Nógrád, 1967. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-10 / 108. szám
4 NÖSR A t> 1967 május 10. szerda Talán még* Szóltak, hogy eltűnt egy tizenkét éves kislány. Két esetben is. Egyszer iskolába indult, de helyette a Dobroda- partra ment. Könnyedén öltöztették, ott didergett a fák tövében. Meg is fázott kiadósán. Este nem bírta sokáig a hideget, de nem haza, hanem a bátyjához ment menedéket kérni. Rá néhány hétre megismétlődött az eset. Megint eltűnt. De sem a patakparton, se a bátyjánál nem találták. Értesítették a rendőrséget, keresték Salgótarjánban is, végül két nap múlva megdermedve levánszorgott a padlásról. Oda bújt. Mint kiderült, egy ródlin aludt, rongyokkal takaródzott. Az éhség kényszerítette le. Mást is mondanak róla. Elköltött az iskola bélyegpénzéből 100 forintot. Ugyanis a takarékbélyegeket kiadják a diákoknak, hogy adják el. Neki száz forint értékben adtak. Eladta, a pénz viszont sehol. Tizenkét éves gyereklány. Vajon mi sodorhatja őt a lejtőn? Listáján gyűlnek a feljegyzések. Erről a kislányról mindent meg kell tudni. Barátnői a bizalmasai. Ok mondják némi rábeszélés után: „Mari rendes lány.Most zűr van náluk és amiatt bánkódik. Különben csuda dolgokat tud mondani a felnőttekről. Egy időben pénzes volt. Az apjától kapta. Már nem kap. Mindig éhes...” Az iskola is nyilatkozik. Az utóbbi időben őket foglalkoztatja a legtöbbet a lány: az eltűnések, a száz forint. Melyik nevelőt nem bántaná, ha ilyen tékozló keveredik a gyerekek közé. íme a vélemény: „Vígkedélyű, kedves, jó magatartású lányka volt mindig. Az átlagtanulók sorába tartozott. Az év elejétől változott meg. Búskomorsággal kezdődött. Merengett, sírt. Tanulmányi eredménye hirtelen hanyatlott...” Még egy vélemény, az üzemi üdültető felelőstőL Hosz- szabb időt töltött vele a vakáció alatt. „Kedves, szófogadó leányka volt. Gondatlan és vidám.” Beszélni kell a kislánnyal. Tizenkét éves, a nyílt kérdéseket meg kell értenie, válaszolni kell, mi történt vele. A pusztán egyetlen hivatalos személy található, a nőtanács elnöke, egyben az ifjúságvédelmi bizottság tagja, tehát illetékes a segítségadásra. Meghívja a kislányt. Mikor a szobába lép, gondtalanul mosolyog. Szeretheti az asz- szonyt Milyen örömmel sietett. Helyes gyerek. A korához képest talán fejlettebb. Mikor meglátja, hogy idegenek is várják, elkomolyodik, nem mozdul az ajtóból. Mintha eszébe juttattak volna valamit. A szeme riadt. A szobában feszültség támad. Szólni kell, de mit? Talán ezt: „Az iskolában mondták, már jobban tanulsz...” Nem válaszol. Néz mereven egy pontra. Szája lassan sírásra görbül, és megjelenik szemében az első nagy könnycsepp, aztán a többi. Sír, hangtalanül. A könnycseppekben rövid életének minden keserűsége benne van... Mi történhetett Marakodi- pusztán? Nincs értelme kerülgetni a dolgot. A történetet meg kell ismertetni mindenkivel. Ügy ahogy van. Se elvenni, se hozzátenni nem kell. Fekete Józsefé a gyerek. Marakodin laknak. Az apja a Tűzhelygyárban dolgozik. Tagja a gyár törzsgárdájának és ez még bonyolultabbá teszi a dolgot. Az anya, Fekete Józsefné beteges. Egymás után kisebb agyvérzések érték. Nehezen bírja a házi munkát. A férj életerős, ott a gyerek is, segítség kellett a háztartásba. Fekete hozott egy asszonyt Karancslapujtő- ről, aki szintén a Tűzhelygyár dolgozója. Nem kutattuk, de bizonyos, hogy Fekete régen elhatározhatta, hogy éppen Hegedűsné kerüljön a házhoz. Ismerték egymást régebben is. Amikor a kislánynak olyan sok költőpénze volt, azért kapta az apától, hogy üzeneteket vigyen a szomszédos községbe levő asszonynak. Hegedűsné bútorral, háztartási felszerelésekkel került a házhoz. Ezzel kezdődött Marakodin a Fekete-család békéjének felbomlása, a gyerek életének törése. Idézzünk abból a jegyzőkönyvből, amelyet a salgótarjáni járási tanács igazgatási osztályán vettek fel ebben az ügyben. Fe- keténé mondja: „ök azt állítják, az én kívánságom volt, hogy Hegedűsné hozzánk jöjjön, vezesse a háztartást. Igen, tettem olyan kijelentést a férjemnek, hogy hozzon segítséget a háztartás vezetéséhez. Beteg voltam. De én nem így képzeltem az életet. Ennek az állapotnak a következménye, hogy a gyerek elszökött.” Milyen ez az állapot? Az egész Karancs-völgye ismeri. Fekete Hegedűsnével él együtt. Feleségét azzal fenyegeti, hogy elmegyógyintézetbe viteti. A gyerek és az anyja helye a konyha, az emberé és a házvezetőnőé a szoba. Itt tartják az élelmet, s munkába menet bezárják. Az asszony is, a gyerek is éhezik. Amikor az iskolába számon kérték tőig a száz forintot, megmondta: éhezek. Kevés naponta kétszer ennem, azt is lopva. Milyen ez az állapot? A törvényes feleséget a férj üldözi, fojtogatja, több esetben kényszerítette mondjon le házrészéről és Írassa Hege- dűsnére. Csináltattak a kislánynak fekete ruhát, amibe majd anyját gyászolja. Feketével nem lehet beszélni. Hangoskodik, fenyegetőd- zik, nem hajlandó törvényes úton elválni, és biztosítani a beteg asszony és kislánya eltartását. Azt mondja, hogy négyen összeültek, megegyeztek, minden így marad. Idézzük csak Feketéné szavait: „Többször bántalmaznak, megfélemlítenek, a ruháimat az ennivalót elzárják, a lakásomból egy konyhába szorítottak a gyerekkel együtt.” Minden így marad! Az is. hogy a beteg asszony a szomszédokba kéregét, tyúk alól veszi ki a tojást, ha enni akar. Marad az is, hogy a gyerek életét megrontják a nemkívánt látottak, amit elmond a többieknek; hogy fiatal kora ellenére idegen pénz eltulajdonítására kényszerítik; hogy életének minden keserűsége a szemében ül, a fájdalmas könnyekben. Nem maradhat így. A törvényes rend megsértése miatt sem, a gyermek érdekében sem, az emberek jogos felháborodása miatt sem. A községi tanács tudott a dologról, de csak most intézkedik. Elsősorban védelmet nyújt a betegnek és a gyermeknek. A gyámhatóság is beleszólt. Foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy a kislányt intézetbe viszik. Engedtessék meg, ez nagyon kényelmes lenne Feketének és Hegedűsnének. Az üzemben is szégyellik, hogy egy munkásember tette mindezeket. Foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy társadalmi bíróság határoz a két ember ügyében. De figyeljenek fel azok is, akiknek figyelmeztetni kell Feketét, hogy ne szidalmazzon olyan embereket, akik meg akarják állítani. Mi is azért hoztuk nyilvánosságra az ügyet, hogy segítsünk, amíg nem késő. A gyerek, a felnőttek ás a közerkölcs tisztasága érdekében. Bobál Gyula 10. Estére sem javult meg a kedve, pedig sokat táncoltam vele a Boleró Teraszán. Szorosan hozzám bújt, mintha valamitől nagyon félt volna. Fejét a vállamra hajtotta, aprókat remegett, diszkrét sóhajokat lehelt zakóm szivarzsebére. Irtózom a szomorúságtól. a végén mégis annyira elszomorodtam tőle, hogy késő őszi temetésen éreztem magam. Kedélyes munkánk után egyáltalán nem számítottam ilyen cirkum dedérumos befejezésre. Belémkarolt, amikor hazafelé kísértem. Most nem akarta nyolc és félszer megkerülni a várost. Csak ennyit mondott: — Ez is elmúlt... Milyen kori. Isten bocsássa meg szörnyű vétkemet, nem tudtam megcsókolni, amikor könyörögve rámnézett a kapu alatt. Bűnömet még visszataszítóbbá tettem, hogy hülyének álcáztam magam, úgy nézelődtem a lépcsőházban, mint akinek fogalma sincs az ilyen pillanatok természetéről. Aztán arcmimikával jeleztem, hogy szeretnék elbúcsúzni. Jolika rimánkodó tekintete még mindig rajtam függött Mondani kellett valamit — Igaza van. Ez is elmúlt. Egészen kicserélődtem maga mellett, Jolika. Erre zokogva elém térdelt, és mielőtt mozdulhattam volna a döbbenettől, elkapta a kezem, csókolta, csókolta, amíg föl nem fogtam, hogy gőgös dolog az ilyesmit megengedni. Nem tudom, a sós csokoládénak, vagy az epének van-e olyan rettenetes íze, mint az ilyen helyzeteknek. Én teljesen kimerültem tőle, mintha összerugdostak volna Süketté váltam a megrendüléstől, ezért csak szakadozottan hallottam a karjaimba emelt Jolika szavait: — Szerencsétlen vagyok... Boldogtalan vagyok... Illés, maga olyan jó hozzám... Erős... Komoly... Ne haragudjon. .. Bolond, buta gyalázatos élet. Elmenekültem, és a rettegés még sokáig kínzott Másnap munka után az volt az első dolgom, hogy gyönyörűen le- részegedtem. Éppen ideje volt. Álló hétig szédelegtem a józanságtól. Végre visszanyertem egyensúlyomat, arcvonásaim elfoglalták eredeti helyzetüket. Befeküdtem a mentőkocsi hordágyára. hogy senkit se zavarjak horkolásommal. Engem viszont megzavartak. Az első Ballagás. Az első a salgótarjáni új gimnáziumban. Az 1966—67-es tanévben Nógrád középiskoláiban 1019-en ballagtak, az új gimnáziumban négy végzős osztály, 101 fiatal. Hagyományt teremtettek, az ünnepség motívumait az utánuk jövők átveszik majd. „Vén” diákok a nagyon is ifjú iskolában. Annyira ifjú az intézmény, hogy a hozzá vezető betonlépcsősor is csak most épült. Az idei ballagok már nem tózás iszonyú megaláztatását, hogy a tudás megszerzésének lehetősége számukra reális, természetes valóság. Emlékeztetni akartak azokra, akiknek végső soron mindezt köszönhetik, 1919 hőseire, s a felszabadítókra. Ezért helyezték el virágaikat a Szabadság téri, szovjet hősök emlékművére. A járókelők megálltak, nézték az ünneplő, komoly fiatalok hosszú sorát, akik hozták virágaikat. Felemelő látvány volt, szép hagyomány született, években is minden végzős beírja nevét. Negyedik hagyomány. Nem soroljuk tovább. Még sok kedves színfoltról lehetne beszámolni. Ami nem változott? Elsősorban a hagyományos ballagási énekek: Most búcsúzunk és elmegyünk... Ballag már a vén diák... Elmegyek, elmegyek. Miután osztályaikban elbúcsúztak osztályfőnökeiktől, elindultak bejárni az iskolát az öreg diákok. Rengeteg virág. Felkerülnek a ballagási szalagok a hajtókára a IV./C-ben, Dr. Jarmai Pálné