Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-01 / 232. szám

1967. október 1., vasárnap NÓGR AB Pataki Lánmló Pantomim, este hétkor CSt'TÖRTÖK volt, próba­nap. Vei Laciról valaki azt mondta: — Lehet, hogy nem jön többet... Megunta az egészet. — Vei nem unhatta meg. Aki látta, hogyan kezd­te magyarázni — mi is tulaj­donképpen a pantomim, egy pillanatra sem gondolhatta komolyan, hogy megunta a mimet. — De értse meg uram, ez nem némajáték — kezdte új­ra a magyarázást Vei, a törzs­helynek számító Negróban, egy rosszindulatú laikusnak. — A pantomim valami más. A némajátékban minden va­lódi. A csíkos zokni, a cilin­der, a virág és körülötte a váza is — égetett agyagból, vagy porcelánból készült. Va­lódiak a díszletek (legalábbis díszletnek azok), minden tárgy kézzelfogható, ami megjele­nik a színpadon. Ügy jelenik meg, hogy megfogják és be­viszik oda. Csak hang nincs. Helyébe kerül a mozdulat meg a grimasz. A pantomim más. Semmi és minden egy­szerre. Hit kell hozzá és kép­zelet, az ön képzelete és hi­te is, nemcsak az enyém, uram ... A Mim—58-at Alex hozta létre. Alex valamikor táncos volt, megszokta a fegyelmet, a kemény próbákat, amelyek arra kényszerítették őt és tár­sait, hogy úgyszólván minden másról lemondva, csak a táncnak éljenek. Alex járt Lengyelországban, turnézott a táncegyüttessel, így ismerke­dett meg Krakkóban Tade- usszal, a híres pantomimes­sel. Már a turné alatt eldön­tötte, ha visszaérkeznek Ma­gyarországra — megalakítja a Mim—58-at. . Alex, a göndör hajú Gior- di, meg a tenyeres-talpas me­dika, az Elefánt Bébi — fent álltak a színpadon. Közben megérkezett Csicsi is, aki Alex után a legtehetségesebb szereplője volt az együttes­nek. Csicsit új férje kísérte. A keret nélküli szemüvegét örökké idegesen villogtató Szecska Jenő, elég „nagyme­nő” irodalmi színpad-rendező nek számított. CSÜTÖRTÖK volt, próba- nap. Csicsi felment az öltöző­be, trikót húzott és lejött a többiek közé a színpadra. Tö­kéletes alakja volt, mindig új­ra és újra megcsodálták. Eleinte mindenkit zavart ez a kendőzetlen, hangsúlyozott nőiesség, de az első mozdula­tok mintha teljesen átalakí­tották volna Csicsit, meg a többieket is. Már senki sem törődött a lány idomaival. Alex intett a közeli egyetem­ről verbuvált statisztáknak — álljanak félre, míg rájuk ke­rül a sor. Minden rendben ment, csak az örökké mosoly­gós,. titokzatos Vei Laci hiány­zott a társaságból, de őt már két hónapja nem látták. Vala­ki azt mondta: — Lehet hogy nem jön többet... — De ezt senki sem vette ko­molyan. — Csökkentsd a fényt! Fi­gyelem, kezdünk... — kiál­totta Alex az ügyelőnek, aki csak erre várt, lekapcsolta a nézőtéri világítást. Elfelejtettem üdvözölni a némákat — csámcsogott Szecs­ka, az izgága rendező a máso­dik sorban, jó hangosan. Alex mondani akart vala­mit, de meggondolta. Csicsire nézett, mint aki azt kérdezi: mi a fenét keres itt ez az alak? A lány beállt a helyé­re. Megvonta a vállát. A mű­vészt próbálták, mór harma­dik hete. A címszerepet ter­mészetesen Alex játszotta, a Modell Csicsi volt, a barna bőrű, magas Giordira jutott az uralkodó szerepe. Az Ele­fánt Bébi a statiszták élén, polgáiasszonyt alakított. Az egyetemisták voltak a polgá­rok, közülük a legtehetsége- %%bb játszotta a Hóhért. (A gong után, a vörös füg­göny előtt, megjelenik a táb­lát hordozó lány. Felirat: A MŰVÉSZ. A lány mimes já­rással halad, a .táblát végig úgy fordítja, hogy a közönség jól lássa. Szúrófény kíséri, egyébként teljes a sötétség a színpadon és a függöny előtt is Felmegy a függöny, né­hány pillanatnyi szünet után, egy más színű reflektor a színpad közepétől valamivel jobbra, a Modellre irányul. A lány pozitúrája ebben a pil­lanatban — megállított moz­dulat, jobbkéz, balláb elöl, tehát