Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-03 / 208. szám
8 röcrxb W&t. szeptember 3.; vasárnap Frideczky Frigyes ESTE Hegyek egymáshoz bújva szenderegnek, zizegve hulló neszt szitál a szél, veres szemekkel néz a nap keletnek, s az est, miközben csillagot seperget, esett gyereknek csendesen mesél. Mogorva házak halkan füstölögnek, sovány kis utcák nyújtóznak nagyot, a hold mocorgó tócsát gyűjt tükörnek s habár bozontos felhők sündörögnek, örömre lobbant sok-sok ablakot. Éjjé sötétül lassacskán az este, tévé szemekkel nézi már magát, akác áll sűrű kontyát leeresztve. — Motorroba) robbanva ront az estbe szilánkká zúzza a csend üvegfalát. Szabó Gáspár: Hárman hazafelé M arianna egész éjjel az új jövevényről, Arkagyij - ról álmodott Megjelent előtte a fiú szomorkás arca, szürkéskék szeme, szigorú szája, szőke haja és mosolya. Másnap reggel a laboratóriumba érve azonnal hívatta Arkagyijt. — Nem értettem magát tegnap — mondta. — Milyen kísérletről van szó? Miért nem akarja leadni az írásbeli jelentést? Vagy csak tréfál? — Nem, ez nem tréfa. — Tudja, mit ajánl nekem? — Tudom. Hogy szegje meg az utasítást! — Nem a formalitásról van szó. Maga nem szerelmes kisasszony, hanem tudós. Tessék, vegye elő a diktafont, és a szöveget majd megvitatjuk. — Csakhogy a kísérlet titkos és estére mindenki tudni fog mindent. — Ugyan, honnan tudnák meg? — Ajaj, a falnak is füle van!... — Én pedig így nem engedélyezem a kísérletet. Befejeztük! A karai katasztrófa után ... — Igen, igen ... — mélázott el Arkagyij. — No, hogy tetszenek magának a hetes osztályon dolgozó fiúk? — változtatott témát Marianna. — Kedvesek. Naivak és tehetségesek, mint az ógörög istenek. — Délután elutazom, — mondta Marianna a liftbe lépve. — Repülővel... Kellemes időtöltést kívánok. Éjjel újra Arkagyijról álmodott. Margarétás réten jártak. Arkagyij letépett egy virágot, és mondta: „Szeret, nem szeret, szeret...” Majd hirtelen eldobta a margarétát. „Marianna! Próbáljon már megérteni... Karaiban az a... Dehát csak nem gondolja, hogy minden katasztrófa ellen Rimma KasaUova A kísérlet biztosítva vagyunk!? Miért ne oldhatnám meg egyedül a kísérletet? Miért ez a bizalmatlanság? Ha tanulatlan iparos lennék, nem kaptam volna diplomát. De így.. Marianna a virágszirmokat tépdeste. „Szeret, nem szeret, szeret...” „Marianna! A maga életének értelmét egy-egy teázás és parancskiadás jelenti? „Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, — aztán hogy van tovább?” „Maga az előírások, a kutatói utasítások rabja.” Nevetséges fiú, szörnyen nevetséges kölyök. Segíteni kellene neki... Csakhogy a karai katasztrófa mindazok után történt, hogy a terveket már háromszor megerősítették. A fiú megfogta a kezét: „Ügy szeretném, ha megértene. Engedélyezze a kísérletet.” „És a kockázat?” „Ugyan! Én csak annyit mondhatok, hogy nem veszélyes. Ha minden sikerül ...” „És ha nem sikerül?” „Nem ez a legfontosabb. Ha nem nekem — sikerül majd másnak ...” Másnap röpke értekezlet volt a hetes osztályon. Marianna a megbeszélés után így szól Arkagyijhoz: — Nos, jól irányítok? Mindenkit szélnek eresztettem. A gyerekek két napra a hegyekbe mehetnek. Arkagyij a lépcsőig kísérte Mariannát. — Nagyon sajnálom, hogy nem tudok segíteni — mondta a lány. — Hagyja a sajnálkozást. — Bár a szívem azt súgja.. — Hallgasson a szívére. Marianna zavarba jött. — Mondja, nem ismer véletlenül egy régi versikét: „Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret...” — Dehogynem. Na és ? ... — Semmi, csak eszembe jutott. Hallottam valahol, de hogy hol, sejtelmem sincs... — s megnyomta a mozgólépcsőt indító gombot... Álmában együtt ült Arka- gyijjal a laboratórium parkjában. Megsárgult falevelek peregtek a fákról. Esteledett. Hosszú ideig ültek így, aztán Arkagyij átölelte és sokáig csókolta. Alig tudott elszakadni tőle, de nem is nagyon akart, mert úgy érezte, hogy az álom akkor véget ér ... Szombaton már tízkor befejezte a munkáját és hívatta Arkagyijt. — Jó napot! Hadd mondjam meg, hogy — beleegyeztem. — Marianna!— szólt Arkagyij óvatosan a fotelbe ereszkedve, — teljes szívből köszönöm, de már semmire sincs szükségem. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. — Hát a kísérlet? — Megtörtént. Minden rendben van. — Hogyhogy? — Elmondom, de kérem, ne haragudjék nagyon rám ... Arról van szó, hogy intézetünk egy olyan készülék működését próbálja ki, amely irányítja az ember álmát. — Micsoda?! — Ne gondoljon semmi rosszra! A tervet kidolgozták és jóváhagyták... — nevetett Arkagyij, — és én pontosan az előírás szerint cselekedtem. Az én feladatom csupán any- nyiból állt, hogy meggyőzzem magát: egyezzék bele a kísérletbe ... Kész... Pontoséul az utasítás szerint... — Az utasítás szerint? — nyújtotta el a szavakat Marianna. — Pjatkin és Szelko ellenőriztek. Hadd köszönjem meg önnek az Intézet nevében azt a segítséget, amelyet a tudomány előbbrevitelében nyújtott. A tudományos leírást itt hagyom, hogy tanulmányozhassa. — Mondja. Arkagyij. maga mormoltatta velem, hogy ..szeret, nem szeret?” — Én. És végtelenül örültem, hogy a jelzés a tudatáig hatolt. Marianna elpirult. — De ezt az egész dolgot egyáltalán ne nekem tulajdonítsa. A masina a főnök műve, a leírásban megtalálhatja. — Bizonyára nagyon elfáradt, — mondta Marianna, — én nem ismerem a technológiát, de minden éjjel... — Ugyan!... A szeánsz csupán három napig tartott. — Hétfőn, kedden és pénteken? — kérdezte Marianna. — Igen. No, látja, milyen nagyszerűen sikerült a kísérlet! — Igaza van. Sok mindent nem tudunk még az emberről! — Maga vasból van, és ha nem a készülék... De most már búcsúznom kell. Majd visszatérek, s leülök az ablaka alá a kis padra ... Bocsásson meg... Köszönöm! — Nekem sokkal jobban tetszett az a fiú, aki a pokolba küldte az utasítást, s kész lett volna a lábát is lejárni... Csak ennyit akartam mondani. — Csodálatos lány maga, Marianna! Mintha nem is ehhez a világhoz tartozna... A mikor Arkagyij távozott, Marianna levette védőszemüvegét, kikapcsolta az áramot, és mit sem törődve azzal, hogy valaki meghallja, hangosan kiabálni kezdett. Mint aki nagyon is ehhez a világhoz tartozik.., Fordította: Baraté Rozália KTOBER fenyeben Magyar írók a szovjet hatalom születéséről 'P ömörkény István * író, hírlapíró, néprajzkutató, (1866— 1917.) Munkáiban találkozik a novellista, az életképiró és a művészi tollú néprajzkutató. Részletekbe behatolón és mélységeket sejtetve ..• y‘ ábrázolja a parasztemberek világát, a szegény ; emberek életét. A falusi élet megjelenítésében a későbbi írók egyik tanítója. ͧIÍIÍÉ tömörkény István A ribillióról A kocsiállásos vendégfogadó udvarán muszkák ácso- rognak. Régi hely ez, negyvenkilencben alighanem az öregapáiník kötötték be ide a lovaikat, most a késő utódok szintén lovakkal bajlódnak, ahogy otthagyta őket a kocsi mellett csőszül a gazda. Rájuk lehet bízni a jószágot bátran, kedvvel bánnak vele s beszélnek hozzá, a ló a becéző hangot megérti, akár oroszul van, akár tatárul. Acsorognak a foglyok a kocsik mellett az istállóajtóban, valami nagy társalkodás nincsen köztük, mert az Isten tudja csak, hogy hányféle nemzetségből vannak összeverődve. Némelyik alig a bukovinai határon túlról, a másik Ázsia túlsó oldaláról, az egyik csak nevetve nézi azt a telet, ami itt van, a másik már a forró Somokú pusztáról való. Az a szakállas széles, aki egy darab fából bicskával farag a kocsisaroglyá- hoz valami olyan darabot, ami abból kitört, az alighanem a szibériai nagyerdőkből származik, ahol minden ember barkácsolómester, emez meg madzaggal, szegheggyel a szíjat varrogatja, hogy ugyan miként lehetne az ócska hámból újat csinálni. Egy meg ül a fürhécen s komolyan nézi a maga elé terjesztett magyar újságot: ugyan mit olvashat ki belőle? Arra megy egy falábú ember, az tud néhány szót szólni velük a nyelvükön, bólintanak rá, egy a sapkához emeli a kezét s a bicegve haladó, lábatlan rokkant katona után tekint. Hallgatnak azután megint csak, egyebet mit is tennének. Egy fiatal, bajúsztalan legényke cigarettát csinál, néhány szem dohány a földre esik, gondosan hajol le érte, hogy összeszedje, azután négyen is élvezik az egy darab papírszivart, a szíváshoz sorra járulnak. Akkor jön közibük egy másik fogoly a piacról, annak felöltőt