Nógrád, 1967. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-31 / 126. szám
4 woes a B 1967. május 31. szerda Ahogyan a tehetségkutatók látják Leltár az iskolában Búcsú az iskolától: leltároznak a salgótarjáni Iskola úti általános iskolában. Benépesültek a közutak Talányos táblák — A betegek érdekében Sovány eredménnyel táros (alt Megalakulása után, jó másfél évtizeddel ezelőtt Salgótarjánban tartotta első vidéki előadását az Állami Népi Együttes. Azóta immár bejárta a világot, hírnevét nemzetközi sikerek sorozata fémjelzi; becsült és szívesen várt vendég hazai tájakon is, de Nógrádban nem lett otthonos. Az első utat követően talán egyetlen alkalommal járt még nálunk az együttes. Erről és okairól tanakodunk az acélárugyári művelődési ház baráti asztalánál. Mátyus Zoltán, Hegyi Imre és Csapó Károly, az együttes vezetőségi küldöttei a vitapartnerek. Tulajdonképpen azért jöttek, hogy énekes, táncos utánpótlást keressenek soraik közé, de a tehetségkutató nap rövid pihenőjében a beszélgetés eddigi kapcsolatunkra is kitérül. — Sajnos, eléggé elterjedt hiedelem — magyarázza Hegyi Imre, az énekkar asszisztense —, hogy az Állami Népi Együttes mindenütt megtalálható, csak hazájában nem. A téves hiedelmet egy Rátho- nyi konferansz is megerősítette, pedig az igazság az, hogy mi évente mindössze > két hónapot töltünk külföldön, az év többi tíz hónapjában a megyéket járjuk. Persze, azokat, ahol szükségét érzik, hogy menjünk, ahová hívnak. Azon a nagy térképen, mely a szerepléseink helyét mutatja, Nógrád bizony fehér folt. Pedig mi a külföldi turnékat is úgy irányítjuk, hogy előbb a hazai kötelezettségeknek teszünk eleget. Példa erre a szomszédos Borsod, melynek kedvéért most a svájci szereplés terminusán változtattunk. — A megye és az együttes laza kapcsolata mérhető-e a folklor-művészet népszerűsö- désében és öntevékeny művelése szintjében? Például itt, a tehetségkutató napon. — Feltétlenül — mondja határozottan Mátyus Zoltán, a táncrészleg vezetője. — Pillanatnyilag három bizottságunk járja hasonló feladattal az országot: egy észak-, egy dél-magyarországi és egy dunántúli gárda, s az eredmény alighanem tükrözi majd az együttes és a terület kapcsolatainak szintjét és erősségét. — Nálunk például hogyan? — A meghallgatásra, felvételre jelentkezettek nagyobb zöme korhatáron felülinek bizonyult, 26—30 éves volt. Ez a kisebb baj. A nagyobb az, hogy nem rendelkeznek a koruk szerint elvárható alappal, előképzettséggel. Ilyen vonatkozásban sokkal kedvezőbb a helyzet ott, ahová együttesünk rendszeresen, vagy a nógrádinál sűrűbben látogat. A kapcsolat az öntevékenyek művészi igényességében, technikai fejlettségében feltétlenül jelentkezik. Azon a fokon keressük a tehetségeket, ahol már nem a mi dolgunk az alapozás. Erre az Állami Népi Együttes keretében nincs lehetőség. — Hogyan összegezhetik hát a tehetségkutató napot? — Sajnos, sovány eredménnyel. A tizenhárom jelentkezőből egy táncos kislány jöhet számításba, de a nevét korai volna említeni. Üjabb meghallgatásra Budapestre hívtuk, s a jövő héten dől el, sikerül-e együttesünk tagjai közé jutnia. — Örültünk volna — mondta végül Hegyi Imre — ha salgótarjáni utunk eredményesebben zárul — már csak azért