járást-utánzó. A Mo­dell szemben áll a közönség­gel, fekete trikós alakja mel­lett elvág a fény, a test így szinte beleolvad a sötét hát­térbe. Tulajdonképpen csak a hosszú ujjú kezeket és az ar­cot látni élesen. A Modell közben megelevenedik, a kö­zönség felé halad, valójában helyben jár. MEGPILLANTJÁK egymást, a férfi megérinti a lány vál­lát, aki azután végig követi. A Művész szobrot mintáz a Modellről. Keze nyomán meg- dicsőül az emberi test. A szo­bor elkészül, a polgárok kö­rül járják és felháborodnak — az őszinteségén. Elkezdő­dik a rágalom-tánc alkotója körül, aki hiába próbál kez­detben ellenállni, majd tehe­tetlenségében menekülni. Ki­gúnyolják, vádolják, üldözik, végül megjelenik a Hóhér és lecsapja a szobrász kezét. A Modell felkapja a szobrot. A polgárok fejedelméhez rohan vela A lány szépsége mel­lett, az uralkodó ügyet sem vet az alkotásra, ő az erede­tit akarja. A lány feláldozza magát. Az uralkodó megjele­nik, karján a lánnyal és a szoborral, a polgárok között. A Művész megmenekül, a polgárok jókedvűen ünnepük a csodálatos tehetséget, aki soha többé nem mintáz szob­rot. ..) Alex elégedettnek látszott, s hogy a próba jól sikerült, az Szecska hallgatásából is érezhető volt. Egészen mé­lyen lecsúszva ült a széké­ben, hegyes válla magasan a füle mellett emelkedett a sö­tétbarna nézőtéri levegőbe. Csak a szemüvege villogásá­ból lehetett következtetni ar­ra, hogy van benne élet. — Kár, hogy a házaséletet nem pantomimre komponál­ták — szólt vékony hangon, amikor végre szabadon léleg­zett. — Mennyivel elviselhe­tőbbek lennének a nők... Csicsi, ne gyújts rá, kérlek, fel vagy hevülve. Alex, Gior- di gyertek csak ide, volna lcét kiosztatlan versem a számo­tokra. Hagyjátok a némáknak ezt a mutogatást. .. — Ne károgj, mert muta­tok neked valamit, amitől el­reped az üvegszemed — mond­ta Alex és egy vastag törül­közővel kezdte nyomkodni iz­zadt nyakát. — Tíz percet adok gyere­kek, azután megcsináljuk mégegyszer. Ma korábban me­gyünk haza. A VILLÁM mindig várat­lanul csap le. — Alex, Alex úr, jöjjön ide kérem ... — hallatszott a né­zőtér végéből a Színpad Hi­vatal titkárnőjének szoprán­ja. — A többiek maradja­nak ... Alex körülbelül tudta, mi következik. A Mim—58, hó­napok óta ráfizetéssel műkö­dött. Vei Laci megígérte, hogy átveszi a közönségszervezést. — Azzal a pár rohadt sznobbal, aki esténként ide­jár — „hangtalan csodát ’ les­ni, nem sokra megyünk. A szakáll, meg a teknőckeretes szemüveg ér rajtuk valamit. A feje mindegyiknek üres. persze a szíve is ... Így jobb. Ha történetesen tele lenne ve­lük a nézőtér — direkt ka­tasztrófa lenne ránk nézve. Bejárom a város összes üze­mét, hivatalát, iskoláját, el­megyek a laktanyákba is, és hamelni patkányfogóként — ickfurulyázom nektek az ér­tő fiatalok tömegét — mond­ta, mielőtt eltűnt. — Nézze,«Alex úr! — kezd­te a kis titkárnő. — Nagyon is jól tudom, hogy ez a mű­vészet egyidős az emberrel, meg minden... De maguk­nak itt már tizenkétezer fo­rintos adósságuk van. Állan­dóan üres házak előtt játsza­nak, vagy mit tudom én, hogy mondják ezt pantomi­mül. A vezér azt üzeni — csináljanak valamit, különben kénytelenek leszünk levenni a kezünket a Mim—58-ról. A „hangtalan csoda” helyett most már egy jő zajos sikert szeretnénk látni... Vasárnap este nem kezdeti pontosan hétkor a Mim—58. Negyed nyolckor, Elefánt Bé­bi a függöny résén át megszá­molta, hányán ülnek a néző­téren. — Tizennyolc... Tizenki­lenc ..: Ennyi... — Teljesen jó. Ez héttel több, mint ahány ezer forint az adósságunk. A vezér meg lehet elégedve — mondta Gi- ordi. — Vei Lacit nem látod? Biztosan eljön ... — szólt va­laki a fekete körfüggöny mö­gül, de Alex intett, hogy csend legyen. CSICSI közben beállt a színpadra, jobbkéz, balláb