Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-19 / 274. szám
8 \ WÖGSÄÖ TWt. november 19., vasárnap t incse Gizella Leiéi a vezetőségnek A NAPI teendőket, a termés dolgát tették először rendbe. Margit levelét csak ezután olvasta fel az elnök a vezetőségnek. A lányt mindannyian ismerték, bár mindössze egy éve dolgozott a szövetkezeti irodán. Falubeli volt. Tudták róla. hogy a közeli városkában tanult. Amikor az öreg postamester nyugdíjba ment, ő ült a helyére. A gépkocsivezetővel is a postán ismerkedett össze Az állami gazdaságban dolgozott a harminc év körüli fiatalember. Néhanapján jött, levelet vagy pénzt hozott. Aztán mind gyakoribb vendég lett a hivatalban. Mire elérkezett a tavasz, egyre sűrűbben látták őket együtt a faluban is. A jóra való, készséges leány szorgalmát szinte teljesen felemésztette ez a kapcsolat Korábban szívesen dolgozott a postán, utóbb alig várta, hogy befejezze a munkát. A gépkocsivezető várta. Ha késett, szemrehányást tett neki. Margit ment, ahogy tudott. A férfi többnyire szótlanul méregette a közeledő leányt, ez meg zavarában fülig pirult. Erősen bicegett, s beteg lába ilyenkor még bizonytalanabbá vált. A gépkocsivezető úgy tett, mint aki mindezt nem is látja. Ha jó kedve volt, fecsegett. Mindig talált valami dicsérni- valót a lányon. Margit ilyenkor elpirult. Huszonnégy esztendős volt. A falubeli legények fiatalabb éveiben sem kényeztették. A korban hozzáillők már mind feleséget választottak maguknak. Egyedül járt. Mondta is: — Nem vagyok én szép, dehogy vagyok. A férfi meg közelebb lépett hozzá. Felemelte állát, a szemébe nézett. — Az vagy ... Nekem ugye elhiszed? Persze, hogy elhitte. Mindent elhitt. A házasságot, a távolban épülő házat, a közeledő boldogságot... Egyik este a gépkocsivezető fáradtan, leverten érkezett. A lány riadt kérdései után is sokáig hallgatott. Amikor végül megszólalt, anyagi gondjairól hadart, amibe a közös házuk miatt került. Ha volna valaki, aki segítene. Természetesen kölcsön és egészen rövid időre kérné a pénzt. Margit a postáról szedte ki a tízezer forintot. Első alkalommal a keze sehogy sem akart ei ’ gedelmeskedni. (— Mi lesz velem?! Űgylát- s; I; mégsem olyan egyszerű ez a egész... A ház, a boldogság.. .) Aztán teltek a papok egymás után és nem találkoztak. Elő fordult az már máskor is, hogy a férfi elmaradt. De amikor megjött, mindent megmagyarázott. Bizonyára most is valami sürgős dolga akadt. így nyugtatgatta önmagát a lány. Hanem amikor egyik hét után jött a másik és a gépkocsivezető még mindig nem jelentkezett, kétségbeesett. A kézbesítő, a szikár, csontos Tóni bácsi egy ideig némán nézte a lány sápadt arcát, kisírt szemeit. Egyszer aztán nem bírta tovább: — Várod? — kérdezte tőle. A LÄNY felrezzent szomorú tűnődéséből, de nem szólt. — Pedig kár, nagy kár — folytatta tovább az öreg. A sofőröd hazudik ... Mást is fenntartott itt a faluban, nemcsak téged! — Megrémült a lány fenyegető tekintetétől és dadogni kezdett. — Tudják a faluban ... mások is ... régen ... Valósággal kidobta a kézbesítőt. Aztán fel-alá járt az irodában. — Mit tegyek..? Mit tegyek...? A gyanú, amely az utóbbi napokban mind hevesebben kínozta, beigazolódott. Becsapták. A következő napokban szinte gépiesen végezte dolgát. Aztán egyszercsak bekövetkezett, amitől rettegett: rájöttek, hogy lopott. Apja rokonaitól könyörögte össze a pénzt. A történteket azonban nem lehetett megmásítani. A bírósági tárgyalásig előzetes letartóztatásba helyezték. Tettének egykettőre híre szaladt a faluban. Az asszonyok, a férfiak úton- útfélen tárgyalták. — Micsoda szégyen! Micsoda szégyen! — mondogatták. Voltak akik azt