Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-29 / 256. szám
1967 október 29., vasárnap NOG R A D I 5 \ Barangolás Erfurt megyében \ „Farkasok réítteíen „Most. amikor a napközben csendes barakkok ismét megteltek a beözönlött foglyok lármájával, szinte fürtök lógtak a térképek előtt. A 38-as blokkban Schüpp átfurakodott azon a csoporton, mely Runki pulpitusa előtt a térképet tanulmányozta. — Remagen... Itt van, Koblenz és Bonn között. — Hány kilométer ez Wei- martól? — kérdezte egyikük, Schüpp csodálkozó képet vágott, hunyorgott, mintha a tulajdon gondolata után futna: — Ha azok egyszer nekilódulnak . .. Ujjúkkal a valószínű útvonalat méricskélték: Eisenach, Langensalza, Gotha, Erfurt... Schüpp gondolata célhoz ért. — Ha elérik Erfurtot, akkor már itt vannak Buchenwald- ban is. Mikor? Napok, hetek, hónapok múlva? — Ki kell várni. Én nem vagyok bizakodó. Azt hiszed, ezek ott fenn csak úgy átadnak bennünket az amerikaiaknak? Előbb kinyírnak mindnyájunkat! — Nem kell előre betojni — intette le Schüpp a szkeptikust. A szobanapos idegesen furakodott a csoportba:. — Kegyeskednétek a csajkátokért menni! Csattogtak a facipők, csörögtek a csajkák.” ir A regény idézett sorai huszonkét esztendővel visznek vissza a múltba bennünket, hogy átéljük a nagy világégés utolsó hónapjait. A sztínhely: Buchenwald. Az író, aki a táborélet megrázó regényét papírra vetette és világsikert ért el: Bruno Apiiz. Sikerének egyik titka, hogy elejétől végig maga is megjárta a buchenwaldi poklot. A századfordulón született, az idén hatvanhét éves. Termete középmagas és törékeny, járása fiatalos, csak arcának mély redői és szemüvege mögül elősütő tekintete őriz nagy és mély szomorúságot. Láttam, amint feltartott fejjel, önmagába tekintve lépkedett élettársa oldalán az első sorban, a messzi távolba kígyózó tömeg élén. így vonult el a tizennyolc nemzet zászlaja előtt. így hagyta maga mögött tiselni szenvedéseit és a koncentrációs tábor kínzásait, akiket az SS-legények gyilkoltak meg. De őrzik még a múlt múzeumi emlékeit, amelyek minden esetben megborzongatják az embert. — Nem lehet igaz, hogy ilyesmi megtörténhetett! — mondta, helyesebben: súgta, nekem útitársam. — Nem lehet az ember rosszabb az állatnál! Ne értsenek félre! Ütitársam nem a cáfolhatatlan tényekkel szándékozott szembeszállni, hanem egyszerűen abba nem tudott belenyugodni, hogy ilyen szörnyek tudnak megbújni az emberi testben ... A tények ugyanis cáfolhatatlanok. A magasfeszültségű árammal és kétméternyi magas drótkerítéssel védett udvaron ma is ott áll a krematórium. Kívülről hatalmas, égnek meredő, szögletes kéményével és a melléje csatlakozó, négy kis- ablakos épületével valaki könnyen pékségnek is vélhetné. De odabent a kemencék! Hátborzongató és ijesztő! Riadtan tekintek körül: mögöttem és magamban is keresem a szörnyet. Tömegszállások, használati tárgyak emberbőrből, meggyilkoltak névsora. Akik túlélték a szörnyűségeket, ötszörös esküt tettek, hogy emléket állítanak a holtaknak, az emberi szenvedésnek, és megakadályozzák, hogy a fasizmus ismét kiszökhessen a palackból ___ * S az emlék áll. Az Ettersberg csúcsán és gerincén átvonuló betonút a határvonal. Az út mögött húzódtak a régi tábor épületei és kínzókamrái. Az út előtt új emlékművek magasodnak. Rögtön, legalul: a nemzetek útja, amelynek egyik oldalán az emlékoszlopok állanak, rajtuk a hatalmas örökmécsessel, a másik oldalán pedig nagy, kerek arénák, szinte római cirkuszok épen maradt falai sorakoznak. A kerek falak mögött mély tölcsérek tátonga- nak. Huszonkét esztendeje még dombok magasodtak itt: meggyilkoltak és embertelenül elpusztultak tömegsírjai. A nemzetek útjáról széles lépcsősor vezet a toronyhoz, amelyet tiltakozás és emlékezésként emelt az útókor. A torony előtt ott látható Fritz Cremer bronzbaöntöti szoborcsoportja: a táborfelkelés szervezőinek társaságában kis bugyorral kezében, riadtan és csont-bőr soványan, szinte deformálódva és ma is vádolva meghúzódik a regény hőse és konfliktusának egyik előidézője, a rejtegetett gyermek is. * Amikor ott jártam, viharos és csípős szél fújt. Az Ettersberg fái meghajoltak, mintha az avarban keresnének valamit. Pedig csak a harag és megalázkodás jele volt ez. Azon a napon viharnak kellett lenni! Azok indultak el a haláltábor egykori színhelyéről, zárt és lenyűgöző csoportban, akik nemcsak szenvedtek itt, hanem kommunista módon szervezkedtek könyörtelen helyzetükben is. Az élen Bruno Apitz-cal. A vihar földrecsapja a tizennyolc örökmécses lángját. A toronyban kísértetiesen megszólal a harang: minden félpercben csak egyet kondul, de ez a hang a bőr alá hatol, mint a rideg szél. S ahogy a több ezres fegyelmezett tömeg, a zárt menet a szoborcsoporthoz közeledik, a vihar már orkánná dagad. Már nehéz rendet tartani vagy megállni. A menetelők egymásba kapaszkodnak. Két fiatal fog egy zászlót, hogy az orkán ki ne tépje kezükből. Az író szembeszegül a viharral. Egyedül áll meg a résztvevők gyűrűjében. Hangját Weimárig, azon is túl, mindenüvé, ahol emberek vannak, elviszi a rettenetes szél, amely még a televíziós kamerákat is elsodorja: — Soha többé fasizmust! Esküszünk, hogy... Lakos György Ötven év emlékeiből A DL lovasezredben Hetvenhárom éves a nagykeresztúri Mó- csány János. A termelőszövetkezettől kap négyszáz forint nyugdíjat, de ma sem nyugszik. Nem tud munka nélkül élni. Elvállalta, hogy éjjeli őr lesz a közös gazdaságban. Idős felesége is dolgozik még a termelőszövetkezetben, különösen akkor, ha szükség van a szorgalmas munkáskézre. A lakáshoz tartozó kis nyári konyhában fogad Mócsány János bácsi. Vékony ujjai között cigarettát tart. néha megpödri magyaros bajuszát. Amikor elmondom jövetelem célját, kissé meghatódik. — Hát nem felejtették el? — kérdi tőlem, s mindjárt folytatja is. — Leírtam én már egyszer ennek a történetét. Oda adtam az iskolásoknak. A baj az, hogy eltűnt minden. Pedig nagyon érdekes, most meg, fél évszázad után történelmi tény js. Nem kell faggatnom. Beszél önmagától, újra és újra átéli a napokat, amelyeket fogságától kezdve a Szovjet-Oroszország megvédéséért töltött. — Mintha ma lenne, úgy emlékszem mindenre — kezdi visszaemlékezéseit. — Ezer- kilencszáztizenhat június 10-én, Galíciában, a Tripa folyó partján estem fogságba. Éheztünk. Az éhséggel járt a betegség is. Amikor aztán azzal jöttek hozzánk, hogy jelentkezzünk munkára, ott voltam az elsők között. Nógrádiakkal, meg borsodiakkal voltam együtt. Nem volt nagy a választás. MUr- manszkba vittek, vasutat építeni. A szerencse azonban nem szegődött mellém. Még ebben az évben, decemberben megbetegedtem. Fe- ketedett a lábam, foltok jöttek a testemre. Megijedtem. Kórházba szállítottak, Turkesz- tánba. Itt egy lágerben gyógyítottak. Most is hálával gondolok az