is, mert magamat szintén tarjámnak vallhatom. Apám az acélárugyárban dolgozott, s most voltaképpen hazajöttem. Mindenesetre érdemes volna keresni a lehetőségét, hogy együttesünk gyakoT ribb vendége lehessen a városnak, mint eddig, s akkor a következő alkalommal talán a tehetségkutatás is nagyobb megelégedésünkre zárul. B. T. Irány: London, Afrika, Ausztrália Beat — eigarettassünetben „Köszönöm, 100 évest, szívok” — mondja John Haw- ken, a zongorista, az együttes korelnöke. Rágyújt. Lám, a százéves magyar dohányipar egyik legújabb termékének sikere van a Nashville Teens tagjai között. Az igazi világsiker azonban egyelőre még , az övék, a Tobacco Road-dal (Dohányföldek) nem mérkőzik a 100 éves. Nem is teheti, az egyik világsláger a másik cigaretta. Ennyit erről. Most inkább a beatről beszéljünk. Még előbb a Nashville Teens-ről. A kettő, persze, nem választható el egymástól, a „Nashville”-i fiúk (valójában londoniak, csak névadóul választották az amerikai Tennesseeben levő Nashville-t. a pop-muzsüka egyik bölcsőjét) a beat-együt- tesek világranglistáján előkelő helyet foglalnak eL Működésükről csak keveset, a többit az Ifjúsági Magazin májusi száma is elmondta róluk: 1063-ban alakultak szokatlan összeállításban (két gitár, két énekesi, zongorái, dob), 1964-ben a hamburgi Star Clubban arattak kirobbanó sikert, turnéztak Chuck Berryvel, Jerry Lee Lewis- szal. És most Magyarországon. (Salgótarjánban május 29-én adtak koncertez Csen- gery Judit kisérte el őket. A megyei művelődési ház színésztársalgójában beszélgettünk velük). „Mi a véleménye a beat jövőjéről?” „Fantasztikus jövője van” — vallja John Hawfeen. — „Angliában korábban minden fiú mozdonyvezető akart lenni, most gitáros. Annyi a beat-együttes, zenész, énekes, mint a fű, ezért az együttesek minőségre törekednek, komoly művészi rangra emelik a műfajt, amelynek csak a legjobb művelői maradnak fenn.” „ön szerint kik ezek Angliában?” „Ö, nagyon nehéz pontosan válaszolni. Csak néhány példa: Jimi Hendrix, néger énekes, zenész, színes bőre miatt jött Amerikából Angliába, fantasztikus sikere van. Egy együttes: The Cream, fogalom. Ebben játszik többek között a legjobb angol dobos és szólógitáros. Aztán még egy: The Who. Ök a látványt, a show-t is fontosnak tartják, mozgással, sok fényjátékkal dolgoznak,” Mi a beat? Hagyjuk ezúttal a kategóriákat, definíciókat. Egy bizonyos: lázadás. A kemény kalap, a kikeményített ingmell, a konzervatív angol életforma és ízlés ellen. Sajátos forradalom általában a haladást gátló erőkkel, a fa- fejűséggel szemben. Lehet szeretni, utálni, egyet nem lehet: kitérni előle! Igazi zene, mert létezésétől kezdve több is annál. Általában: haladás! Könyökölnek az asztalokon Ramon Phillips, Arthur Sharp, John Allen, Pete Shannon, Barry Jenkins. Mialatt John Hawken válaszol, sört isznak, erősítik, amit mond. „Innen hova mennek?” „Londonba, aztán afrikai országokba, Ausztráliába, és valószínűleg Moszkvába is koncertezni."1 „Egyéb tervek?" „Készül újabb lemezünk, három ismert nagy számunk lesz rajta, a többi új. Címeket nem mondhatok, üzleti titok. Talán még annyit, a lemez meglepő hangtechnikai ötletekkel készül.” „We were glad to meet you. Thank you.” (örültünk a