Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-08 / 238. szám
8 SÖGRÄD 1967. október ft., vasárnap Szárszó szomorú büszkesége Látogatás a József Attila emlékmúzeumban felme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem* ha eltemet, ki eltemet.” (József Attila) Balatonszárszó talán egyetlen helysége a Balaton-menti varázsos szépségű tájnak, amely tragédia színhelyeként vonult be a magyar irodalom történetébe: harminc évvel ezelőtt 1937. december 3- án önmaga választotta erőszakos halállal itt halt meg József Attila, a huszadik századi magyar és világirodalom egyik legnagyobb költőgéniusza. Emlékét a szárszói József Attila utcában múzeum Őrzi. A ház, — amelyben a nagy költő utolsó napjait élte 1937. november 5-től december 3- ig — két szobáját bérelte akkoriban Etus, a kisebbik nővér. Attilát több hónapos szanatóriumi kezelés után Jolán hozta el Budapestről az egykori villasori házba. A költő itt összegezte élete, pályája minden keserű tapasztalatát, leszűrte maga számára az utolsó, tragikus tanulságot. A két szobában berendezett kiállítás anyaga a Petőfi Irodalmi Múzeum eredeti dokumentumai alapján készült másolat. A rekonstrukció gondolatát a kiállítás rendezői elvetették: egyrészt azért, mert a halványuló emlékezet ehhez a munkához nem adhatott biztos alapot, másrészt — — és főként — azért, mert nem kívánták az újonnan készült, nem eredeti darabokkal az eredeti illúzióját kelteni. A lakásban néhány személyes használati eszközön kívül semmi nem volt József Attiláé. Kivéve természetesen kéziratokkal telt bőröndjét, amelyben magával hozta mindenét: műveit. Ez volt egyetlen tulajdona, magától értetődő tehát, hogy irodalmi hagyatékának bemutatása szárszói napjainak ha nem is tárgyi, de leghitelesebb szellemi légkörét idézi. Az állandó jellegű kiállítás módszere egyébként a tematikus csoportosítást követi. A költő életének főbb állomásairól a bemutatott költői anyag beszél. A kiállítás rendezői azt kívánták bemutatni, amit esztétikai eredményein tűi ma a legnagyobbnak érzünk József Attila költői-emberi alakjában: felismert hivatásának következetes vállalását, azt, ahogy hitet tett utolsó pillanatáig a közösség nagy ügye mellett — mágára maradva is. Az emlékmúzeumok közismerten megható ünnepélyességét Szárszón Kiss Ernő nyugalmazott tanár, a tragédia egyik szemtanújának emlékezései emelik. Az irodalommal szorosabb barátságban levők, de valamenyi látogató számára lebilincselő élmény a tragédia körülményeiről — alig néhány száz méterrel a helyszíntől — hallani. Különösen érdekes, hogy csak mintegy fél esztendővel ezelőtt került elő olyan hivatalos okmány, amely a szemtanúkat igazolja. A szombat- helyi 111. csendőrkerület 346/1937. számú jelentése a M. Kir. Államvasutak üzlet- vezetőségének ugyanis arról számol be, hogy az öngyilkosságot József Attila nem Szárszó és Földvár között a nyílt pályán, hanem a szárszói állomás közvetlen közelében követte el. A múzeum kapuján kilépve a látogató megrázó élményekkel és új isleretekkel gazdagodva járja körül a házat, amelynek falán két emléktábla is bizonyítja, hogy a Somogy megyei tanács nagy gondot fordít József Attila emlékének ápolására. Az egyiket a múzeum avatásakor 1956 tavaszán, a másikat 1962- ben a költő halálának 25. évfordulója alkalmából leplezték le. Az utóbbin Thomas Mann üdvözlése cimű vers egyik részlete olvasható. Feltétlenül elismerés jár a Somogy megyei szerveknek, hogy nagy költőnk tragikus halálának színhelye, Balatonszárszó — ahol az emlékmúzeumon kívül József Attila szobor is utal a szomorú eseményre, és ahol az idén a költő születésnapján országos szavalóversenyt rendeztek — nem az elmúlásra figyelmezteti a Balaton szerelmeseit, hanem az élő, elevenen ható József At- lila-i ars poetica múlhatat- lanságára. Csongrády Béla „Csak a derű óráit számolom..." Emlékezés Szabó Lórin ere „Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha Ragyogjon körül fájó glória.” Tíz évvel ezelőtt halt meg Szabó Lőrinc a XX. századi magyar lírai költészet kiemelkedő formaművésze, Kossuth- díjas költőnk, a század egyik legnagyobb és legtermékenyebb műfordítója. Miskolcon született 1900. március 31-én, ahol apja vasúti munkás, később mozdony- vezető volt. Életének egy kis szakasza megyénkhez, közelebbről Balassagyarmathoz fűződik, ahol 1905—1908-ig, tehát 5—8 éves koráig gyermekkora legszebb éveit élte. Ezekről az évekről az 1946— 47-ben írott Tücsökzene című kötetében vall, 43 kis 18 soros versben bensőséges szeretettel elevenítve fel a Templom u. 10. alatti évek emlékeit, az utca és a város jellegzetes alakjait, a borzongató szépségű meséket, az Ipoly fűzeit, a „nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek” hordozóit, az első sípok