orvosokra, ápolókra. Megmentették az életem ... Kis szünetet tart, gondolatait rendezi, csak aztán folytatja. — Amikor felgyógyultam, újra munkára jelentkeztem. Andizsánba vittek, a kínai határrá, ugyancsak vasútépítéshez. Itt volt a vasút vége. Innét már csak teveháton közlekedtek az emberek. Érdekes volt. Mikor itt végeztünk, munkaszünetet rendeltek el. Újra láger, ismét éhség. Csak az segített rajtunk, hogy a kizirkiai kőszénbányába kerestek munkásokat, s oda mehettünk ... — Ügy tudom, részt vett a harcokban is? — Igen. Ezerkilencszáztizennyolc tavaszán, egy vasárnapon, magyar hadnagy keresett fel bennünket. Azt mondta a rendfenntartó erőbe szüksége lenne száz magyarra. Havi harminc rubel, meg koszt jár érte. Meg egyenlőek leszünk a vöröskatonákkal. Én jelentkeztem. Ruhát, pisztolyt, karabélyt kaptunk, s felnyergelt lovat. Nem mondom, volt dolgunk. Frontról szökött katonák, s csapatukat vesztett kozákok garázdálkodtak a környéken. Egyszer Andizsánba mentünk. A várban tartózkodó fehérek becsaptak bennünket. Bekerítették az egységünket, lefegyvereztek. Amikor a Vörös Hadsereg értesült erről, reggelre már ott volt két ezred. Az egyik oroszokból állt, a másik magyarokból. Felszóllították a fehéreket: adják meg magukat. Azok ellenálltak, mi meg fogságban voltunk. A vöröskatonák cselhez folyamodtak. Elzárták a várba menő vizet. Három nap után feladták a várat a fehérek ... — Amikor kiszabadultunk — folytatja visz- szaemlékezéseit,' — felszólítottak bennünket: nincs szükség a rendfenntartó erőre, aki akar, álljon be a Vörös Hadseregbe! így kerültem először rajparancsnoknak, majd később sza- kaszparancsnok-helyettesnek a második lovasezredbe. Ott aztán volt mit tennünk. Harcoltunk a kozákok ellen, szedtük össze a szétszéledt fehéreket... — Melyik harcra emlékszik vissza legjobban — kérdem az idős embert. — Már tizenkilenc nyarának elején jártunk, amikor hírül hozták, hogy Buharában ellenforradalom tört ki, fellázadtak a fehérek. Nekünk azt mondta a parancsnokunk: — Ha letöritek a buharai ellenforradalmat, felszereléssel együtt mehettek haza, segíteni a Magyar Tanácsköztársaságot. — Buharát több ezred vette körül. Voltunk ott lovasok, tüzérek, gyalogosok. Verekedtünk lóhátról, karddal vágtuk az ellenséget, de volt közelhárc is. Négy ember előrement, az ötödik a lovakat őrizte. így szervezték meg a támadást. Negyvennyolc órán át tartott a harc. Sikerrel végeztünk. — Az ígéretnek megfelelően bevagoníroztak bennünket, s csak Moszkvában álltunk meg. Itt azonban újabb parancs várt ránk. — Elvtársak! Sajnos, nem mehettek haza. Ukrajnában fellázadtak a kozákok, támadják a szovjethatálmat. Le kell verni a lázadást — szólt a parancs. Mi pedig mentünk. Kinyomtuk őket a Fekete tengerig. Egy szorosban semmisítettük meg a megmaradt ellenséget. Fogságba ejtettünk vagy tízezer kozákot ... Gondolataiba merül Mócsány János. Látni rajta: van még mondanivalója. Folytatja is. — Azt hiszi ezzel véget ért a harc? — kérdi tőlem — Dehogy! Jött az újabb parancs, így hangzott: Elvtársak! A fegyvert megkell fordítani. Van egy anarchista csoport. Ez be akar bennünket keríteni a szorosban. Harcra emberek! — Megjelentek a fekete zászlós, halálfejes kozákok. Volt öldöklés. Mi beengedtük őket a szorosba, s ott győzedelmeskedtünk! — Aztán eljött az ideje, hogy hazatérjünk. Stetting határáig jöttünk, teljes felszereléssel. Megfürödtünk