vett a gazdája, mutatja is, a többi nézi, végig- símítják, a posztóját két ujjal megcsippentik. A felöltős ember csendesen mond nekik valamit. A foglyok felütik a fejüket és néznek rá. A tányérsapkák alatt csóválódásnak indulnak a fejek. Azután kételkedve néznek egymásra. A szemekben mintha fölcsillan- hessen, hogy a cár ne legyen. Az öreg tanyai ránéz s azt na az öröm apróka lángja, Csak a szibirják hagyja abba mondja: — No, csakhogy van azután hirtelen kialszik. Egy a saroglyaléc faragását s vi- legalább egy őszinte embör is fogoly meglöki az újfelöltős dáman tolja föl a fején a köztetek. muszkát, s rámordul valamit, sapkáját — ő tudja, miért. (Magyarország, 1917. márc. 25.) Amaz nem sokat törődik vele, ráüt a csizmája szárára és elbilleg. Némely része neveti, a másik része csak nézi, mint olyan emberek, akiknek már úgyis mindegy minden. Akkor arra halad egy öreg tanyai magyar a nagy sipkájával, újság a kezében, odaszól nekik: — No, Vasziliek kiütött a forradalom Muszkaországban. Nem sokáig lösztök mán itten. Nem értik. A magyar magyaráz: — No... revolúció! Ribil- lió! Hogy még teljesebb igazságot mondjon, nemzetközi nyelven nagyot kanyarít a karjával a levegőbe, rúg is hozzá egyet, szólván: — Cár: fuccs! Cárusgye: Obsit, merre a nap süt! A fogolyszemekben megint egy kis fényforma villan föl. De csak egy kis hirtelenségre. Mert hihetetlen az ilyesmi. A cár ... Az sohasem megy el onnan, ahol van. Vagy ha elmegy, jön helyette másik, cár mindig volt és mindig lesz. Mese lehet az csak, újságkitalálás, a szegény muszka foglyokat akarják vele bo- londítani. Igen, hányszor mondták már, hogy a cár az oka mindennek, hányszor kívánták a pokolba, a neve említésekor hányszor tették össze a két kezüket, úgy, mint mikor valaki a csirke nyakát kitekeri, de most csak mégsem akarják elhinni, hogy Rosszijában olyan világ Is leKilcncszázlizcnhét ~ 1917. Ez a szám: az orosz forradalom történelmi dátuma, az emberiség legnagyobb gondolata. Ebből a gondolatból sarjad és ebbe a gondolatba olvad bele lapunk programja. „Ezért a gondolatért” — ez a mi egész programunk. 1917 gondolatát akarjuk belevinni: nem a korgó gyomrokba, nem a lerongyolt testekbe, nem a vér és a könnyek folyójába: nem a napi politikába és nem az anyagi lét mindennapi harcaiba; ezt a munkát úgyis elvégzik az események. Az emberek gondolkozásába és érzésébe akarjuk belevinni, a tudományon és az irodalmon keresztül. Kerüljenek bele a tömegek leikébe, a tömegek logikájába is... A kapitalista társadalom megfosztotta a tudományt, és a belőle fakadó technikai kultúrát egyetlen hivatásától, hogy az emberi boldogság és jólét forrása legyen: a saját szolgájává, a saját hatalmi eszközévé tette azokat. Ehhez a rettenetes kisajátításhoz nem voltak elegendők az erőszak, a politikai és gazdasági hatalom eszközei. Az emberek leikébe kellett betolakodniok és fejlődésében hamis utakra kényszeríieniök, hogy állattá nevelhessék a tömeget, amely a tehetetlenség buta nemtörö- désével tűrje, mint boltozza a tudomány és a technika, a boldogság és jólét helyett a kapitalizmus börtönfalát a fejük fölé. Befészkelték magukat a tudományba, megfertőzték és lealjasították a művészetet a saját prostituáltjukká és tömegek narkotikumává. Ezen a területen akarjuk 1917 felszabadító harcában kivenni a részünket. A kapitalizmus lelki depressziójának ködét akarjuk szétrobbantani a szociológia, a természet- tudomány, a művészet forradalmasításával... Az irodalmat is 1917 szellemében akarjuk... Ne az emberek szociális narkótikuma, hanem szociális forradalomra ébresztője legyen az új irodalom. Mindent le akarunk rombolni, ami tudományban és irodalomban útjában van 1917 gondolatának. Fejlesztjük, kiszélesítjük, továbbépítjük 1917 megkezdett művét — akik nem törődnek vele, hol leszünk és mi lesz velünk a nagy házfödés ünnepén. Helyet adunk mindenkinek a rombolás munkájánál, minden új gondolatnak, minden új törekvésnek — próbálkozásnak és kísérletezésnek is —, amely az emberiség szellemi, etikai és anyagi felszabadításának célját becsületesen szolgálni akarja. A „Kilencszáztizenhét” c. lap beköszöntője.)