találkozásnak. köszönjük). „Mi köszönjük” — válaszol John Hawken. Tóth Elemér Ebek harmincadján A Varsámhoz tartozó Táb-pusztai kastélyról van szó. Az egy emeletes alápincézett, több mint húsz helyiségből álló kastély az enyészeté. Lehangoló látvány fogadja a szemlélőt. A pince oldala bedőlt, a kitört ablakokon akadálytalanul szaladgál a szél, több ablakkeret könnyen mozdítható ajtókeret lábrakelt. Az elhanyagolt kastély a játszadozó gyerekek birodalma. S a játéknak — de főleg a nemtörődömségnek — ezernyi jelét viseli magán az épület. A kastélyt övező parkot fölveri a dtidva, a bojtorján. Pedig talán még nem túl nagy ráfordítással valóságos paradicsoma lehetne itt, esetleg az elhagy ott öregeknek. Lehetne turistaszállás, és sok más célra felhasználhatnák. Ugyan miért rendeltetett így, miért kell mindenki által elfeledve elpusztulnia? ” f. e. •• Kissé idegenkedem a fenti szóhasználattól, hiszen a rím faragói, a finomabb érzelmeket pengető lírikusok kelleme- tesebb jelzőkkel szeretik tisztelni a nőt. De a szót hallottam a műbőr ülésen ülve, s ez akkor nagyon találó volt. A Salgótarján—Eger autóbuszjárat kalauznőjéről kívánkozik néhány tollvonás. Nem fogtam vallatóra, ahogy ez általában a cikkek írásakor szokásos. Így elmaradtak a szokásos kérdések; van-e családja, elégedett-e a munkájával, mit mond az utasokról? Koráról is csak annyit mondhatok, hogy lehet már gimnazista lánya, vagy fia is. A kék svájci sapkát tűvel tűzi a hajához, posztó öltönyét nem valami felkapott ktsz-ben szabhatták, inkább csak raktárból adhatták neki. Kicsit nagyobb, mint amilyet viselhetne, s ez le- zserséget ad tartásának. Sok utast ismer névről, mert keresztneveket emleget, s ki- hez-kihez van egy-két, hivatalostól eltérő szava is. Ezért aztán egy kicsit családias is a járat. Nemcsak az autóbuszon érzi magát az ember, hanem társaságban is. Először akkor figyeltem fel rá, amikor Egerből jövet a Vízválasztó következett. Fenn a parton két kislány, hátára szí jazott táskával szaladt az Miféle leltár készül? — Egy hete kezdtük el — mondja Buttyán Sándor igazgató. — Mindent, ami ebben az öreg épületben található, három kategóriába sorolunk, a tárgyak, felszerelések egy részét kiselejtezzük, másik részét átadjuk más iskoláknak, végül a többit átvisszük az új iskolába. A biológia, a fizika, a földrajz, a történelem szak- felszerelés, a szakkönyvtár, a bútorzat felmérésével már elkészültünk, hátra van még a fogyóeszközök leltárba vétele. Mi mindent „felvet” ez a leltár, mennyi érdekes emléket a múltból. Az 1961-es alapleltárba ebben az iskolában olyan tárgyak, szemléltető eszközök és egyebek kerültek, amelyek még a második világháború előtti kor, a hajdani magyar valóság ma már mosolyogta tó, vagy éppen elszomorító világáról adnak hírt. Egy, a foglalkozásokat szemléltető régi képsoron például zsúfolt csizmadiaműhelyt látunk, a mezőgazdasági munkás kezében még csak nem is kaszát, hanem sarlót, s még sorolhatnánk. Micsoda utat tettünk meg a csizmadíamű- helytől a cipőgyárakig, a sarlótól a kombájnig, vagy éppen a Hold-rakétákig. — Sietnünk kell a leltárral, hogy a tanév végére, június 8-ra befejezzük — folytatja az igazgató. — Állítólag ugyanis június 10-én már ' bontani akarják az