Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-10 / 214. szám
1967. szeptember Ifl., vasárnap NőéRAD S Egy szilárd pont... A főkönyvelő hozott össze Juhász Jánossal, a Fémipari Vállalat traktorfülke készítő brigádvezetőjével. Eltesebb, meglettebb embernek gondoltam, a róla alkotott vélemények alapján. Fiatal, mindössze huszonhat éves. Határozott, a fellépése magabiztos. A bemutatkozás után nyomban kijelentette, hogy tartózkodik a nyilvánosságitól. Így indokolta: — A brigádban negyven- ketten dolgozunk. A munkában egymásra vagyunk utalva. Nem egészséges különbséget tenni. Érti? Hogyne érteném. Csakhogy ezt a brigádot Juhász János kovácsolta össze, méghozzá korához viszonyítva nagyon jó érzékkel. A személye tehát jelentős abban, hogy ma a vállalat legjobb munkacsoportjaként ismerik el őket, és a jövőben is fontos szerep vár rájuk. Munkatársai nem vehetik rossz néven, hogy rajta keresztül mutatjuk be életüket. Az élet edzette keménnyé. Mikor a vele egykorúak még a játékra gondoltak, ő már kenyérkeresettel foglalkozott Szülei meghaltak, egyedül maradt. Egy magániparoshoz szegődött, akivel falura járt villanyt szerelni. Azt mondja, hogy az egyhangú falvésés nem elégítette ki. A vas megmunkálása vonzotta. — Családi vonás ez nálunk. Apám kovács volt, két testvérbátyám is vasas. Akkoriban alakul a jelenlegi - vállalata. Munkásokat kereshek, jelentkezik és Cser- ni Gyula mellé osztják be. Mellette tanulta meg a szakmát. Olvasni a tervrajzból, kitartóan dolgozni, a fegyelmet betartani, magasabb célok elérésére törekedni. j— Az érdeklődésemet nagyon lekötötte a munka. Megbízták őket egy autóplató elkészítésével. A németek rendelték, munkájukkal a magyar, ipart képviselték. Gondosan kellett elkészíteni. Nem nézték a munkaidőt, hanem a fiatal üzem jó hírnevének megszerzésére gondoltak. Az igazgató mondta el, hogy tele voltak izgalommal — sikerül-e? Juhász János jó tanítványként dolgozott. Cser- ni Gyula legmegbízhatóbb munkatársa lett. Az ő érdeme is, hogy több megrendelést kaptak autóplatóra. A katonaság is iskolája volt. Szerelő-csoport vezetőjeként dolgozott. így, lépcsőről-lépcsőre jutott a negyvenkét tagú brigád élére. A brigádtagok is fiatalok és nemcsak munkatársai Juhásznak, hanem barátai. Vannak, akik a szemére vetik, hogy a brigád tagjairól van szó, erőszakos, mindent megtesz azért, hogy jól keressenek. Igaz. De beszéljenek csak Pintér Sándor- néval, az üzem adminisztrátorával, majd elmondja az igazságot. Juhász azt a brigádtagot, aki mulasztást követ el milyen szigorúan felelősségre vonja. — Nálunk nincs helye a fegyelmezetlenkedőknek. Itt egész emberekre van szükség, mert egymásra vagyunk utalva, csak közös erőfeszítéssel tudunk eredpiényt felmutatni — mondja. Kíváncsi voltam, az új gazdasági rendszerre készülés eljutott-e már hozzájuk. Lehűtöttek, korai még érdeklődni, mert a vezetők gondja ez. Találkoztunk Juhásszal az egyik presszóban. A kérdésemre nevetett. — Néhány könyvet, újságcikket, tájékoztatót már elolvastam. Engem minden érdekel, ami lehetőséget nyújt a magasabb keresetre. Gondolkodik, aztán belemeHétszázötvenezer forintos költségből pihenő hely létesül a 2. AKÖV salgótarjáni központi telepén. A korszerűen felszerelt létesítményt még a tél beállta előtt átadják rendeltetésének (Koppány György felvétele) Keresletkutatás a Szovjetunióban A moszkvai Pénzügyi Főiskola, a Moszkva-területi Kereskedelmi Igazgatóság és a Lenyinszkoje Znamja című lap szerkesztősége nagyszabású felmérést végzett Moszkva- területen, hogy megállapítsák, milyen jelenleg a fogyasztási cikkek keresletének összetétele, s összhangban van-e az eloszlás a kereslettel. Mindenekelőtt az derült ki, hogy