elöl. A vörös függöny előtt most haladt el a táblával a szőke egyetemista lány. Alex jól látta, hol tart. Rózsaszín folt jelezte a függönyön a szúröfényt. Azu'^n rájuk dőlt a sötétség, de csak néhány pillanatig. Csicsi már várta a reflektornyalábot, az utolsót Tizenkilenc, teknőckeretbe foglalt szempár ... Pataki József: Dunántúli város BIHARI SÁNDOR HAZA Ülhetek már ide, az asztalomhoz, az erkélyen a virágokat, polcaimon a könyveket bámulhatom, — a távolság kioldoz, felment, mert lett villamosszék megint a nyugalom, a rendbe-rakott lét belül'a négy falon. Nem tudom megtartani magamban az országutakat —: kinyílnak, megbizsergeti tenyerem egy sarokház, hegyek oldalán a verssorokat rakják össze a lombok folyvást, üzen egy Illat, mely a randevúra pontosan megérkezik, ahol itt vagyok sohse lehetek teljesen itt. Azt hiszem, minden föld-darabon feliratlan is ez áll:Átmenő forgalom. Felütött sátrak a városok, s honfoglalás csak az. az a gondolatom, melyben a szétdobált történelmek és kontinensek találnak rendet, az idő nyit határtalan hazát. CSANÁDY JÁNOS: Moszkva — Leningrad Végetnemérő nyírfaerdők ezüstöző emléke ringat. Áttörve szűk határok cikcakkát, mintha a világ lett volna hazám, ezt éreztem a robogó ütemben, elcsattogó százkilométerek iramában! Irányunk: Moszkva! Ahol az ezerkilométeres lábakkal lépdelő történelem aranyán alig moccanó ezredévek tompa-zöld csillogása Pugacsovot, Napóleont idézett — míg félhomályban titkosan derengtek ikonok, szfinx-hallgatású szentek. Visszadobognak elszállt indulók, ahogy a Vörös Térre indulok, és mélyen dübörögnek föld alatt a hajdan felszállt költeménysorok. Majakovszkij szobránál megállók, és életét magam elé idézem, és első kis könyvéből recitálok, amelyben — a vasniaszatos inasnak — elmondta nékem: „Hogyan írjunk verset?” A gyorsvonattal zengő ritmusok riogatták tovább ezt a dallamot, a cárok sírja, a börtönerőd fölött, a Néva hullámain át, hol ölelésre tárt karok köszöntöttek és finn, angol és lengyel, orosz, magyar, s ki tudja még hányféle nép szavával teltek meg az asztalok. Kérdések — válaszok — mosolyok. Az áruházak színház-karzata. A tengeri szél simító csípése. És végtelen képek az Ermitázsban; válaszaik tüze szfvembe-égve S amit Rembrandt és Michelangelo, Rubljov és Puskin el nem mondhatott, alkonyaikor a Néva kőfalára szorított, fáradt, tüzelő fejemnek rejtjelezték a néma csillagok. /ve em akarta, tiltakozott ellene, vékony arca megsápadt a viaskodásban, mégis ő lett a „fej”, a külön­leges az iskolában. Pedig semmit sem tett érte. Beszél­ni is legkevesebbet beszélt. Mikor megkérdezték, melyik egyetemre pályázik, legyintett: — Nem pályázom ... Ezt addig hajtogatta, amíg mindenki ráfigyelt. Benedek Ákos átkozottul következetes. Pedig pályázott, csak nem merte mondani. Hogy kine­vessék? Ha valaki most kis­tisztviselő akar lenni, azon csak nevetnek. Pedig Benedek az akart lenni. Végrehajtó, mint az apja. Egyszerű, szür­ke kis ember, aki hivatása teljesítése közben válik óriá­sivá. Nem lehet feledni azt az őszbeforduló borús délelőttöt a fekete salakos vásártéren. Az emberek tolongtak, sírtak, jaj­gattak. Mások mohó vággyal várakoztak. És akkor az apja fekete ruhában, feltartott fej­jel, ünnepélyes mozdulatokkal az asztalhoz lépett. Felemelte a fakalapácsot, ráütött a gya- lulatlan lapra. Csend lett. Kik­nek a rémület, kiknek a vára­kozás csendje. És mondta. — Kétszáz pengő először... Kétszáz pengő másodszor... Kétszáz pengő harmadszor... Csend. Néztek az emberek, mint a bűvöltek. — Senki töb­bet ... — koppant a kala­pács . .. De hol van már az. Bene­dek szenvedett. Ezt kéne va­lami új tartalommal megtöl­teni. Mert az emberek fe­gyelmezésére most is szükség van. Megint megkérdezték. — Benedek, jó