állították, nagyon kitanult az iskolán, nagylábon élt, valósággal szórta a pénzt. Mások tudni vélték: a gépkocsivezetőnek adta, hogy maradjon! A rosszlányokról példálóztak, akikkel nemigen áll szóba a rendesebb leány, asszony! AZTÄN megvolt a tárgyalás. Margit nem tagadott semmit, de őszintén bánta tettét. A bíróság öt hónapra ítélte. Amikor kiszabadult, este érkezett meg a faluba. Riadtan lopakodott apja házáig. Szégyellte volna, ha ismerőssel találkozik. Otthon úgy fogadták, ahogv várta. Mostohája napokon át csak sopánkodott, veszekedett. Szünet nélkül a gyalázatról beszélt. Margit ilyenkor összeszorította a száját, nyelte feltörő könnyeit. Az apja más volt. Nem tett szemrehányást, mert nem is szólt bele. Dolgozni, megállni a saját lábán! Egyre inkább ez kötötte le minden gondolatét. Vízért ment a kútra, s az asszonyoktól ott hallotta, hogy a termelőszövetkezetben adminisztrátort keresnek. Még aznap megkereste az elnököt. K. Ferenc városi üzemből jött a gazdaságba. Régen kijárta már az ember- ismeret iskoláját. Türelmesen végighallgatta a lányt, akinek a sírástól minduntalan elcsuklott a hangja. Bátorította: — Még rendbe jöhet minden ... ÍGY KERÜLT Margit ügye a vezetőség elé. A vita hosszú és heves volt T. András szégyentelennek nevezte, s végig kitartott amellett: ilyen lány nélkül megvan a szövetkezet. K. Istvánná, a vezetőség asszonytagja védelmébe vette a lányt. Nem egyedül költötte a pénzt. A sofőr sodorta a bajba. Becsapta, egyedül hagyta. Hát ilyenképpen tárgyaltak. Az óvatosak érve az volt, mindenki tudja mit csinált, honnan jött. Aztán ki tudja? Az irodán pénzzel is bánnak. Az elnök azokkal tartott, akik úgy vélték, Margit elég keserűséget nyelt ahhoz, hogy megbecsülje magát. — A lány bűnt követett el, de tettéért vállalta a felelősséget — mondotta a tekintetek pergőtüzében. — Most nehéz helyzetben van. Hozzánk bizalommal jött. Mert valakiben bíznia kell, hogy talpra álljon! Becsület dolga, hogy segítsünk. Egy esztendő telt el, hogy Margit munkát kapott a termelőszövetkezetben. A vezetőség éppen úgy, mint annak idején, amikor felvételéről döntöttek, együtt ült. Figyelmesen hallgatták az elnököt, aki a levelet, G. Margit levelét olvasta. Kérelem volt benne, fizetése javítására. Nem titkolta: gondjai vannak. Az ezer forintból, amit a szövetkezetben kap, adósságát törleszti. A megmaradó pénzt hazaadta, de a mostoha kevesellte, helyzete otthon tarthatatlanná lett. Elköltözött hazulról, egyedül él. Most jön a tél. a kiadás is több. Tüzelő, meg meleg ruha, kabát kellene. Most sem volt egyértelmű a döntés: — Lám, alig tette be a lábát, máris követelődzik! — vélekedtek egyesek a kérelemre. — Korán kezdi. HOSSZAS volt a vita. Végre is a lány szorgalma, igyekezete s a vezetőség embersége kerekedett felül. Margit mellé álltak. Űjra. Hogy biztosabban járja még nem egészen sima útját. Szolnoki István Akire U a most belépne az ajtón szólnia se kellene. Ahogy visszaemlékszem energikus orrára, örökké ráncokba gyúródott homlokára, széles arc- csontjára — itt ül vagy pont- tosabban szólva itt áll előttem. Mert ülni sosem szeretett. Mindig mozognia kellett. Volt, hogy a kényszerűség rávitte az ülésre. Olyankor a keze járt. Fogott egy papírt, gyűrögette, vagy ha az nem akadt, megelégedett bármivel, csak mozgathassa az ujjait. — Az örök nyüzsgés a te mániád — mondtuk neki gyakran. BARANYI FERENC: STACCATO Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy. elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád, iert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy. mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el. Valószínű, hogy néha nem is hallotta, hiszen életének csak egy egész kicsiny részét töltötte közöttünk, de mégis úgy közénk tartozott, ahogy kevesen tudnak tartozni valahová. Szükségünk volt rá. Nehéz volna megfogalmazni miért, de nagyon kellett a társaságunknak. Pedig — s ez feltétlenül hozzátartozik portréja vázlatához — roppant kíméletlen tudott lenni. Csendes szóval, de nagyon keményen mondta el a véleményét mindig. Nem zavarta se rang, se cím. Viselhetett az illető a vállán annyi csillagot, ameny- nyi kitehetett volna egy tej- útrendszert, Matúrákat nem izgatta. — Értsünk szót — kezdte lassan, szinte tagolva, s aztán egyre jobban belemelegedett. Balogh Lajos: Constancai lakótelep ti j munkahelyemen már a ” legelső napon váratlan esemény történt. — Vaszilij Vasziljevics! — üvöltötte falfehéren a porond felügyelője, amikor berontott az irodámba. — A hiúz megharapta a tigrist. A nőstényt. S méghozzá ott a porondon, a nézők szemeláttára! — Már milyen értelemben? — kérdeztem. — A szó szoros értelmében. Pontosan a tarkóján Rá kellett lőnünk a... tűzoltófecskendővel. Nem boldogul vele az állatszelídítő sem. Már két ostornyelet tört el a hátán. — Hívják csak ide! — mondtam, s félretettem a napi ügyeket. — Az állatszelídítőt? — Miért éppen az állatsze- lídítöt? Hát ő harapott?! — Nem, nem 6, de hát akkor nem értem. Kit hívjunk be önhöz? — Hát azt, aki harapott. Azt hívja ide! A felügyelő nagy szemeket meresztve tántorgott ki az irodából, majd néhány percen belül két egyenruhás ember kíséretében tért vissza, akik pórázon vezetve hozták a hi- úzt. A se élő — se holt állatszelídítő tűzoltófecskendővel követte őket, s mindkét pisztolyát élesre töltötte. — Nincs beszámítható állapotban, — mondta remegő hangon —, ráugrik az emberekre. mint róka a nyúlra. — Minden világos, — nyugtattam meg a köröttem állőW. Zaharov Esetem a hiúzzal kát, — ilyen esettel előző munkahelyemen is találkoztam már. Kérem önöket, hagyjanak bennünket magunkra. — Én is menjek? — re- begte az állatszelídítő. — Persze, hogy menjen! Csak maradjon itt, aki a nősténytigrist megharapta! — most már kijöttem a béketűrésből. Végre kettesben maradtam. A hiúzzal. Egy ideig szótlanul tanulmányoztuk egymást, végül elszántam magam a beszélgetésre. — Ügy gondolom, helytelenül viselkedtél, — mondtam neki szelíden, kissé elgondolkozva a történteken. — Hát szabad ilyet tenni egy jól nevelt hiúznak? Megharapni saját földijét? Hát lehet ilyet tenni? Ezután gondterhelten hallgattam egy sort. Hallgatott a hiúz is. — Persze, ha nem munka közben történik, — folytattam egy kis idő múlva, — akkor nem kerítenénk ekkora feneket a dolognak. De n porondon, a nézők szemeláttára! ... Ez igazán csúnya dolog. Mit gondoljanak ezek- után a nézők? Mit tanuljanak tőled? Arra akarod őket tanítani, hogy ha hazafelé mennek, ők is egymást harapdál- ják? Igen? Ezt akarod elérniT Szégyelld magad! Beszélgetésünk első óráját a békés egymás mellett élés bonyolult problémájának szenteltem. A második óra első felében a feszült nemzetközi helyzetről festettem hátborzongató képet, majd a még megtalálható hiányosságoknál horgonyoztam le, de az érdemek felsorolásával sem maradtam adós. Nem bizony!... A negyedik órában csunán szűk körű családi dolgokról beszéltem. Majd az általános emberi problémákat ecseteltem. A hatodik óra végén kinyitottam az ajtót, és kiszóltam a folyosón várakozó ál- latszeliditőnek: — Tessék, vigye el innen ezt a kismacskát! A szelídítő belesett az ajtón, és nem akart hinni a szemének. Bizonyára azt hitte, álmodik, mert kétszer is magába csípett, hogy meggyőződjék: ébren van-e? — Hát ezt... ezt hogy esi-í nálta?! — kérdezte elképedve. — Hát... nem volt éppen könnyű, de ment. Ezzel a módszerrel ráncbaszedtek már keményebb legényt is!... Fordította: Krecsmáry László A végére, amikor többnyire már a természetesen adódó poén következett, késhegynyire szűkült a szeme. Aki ismerte, ekkorára már igyekezett hallótávolságon kívül kerülni, vagy egész közel húzódni hozzá, attól függően, hogy jót, illetve rosszat kellett várnia. Amikor azokban az esős, fázós és viharos napokban az Üllői úton találkoztunk, keveset adtunk a jó modorra. Október végétől november elejéig a körülmények leszoktattak bennünket az udvariasságról, s néha még a köszönés is nehezünkre esett. Az is az igazsághoz tartozik, hogy nekünk se köszöntek szívesen sokan, mert akkor olyan volt a2 élet. Matúrák különben egy bedeszkázott kirakat előtt álldogált. Amikor körülfogtuk, gyorsan megfordult, de amire az arcát megláttuk már a pisztolyt is ránkfogta. — Értsünk szót — kedélyes- kedett Selmeci, s mi közben hangosan nevettünk a sikerült tréfán. Matúrák meg morgott: — Mi a fenének csináljátok ezt. Férjetek a nadrágotokban, taknyosok. — Ne tüzelj már, na — csitította Selmeci. — Nem akarunk mi rosszat. Egy kis hecc ilyenkor is jólesik az embernek. — Ügy látszik, sokan vagyvolt... tok ezen a véleményen. Ez a maszek is, hogy humoreszkál. Az ujját követtük s nem csekély jókedvvel olvastuk a szálkás betűkből formált feliratot: „Tisztelt betörő urak! Ne tessenek fáradni az ajtó felfeszítésével, mert megelőzték magukat. Amit a gyorsabbak meghagytak, azt hazavittem”. Nevettünk, persze hogy nevettünk. Torkunkra szorult azonban a nevetés, amikor Maturált megszólalt: — Látjátok, ez ma Pest... A találkozást megelőző napokban átéltünk már ezt meg azt. Láttuk a leomlott házfalakat, a felszaggatott villamossíneket, az ideges léptekkel siető embereket, de mintha addig csak néztük volna mindazt: Matúrák szavai nyomán azonban a tragédia egész súlyával szakadt a nyakunkba. Kevésnek éreztük a levegőt, s kapkodtunk, mintha valahonnan adagolnák az oxigént, s most éppen takarékra állították volna a csapot. Máig sem tudom, hogyan kerültünk el attól a bolttól, s azt sem, miként keveredtünk a hídig. A hídtól balra, a pesti oldalon állt az az épület, amelyikről annyi mendemonda keringett közszájon. Hogy az alagsorban így, a pincében amúgy volt, s még lejebb inkvizícióé műhelyt rendeztek be a hajthatatlanoknak és törhetetleneknek. Matúrák ismerősen mozgott a házban. Köszöntötték, ő is köszönt, s lépcsők sokaságán kalauzolt bennünket felfelé. Mi meg, akár az alvajárók csak mentünk utána. Sokszor, nagyon sokszor összeütköztünk aztán még Vele, de mindig mentünk utána, egészen addig... Ne vágjunk azonban a dolgok elé, tartsunk sort, „értsünk szót”... Osztagunkat egy vidéki városba vezényelték. A börtönökből szökött fegyencek lába alatt ugyanis egyre forróbb lett a pesti talaj. Lehúzódtak a vidéki városokba, ahol kevésbé ismertéle őket. Néhány igen veszedelmes fickó nyomába kellett erednünk. Az esély annyi mint. máskor, de a veszély jóval nagyobb. Már csak azért is, mert hol voltunk mi a tapasztalt bűnüldözőktől. A több évi katonáskodás alatt sok mindent megtanítottak velünk, de a bűnözők üldözéséről kevés s- meretet kaptunk. Amink "olt. azt inkább elszántságnak tehetett nevezni. J óformán ki se fújtuk magunkat, amikor riasztottak. Fentről jöttünk s a helybeli kapitány nyilván azzal számolt, hogy mi jártasabbak vagyunk, mint az ő emberei. — Nagyon komoly és ve- szélyes ez az egész -- jegyezte meg a megbeszélés végén. — Ha esetleg nem akarják vállalni... Matúrák félbeszakította: — Értsünk szót — fújt egy nagyot, mintha vitatkozott volna valakivel, s aztán ősz-