épületet, kell a hely. Az Iskola üti régi iskola utolsó napjait éli. Az 1966— 67-es tanév záró ünnepséget már a mellette magasodó új intézmény aulájában rendezik meg. Akkorra már csákány alá kerül a régi. Mondják nevelők, szülök, az egész város: ez a búcsú nem fájdalmas. Az tűnik el ismét életünkből, amiért nem kár, a nyomorúságos múlt egy kicsit hosz- szabb időre itt felejtett darabja. (te) A tavasz nem csupán a leveleket csalogatta ki a rügyekből, de motorkerékpárosok, a magán-gépkocsi tulajdonosok járműveit is a fészerből, a garázsból. A megyei rendőrfökapitányság közlekedésrendészeti osztálya — a közúti közlekedés részvevőinek érdekében — megszaporította az ellenőrzéseket, s itt-ott felállította a mozgó ra- daráUamást. Legutóbbi portyánk alkalmával a magánosok tűrhetően vizsgáztak. Salgótarjántól Rútságig mindössze egy becsatola tlan — se miatt semmit sem érő — bukósisakra, valamint egy szabálytalan előzésre akadtunk. Annál több olyan jelenséggel találkoztunk, amely arra utal, hogy egyes közületek semmibe veszik a KRESZ előírásait. A Magyamándori Állami Gazdaság — például — március másodikén vett át egy tehergépkocsit Törökbálintról. Április derekáig nem került sor az átírásra, jóllehet annak negyvennyolc órán belül kell megtörténnie. örhalom felől csak kerülővel lehet Balassagyarmat szivébe bejutni, mivel szorgos munkássereg csatornázza a Rákóczi utat. Könnyű a helybelinek; tudja, merre térüljön, forduljon. De hogyan igazodjék el a KRESZ-ben rajzoltakhoz nem is hasonlító közlekedési jelzőtáblákon a Baranyából, vagy éppen Csehszlovákiából, esetleg Franciaországból érkezett idegen?! A közlekedésrendészet már felszólította az ÉM Közműépítő Vállalatot az előírásos jelzőtáblák felállítására; ugyanerre kérte. Bírságolás vezethet csak célhoz? Ez a kérdés öfclik fel Nog- rádgárdonyban. Ott működik a tbc-gyógyintézet, amelynek fenntartására évente nem kevesebb, mint ötmillió forintot áldoz az állam. Az intézmény parkja körül hatalmas költséggel portalanították az utat. a KÖJÁL megtiltotta, hogy arrafelé hajtsák a tsz szarvas- marháit. Az intézet bejáratával szemközt istálló, tsz-major. Udvarán mély a sár, s ebből a sárból hihetetlen mennyiség jut fel járművek kerekein, lánctalpán a műútra. Ideje lenne már, hogy amint a lábasjószággal tették, a sáros kerekű járműveket is végérvényesen leparancsolják erről az útról. — A sártengerben megcsúszva a közelmúltban Moszkvics vágódott a villanypóznának; súlyos beteget szállító mentőautó csapódott kevés híján a kapuoszlopnak, — sorolja az intézmény igazgató-főorvosa. — Társadalmi összefogással építettünk köves utat az intézet bejáratától garázsunkig azért, hogy a műút ne szennyeződjék. Súlyos betegek felépüléséért küzdünk... Áhítjuk a derűs napos időt, ugyanakkor rettegünk is tőle. Miért? Mert felszárad az út, s minden gumikerekű jármű után hatalmas porfelleg emelkedik a magasba. Tüdőbeteg számára életveszélyes méreg a por! Szövetkezetiek ácsorognak a gyógyintézet bejáratával szemben; ott, ahol a majorudvarhoz vezet a leágazás. A vontatóról beszélnek, amelynek használatát — az előírásos fékberendezés miatt — a közlekedésrendészet megtiltotta. A betegékről, a gyógyintézetről kelletlenül szólnak. Emlegetik, hogy