Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
Í967‘ október 1., vasárnap NÖGRÄC Követünk Suomiban... Beszélgetés Anna Maija Raittilával Ötven év emlékeiből j;;. A magyar költészet, bármilyen nagynak tudjuk is mi — s joggal — idehaza, igen nehezen kap útlevelet küllőidre: alig-alig akad ország, ahol fölbukkan egy valamirevaló ember, aki magyarul is tud, meg „versül” is: vagy, ha nem ismeri nyelvünket, legalább szeret minket, igazán, őszintén, s olyanokként, amilyenek vagyunk, — s vállalkozik a népszerűsítés nem épp tömegsikerrel ' kecsegtető missziójára.” Ezt írja Garai Gábor, az Élet és Irodalom, augusztus 12-i számában az „elveszett” nyelvről, ahogy viszont egy angol kritikus, bizonyos Alvarez nevezte a magyart. Erre, a nem épp tömegsikerrel kecsegtető misszióra, vállalkozott Anna Maija Raittila finn költőnő, aki háromheti magyarországi tartózkodása során, ellátogatott Balassagyarmatra is. A finn irodalmi életben jelentős helyet betöltő költőnőnek, négy verseskötete jelent meg eddig, s hogy nem több, annak elsősorban másirányú elfoglaltsága volt az oka. Anna Maija Raittila teológiát végzett és idejének, energiájának nagyrészét évekig lefoglalták azok a tanulmányok, melyeket az egyháztörténet területén folytatott. Az utóbbi öt esztendőben tankönyveket írt — tanított is — egy ideje azonban, számunkra nagyon rokonszenves feladatra készül: szeretné minél tökéletesebben tolmácsolni anyanyelvén a magyar költészet remekeit. Két esztendeje tanul magyarul. — Nem először járok Magyarországon, bár ha a mostani itt-tartózkodást is számítjuk — mindössze négy hetét töltöttem az önök országában. Gyönyörű föld, és én nagyon szívesen vagyok itt, ahol barátaim élnek. Testvéreim. Mi finnek — nagyon komo lyan gondoljuk és érezzük is a testvériséget, szeretjük a rokonságot a két nép nyelvében, amelyet sok-sok évvel ezelőtt elsőnek Henrik Gabriel Por- than tárt fel. Nemrégiben nálunk, Finnországban vendégeskedett egy magyar kislány, aki itt is a baráti körömhöz tartozik. Márta gyönyörűen szavalta a magyar verseket, rengeteget ismert. És énekelt is, népdalokat Sokan mondták! rá, akik megismerték: ez a kislány kedvet csinált a magyar költészet befogadására nálunk, Suomi földjén. — Mennyire ismerik a magyar irodalmat, költészetet Finnországban? — Néhány nagysikerű magyar prózai mű, mint például Fejes Endre Rozsdatemetője vagy a Húsz óra — nálunk is áttörte a frontot, jó nagy rést ütött a magyar irodalom ismeretlenségének vonalán. Vannak persze vers- fordítások is, régebbiek, de a mai magyar irodalom, költészet ismertetésére, elfogadtatására még szükség van nálunk. — Ügy tudjuk, mostani útja során érdembeni tárgyalásokat folytatott egy magyar verses antológia fordításáról, finnországi kiadásáról. — A három hét alatt módomban állt neves magyar költőkkel, művészekkel találkozni. Ügy érzem, ezt az alkalmat jól használtam ki, sok művészt, mai magyar költőt ismertem meg személyesen, olyanokat is, akiknek verseit, költészetét régóta kedvelem. A tervem az, hogy körülbelül egy esztendő múlva finn nyelven kiadjuk azt az antológiát, amely mintegy harminc. ma élő és alkotó magyar költő verseit tartalmazza. Kiadóm, a Kirjayhtyma égy év múlva várja tőlem a kész fordításokat, de addig még nagyon sokat kell tanulnom. — Milyen segítséget kapott ehhez a munkához hazánkban, és hogyan fogadták a finn nyelvű magyar antológia tervét? — A Szerzői Jogvédő Hivatal nemzetközi osztályán nagyon előzékenyen, mondhatom, barátként fogadtak. Ellehet a fiatal finn verselők- re is. — ön, mint új fordító — munkájában a „fordítás” vagy az „átköltés” álláspontjára helyezkedik-e? — Véleményem szerint különbséget kell tenni vers és vers között. Van, amikor a fordítás, a szinte szószerinti tolmácsolás a helyes gyakormondták: állandó