a városok és a falvak ellátásában aránytalanságok vannak, s a választék nem egyezik meg a kereslettel. A lap hangoztatja, hogy a gazdasági reform befejezése után állandó figyelmet kell majd fordítani a piackutatásira. legedve mondja, hogy tulajdonképpen nem új ha az embertől jobb munkát követelnek. Most majd rákényszerül a munkás, mert nem raktárra, hanem piacra dolgozik. Ha nem kell a munkája, nem lesz pénz. A brigádtagokról beszél, hogy azok az új munkakörülmények között is megállják a helyüket. Többségük eligazodik a rajzokban. A többieket is tanítják, hogy magas szaktudással rendelkezzenek. Már beszéltek a kollektív szerződésről. Ügy döntöttek, hogy a selej tért közösen vállalják a felelősséget. A. hiba elkövetőjét majd a brigád vonja felelősségre. — Mi készen állunk a munkára ... Készüljenek fel a vezetők a piackutatásra. Az anyagbeszerzők az anyag biztosítására. Kérjük a munkánk megbecsülését, a jó munkahely biztosítását Széles az ismerete ennek a fiatal brigádvezetőnek. Elmondja, hogy az új lehetőség szele már meglebbent. Növekszik a munkáskéz-kereslet. Neki ez külön gond, mert túlzás nélkül állíthatjuk: életerős, fiatal jó szakemberekkel dolgözik. A brigádot együtt akarja tartani. Fontos kapocs köztük a barátság, de legfőbb a kereset. Juhász már előre tekint, azért harcol, hogy a vele dolgozó emberek megtalálják számításukat De a jövőre gondol, amikor szívósan meg- 'követeli, hogy tanuljanak munkatársai. Saját bőrén tapasztalva mondja el. — Kihelyezett technikumunk van. Más tanár tanít, más vizsgáztat. Nehéz így ... Megoldást kell találni. Iparosodik a város nem maradhatunk jó szakemberek nélkül... Lehet, lesznek akik rosszallóan olvassák a Juhász Jánosról elmondottakat. Ne feledjék, munkája nem függet len vezetőitől. Csak egy részecskéje ő a vállalatnak. De szilárd pont, számíthatnak rá. Bobál Gyula Ölvén év emlékeiből Az a másik ellenség Rettenetes a hideg. A hőmérő higanyszála napok óta a mínusz negyven fok alatt van. A tomszki hadifogolytáborban a kis magyar csoport tagjai már alig tudnak birkózni a hideggel. Rossz az öltözék, gyenge a koszt. Mindent a frontra! — ez a jelszó. Novák István, aki Nagylócról került ebbe a táborba, maga sem tudja mitévő legyen. Az életért harcol mindenki, ő meg különösképpen, hiszen otthon hagyta feleségét, gyermekét ... Kolcsak és bandája uralja ezt a vidéket, de Tomszk már szabad! — Novák elvtárs! Nem jó ez a tétlenség! Dolgozni kellene — fordul felé egykori szakaszvezetője. — De hol? A falun nem fogadnak bennünket, elvégzi a házkörüli munkát maga a paraszt is. Tudom én, hogy tenni kellene valamit. De mit? — kérdezi Novák Isván. — Itt a kórház. Az egészséges, dolgos kézre szükség van. Katonák vagyunk még akkor is, ha most hadifoglyok lettünk. Míg a vöröskatonák a harctéren, mi itt a kórházban harcoljunk a másik ellenség, a tífusz ellen. Katonák, beteg emberek vannak ott is... Nem gondolkodnak sokáig. Megszületik a döntés is. Szembe szállnak ezzel a másik ellenséggel, a tífusszal. Megdöbbennek, amikor a kórház kapujához érkeznek. Hatalmas, emeletes épületek egész sora. A szánok szinte megállás nélkül érkeznek. Egyiken, másikon nyolc—tíz beteg ember. Kellene a dolgos kéz, az egészséges ember, aki segítene. Novák észre sem veszi, hogy már a nyírfából összetákolt hordágyat fogja. Annyit mond barátjának: — Gyere, vigyük ... Mennek az emeletre. Hosszú a folyosó. Egy-egy szobában 20—25 beteg. A folyosókon szükség-ágyak. Nyögnek, jajgatnak a tífuszban szenvedő katonák. Az egyik szobából hordágyat hoznak ki. Rajta lepedővel letakart ember. Már megint aratott a halál... — Azt hallom, magyarok — szólítja Nová- kékat egy magas termetű férfi. — Én is az