a várban, aztán lenyergeltük lovainkat, gúlába raktuk puskáinkat. Elköszöntünk a vöröskatonáktól, a szovjet emberektől ... Somogyvári László Vendégünk volt A „Kedves zennyolc nemzet emlékoszlopát és az ezeken lángoló em- léktüzet. A színhely ismét Buchenwald volt. * Itt, a jelenben (1958-ban) örök emléket állítottak harminchárom nemzet kétszázüt- venezer fiának, akik 1937 júliusától 1945 április 11-ig, valamelyik hosszabb-rövidebb időszakban itt sínylődtek, és annak a több mint ötvenezer halottnak, aki nem bírta elviIV! ű veit pajtások A Honvédség rétsági alakulatának KISZ-bizottsága a fegyveres erők napja alkalmából a járás általános iskolásai és gimnazistái részére „Mit tudsz a hazádat védelmező Magyar Néphadseregről?” címmel pályázatot írt ki. A temérdek, beérkezett dolgozat között a figyelemre legméltóbbak a romhányi gimnázium valamint a rétsági és a szendehelyi általános iskola növendékeinek tolla alól kerültek ki. A huszonöt legjobb pályamű íróját a Honvédség rétsági alakulatának KISZ-bizottsága egész napos, fővárosi autóbuszkiránduláson látja vendégül. A pajtások a szép program során felkeresik a Hadtörténeti Múzeumot is. Hasznos, és a fiatalok körében rendkívül népszerű vállalkozásba kezdett a megyei művelődési ház és a könyvtár. Ankét-sorozatot indított azzal a rokonszenves céllal, hogy a fiatal olvasókat — salgótarjáni diákokat és ifjúmunkásokat — hozzásegítse a hazai írás és újságírás rangos képviselőivel kötendő barátság kialakításához. A sorozat egyik, most lezajlott eseménye volt az az ankét is, amelyre a „Kedves IM” főszerkesztőjét — Gerő Jánost hívták' meg. — Mi az, amit az idősebbek közül csak kevesen, a fiatalok közül annál többen tudnak az Ifjúsági Magazinról? Számokkal is mérhető népszerűsége egyedülálló, ilyen „kapós” ifjúsági magazin, eddig nem. volt Magyarországon: havonta 220 ezer példányban készül és fogy a képes folyóirat. Az ankétot a megyei könyvtár olvasótermében rendezték, „telt házzal.” És miután a találkozón nem vehetett részt a lap valamennyi híve — érdemes közreadni néhány, eddig jórészt nem ismert tényt és csemegét, olyan információkat, amelyek az „IM” kulisszatitkairól mondanak sokat. — Ismerősként jöttem Salgótarjánba — mondta a főszerkesztő. — Az Ifjúsági Magazin — „Van-e ideális diák?" címmel, nemrégiben közölt riportot a város diákfiataljairól. De közöltünk riportot Kis- terenyéröl is ... Az ..IM” rendszeresen részt vesz azokon az ankétokon, amelyeket egy-egy város, vagy község fiataljainak kérésére, a társadalmi és művelődési szervek rendeznek. Legutóbb Szombathelyen találkozott olvasóival, a vasi „tizenévesekkel”. Az ankétok célját így határozta meg Gerő János: — Nem a népszerűség növelése, hanem a jobb tájékozódás az elsődleges szempont az ankétokkal. A népszerűségről csak annyit, amikor három évvel ezelőtt elindítottuk útjára az első számot, 40 ezer volt a példányszámunk. Akkor mi sem gondoltuk, hogy rövidesen a 200 ezret is túllépjük. A salgótarjáni olvasókat érdekelte — mi a népszerűség titka, hogyan állja a versenyt a többi — hetente megjelenő lappal — a magazin? — A hetilapok frissebbek, ebben nem tudunk versenyre kelni velük, de képtelenség is lenne bármilyen versenyről beszélni, hiszen a mi „kifutási időnk” nyolc hét. A népszerűség egyik „titka”, hogy nem az íróasztal mellett gondoljuk ki azokat a témákat, amelyekről később riportot írunk. A lapot hatan szerkesztjük, de valójában sok ezer munkatársunk van az országban. A „Kedves IM” rovatba kerülő levelek, csupán ezrelékei annak, amelyet nap mint nap hoz a posta. A „hivatalos" kézbesítő egy ideig hurcolta a teméntelen levelet, azután bejelentette, hogy nem vállalja tovább a nehéz fizikai munkát. A szerkesztőség kénytelen volt külön alkalmazottat szerződtetni a levélhordásra ... — A legnépszerűbb rovat a könnyűzenei és a „Kedves IM”. Az irodalmi melléklethez havonta 100—120 szerző küld jó, vagy kevésbé jó verset, elbeszélést. Minden levélre és beküldött anyagra válaszolunk — ez is egyik oka a. népszerűségnek, bizalomnak. Az „IM” büszke arra, hogy a lap hasábjain először megjelent tíz—tizenkét tehetséges fiatal verseit és novelláit ma már irodalmi folyóiratok is közlik. — Kötelességünk a fiatal tehetségek felkarolása, segítése. Ezért úgy döntött a szerkesztőség, hogy a jövőben a legtehetségesebbek alkotásait, kötet formában is segíti megjelentetni. Ezek a kötetek persze olcsó áron kerülnének forgalomba, így a fiatal olvasók is támogathatnák az arra érdemes társaikat. Ezután a salgótarjáni fiatalok kérdeztek: K" — Sok. a politika a lapban — így egy vélemény a sok közül. — És azt sem értem, miért kell nyolc oldalon keresztül népszerűsíteni a szovjet sportot... — Statisztikát vezetünk a „politika-nem politika” vitáról, amelyről rendszeresen beszámolunk a lapban. Mindenki tapasztalhatta, hogy még a „legmeredekebb” hozzászólások is bekerülnek az „IM”-be. A statisztika azt mutatja, hogy azok húzzák a rövidebbet, akik a „sok” politika ellen szólnak, A szovjet sport ötvenéves és nagyon népszerű. Erről emlékeztünk meg nyolc oldalon .. . — szólt a válasz. — A könnyűzenei rovatban, minden külföldi szám magyarul jelenik meg. Miért nem lehet az eredeti, mondjuk angol szöveget közölni? — Ha eredeti szöveggel közölnénk a slágerszöveget — azonnal'tíz forintba kerülne a lap. Hatalmas pénzeket kellene kifizetni a külföldi szerzőnek. Az átdolgozás jobb. — Ezt értem, de miért mindig Tardos Péter írja az átdolgozásokat — makacskodott a kérdező. — A „meredek” kérdésre ezúttal elmaradt a válasz. A kérdések foglalkoztak a beküldött levelek sorsával. Ezzel kapcsolatban a kötelező titoktartásról és a mindenkori válaszadásról — a névtelen levelekre ez nem vonatkozik! — biztosította ifjú olvasóit az „IM” főszerkesztője. Szó volt arról, miért nincs olyan rovat a lapban, amely összefoglalná a hónap jelentősebb külpolitikai eseményeit. A különböző pályázatokról és a nyertesek utaztatásáról ezt kérdezték a fiatalok: — Miért nem indítanak jutalom-túrákat a nem szocialista országokba is? A „rázósnak” vélt kérdésre nagyon egyszerű és prózai a válasz: ez elsősorban pénzkérdés. — Van-e kapcsolata az „lM”-nek, a ..Halló fiúk, i illő lányok” televíziós rovattal? Néha nagyon rossz a műsor, .. — Miért nem lehet külön könnyűzenei számokat kiadni — kérdezte egy beat-rajongó. A találkozó végén a magazin főszerkesztője kérdezett: — Ha elkészül a dunaújvárosi új papírgyár, és több nyersanyagot kapunk. 100 oldalas lesz az „IM” . . . Természetesen valamivel magasabb lesz az ára is. Kiegyeznének-e az olvasók, az öt és hat forint közötti összeggel? — Igen — mondta mindenki egyszerre. Az ,.IM”-ankét résztvevői megállapodtak abban. hogy legközelebb december t -éjén, Baranyi Ferenc költő 'átják vendégül. Pataki László