a tanulmá­nyi eredményed, akarsz-e egyetemre jelentkezni? Bobál Gyula A végrehajtó meg a gyerek,.. — Nem... — nyögte. Az osztály felmorgott a csodálat­tól. Senki, még maga sem tu­dott választ adni, hogyan ke­rült érettségi után a közleke­dési technikumba. Ha csak a szakma miatt nem? Mikor végzett, elhelyezkedett. De fájt a feje a gépek zúgásától, megdermedt keze a vas hide­gétől. Munka után magába roskadva szótlanul ült otthon. Csak az apja tudta, fiát mar­cangolja a keserűség. Ismerte a szemében felvillanó érdek­lődést. Szándékosan elevení­tett fel régi emlékeket a vég­szót koppantó kalapácsokról, hogy enyhítsen vívódásén. Ákos ilyenkor felmelegedett. Egy este a múlt idézgetése he­lyett ezzel hozta lázba. — A bíróságon végrehajtót keresnek. Ákos szeme tágranyilt. Nem szólt, csak a gondolatai kezd­tek veszett pörgésbe. Bíróság, fatolvajokkal hadakozni, tehe­tetleneket nyomorgatni... De jobb, mint a motorok hang­orkánjába beleőrülni, a hideg vastól örökösen fázni. Becsü­lettel elköszönt munkahelyé­ről, jelentkezett a bíróságon. Néhány nap múlva megkapta az első megbízatást. Az apá­nál, törvényszéki döntés elle­nére fogvatartott apróságot kellett anyjához juttatni. Az öngúny kísérte útján. — A technika csatája dúl, hősöket formál, Benedek meg­futamodott. Pelenkás seregek parancsnokává lesz ... Azzal nyugtatta magát, ezt is kell valakinek csinálni. A hivatalos emberekkel történt beszélgetés után elindult a faluvégre. Mögötte apró, fé­lénk léptekkel az anya. Bene­dek nem nézett hátra, ment, mintha mindig ezt csinálta volna. Nem látta az asszony rémült arcát, az udvarokról figyelő embereket. Akkor esz­mélt fel, amikor a zárt ka­puba ütközött. Dörömbölt, hosszan, mert senki sem mu­tatkozott. Aztán ahogy apjá­tól tanulta. — A törvény nevében ... — egészen belemelegedett, Egy riadt öregasszony jött ki. Sírva indult a kapu felé. Egy feldúlt fiatal rohant ki. Elkapta az asszonyt. — Nem nyithatja ki — dulakodtak. Benedek Ákos értetlenül néz­te a jelenetet. Lassan fogta fel, hogy ő áll a középpontjá­ban. Mint akinek vérében szunnyad a cselekedet, testét átjárta a forróság. Sápadt ar­ca megélénkült, szeme elszán­tan izzott. • — A törvény nevében fel­szólítom . .. Az öregasszony kitépte magát az erélyes felszólítástól meg­dermedt ember karjából, ki­nyitotta az ajtót. A férfi as udvar közepére ugrott, bics­kát rántott és Benedekre me­redt. — Ha egy lépést tesz, ke­resztülszúrom ... Meghökkent. Erre nem szá­mított. A félelem is megmar­kolta. A kapuban felsírt az anya. Eszébe jutott, hogy a törvénynek érvényt kell sze­rezni. Elindult. Az ember szú­rásra készen előtte, majd kar­ja a magasba lendül. Csak annyi ideje maradt, hogy ösz­tönösen felkapjon az udvarról egy fél téglát, és támadója fe­lé dobja. A karját találta el. Az asszony felsikoltott mögöt­te, Az anya a tornácra ros- kadt. Az utcán a rémülettől megdermedtek a kíváncsisko­dók:. A lefegyverzett férfi fel­kapta a bicskát, saját mellé­nek szegezte és teljes súlyával beledőlt. Üjabb sikoly, most már az utcáról is. Benedek Ákos tehetetlenül állt. Kiverte a verejték. Első szava ordítás volt: — A mentőket...! Az emberhez ugrott, Mo t már pontosan tudta mit cse­lekszik. Kötést kért, hogy csil­lapítsa a vérzést. Megállapí­totta: a seb nem halálos. Mi­kor a mentők megérkezt a sebesült eszméleténél volt. El­vitték. Az emberek nem moz­dultak. Benedek tudta, öt fi­gyelik. Döntenie kell. Látta apját, mikor feketében a- asz­talhoz lép és koppan a kala­pácsa. Felnézett, érezte a te­kinteteket, — A gyereket... — szólt. tiazafelé, mUcor senki sem ** látta, remegett az iz­galomtól, De gondolatai tisz­ták maradtak. *Ncm kalapács kell, hanem okos szó ... t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents