szégyellni valók, csak ha szóba kerülnek, azért röstelli magát minden­ki, mert az elavult közfelfogás úgy követeli. Igen, amikor ez meg ez történt még diák vol­tam, mondogattam egy-egy történet után, amit ma­gamról elbeszéltem, és jól tudtam, hogy hazudok. Csú­nya, rosszízű automatizmus­sal lökődtek elő a szavak ilyenkor. Akkor még egyete­mista voltam ..persze, ho­gyan . is képzelhető el egy ko­moly tanárról, hogy éjfélkor kimászik az ágyából, mert nyugtalan az 'álma, strandpa­pucsba dugja a lábát, a ' fecs­kére, amelyben aludt rövid- nadrágot húz, nyakába pólóin­get köt, nesztelenül kilopako­dik a szobából, ahol tizenkét rábízott emberke alszik, kifut az országútra, és klattyogó papucsban elporoszkál egy tel­jesen mindegy úticél felé. A strandpapucsra ki tudja mi­lyen nyelven az volt írva: Tocontap. Akkor ezt a szót .ka­pásból úgy fordítottam ma­gyarra; gyomorfájós, de játé­kosan fekete éjszaka. Motor- kerékpárok, autók jöttek, mentek, július közepén éjsza­ka is nyüzsög az országút. Futottam a párkányon. Egyik­másik kocsi megállt mellet­tem, hova megyek? Mondom: sehova. Csak futottam, lassan, egyenletesen. Később jött egy Moszkvics, négyen ültek ben­ne, három férfi és egy nő. Nevettek. Azt mondták arra tartanak amerre én, menjünk együtt sehova. A lány, böl­csészképe volt, már rá is ha­rapott az irodalmi analógiára; Zelk Zoltán. Mondta a verset. Megyek az úton sehova, me­gyek se ide se oda... Sirály! Micsoda vers! Nem mehettem velük. Nem is volt hely a ko­csiban, másrészt úgy éreztem, egészen más az én „úticélom" mint az övék. Futottam, ne­vettem magamban buta kü­löncködésemen. A 191-es kilo­méterkőig tudtam egyfolytá­ban futni, ott kifulladtam, már teljesen nyugodt voltam, öt— hat kilométer lehetett mögöt­tem. A rövidnadrágom zsebé­ben vplt egy kis vacak ce­ruzavég, mire írhattam volna, mint a hófehér kilométerkőre? Máma éjszaka négyszáz ki­lométert hagytafn magam mö­gött, stoppal. Szeptember ele­ji éjszakán nem lehet nyu­godtan ülni egy kilométerkö- vön, megfagy az ember. Ke­resek tíz megfelelő követ az árokparton, az útpárkányon. Rendezek egy Z körzeti válo­gatott kavics futóversenyt. A tíz futó, tíz lehetségesen leg­laposabb kő, kavics. Láb­hosszal kimérem a rajthelye­ket, sorba, keresztben az úton, lerakom a tíz versenyzőt. A legmesszebb futó kavicsot ma­gammal viszem. Emléknek. Vagy útitársnak. Kilenc szürkésbarna kopka kő, egy majdnem teljesen fe­hér folyami kavics. Nehogy jöjjön most valami jármű, szétspriccolni a felállást. A versenyzőket egy-egy rúgással fogom indítani, pálya, az országút betonja. Az első rú­gás nagyon jól sikerült, újra felidézi bennem annak az éj­szakának az emlékét. Nagy csattanás. A fuvaros kövér nyakába rúgok telicsüddel, me­zítláb. A strandpapucsom már kitudja hol, elmaradt. A fu­varos vérben forgó szemmel mászik ki az árokból, utánam. Az a rúgás nagyon fájhatott neki, üvöltött mint egy sakál. Ott toporogtam a 191-es ki­lométerkő előtt, banális, rossz, de őszinte versmondatok ka­varogtak bennem a szerelme­semről Ügy kisütött a hold. hogy majdnem nappali fényben úszott az országút. Akkor is telihold volt. Egy nagy lapos szekér közeledett, nehezen vánszorgó muraközi lovak von­szolták, a bakon két ember ült. Mikor mellém értek, lát­tam, szén van a szekéren. A fuvaros gyereknek nézett. Pó­lóing, tenyérnyi rövidnadrág, strandpapucs volt rajtam. — Hová, hová öcskös, éjnek idején? Nem fázol? Nagy da­rab ember volt. Ültében is látszott vagy 190 centisnek. Széles, húsos vállak, oszlop­nyi nyak, karok, szétfolyó pu­ha arc. Gumikötény csüngött a nyakából, felsőtestén nem volt más semmi. Nagyon el­kedvetlenített, hogy gyerek­nek néz. — Nem fázom, öreg fiú, és te? A fuvaros a társa karjára tette a kezét, az meghúzta a gyeplőt, a kocsi megállt. A fuvaros felállt, visszanéz rám, lemászik az ülésről, odacam­mog elém. Nyájas mosoly buj­kál a szája körül. — Mit mondtál? — néz le rám, s nyomatékosan elhúzza a szó végét. — Kérdeztem, hogy te fá- zol-e? — Akkor jól hallottam. Te? Te!!? Váratlanul üt. Félig az ál­lam, félig a nyakam találja el. Egyrészt csillagokat látok, másrészt meglep a váratlan támadás, de sok gondolkodás­ra nincs időm. mert eltalál a másik oldalról is. Belecsen­dül a fülem. — Megőrült? — ütnék visz- sza, de könnyedén ellöki a kezem, csúfondárosan nevet. — Hogy jössz te ahhoz, hogy visszategezzél, taknyos! ? E gy őrülttel hozott össze a sors, gondolkodom, próbálok tiltakozni, el­lenkezni. — Térjen észhez ... Ütne megint, de félre ug­rok, és úgy szúnyognyi erővel visszaütök. Ettől mégjobban elveszti a fejét, csapkod, mint egy cséphadaró. Ütnék én is, de közbe üt, a lendület belelök az árokba. Fölém ha­jol, érzem, szétlapítana, ha tudna. — Megöllek, — vicsorít. Vérben forog a szeme. Jó mély ez az árok, nem tud elérni. Két lába között lá­tom, Opel suhan el mellettünk, aztán két oldalkocsis motor jön. Nem látnák, mi történik itt?, Kapaszkodik a nyakam után. Nem tud elérni. Felíé- legzem. Káromkodik, dönt, hogy lemászik értem. Mire le­kászálódik, én már fönn állok az úton. Elönt a düh. Teljes erővel belerúgok a széles to­kájába. Akkorát csattan a lá­bam, mintha lőttek volna. Most már látom a szemén, a száján, hogyha megfog, tény­leg megöl. Mászik felfelé, utánam. Szája szögletén kes­keny vércsík, alighanem va­lamelyik foga lódult meg a ■rúgástól. Vállára taposok, visszalökném. Nem sikerül, túlságosan súlyos ahhoz. Kap a lábam után, hörög rmot egy vadkan. Megnyugodni' Mon­dom macamnak. Olya- ' fjny- nyűnek érzem magam, hogy akár repülni is tudnék. Feláll

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents