Nógrád, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-24 / 199. szám
4 NÖGR AD t«Wf augusztus 24. csütörtök Tárlat hogy mi illik „Édes viszontlátás! 99 a könyvespolcon Kemény táblába kötött műalkotások, egészvászonba vagy félbőrbe foglalva sorakoznak itt a fal mellett; tárlat ma már minden otthoni, könyvtári könyvespolc: könyvillusztrációk kiállítása. Vagyis igen színvonalas, igen tartalmas képzőművészeti alkotások gyűjteménye. József At- tila-versekhez készített rézkarcok és Karinthy-kötetek- hez komponált karikatúrák, verseskönyvekbe fűzött színes kis festmények és regénylapokat váltó rajzkompozíciók — a mai vásárló már régóta hozzászokott ezekhez az élményekhez, s eleve ilyesfélét vár, ha kezébe vesz egy új könyvet. Várja, hogy a jó irodalom mellé jó képzőművészetet is kapjon. Legtöbbször nem is csalódik: könyvkiadásunk és napjaink grafikusművészete gondoskodik újabb élményekről. A két gondos „tárlatrendező” évek óta olyan eredménnyel dolgozik, hogy a mai könyv illusztráció nemcsak a kor- rábbi évtizedek termését múlja fölül, a külföld tiszteletét, elismerését is kivívta: könyveink, könyvillusztrációink több díjat nyertek külföldön. Mi az illusztráció feladata? Díszítés? Azért készül, hogy a nyomtatott oldalakat változatosabbá tegye a képzőművészet színeivel, vonalaival? Ennyi cél kevés lenne önmagában mai művészeinknek. Vagy az irodalmat segíti a rajz, hogy az olvasó könnyebben elképzelhesse, megérthesse, amit az író írt? Szomorú lenne, ha csak erre vállalkoznék: szegénységi bizonyítvány a segítségre szoruló irodalomnak, kényelmetlen „segédmunka” a mankóként használt képzőművészetnek. Az első európai könyvekben, a kódexekben és az ős- nyomtatványokban ilyesféle feladatokat is betöltött a betűk közé komponált rajz, festmény. Virágmintájával körbefonta a kézzel írott kódexhasábokat, iniciálé-színeivel élénkítette a betűsorok monotóniáját is. Vagy — különösen a középkor-végi Biblia Pauperumok-ban, a szegények bibliáiban — mesélt az illusztráció: szöveg helyett, képről képre mondta el igen pontosan — hasonlóan a mai újságok képregényeihez — a történetet, hogy az olvasni nem tudó nép is megértse, megtanulja a szentírás példázatait. A modern illusztráció — nálunk is, külföldön is — más feladatra vállalkozik, s a fentiekre kevesebb gondot fordít. Hiszen — így gondolkodik a modern illusztrátor — ha az író szövegét önmagában nem lehet megérteni, ha az irodalmi mű rajz nélkül, önállóan nem érvényesül, hiába a legjobb rajz. S a ma olvasója a virágdíszt sem igényli különösebben a könyvben: sietve művelődik, gyorsan olvasható könyvet kíván. Mi marad hát az illusztrátornak? Fakó memória Egy különös A rendőrség ez év április 19 -én a rétsági járásban gépjármű ellenőrzést tartott. A kora délutáni órákban egy tiszthelyettes, Tóth Alajos termelőszövetkezeti agronómus Moszkvics gépkocsijának csomagtartójában egy zsák baromfitápot talált. A mezőgazdász a rendőr érdeklődésére elmondta, hogy a takarmányt a tsz-ből viszi — haza, balassagyarmati lakására. Ugyanakkor kérve kérte az őrmestert, „ne csináljon ügyet” a dologból, s fogadkozott, hogy sosem nyúl többé a közös vagyonhoz. A tiszthelyettes illő formában közölte, hogy nem hajlandó esküjét megszegni. Ezután az eltulajdonított értéket — elismervény ellenében — visszajuttatták a termelőszövetkezetnek. A kár csekély voltara tekintettel nem