vagyok, budapesti. Én vagyok a kórház parancsnoka. Szóval itt szeretnének dolgozni. Rendben van. Egyre azonban figyelmeztetem. Itt súlyos betegek vannak. Valamennyi tífuszban szenved. Veszélyes az egészséges emberre is... Egymásra néznek Novákék. Nem gondolkodnak sokáig. — Tudjuk, szükség van a munkáskézre. Maradunk! r"':"r — Köszönöm — hangzik a válasz. — Ezt vártam. Hf Megkapják a beosztást, azonnal munka ho« látnak. Nem csökken a betegek száma. Egyre többet szállítanak ide a frontról, a laktanyákból. Se éjjel, se nappal. A délelőttöt lefoglalja az új betegek fogadása. Hó lepi a szánokat, vékony takaró alatt a betegek. — A földszinten már nincs hely. Az emeleten kell elhelyezni őket — hangzik a parancs. > S mire felhordják az embereket, elernyed- nek a karok. Megállás azonban nincs. így nem lehet a kórtermekbe fektetni a katonákat. Borotvát fog Novák István is. Keze alatt megtisztulnak az arcok. Aztán a fürdő. Mos- datás, ez most a legfontosabb, hogy mihamarább pihenőre térjen az amúgyis megviselt ember ... — Már az ápolónő is belehalt ebbe a pocsék tífuszba. Az emeleten ma nyolc ember vesztette életét megint. Sok ez, mi lesz velünk — aggódik Novák barátja. — Szükséget nem szenvedünk. Vigyázzunk magunkra. Ha már vállaltuk, akkor csináljuk is. Mi így segítünk a vörösöknek — hangzik a válasz. — Front ez a javából. Itt nem a fehér, hanem a tífusz az ellenségünk. Megbirkózunk vele... Telnek a napok, a hetek, a hónapok. A betegek száma sem csökken. A frontokról mind kedvezőbb hírek érkeznek. — Te Pista! Itt már nincs ránk szükség, ellátja ezt a munkát más is. Tomszkban, a városban állomásozik a 65-ös lovasdandár. Jelentkezzünk ott, náluk. Talán nagyobb hasznunkat vennék. — Így a pajtása. Novák sokáig gondolkodik, mire válaszra szánja magát. — Nincs semmi papírunk. Anélkül meg hiába mész a batalion irodára, szóba sem állnak velünk. Mi ide szegődtünk, maradjunk addig, amíg szükség van ránk... Mikor ezt mondja, újabb betegszállítmány érkezik. Barátjára néz, s csak annyit mond: — Gyere, várnak ott lent bennünket... És kezdődik minden elölről, úgy mint ezelőtt tíz hónappal, amikor átlépték a kórház kapuját. Este van, mire elcsendesedik az emeleti folyosó. A sarokban két ember gubbaszt. Novák István és társa. Ők ketten a felelősek itt. Éjfél felé jár az óra, mire Novák megszólal. — Harcban vagyunk mi itt is, tudod, azzal a másik ellenséggel. Mi itt tesszük le a garast a szovjet hatalom mellett. Ez a kötelességünk. Somogyvári László Az aranydiplomás Ha sétál az utcán, mindig ráköszömnek felnőtt, komoly emberek, családanyák, akik közül több már az unokáját sétáltatja. — Megismer, igazgató úr kérem? — kérdezik mosolyogva. Ö ilyenkor kicsit mindig zavarba jön. Nem mindig ismeri meg már volt tanítványait. — Persze, persze — mondja mégis. A világért sem sértené meg őket... Otthon aztán napokig eltöpreng, vajon ki lehetett a múltkor, aki az utcán megszólította. — Budapesten születtem, ötéves koromban jöttünk Salgótarjánba. Most abban a szobában dolgozom, ahol gyermekkaromban laktam. Fekete Gyula, aki a losonci magyar királyi állami elemi népiskolai tanítóképzőben 1917. február 28 napján, ötven éve, szerzett oklevelet, s aki a minap iskolaavató ünnepségen kapta meg az Esztergomi Tanítóképző Intézet által kiállított aranyoklevelet, az életét mondja. Még mindig dolgozik, reggel nyolc órától, kora délutánig, a Lakáskarbantartó Ktsz anyagelszámoitatója. A gyerekkorával már régen számot vetett, az iroda ablakaiból pedig mindenfele ellát. Azt is számon tartja: igen, megkezdődött a tanítás a Lovász József úti új általános iskolában. — Ennek a gyönyörű iskolának közelében állott nemrégen még az 1884-ben négy