törekvésük, hogy bővítsék az idegen nyelvre fordítók körét, s azt is, hogy ma már mintegy ötven fordítóval tart állandó kapcsolatot a világon a hivatal. Mostantól én is ehhez a csoporthoz tartozónak számítom magam. A legjobban, mégis, azok a költők örültek tervemnek, akikkel mostani látogatásom alatt találkoztam. Rendkívül sok segítséget kaptam a Pécsett élő Csorba Győzőtől, aki volt szíves segítségemre lenni az antológiában szereplő költők kiválasztásának munkájában. Magyar barátaimmal arra törekedtünk, hogy a válogatás híven tükrözze a mai magyar költészet legfontosabb irányzatait, témáit. A legszívesebben az Illyés Gyulával töltött tündéri napra emlékszem most, és biztos vagyok benne — ez a nagyon baráti találkozás, napfény, melegség és derű, a széles és magas magyar táj, a fenségesfényes Balaton, sokszor eszembe jut majd nálunk, Északon. És akkor erőt ad a munkához. .. Azt mondják, Illyés Gyula régen volt olyan jókedvű, nevetős, mint amikor nála jártam. Arra kért, énekeljek a Kalevalából, el- daloltam néhány runot. — Mit válasszunk, melyik versét szeretné finnül viszontlátni ? — kérdeztem tőle. — Amit ti, finnek, barátaink akartok — mondta. — Mi az oka, hogy elsőnek nem a régi magyar költők verseiből készít antológiát? — Igen, ezt mások is megkérdezték tőlem. A logikus talán az lett volna; először Arany Jánost, Vörösmartyt, Petőfit, Adyt, József Attilát, Radnótit válogatni, azután a maiakat bemutatni. Finnországban sok fiatal költő él és dolgozik, sokuk úgynevezett „modern” költőnek vallja magát, ami többnyire tartalom nélküli, igaz emberi mondanivalót nélkülöző formai „alkotásokat” eredményez. Nekünk most a mai magyar költészetre azért van szükségünk, mert nem elsősorban „divatos” költészet, hanem tartalmában, mondanivalójában korszerű irodalom, kísérletei, újdonságíze jó hatással lat, de nem mindig a helyes. A fordítás nem lehet mechanikus munka, meg kell érezni, azután érteni a költő „levegőjét”, a vers mondandóját, és úgy kell visszaadni, hogy a finn olvasó is ugyanazt érezze, gondolja, amit a magyar. Ebben a munkában a kulcsot — a ritmus adja, a ritmus, amely után megjön a szó is __ A nna Maija Raittila még elmondja: ha az antológiával elkészül — hozzálát Madách Imre műve — a Tragédia fordításához. — A magyar nyelv nem „elveszett”, csupán különös — szól szinte hibátlan magyarsággal. Pataki László Amikor Lenin beszélt... Hosszú ujjaival a* asztalt veregeti. Sovány, beesett arcán meg-megrándulnak a ráncok. Látszik, hogy gondolatait rendezi. Idős Hukics János már a nyolcvanadik évét tapossa, s mégis Nagybárkány- ban nagyon kevesen tudják róla, hogy Csapajev katonája volt Szovjet-Oroszországban 1918-tól 1921-ig. Sohasem dicsekedett ezzel. Pedig soksok dicsőséges és győztes csatának volt részese Szamarától Szibériáig. — Most már nem tudnám összeszámolni, hány városban, községben csaptunk össze a fehérekkel. Egy biztos. Nagyon sokszor vittük vásárra a bőrünket. De megérte, meg aztán önként vállaltuk a harcot — mondja a beszélgetés során. — De talán kezdenénk az elején, s aztán a legérdekesebb részleteket mondanám el — folytatja az idős, nyugdíjas bányász. — Hogyan lettem vöröskatona? Alexandrovka volt annak a községnek a neve, ahol mi állomásoztunk. Itt haladt át egy magyar csoport, Winermann vezetésével. Pihenőjük volt. Wi- nermann, aki erdélyi magyar származású parancsnok volt, azt kérdezte tőlem: — Akarsz vöröskatona lenni?! — Akarok — feleltem. — Nos, akkor itt a kezem, csapj bele! — Itt van ni — mondottam, s ezzel már tagja is lettem a Vörös Gárdának. Mert ez volt a nevünk sokáig, mindaddig, míg Lenin ki nem adta a parancsot, hogy a Vörös Gárdából meg kell szervezni a Vörös Hadsereget. tJtra kelt a csapat. Feladatunk Szalamihin bevétele volt. Winermann volt a parancsoló tiszt. Jó katona volt, féltek tőle a kozákok, vérdíjat is kitűztek a fejére. Elérkezett a harc ideje. A kozákok védték a várost. Volt miért. Itt nagyon sok, dúsgazdag kozák lakott. Féltették a vagyont. Egy nap alatt azért bevettük a várost. Később hallottuk, hogy Winer- mannt megölték a kozákok. Lovasszekéren szúrták le ... — Szamarában voltunk — mondja tovább a történetet idős Hukics János. — Megjelent közöttünk egy férfi. Alacsony, bajuszos, energikus, katonás ember. volt. Azt mondták róla, hogy generális. Odaáll elénk. — Emberek! Kolcsak menekül, de még mindig pusztít a szovjet fpldön. önkéntesekre van szükségem. Lovasokra, tüzérekre, gyalogosokra. Bátor emberekre! — Nem volt időnk gondolkodni, meg aztán tudtuk, hogy mi a kötelességünk. Különösen amikor azt mondta ez a férfi, hogy önkéntesek kellenek, mert azok bátor katonák, egy percig sem haboztunk. — Nagyon gyorsan terjedt a hír közöttünk, Csapajev, a legendás hírű férfi a parancsnokunk. Itt alakult meg a 222-es Internacionalista Devízió. Voltunk benne magyarok, oroszok, csehek, szerbek, meg ki tudja, hogy milyen náció még. Jól felszereltek bennünket. Lett ágyúnk, géppuskánk, karabélyunk. Volt közöttünk huszár, géppuskás, gyalogos, egy egész batalion. Ezután már nem unatkoztunk. Csapajev gondoskodott arról, hogy legyen munkánk. Űztük, vertük a kozákokat. Kolcsak futott előttünk. Mondtuk is magunk között: csak egyszer megállna, hogy mi is kipihenhetnénk magunkat.. — Egyszer aztán pihenőt kaptunk — folytatja elbeszélését. — Feltöltöttük tölténykészletünket, megpihentettük lovainkat, ágyúkat, géppuskákat kaptunk. Híre járta, hogy nagy ütközetre készülünk. Ufa városkát kell megtisztítani a fehérektől. Ufa két folyó között terül el. Jó gabonatermő vidék, kellett a szovjethatalomnak. .. Elérkezett az ütközet ideje. Csapajev lóháton vezényelt, ott ment mindig az emberek, a katonák között. Szóltak az ágyúk, vágtattak a lovak. A kézitusában is felülkerekedtünk. Sok volt a sebesült... Három napon át, éjjel-nappal folyt a vér. A mi csapatunk ketté oszlott. Egyik a jobb, a másik a baloldalról támadta a várost. A kozákok nem bírták sokáig. — Ment az internacionalista divízió, ahová csak parancsolták — beszél tovább idős Hukics János. — Orenburg alá vezényeltek. Nagy volt a túlerő, de bennünket se fából faragtak. Rohamban voltunk. A fehérek re- peszgránátokkal védekeztek, — Előőőreeee! — hangzott a parancs. — Mi kiugrottunk a fedezékből, szuronyt szegezve rohamoztunk. Feljajdult a szomszédom. Én mentem tovább. Egyszer tompa ütést éreztem a testemen. Mind gyengébb lettem. Már csak a hangot hallottam, karikák forogtak a szemem előtt. Melegség futott rajtam végig, vér volt..: A segélyhelyen tértem magamhoz, ott mondták el: sikerült, győztünk Orenburg alatt, felszabadítottuk a várost. *■ — Lábadozó beteg voltam — folytatja a társalgást az egykori vöröskatona. — A kórházban ért a hír, hogy Magyarországon is megalakult a Tanácsköztársaság. Jött a hírnök, másnap felvonulást szerveznek a magyarok, menjünk mi is. Mentünk. Vörös és nemzetiszínű zászlók alatt, fel a várba. Énekeltünk. Emlékszem, Lenin állt egy ablak előtt, ő köszöntött bennünket. Azt mondta, hogy büszkék lehetnek a magyarok, élenjárnak a világforradalomban, s Szovjet-Oroszország után a világon másodiknak teremtették meg a munkás—paraszt államot. Mi büszkék is voltunk. Azt is mondta Lenin: visszaadjuk a segítséget, csak fennmaradjon, megerősödjön Szovjet-Oroszország. Még azt is mondta: elmegyünk mi még Magyarországra ... Lenin nem jöhetett, de eljöttek a vöröskatonák. Somogyvári László A la is tükrözik a mester szemében „Herczeg Péter kerékgyártó”. A cégtábla szerényen, kopottan, alig láthatóan húzódik meg a ház falán. Régi jószág, az idegennek elég kibetűzni. Hátul az udvaron ölbe rakott hasábfák. A műhely két- számyas ajtaján kiszűrődik az abrikter jellegzetes morgása, ősz hajú ember futtatja rajta a leszabott fát. Minden egyes darabot végig simít munkától érdes kezével. Meózás-féle mozdulat ez, csak azután teszi félre. Másikat vesz a kézbe. Annyira belefeledkezett a munkába, akár félóráig is elnézhetném. Köszönés nélkül, nem venné észre az embert. — Ecsetnyeleket készítek. Exportra mennek. A KETI, a Kisipari Exportra Termeltető Iroda adott rá megbízatást. Tízezer darabra van szerződés. Április óta ezen dolgozom — mondja, majd így folytatja: — Tavaly kaptam először megbízást 10 ezer vállfára. Azt Hollandiába szállították. Átadáskor egyetlen egy darabot sem dobtak vissza, pedig alaposan átnézték egyenként valamennyit. Megdicsértek érte, és az talán még a pénznél is jobban esett. — Ezek az ecsetnyelek Indiába mennek, Budapesten kötik be. Kényes munka, a minőségre sokat adnak. A mintát dicsérték. Válogatott fából fűrészeltem. — Tessék nézni nem mindegy ám, melyik oldalról fűrészeli az ember. így tükre van a bükkfának is. Ha másként vágtam volna, akkor szálkás lenne. — Olyan szeretettel magyaráz a kezében levő ecsetnyélről, hogy egyszerűen^ nem lehet nem oda figyelni. — Jó ez a munka. Meg kell dolgozni azért, hogy 10—12 forintos órabért elérjen az ember. Megnyugtató, hogy van mit tenni, és ha nekiál- lok nem jó abbahagyni, mert utána mindig lassabban megy az újrakezdés. Már nem vagyok fiatal, el vagyok hatvan — mondja nógrádi dialektusban. , — A feleségem a segítség. Most az orvosnál van, betegeskedik, megfázott, így egyedül szorongatom a munkát Október vége a határidő. Eddig hét és fél ezret már elszállítottam, és a többi is elmegy két héttel előbb. A bognár és a kerékgyártó szakmára terelődik a szó. Ki-‘ derül, hogy a mester 13 éves korában állt először a faragótőke mellé. Akkor 1920-at írtak. Azóta is hű maradt a szekercéhez, vonókéshez, gyaluhoz. önálló kisiparos már 37 éve. — Jártak be szekerek a Karancs völgyéből. Hétfőn kitettünk egy kereket a kapu elé és mindig hozott valakit és valamit. Most már más a helyzet... A szekerek helyett vontatók meg autók közlekednek. Nemigen kell már a kerék. Ha egy-egy balta, vagy fejszenyelért benyitnak még. Én hét szakembert neveltem, de ma már csak egy van közülük a szakmában. Annak jól megy, Somoson van, a termelőszövetkezetben bognárkodik. A többi már más pályát választott. Hiába, ha kicsi a kereslet, pedig az embert a munka élteti. Ezért jó ez az export. — A holland vállfákkal Nagyorosziban is próbálkozott a szövetkezet. Ügy hallom jól gépesített üzemük van, mégsem jöttek ki vele. Én kijöttem. Igaz költöttem rá. Űj szerszámokat vettem. A feleségem keze is sokszor megfájdult, mert úgy csináltam, hogy szorosan passzoljon az összeillesztésnél, ne csak 'az enyv tartsa. Jó is volt, amikor egy összegben megkaptam az árát és a dicséretet, — magyarázza. Közben a postás is benyit. Régi ismerősként köszöntik egymást. — Kérem én itt, ebben a városban születtem, sokan ismernek. A nagyapámtól tudom, hogy a Herczeg család már akkor is itt lakott, amikor még csak 28 ház állt Salgótarjánban. Itt is maradok! Szeretném, ha ezután is kapnák megbízatást a KETI- től. Aki pedig benyit valamiért, annak is megcsinálom ami kell, kerék vagy nyél. — A gép újra forogni kezd. Az idős mester kezében egymást váltják a munkadarabok. Belefeledkezik a munkába. Az eszterga árván áll a fal mellett, a saját maga faragta szalagfűrész is hallgat, csak az abrikter morog. Egy ember egyszerre csak egy munkát végezhet, mégis egyre szaporodnak az ecsetnyelek exportra. Képzeletében a holt anyag élővé változik, tükrössé, ahogy mondta. Vajon mit láthat benne, amikor kézzel és szemmel végigsimogatja. Hatvanéves szívéből, leikéből valami mindig ott marad.- Bodó János