osztályfőnök tűzi fel a végzősök szalagját Rámzörgetett az ügyeletes, hogy menjek a telefonhoz. Jolika hívott, hiányoztam neki, találkozni akart velem a Radóiszigeten, a kék liliomok és az aranyeső bokrai között, a szerelmesek sétányán. Elmentem. Azzal a szándékkal. hogy megkérem a kezét. Részegen máskor is előfordult velem az ilyesmi. Jolika már várt rám a liliomágyak közt, világos nyári ruhában. Nem volt szomorú. És talán csúnya se. Én pláne nem voltam szomorú. Amikor a közelembe ért, csókra nyújtottam a kezem. Homályosan emlékszem; még sértve is éreztem magam, hogy köszönés nélkül faképnél hagyott. Másnap, kijózanodva többször kerestem. Kereshettem tízszer és százszor, hiába. Többé nem láttam. Mondják, az árva öregek és tetves koldusok elhelyezése után nem sokkal elköltözött a városból. Ha zavart tűnődéssel rágondolok, egy kicsit melegem lesz és szorosnak érzem a nyakamon a gallért. De amíg meglazítom a nyakkendőmet, azzal a tudattal űzöm el zavaromat, hogy a nők sokszorosan megfizettek Jolikáért Pontosabban: egyetlen nő, bizonyos Karola, ö lett végül a menyasszonyom, sőt a feleségem. (Folytatjuk) Sokszáz szülő jelent meg az ünnepségen Koppány György felvételei susog majd! Ismét hagyomány született. De szóljunk a fekete tábláról is. Ezen a napon minden ballagó aláírta a táblát, amelyet lefényképeztek, s fotográfiákból valamennyien emlékül kapnak majd egyet. Harmadik hagyomány. Az iskola is gyűjti diákjainak az aláírását. A ballagás napján az új gimnáziumban írni kezdték a ballagok emlékkönyvét Ebbe a következő társadalmi szerveit és az iskola nevelőtestületét. A város társadalmi és pártszervei nevében Szilasi András, a nevelőtestület nevében Fabu- lya László igazgató mondott búcsúztatót. A tűző májusi napban az ünneplők tömege láthatta, építik a lépcsőket. Az építők a ballagás ideje alatt is fáradoztak. Keményen megdolgoztak minden egyes fokért Tóth Elemér Arra, hogy szabad, szocializmust építő hazában, békés körülmények között, az egész társadalom, a párt- és az állami szervek támogatását érezve maguk mögött fejezhették, illetve fejezhetik be középiskolai tanulmányaikat. Arra, hogy nem ismerik a tudatlanságban való tapogasokat koptatják, nem sokszor pillantanak le a lépcsősor tetejéről a bontakozó városra. Csodálatos architektúra, nagyon magasra vihetik az embert ezek a lépcsők. Persze, ez nemcsak rajtuk múlik, a fokaikon lépkedő emberen is. Milyen volt az első ballagás? Mint a többi. A ballagok emlékeztetni akartak és emlékeztetőt hagyni. Mégis más volt, mint a többi, kedves, űj színfoltokkal tarkított. Emlékeztetni. Mire? Emléket hagyni. Hogyan’ Soha szebben. A végzős osztályok pár héttel ezelőtt elültettek egy-egy fát az iskola udvarán, amelyek felnövekedve hosszú évek után majd az épületet ölelő park részeivé válnak. Díszfákat ültettek, hársfát, japán, akácot Ezután minden végzős osztály elülteti fáját az udvaron. Évtizedek után micsoda erdő Az I, C-ben például orgonaszirmokból rakták ki: Búcsúzunk tőletek. Az udvaron ragyogó napfényben József Attila szavai állták: A mindenséggel mérd magad. Az ünnepi műsor gazdag volt és változatos. Garai Gábor, Váci Mihály versei hangoztak el, az iskola kórusa énekelt, a negyedik osztályosok köszöntötték a város