tanteremmel, egy óvodai helyiséggel és három tanítói lakással épült római katolikus elemi iskola, amelynek én 1905-től 1909-ig voltam tanulója. Egyik tanító nénim, Gazdi Gizella még él Mátyásföldön. Szeretettel és kézcsök- kal gondolok rá. Ekkor egyébként ezen az iskolán kívül az izraelita, az evangélikus, az acélgyári, valamint a bányatelepi iskolák működtek a községben. Ezeket, a bányatelepieken kívül, amelyek megmaradtak társulati iskoláknak, 1909-ben államosították. Alikor épült az államosított iskola külön álló tanterme, -amelyben 25 éven át tanítottam. S ugyanakkor épült még két épület és a polgári iskola, melynek 1909-től 1913- ig voltam tanulója. Élettörténet amit hallunk? Igen, de jóval több is annál: kultúrtörténet! Egy hajdani község szellemi térképvázlata, azé a községé, amelyet csak 1922-ben nyilvánítottak várossá, s amelyben most nőnek-az épületek üvegből, vasbetonból, mint a gombák eső után a földből. Mind-erről verset lehetne írni, történelemkönyvet szerkeszteni. Ez a könyv még nincsen meg. — A képzőből az első világháborúba kerültem, aztán jöttek a tanácsköztársasági harcok. 1919 nyarán a vörös század visszafoglalta Kisterenyét, a harcokban Nádújfalu határában vettem részt. Ősszel elmentem a mai Csizmadia úti iskolába, de az igazgató nem adott beosztást. Szó szerint ezt mondta: Nem akceptálom a vöröset... ‘ Néhány hónapig a Tűzhelygyárban voltam rajzoló. 1920. január 24-én Omi- lyák Flóris, volt tanítóm és igazgatóm osztott be az öreg iskolába, amely már nincs többé. Az öreg falak között voltam tanító, igazgató, majd körzeti iskolafélügyelő 1950- ig, de ott tanítottam az ipari tanulókat is 1963-ig, 41 éven át. Az eltűnt épületben laktam 36 évig. A Rákóczi úti általános iskolában voltam igazgató 1950-től 1957- ig, onnan mentem nyugdíjba. A tanítói oklevélen kívül egyébként nyolc mesterségem van, ennyi szakmát tanítottam az ipari tanulóknak. * Amikor bontották a Pécskő utcai rozoga iskolát, mindennap ott ült a közelben és nézte, hogyan tűnnek el a falak, amelyek erősségét, anyagát is ismerte. Néha bólintott, mint egy öreg fa a tó partján. Abban különbözött tőle, hogy a fát a szél hajtja, ringatja lombját ide-oda, őt a feltörő érzelmek ragadták el néha. Tudta, hogy jobb az új a réginél, nem is elsősorban az épülettől búcsúzott, hanem emlékeitől, amelyre az omló, avult falak emlékeztették, s amelyekre ezután már csak az új, üvegfalú palota utal. Egészen apró gondokra is emlékszik. — Az anyagi ellátottság rossz volt, rendes táblákkal, padokkal nem rendelkeztünk. Kréta helyett előfordult, hogy mészkővel írtunk, a gyárból hozták a gyerekek. A színes krétáról is magunk gondoskodtunk. Fekete Gyula egyébként szenvedélyes ember. Ezt hogyan értsük? — Reggel fél hatkor kelek, a reggelim vajas kenyér, tej. Nyolcra megvelc dolgozni, délután egy óráig, a Salgó Étterembe járok ebédért. Az ebédet hazaviszem, egyedül élek, este TV-t nézek, délután minden szabad időmben bélyegekkel foglalkozom, 51 éve bélyeggyűjtő vagyok, jelenleg a salgótarjáni városi bélyeggyűjtő kör titkára. A körnek 218 tagja van, 13 alapító tag éL Egész Európát gyűjtöm, s a postabélyegeken kívül, azt hiszem, én rendelkezem a megye legteljesebb okmánybélyeg-gyű jtemén yé- vel, megvan az első magyar okmánybélyeg-sorozatom is 1868-ból. Foglalkozom ajánlási ragjegygyűjtéssel is, amely szintén rendkívül izgalmas dolog. — Megismer, igazgató úr kérem? — kérdezik tőle mosolyogva. Ilyenkor kicsit mindig zavarba jön. Nem mindig ismeri meg már volt tanítványait. — Persze, persze — mondja mégis. A világért sem sértené meg őket... Otthon aztán napokig eltöpreng, vajon ki lehetett a múltkor, aki az utcán megszólította. Tóth Elemér