ajándékozóit. A betűk és számok tudójaként itt ismerkedett az iskola rendjével, ahol, mint mondja: „Jó tanuló nem lázongtam soha, de csak akkor tetszett az iskola, amikor semmi sem feszélyezett, ha hagyták, hogy természetes legyek.” A természet mélységes szeretetét is ez a táj adja, a „kék nyárban, mely szikrázott, lobogott, gyémánt csöndben mely körülcsobogott” az egymást keresztező hangok százai álmot gyújtottak benne, amelyben „ég s föld tündököl”. Első önálló kötete a Föld, erdő isten verseinek természetfestése panteista. Több méltatója megállapította, hogy menekvése a természetbe egy bukott forradalmakba, eszmények kudarcába fáradt nemzedék csalódottságának is kifejezése. A természet harmóniájának keresése, bár megnyugvással tölti el, csak félsikerrel jár, mert természet és ember egymástól elválaszthatatlan. A gyermekei sorsáért aggódó költő a fák, csillagok, állatok és kövek, minden élő és halott anyag védelmét kéri. mert: „Az ember gonosz, benne nem bízom. De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom. Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég, s föld leszek, ha meghalok. , tűz, víz, ég és föld, s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek!” A természetélmény mellett a zője. Sőtér István megállapí- kapitalista rend lázongó gyű- tása szerint a huszas évek ér- lölete költészete másik jellem- telmiségi proletárjának költéPataki József: Városszélen szete születik meg Szabó Lőrinc tolla alatt. A tőke elleni harcban érzi, hogy már csak a meztelen életről van szó. „Hogy fussak én boldog lélekkel a tavasz elé” — kérdi — „mikor nincs pénz, és otthon emberek várnak rám, kedvesek és ártatlanok és kenyeret akarnak”. A Tanácsköztársaság bukása feletti keserűség is kiérezhető több verséből: „Házak, paloták, palotasorok, szépek vagytok ti, de gonoszok, romokat látok, sújtó tüzeket, tornyaitokban az ítéletet.” A reménytelenség, az eszmékből való kiábrándulás megköttetik ugyan vele a különbékét, de igaztalan a vád, mintha a fasizmussal cimboráit volna „Különbékét azért kötöttem a semmivel, azért van, hogy csinálom, amit csinálni kell.. . s leprások közt fütyürészek és nevetek”, mert az emberek, kiknek üdvére testvér-szívét és agyát annyit gyötörte, tapsolták ugyan benne a művész álmait, dicsérték „lelke magas mérlegét”, de a Haszon volt az istenük. Szabó Lőrinc materialistának vallja magát, s ha világnézete meg is áll a tények tiszteleténél, a biológiai determinizmusnál, tiszteletreméltó, hogy verseiben „ércfogú eszmék között hús-szenvedések zokognak” és vállalja a harcot: „Meg kell ismernem minden emberit, ha üdvözít, ha pokolba taszít”. A felszabadulás számára is hozza a nagy felismerést: „Csak a barátság mentheti meg az embereket a háború rémségeitől”. A népek közeledését szolgálják remekmívű fordításai, amelyek „Örök barátaink" címmel a világirodalom számtalan remekét közvetítik. Hálából a kapott jóért, az orosz líra több halhatatlanját: Lermontovot, Krilovot, Puskint és a mai szovjet líra alkotásait is segített közelebb hozni az olvasóhoz. Utolsó kötetében A huszonhatodik évben az önismeret legmagasabb példáját nyújtja. Egy soha nem múló szerelemnek állít benne emléket, de a szobor egyúttal a költő emlékműve is, hisz bízvást hihetjük: a költő sem hal meg soha egészen. „Kétezer évig mindig lesz, aki rá figyel.” Csukly László KTŐBER FENYEBEN Magyar írók a szovjethatalom születéséről Móriét Zsigmond Kis Samu Jóska Egy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határról, de huncutak is voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jókedvűek, s a sorban mindig egymás mellett állottak, s egy nevük lett a végén, az egész ezred ismerte a hírüket, az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu Jóska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska volt. — Testvér — mondta Kis Samu —, éhes kezdek lenni. Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előreküldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt, s azon csak éjjel tudott egynéhány katona keresztüllopózni, azok is inkább töltényeket hoztak nekik. mint ennivalót. — Mit együnk, testvér? — mondta Samu Jóska. — Mi van? — Vizem van. — Nekem meg sóm. — Hisz az nagyszerű, főzzünk levest. — De miből? — Fűből. — Jó lesz az? — Jó hát. — Megájj, az nem jó lesz. Paréjlevest főzök én, az jobb lesz. — De nincs paréj. — Szedünk. Ebben a nagy mezőbe csak lesz valahol. Idesanyám otthon csak kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót. — A nagyon jó lesz akkor. Még nevettek is rajta. De bizony hiába csúszkálták végig a letaposott rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg mertek volna főzni. — No testvér, én kimegyek * drótok elibe, ott még nem járt senki, ott szép a fű, abba