Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-26 / 227. szám
4 NÖOR Ä © 1987, szeptember 26.. kedd Híres földijeink A forradalmi harcosa A rendőrség 1933 legelején letartóztatta a Társadalmi Szemle szerkesztőjét. Az illegális kommunista párt alig két évet élt, legálisan megjelent közkedvelt tudományos kiadványa ezzel beszüntette működését. A baloldali munkásság körében népszerű folyóirat helyére már februáriján másik lépett, az Üj Harcos, mely alcímében szocialista munkásszemlének vallotta magát. Az első lapszámot az ügyészség elkobozta, s erre „minden oka” megvolt, hisz a piros fejléccel kiadott új sajtóorgánum „Egységes marxista frontot” című vezércikkében akkor, Sallai és Fürst sírja fölött a vérengző rendszer ellenében a különösen időszerű munkásösszefogást sürgette. Az új folyóirat szerkesztésére és kiadására egyszemély- ben Oravetz István, a baloldali szociáldemokrata-mozgalom Nógrádból indult, kommunistává érett kiváló harcosa vállalkozott. A forradalmi sajtó és könyvkiadás jeles művelőjét szülőföldjén alig ismerik, illő tehát, hogy születésének évfordulója táján megemlékezzünk róla. Oravetz István 1898. szeptember 12-én született Balassagyarmaton. Anyja házi cseléd volt, az akkori szemforgató világban a megalázó férj- telenség szorításában élt, fiának pedig, ahogy neki gyermekkorában, az apátlanság keserű kenyere jutott. A kétszeres törvénytelenség bélyegét dacolva viselő, gyorsan -érő gyermek éveket töltött Salgótarján, lázongás hevében öntudatosodó munkásai között nagyanyja házánál. 1913-ban, Budapesten bádogos tanonc lett. A szerződés aláírása egyúttal belépő volt számára a szociáldemokrata ifjúsági mozgalomba is. A népre szakadó háború terhét a maga lábára állt ifjú életében az tetézte, hogy elvesztette nagyanyját. A Sóshartyánból Salgótarjánba sodródott asszony életét a nyomorúság, az éhség szabta rövidre. Oravetz Istvánt a háború harmadik évében, 1916-ban besorozták katonának. Kétévi' frontszolgálat után megszökött. Elsők között állt be a Tanácsköztársaság kikiáltása után a proletárdiktatúra hadseregébe. A 32-es tengerészdandár egyik századában — a későbbi lapszerkesztő és könyvkiadó — magára találva, lázasan intézte százada kulturális nevelésének ügyeit. A tiszai front összeomlása után a román burzsoá csapatok fogságába került, ahonnan hamisított igazolvánnyal csak 1920 januárjában szabadult. Szinte első útja a Vas- és Fémmunkás Szövetségbe vezetett, ahol kezdetben műhely-, később üzemi bizalmiként erősítette a vasas ellenzék sorait. 1923- ban lépett be a szociáldemokrata pártba. 1925-ben közel került az MSZMP központi vezető köreihez is, és mint a párt illegális és legális sajtójának fáradhatatlan terjesztője tett nagy szolgálatokat a mozgalomnak. Ekkoriban a „Vasas” című ellenzéki újság egyik munkatársa és terjesz- tőjeként szerezte első szerkesztőségi tapasztalatait. Ugyanekkor az „Üj Március” és a „100 %” egyik legötletesebb pesti terjesztője ő volt. Oravetz István Stromfeld Aurélnak, a Tanácsköztársaság kiváló katonai vezetőjének halála után alapító és mindvégig hű tagja volt a baloldal harcos szervezetének, a „Stromfeld Kör”-nek. 1932- ben, a feloszlott kör helyébe ő szervezte meg a „Stromfeld Munkaközösség”-et. A 30-as évek elején az ellenzék lassú kiszorulása a legális szervezetekből, de az erősödő fasiszta nyomás is szükségessé tette a sajtó fegyverének hatékonyabb alkalmazását. A közvélemény helyes irányításáért folyó küzdelem egyik eszköze volt az Űj Harcos, melynek legolvasottabb cikkei épp a szerkesztő és kiadó Oravetz István írásai voltak. A bátor hangú szerkesztő és kiadó 1933 júniusában a Társadalmi Szemle íróinak sorsában osztozott és lapja is megszűnt. A kétszer meghosz- szabbított vizsgálati fogság három hónapja alatt ő és elvtársainak konspirációs ügyessége következtében nem sikerült rábizonyítani az illegális KMP-vel való kapcsolatot. Szabadulása után börtönbeli elhatározását váltotta valóra, amikor könyvkiadói iparengedélyt váltott. A Phönix kiadó néven Oravetz István által létesített vállalkozás legnagyobb részt az illegális KMP hozzá eljuttatott kéziratait jelentette meg. Kiadványai között ilyen címek szerepeltek: Ehrenburg: Polgárháború Ausztriában, Vértes György: külföldi kommunista lapokból „Világgazdasági helyzet” címen készített füzete, Egon Ervin Kisch: Amerika, Kína, Oroszország című könyve és Molnár Erik bevezetésével jelentette meg Mód Aladár „Materialista lételmélet” című tanulmányát. A hazai könyvkiadás történetében az első legálisan terjesztett szovjet szerző Litvinov volt, akinek „Világbékéért” című kéziratát Gereblyés László adta a Phönix kiadónak. Oravetz István az elindítója 1936-ban az Üj Magyar Könyvtár sorozatnak, melynek azonban a számára most már különösen növekvő kiadási költségek miatt csak egyetlen száma jelent meg, Veres Péter: Az Alföld parasztsága című könyve. Ettől kezdve álneveken kezdett új sorozatokat. Az 1937-ben megindult „Kronos Könyvek”-et Nagyfalusi Jenő szerkesztésében jelentette meg. Az Oravetz István kiadásában napvilágot látott könyvekre jellemző volt az alacsony ár és népszerűség. Ennek egyik legjobb példája az eddigi sorozatokon kívül a „Világkép könyvtár”. E sorozat nagy közkeletnek örvendő darabja volt a „Spanyolország múltja és jelene” című füzet, mely az akkor dúló spanyol polgárháború marxista értékelését adta. Az 1934 óta tartó rendőri felügyelet és később az 1939- ben bevezetett előzetes cenzúra nehéz kiadási viszonyai ellenére „Klasszikus Írások címen ismét újabb sorozatot indított, melyben Voltaire, Tolsztoj, Erasmus és más nagy gondolkodók filozófiai tanulmányai jelentek meg marxista magyarázatokkal. A német megszállás után Oravetz István nem maradhatott tovább Budapesten, mert „így élnek a nők a Harmadik Birodalomban” című kiadványáért a Gestapo halálra kereste. Mi- hálcsa Józsefhez menekült Balatonalmádiba. Itt érte meg illegalitásban, de már nagyon betegen, a felszabadulást. Az új világban, bár ereje fogytán volt már, új kiadást készített elő korábbi sikeres kiadványaiból. így jelent meg második kiadásban a „Klasz- szikus írások” több darabja. Súlyos szívbaja miatt egyre kevesebbet dolgozhatott. 1949. október 17-én halt meg Budapesten. Sírját a harcostársak százai vették körül, a szülőföld most, közel húsz évvel halála után tisztelegjen úgy emléke előtt, hogy jövőre, születésének 70. évfordulóján, márványba vési nevét. Kerényi Ferenc Kovács János Friss hal Varrnak furcsa, bogaras emberek. Ezek, vagy derűt, vagy bosszúságot árasztanak maguk körül. A következő történetet egy kereskedő ismerősöm mesélte el. Gyakran érkezik az üzletünkbe friss hal. Azon a héten valahogyan nem fogyott a ponty. Néhány megmaradt a következő hétre. Gondot nem okozott, mert a jól felszerelt akváriumban kedvükre úszkálhatnak. Aznap, amikor vártam a következő szállítmányt, betoppant egy kereskedő kollega. Mindjárt azzal kezdte, hogy halat venne. Mondtam, válogasson. Egy ideig nézegette, aztán megkérdezte: „Friss ez hal?” Néztem az akváriumot. Valamennyi hal vidáman fickándozik. Akkor miért kérdezi ezt! No, mindegy — gondoltam. Lásd, kivel van dolgod! Mondom neki, hogy egy óra múlva hozzák a következő szállítmányt. Erre tekergeti nyakát, s kiböki, majd visszajön, mert az frissebb lesz. Elment. Amire visszaérkezett tele volt a medence kövér pontyokkal. Gondoltam, ez már csak megfelel a kényes ízlésének. Csak attól tartottam, megkérdezi, hová tettem r, maradék halat. Mert azokat is benne hagytuk a vízben. Biztosan nem járt az eszében a korábbi látogatása, mert egy szóval sem emlegette. Kérdem tőle, mennyit óhajt. Azt mondta, csak egyet. Magam emeltem ki a gyönyörű példányt. Mutatom neki, mire azt mondja: „Ez a hal már lefogyott.” Erre elfutott a méreg. Mégis kifogtam egy másik potykát. Legyen neki karácsonya. Ez már tetszett, mert nem szólt egy árva hangot sem rá. A mérlegre rátettem egy darab papírt. Szép fehér papír, harminc forint kilója. A húsnak a legjobb, mert nem nedvese- dik át könnyen. Szóval a papírra ráteszem a halat, lemérem. Mondom az én kedves kollégámnak, ennyi meg ennyi. Adom a blokkot, becsomagolom a halat, ö azonban nem mozdul a pult elől. Ránézek, mire megszólal: „Mérje le azt a halat papír nélkül.” Kicsomagoltam a potykát, s rátettem a mérlegre. A hal ta- togott, a vevőm megjegyezte: „Lám tudtam, hogy kevesebb!” Visszavettem a blokkot, ráírtam a másik számot. Pál fillérrel rövidebb volt, mint az előbb, fizetett, s jött vissza a halért. „Mi az, be sem akarja csomagolni?” — kérdezte. Ezután már nem győztem cérnával, s kitörtem. Idefigyeljen, Ficek úr! — mondtam neki. — Maga is kereskedő, meg én Is. De ne nézzen engem máriás huncutnak. Friss halat, akart, vihetett. A sovány helyett kapott másikat. Lemérette papír nélkül. Mit képzel maga? Itt van. vigye csupaszon. Csak nem képzeli, hogy ezután még grátisz be is csomagolom? Megragadtam a bánatos pontyot, beletettem a cekkerébe, s a eekkert a kezébe nyomtam. Nem szólt semmit, csak elsietett. .. P, A. „Áh, hinen ei Gramon»,,,’ Qflaftúieon Kedves magyar Barátaim! Most olyan újságíró szól önökhöz, akit nem ismernek. Jelenleg tapasztalatcserén tartózkodom Nógrád megyében. Már eddig sok remek emberrel ismerkedtem meg; annyival, hogy hirtelen el sem tudom dönteni, melyikükről írjak. Bizonyos, hogy bármelyikük nagyobb lélegzetű cikk hőse lehetne. Írásomban mégis hazámat, Apóidét szeretném megismertetni önökkel. Ez a Német Demokratikus Köztársaság egyik körzeti városa. Körülbelül akkora, mint Salgótarján. A tavalyi nép- számlálás idején harmincezer' lakosa volt. Apolda történelmét, — hiszen két év múlva éppen nyolcszázötven éves lesz —, nem is olyan könnyű elmondani. Ezért engedjék meg, hogy csak a legfontosabb eseményekre térjek ki. Eseményekben gazdag századokat éltek át az apoldaiak, míg végül 1945-ben igazi szabad emberek lehettek; olyanok, akik szükség és szenvedés nélkül örülhetnek életüknek egy szocialista államban. Apolda mezővároskaként nyerte el a városjogot 1119-ben; ám egészen a 17. századig nagyon kicsiny maradt. A manufaktúra — a kézi kötőüzem — nyitotta meg Apolda előtt a növekedés, a gazdagodás útját. A história szerint Dávid, a kötőmester honosította meg a harisnyakötést a városban, ö még kizárólag kézzel dolgozott. S amikor a szövőszéket feltalálták, az apoldaiak nem késlekedtek, hogy az akkori idők új technikai vívmányát megvásárolják. Sokatmondó adat: Apóidéban 1714-ben egymillió-négyszázezer pár harisnyát állítottak elő. Az akkori időkben ez óriási teljesítmény volt. A harisnyákat Lipcse és Frankfurt vásárain értékesítették. Hol is fekszik Apolda? . . . Weimar és Jéna között. Wei- mart a két német költőóriásról, Goethe-ről és Schillerről ismerjük. Jéna optikai iparának köszönheti világhírét. Kari Zeiss neve a világon mindenütt — Magyarországon is — a legnagyobb pontosságú finommechanikát és optikát jelenti. 1750 körül Weimar már arra törekedett, hogy túlszárnyalja Apolda iparát. Az apoldaiak ez ellen úgy védekeztek, hogy többet és jobbat termeltek. Akkoriban alakultak ki a körzeti város iparának mai alapjai. Weimar, amely valamivel később Goethe és Schiller révén világhírre tett szert, az iparban megadásra kényszerült. Apolda lett a kötő-szövő ipar központja. Ma is az, az lesz a jövőben is . .. 1806-ban Napóleon, a francia császár a porosz háború idején a jénai és az auers- taedti nagy csata után pillantotta meg Apolda városát. A hagyomány szerint akkor így kiáltott fel: „Ah, hiszen ez Gramont,..” A hadvezér mintegy összetévesztette Apóidat a francia Gramont városkával, annyira hasonlítottak egymáshoz. A nép ajkán Apolda még ma is Gramont- ként cseng. Persze, nem maradt a kicsiny, jelentéktelen Gramont-nak, hanem harmincezer lakosú várossá fejlődött az emberek szorgalmából, s megérdemelt világhírnévre tett szert. Nemrég zárult az 1967. évi Lipcsei őszi Vásár. Az apóidat textilipari üzem nagyszerű üzleteket kötött. Napjainkban a Föld számos országába szállítanak onnan modern ruhákat. Valamennyi kötöttáru! Ehhez a hagyományhoz a város lakói több mint kétszázötven éve hűek maradtak. A Magyar Népköztársaság is rendelt ezekVárja a Vörös lér... Micsoda kemény zimankó lehet az, amely Moszkva és Leningrád között 300 méterrel „rövidíti” meg az utat. Kiszámították, hogy a két város között lefektetett síneknek a hideg és a fagy következtében történő összehúzódása 300 métert tesz ki. Így „rövidíti” meg a Szovjetunióban a tél az utakat. A képzelet ereje még a szibériai zimankó erejénél is nagyobb. A képzelet szárnyán pillanatok alatt jutunk el távoli országokba, világrészekre. Így „utazott” a minap a salgótarjáni úttöröházban több általános iskolás diák a Ki tud többet a Szovjetunióról városi döntőjén. Néhány óra alatt bejárták a „fél világot”. Különböző kérdéseket kaptak a Szovjetunióval kapcsolatban, s azokra válaszoltak. Az izgalmas játék valóban felért egy utazással. Megjárták a szibériai tajgákat, a Kaukázust, a Fekete-tenger üdülőhelyeit, Baku olajmezőit, a szovjet nagyvárosokat. Utazásukkal nemcsak az ország földrajzi és gazdasági ismereteiből vizsgáztak, hanem az orosz—szovjet művészetből, zenéből, irodalomból is. Jól vizsgáztak! — Bizonyára nagyon nagy élmény lesz számomra november 7-én bejárni Moszkvában a Vörös teret — mondja kissé felnőttes komolysággal és fogalmazással Gérecz Erika, a Malinovszkij úti általános iskola VII, osztályos tanulója. A Ki tud többet a Szovjetunióról verseny döntőjének első díját — Express-utazást a Szovjetunióba — Gérecz Erika nyerte. — Vonattal megyünk, még nem utaztam hálókocsiban. Egerben, Békés megyében, a Balatonnál és Budapesten már voltam, külföldön még nem. Jól fel kell készülnöm az utazásra, viszek majd télikabátot, meleg ruhát. Még sok közlekedési eszközön nem ültem, sem repülőn, sem hajón, kompon viszont igen, Nagymaros és Visegrád között Gérecz Erika méltán nyerte az első díjat a városi döntőn. A három fordulós versenyen kétségkívül ő tudta a legtöbbet, a Szovjetunióról. Mind a 20—25 kérdésre kitűnően válaszolt, sikerrel jutott túl a „TOTO”-n, az írásbeli kérdéseken. — Egy perc alatt kilenc orosz szót tudtam írni, ez volt a legtöbb. A két verset is felismertem, Szimonov Várj reám és Majakovszkij Vers a szovjet útlevélről című költeményeit. A Várj reám címűt egyszer szünetben az iskolaudvaron hallottam, a magyar tanárnő magyarázta a lányoknak, s amikor elmondta az első versszakot, megjegyeztem, azóta tudom. Erika örömét nehéz elmondani, maga sem tudja. Állítja: nagy élmény lesz. Igen. Aztán még egy öröm is érte, közölték, ő viheti magával a salgótarjáni