büntető, csupán szabálysértési eljárás indult; mégpedig az agronómus állandó lakóhelyén: Balassagyarmaton. A városi tanács szabálysértési előadója helyesen és törvényesen járt el, amikor az iratokat — ez év május 23-án — azzal postázta cl a tsz-nek, hogy a tolvajlás dolgában fegyelmi úton járjon el. Szorosan e történethez tartozik, hogy miután a rendőr tiszthelyettes hajthatatlannak bizonyult, Tóth a járási rendőrkapitányság bűnügyi alosztályának vezetője előtt fogta könyörgőre a dolgot. Álhumanista érvei a rendőrtisztet sem hatották meg; annál kevésbé, mivel az alosztály- vezető még emlékezett, hogy a járási kapitányság röviddel előbb fejezett be sikerrel egy, igazolás esete Tóth Alajos ellen Indított nyomozást. Annak során bebizonyosodott, hogy az agronómus különféle — többek között a társadalmi tulajdont károsító — bűncselekményeket követett el. Nyilvánvaló tehát, hogy nem egyszer megtévedt emberről, hanem olyan személyről van szó, akinek — megjavítása érdekében — éreznie kell tettének követ- kézményeit. Mióta a balassagyarmati szabálysértési előadótól az ügydarab megérkezett a tsz- hez, azóta ott nem tartottak közgyűlést-, — így a mezőgazdász fegyelmi ügyét sem tárgyalhatták. Ami a tsz-hél őrzött iratok között meglepő: egy igazolás, amely szerint Tóth Alajos az elnök és a főkönyvelő hozzájárulásával — megígért kukorica-ellénér- lék fejében — vitte el a baromfitápot. Az igazolás kelte szintén április tizenkilencediké. Hogyan lehet valakinek ennyire fakó az emlékezete? Miképpen lehetséges, hogy a mezőgazdász az őt igazoltató tiszthelyettessel nem ismertette nyomban a, táp eredetét? Mi idézhette elő, hogy még később, amikor a bűnügyi alosztályvezetőnek esde- kelt, akkor sem jutott eszébe az az engedély, amelynek birtokában szabálysértés elkövetéséről egyszerűen szó sem lehet? Véleményünk szerint ezekre a kérdésekre elsősorban magának Tóth Alajosnak kell megadnia a választ. — borváró — Falusi fiatalok találkozója A falusi fiatalok találkozóján az fmsz-ek KISZ-tagjai is részt vesznek. A mezőgazdasági kiállítás keretében rendezett összejövetelre a rétsági, a romhányí, a szécsényi, a nádújfalui, a pásztói, a szi- ráki és a balassagyarmati fmsz-ből utaznak fel fiatalok. Az írott művészet átdolgozása, értelmezése, ha úgy tetszik, hangszerelése. Olyan mű készítése, amely megmarad az eredeti vers, regény, novella hangulatánál, gondolatainál, de kiegészíti, gazdagítja azt a maga eszközeivel. „Az éjjel hazafelé mentem, s éreztem, bársony nessz inog” — írja a költő. De a grafikus nem rajzolja meg a hazamenést, hiú remény, hogy ezt jobban felidézhetné József Attilánál. Inkább olyan hangulatú rézkarcot komponál, amelyben benne feszül a Hazám szonettjeinek hatalmas patrióta-érzése, vívódása, s benne valami több, amit csak a képzőművészet adhat. ■ Olyasmi, ez, mint a programzene, amely gyakran valamilyen irodalmi mű témáját dolgozza föl, úgy, hogy a zene értékeivel gazdagítja élményüket.. A modern illusztráció is sokféleképpen gazdagítja. A rézkarc finom eleganciájával és az ecsetrajz lágy vonásaival, a színes illusztráció vidámságával és a fametszet komor, fehérfekete ellentéteivel; ezernyi észköze van a könyvespolci tárlat1 alkotójának. S van egy nagy előnye: műve olcsó és mindig a közönség, az olvasó közelében — éppen csak le kell emelni a polcról. Ma, amikor minden korábbinál több a jó könyvillusztráció Magyarországon, amikor mind több házban találni ilyen „könyvespolci tárlatot”, különösen sok emberhez jut el a jó művészet. A legjobb művészet, hiszen a kritikusok egybehangzóan állítják, hogy a három képzőművészeti ág közül, a festészetet és a szob- rászatot messze megelőzi napjaink magyar grafikusművészete, amely valóban „világ- színvonalon” alkot. Tehát világszínvonalú grafikákat ad könyveinkhez. És aki megszokja a jó rajzot a nívós könyvben, legközelebb talán nem vesz csapnivaló festményt, ízléstelen porcelánszobrot. A képző- művészeti kultúra terjedésének kitűnő eszköze, barátságos lehetősége az otthoni tárlat — a könyv ezen a módon is szépre, jóra nevelhet. R, Gy. Manapság divatba jött, főként a televízió jóvoltából a befejezetlen történet, amelynek csattanóját és tanulságát a nézőnek, hallgatónak, újságok esetében pedig az olvasónak kell kitalálnia. Eszem ágában sincs sürgősen lemásolni az új formát, s ha történetem mégis utánzatnak hat, az az élet csalfa játéka csupán. Annyi köze van az új divathoz az egésznek, hogy az egyik ilyenfajta tévéadás megtekintése közben jutott eszembe a történetke, képzettársítás révén. *' Kultúrházmt avattak a süveg alakú hegyek aljában: korszerű, szép, emeletes kul- túrházat. Az avatás hírére összefutottak a járás, a megye, de még egyes minisztériumi főosztályok vezetői is. A főelőadót halkan suhanó Volga röpítette a tetthelyre, s útján Pobedákon és Warsza- wákon beosztottai is elkísérték, növelvén ezzel a főelőadó tekintélyét. Egy szemfüles riporter az avatás napján huszonhét pompás személyautót számlált meg a kultúrház előtt, ami a szorgalom, türelem és a matematikai érdeklődés szép jele, viszont semmi kapcsolatban nem áll történetünkkel, s még kevésbé az új mechanizmussal. Történetünk hőse a számtani művelet pillanataiban ugyanis az egyik emeleti szobában Tetszik az a következetesség, melyet a Televízió a tarsas érintkezés csiszolásában, kultúrálttá formálásában képvisel. Feleky Kamill műsorából, a Tudni mikből elleshettük már, hogy mi illik. Általában. Mert mindenre ugyebár sem Feleky, sem a Televízió illemműsora nem adhat receptet. Akadhat helyzet, amikor az embernek saját belátása szerint kell eldöntenie: mi illik és mi nem? Megeshet, hogy a képernyő országos, vagy éppen nemzetközi nyilvánossága előtt. S ez nem könnyű dolog. Csak a legutóbbira utalnék, melynek a táncdalfesztivál döntője alkalmával lehettünk szemtanúi. Harmadszor zúgta fülünkbe az őrjöngésig népszerű énekesnő megmásíthatatlan elhatározását, hogy bizonyos dologgal nem hajlandó holnapig várni, s épp elég megtartóztatásába kerül, ha fél hatig kibírja — mikor kiderült: a fejét egyensúlyozó félkilós fülkoloncok egyike lehullott. Érthető a művésznő lelki egyensúlyának fel- billenése, aminek következtében általános keresés következett. A fülönfüggő végül is az egyik zenész szemfülességé- ből előkeveredett, s visszakerült jogos tulajdonosához. Amint láthattuk, az udvariasság némileg meghökkentő, de mindenesetre eredeti alakjában. A szerencsés megtaláló szolid közvetlenséggel utána hajította az énekesnőnek a leesett bi- gyót. Hadd lássa az Interviziós világ; milyen a tőről metszett, magyaros udvariasság. Elvégre: tudni illik, hogy mi illik. Vagy talán ez az intermezzo csupán a zenész spontán kritikája volt az elhangzott produkcióról? Ja, az egészen más. Akkor nem csodálkozom. (barna) Nemzetközi verseny Nemzetközi zenei versenyt rendeznek augusztus 29 és szeptember 15 között Münchenben. A fiatal zeneművészek bukaresti találkozójára szeptember 5 és 20. között kerül sor. A két eseményen hazánkat tíz művész képviseli. Balassagyarmaton született 1921-ben. Mint diák kapcsolódott be a szocialista munkásmozgalomba. Élményeit tizenhét évesen, a fegyverek árnyékában fogalmazta először versbe. Nyomtatásban 1939- ben jelent meg először verse a Népszava hasábjain. Később közölte írásait a Híd, a Kelet Népe és az Ünnep is. Ifjúságát és biztatóan sarjadó költészetét a háború törte derékba. Katonai szolgálat és hadifogság volt az ő osztályrésze is. Az új rendszerben tanári diplomát szerzett, jelenleg is tanít. Első kötete 1955- ben jelent meg Feltámadás címmel. Ezt követte a Hajnali viadal (1956), a Hó és Nap (1962) és a Háló nélkül (1965). Válogatott verseinek gyűjteménye, az Éjszakai vetítés peVersbe foglalta a költő a drégelypalánki könyvnap emlékét csakúgy, mint ahogy életének más mozzanatait is, amelyek a szülőfölddel való „édes viszontlátás” pillanatait örökítik meg. Különösen mély benyomást tesz az olvasóra Madáchról írott nemesveretű költeménye, amely az 1964-es centenáriumi ünnepségek jegyében született a Karancs Szálló falai között. A „szállni vágyó nemzet” mai prófétája dig a közelmúltban látott napi világot. így fest címszavakban a kétszeres József Attila-díjas Jobbágy Károly eddigi életútja. Ennyit talán valamennyi nógrádinak illik tudni róla, hiszen megyénk szülötte a mai magyar líra egyik jeles képviselője. Nógrádi ihletésű versei adják költészetének különös varázsát, amellyel méltán nyeri el a palócföldi olvasók rokon- szenvét. A szülőföld szeretetének a* érzése végigkíséri életművét. A fogolytáborból is „hazatért a mesék szárnyán a májusfa tetejére szalagot kötni”, és most élete derekán, túl a „lírai koron” szintúgy elérzéke- nyül a „szívszakasztó dombokkal teli Nógrád” láttán: egy évszázadnyi távolbői hajtja meg az emlékezés zászlaját költőóriásunk előtt, aki „leírt mindent, mit éltünk s újraélünk”. Hogy Jobbágy Károly mily előszeretettel időzik szülőföldjén, azt válogatott kötetének záróverse is bizonyítja. A helyi, salgótarjáni ihletésű versben az „öreg város” újjászületése ad a költőnek is szárnyat az újbóli feltámadásra: „Légy te is új! Vetkőzz le meztelenre! Gyújtsd meg elavult, régi gönceid, — ritmusaid, kifakult rímeid — és egyszerű lesz minden öregemt" (Renaissance 1 Salgótarján, Karancs Szálló, 1965. nov. 14.) Rokonszenves költészetet kincsesházának legújabb ter- ajánlunk a fenti sorokkal a mését, Jobbágy Károly válo- nógrádi olvasók figyelmébe, t tt kötetét egy helyi születésű, eltávo- gatott Kotetet zott, de mégis „itt élő” költő Csongrády Bél» „Itthon vagyok! És én, a vándor, ki annyi országot bejártam, állok — a meghatódottságtól némán — egy állomás zajában." (Palóclányok orkánkabátban) Kisterenyén, 1966. április 16. A költő Jobbágy Károly számára a szülőföld ihlete^ gazdagon bugyogó forrást jelent: „Én is, akit az élet sok kudarca kifárasztott már — sokszor fulladok. Csak hozzád érek, s újra új dalok öntenek el, te lankás Ipoly partja.” (Szülőföld. Balassagyarmat, 1954. augusztus 29.) Legszebb versei egyike, a Drégely szintén nógrádi témán született: „Elnézem őket. Őseim talán. A szavak lágyan, palócosan szólnak. Drégelypalánki öreg nagyapám beszélt így régen még, vigasztalónak. Az a vidék, mely magasra emelt, így jön el értem, felveri a házam. Ki múltjában e példákon nevelt, most arra int, hogy jövőjét vigyázzam." A kabát fogadta a föelöadótiak kijáró üdvözlést, konyakot és feketekávét szürcsölgetett, miközben kíséretének hél tagja leste, mikor szándékozik levetni karakülbéléses bőrkabátját. S elérkezett a pillanat, midőn főelőadó hozzákezdett gombjai kipattintásához, s e jelre hét közül heten ugrottak hozzá, hogy részük legyen a nagy megtiszteltetésben, mely szerint őt vihetik a főelőadó karakülbéléses bőrkabátját a hosszú folyosó végén ' található fényes falifogasra. Igyekvésük közepette a pompás kabátot csaknem hétfelé szedték, s csupán a magyar ipar hírnevét öregbíti, hogy fáradozásuk nem járt sikerrel. Az udvariasságnak ez a szép megnyilvánulása szemmelláthaitóan nem okozott meglepetést a főelőadónak, ami abból is kitűnt, hogy nyomban leült. a. karakülbé- lés melegét újabb kabinet- brandy fogyasztásával pótolja. A harmadik dupla előtt, de már a harmadik konyak után hírnök jött, s pihegve szólt, hogy odalent a nagyteremben immár egybegyűltek a meghívottak, csupán főelőadóra várnak, aki el ne felejtse véletlenül nagykabátját is magára ölteni, mivel az új kultúrotthon „fűthetősége” még némi kívánnivalót hagy maga után. Több se kellett a főelőadó kíséretében örökös készültségben álló hét kísérőnek. Mint pisztolylövésre az olimpiai futóbajnokok, hirtelen nekilendültek. Esztvesztett futásban, egymást visszafogva tülekedtek a főeladó karakülbéléses bőrkabátjáért. Ott száguldott a titkár, a gondnok, az írnok, a sofőr, mindaz, ki szerepeit vállalt ebben a börleszkben. A langaléta gondnok nyerte meg az előfutamot, ki karján a bőrkabáttal pillanatokon belül a kis szobában termett, s libegősét visszafojtva, de gyöze- delme diadalával rásegítette a kabátot a főelőadóra. A főelőadó rátekintett a bélésre, s szemöldökét szigorúan összevonva konstatálta, hogy az egyszerű ördögbőr nem pedig karakül. — Nem az én kabátom! A gondnok alsóajka lefity- lyedt. — Nem az én kabátom — ismételte a főelőadó E jelre ismét megindult a versenyfutás, amelynek párját csak öreg, megkopott Chaplin-filmeken láthatjuk olykor, s amely a gondnok csúfos vereségével végződött, mivel őneki balfogása következményeként az idegen kabáttal a karján kelleti futnia. A döntőt a titkár nyerte meg, kinek az az elégtétel is megadatott, hogy a számára régen ellenszenves gondnokol a főelőadó jelenlétében baromnak titulálja. * Ha ragaszkodnak a bevezetőben vázolt divathoz a történetnek itt kellene végződnie, s itt. kellene elhangzania azoknak a kérdéseknek is, amelyek bizonyára az olvasókban is visszhangzanak. Hagyjuk cl azonban a formálisát, utánérzéses megoldásokat! Mielőtt a csattanóra tér- nénk, hadd mondjuk el még, hogy az avató ünnepség résztvevői között számos főelőadó akadt, a kik nem fejedelmi díszkísérattel érkeztek és istenbocsá kabátjukért is maguk gyalogoltak a fogashoz. Amúgy egyszerűen, póriasán, maguk alcasztotlák le, és maguk vették magukra, s nem esett le az aranygyűrű í: kin- télyes ujjúkról. Beoszin Iáik tisztelik, becsülik, mitöbb szeretik is őket. Ezek közül jegyezte meg az egyik. — Ilyen idejétmúlt különös figura már csak a múzeumokban található! A krónikás ehhez már legfeljebb annyit teheti hozzá: — Akinek nem kabátja, na vegye magára! h. G*