csak lelünk... — Én is kimegyek. — Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik már csak ne maradjon egy kis paréj miatt! — Hát tudod mit, akkor én megyek ki. — Persze, le akarod előlem legelni a mezőt. Ismerlek. Evvel Kis Samu már ki is bújt a szöges drótok alatt. Lassan csúszott előre, mint egy vastag vakondok. Minden fűszálat megnézett, megszagolt, minden laput megízlelt, de csak nem talált olyat, amilyet az édesanyja szokott otthon szedni, gyenge, édes leheleket; de messze is van az édesanya, meg az édes szülőföld. ö csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jól esett lassan tovább csúszni a zöld fűben, puhán és csendesen, ka- pargálva, s a fejét bele-bele- fektetve a magas, kaszálni való perjébe. Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre volt itt csak az orosz lövészárok, de közben sűrű bokrok voltak, s olyan magas fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu csak ment, mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki, s alig látszott, hogy előre halad, csak ő maga látta, hogy az egyenesen álló vékony fűszálak lehajoltak a teste alatt. Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét. Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett nevetni, halkan, hogy hangja ne legyen. Horkolást hallott Most mit csináljon? Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette, csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek úsztak rajta. Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy idegenben, ellenség között... A test megköveteli a maga pihenését. Hogy megy otthon aludni az ember, mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó, puha szénába a szénatartóban, s reggelig azt se tudja, mi az élet... csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni kezdenek akkor érez fel, hogy szinte félálomban eleget tegyen a kötelességének: új szénát vessen a ló elé ... S' hogy meg lehet szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni azért... Pedig mintha abból a csendesen, édesdeden alvó emberből valami álomsugarak terjednének, amelyek rá is ragadnak, az ő pilláit is édes mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már, s csaknem lebőkol egy puha vakondtúráson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról, fáradságról, zsibbasztó éhségről, s átadja magát a legdrágább álomnak... De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska cimborája, aki odahaza a drótkerítés megett várja az édes lapuleveleket, amiből levest lehet főzni. Hirtelen minden álom kimegy a szeméből... Hát az ő élete, az bizony nem sokat számít, meghaltak már mások is, ezren is, meg tízezren, meg a világ teremtése óta hányán, s ezután is meghal mindenki eccer... De Samu Jóska várja az édes lapulevelet... Nagyot gondol Kis Samu. Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét, s megy előre, tovább, lassan, mint a gyík. S egyszerre csak előtte az orosz katona. Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig lefittyent a fejéről, hosz- szú szőkésbarna haj csapzott, izzadt, meleg homlokára. A szája kicsit nyitva, s az arca szelíden, békésen, mint a gyermeké, ott hever egy zsombé- kon. A fegyver kiesett a kezéből, a kenyérzsákja ott van mellette, úgy alszik, mint édesanyja ölében a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalommal hagyja el magát. Nem bánja, ha akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni, mire felébred... Hát ez az orosz mire bízta magát?... A szent Föld lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vitéz csöndes lélegzésével. Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste, mérte, milyen mélyen alszik a muszka. Aztán kinyújtotta a kezét, kezében az éles, hegyes, marokra fogott szuronyt... Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt, szőrös, piros bőrű pihegő mellétől, megállóit ... A kemény vas, a könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna, megremegve, valami szép és igaz gondolat hatása alatt. Aztán visszahúzódik s a másik kézbe kerül. Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszú orosz puskát, s kiemelte a fűből... Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekapcsolva vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar marokban ... S most újra kinyílt, kinyúlt a magyar kéz: felvette a barna kenyérzsákot... Egyéb nem kellett neki. Még egyszer végigfutotta a pirosán alvó nagy embert. Nem volt már fiatal ember, hosszas, ritka szőkebarna szakáll ütközött ki az arcán, vonásai fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké, pedig legény volt még. — Aludj, testvér — mondta Kis Samu magában; azzal a nyakába vette a puskát, a tarisznyát, s elkezdett visszafelé csúszni. Egy horkantást hallott, ettől