úttörök ajándékait a szovjet pajtásoknak. Erre nagyon büszke. Legalább annyira, mint némelyek a tyúk-istennek hívott talizmánra, amely nem más, mint egy lyukas tengeri kavics, de amelyről a krimi tatárok azt tartják, jobban tojnak tőle a tyúkok, s az embernek is szerencsét hoz. Legalábbis így írja J. Jevtusenko A talizmán című elbeszélésében. Erikának nincs szüksége talizmánra, s ahogy beszélgetünk, kiderül, ilyen „komoly” névre sem. — Engem mindenki Robinak hív, az jobban „illik” hozzám. Egyszer volt egy film a TV-ben, amelyben három fiú szerepelt, s mi is hárman néztük, barátnők. Éva lett a Hugó, Ildi a Laci én meg a Robi. Barna a haja, szerény, csendes kislány. Őrsvezető is. Otthon kávét, szalámit reggelizik, a lexikonból több orosz ételkülönlegesség nevét és összetételét megtanulta a döntőre. Erre nem volt szüksége. Most viszont nagyon kíváncsi, milyenek ezek a specialitások a valóságban, Legalább annyira szeretné egyv- ket-másikat megkóstolni, mint amennyire várja a Vörös tér megpillantását. Ez utóbbi számára is valószínűleg igéh- ígen nagynak tűnik majd. T. E, bői az árukból, a között a húsz állam között, amelyet Apolda ügyfelei között számon tart. ★ A textilipar körülbelül tízezer embert foglalkoztat. Az ötvenötezer lakosú Apolda körzetben más, szintén érdekes ipart is űznek. A laborkémiai gyár termékeit huszonkilenc. ország vásárolja Sok más cikk mellett alkohol- szondát is gyártanak ott. Említésre méltó a tűzoltókészülék gyár is. Készülékei egyaránt szolgálják a nagyüzemek és a tengeri hajók biztonságát. A gyár Kubának is szállít, de éppúgy a messzi Indiának is. Az NDK egyetlen haranggyára is Apolda körzetben dolgozik. Megrendelői nemcsak vallási közösségek. Ez a gyár készítette a buchenwal- di koncentrációs tábor helyén létesített emlékmű harangját, úgyszintén ez a lipcsei sport- fórumét. A világon egyedülálló harangmúzeum is Apol- dában található. Erről írta a michigani egyetem profesz- szora, Price tanár, hogy „a legszebb a világon”. Nos, ez a professzor véleménye ... Ne higgyék, kedves magyar barátaim, hogy feldicsérni akarom Apóidat, amelyben születtem, és amelyben hu- szonkilencedik esztendeje élek. Akad nálunk is bőven, amin még lehet javítani. Magam csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy egy kis város, amelyet alig találni meg a térképén, mennyit nyújthat a szocialista építéshez. Szorosan összefügg ez azzal, hogy neves üzemeink élén tanult elvtársak állanak, akik bölcs emberhez méltón vezetnek. Mindenütt ott vannak a kommunisták, akik azon dolgoznak, , hogy a Német Demokratikus Köztársaság szocialista állammá fejlődjék. Körülbelül három hónapja választották meg az NDK Népi Kamaráját, — ami lényegében a magyar országgyűléshez hasonló. Apolda listavezető jelöltje a mi barátunk: dr. Heinrich Homan n. dr. Walter Ulbrichtnak, az NDK Államtanácsa elnökének helyettese volt. Ö ott volt a Magyar Népköztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság között kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés aláírásánál. Néhány nappal e nagyszerű budapesti élménye után Apoldában kijelentette, hogy ez a szerződés még jobban megszilárdítja népeink szívélyes baráti kapcsolatát s hogy ez a kapcsolat a szocializmushoz vezető közös úton mindinkább elmilyül és megszilárdul. Mélységes igazságról szólnak ezek a szavak, amelyeket mind Apoldában, mind az NDK-ban mindenütt igaz örömmel fogadtak. Erről az igazságról Nógrád megyei tartózkodásom napjaiban magam is meggyőződhettem. Újságom, a „Das Volk” hasábjain erről tájékoztatni hazám, az NDK polgárait, őszinte, nagy öröm lesz részemre. Wilfried Schillig i