máshová kellene helyezni a majorságot, — s ez igaz is. Főként azonban a pénzt emlegetik, amit persze az állam adjon, hogy másfelé építhessenek kivezető utat az udvarból. Arról, hogy a termelőszövetkezetnek kellene a sár-rázónak nevezett kurta útszakasz és a kerekeik rendszeres letisztításáról gondoskodnia ,— j eszerint említést sem tesznek. Pedig a jelenlegi helyzetben ez az egyedüli megoldás... — b. z, — Nyugdíjelőkészítés a bányáknál Nyugdíj előkészítő munka folyik megyénk szénbányáiban. A munkaügyi osztályok azt vizsgáljáik, hogy a legutóbbi kormányhatározat alapján kik jogosultak a kedvezményes nyugdíjazásra. Többen vannak, akik már elérték azt a korhatárt, hogy öregségi nyugdíjra jogosultak. Nekik nem kell orvosi vizsgálatra menni, viszont a csökkent munkaképességű dolgozóknak, rokkant vájároknak igen. Az orvosi vizsgálatok a számítások szerint június elejére fejeződnek be. Stramm nő! út felé. Hát ebben nincs semmi. A gyerekek nem járnak komótosan, méltóságteljesen, hanem az mégis szokatlan volt egy kicsit, amikor megszólalt a vezetőhöz intézvén szavait. — Lassítson, jön az Évikénk, meg a kis Sári. Nem volt megállót jelző tábla, de megálltunk, szisszent a fékes ajtó, és a két nebuló egyszeriben fenn termett a buszban. Mentünk tovább. Az Erőműnél álltunk meg újra. Ott leszálltak a gyerekek és integettek a kalauz néninek, és mi utasok összemosolyogtunk a kellemes szokatlanon. * — Eszik az aranyos kisfiam. Elfáradhatott szegényke, de kiflit vettem neki, azt nagyon szereti sajttal, csokival. Kell is az ilyen növésbe levő gyereknek egy kis finomság. Es hát úton vagyunk, akármit nem adhatok a kezébe, — gondolhatott ilyesfélét egy előttem ülő fiatalasszony. — Anyuka mit csináljak a papírral? — kérdezi a szögha- jú kis ebadta. A mama felelet helyett int, mutatván a padlót, a lépcsőt, mert hogy közvetlenül a feljárat előtt ültek. S a gyerek otthonos könnyedséggel cselekedett. Ekkor még háttal állt a kalauznö, s én méregettem a tisztára söpört autóbuszt, az egri járat kocsiját. A kalauznőnek jó szeme van, észrevette. — Ejnye, ejnye kisfiam, nem szép tőled, hogy így szemetelsz. Ha jön az ellenőr, azt is hiheti, hogy a végállomáson eltereferéltem az időt, gondom se volt a kocsira. Olyanféle beszéd volt ez. mint amikor Katinak úgy szólnak, hogy értsen belőle a testvére is. Pontosan a mama is. De a mama mélyen hallgatott. Nem szólt egy szót sem, a gyereknek sem. A kalauznö arca kissé elkomorult. Érthető, az utasok szemében is látni lehetett az egyetértést. Na, most már rossz napja lesz a kalauznőnek — gondoltam. Vártam, hogy morcosán szólít fel a jegyváltásra, hallgatag lesz. Nem így történt. Kedves volt, s voltak ismerősök is, akikkel vidáman cserélt szót. S erre mint a láthatatlan varázsvessző intésére az arcok fölengedtek, s olyan volt már újból az egri járat, mint amilyennek korábban megismertem, kedélyes társalgó. A szőröspusztai megálló következett (furcsa egy név, de ilyen is van). Esett szaporán. Bátyus parasptasszonyok várakoztak, az ég májusi áldása elűzte őket e határból. Mezítlábasán, ázottan igyekeztek fölfelé. Többnyire idős asszonyok. Biztatta őket a gyors felszállásra, mint ahogy ilyenkor szokás. Csak egy férfi maradi vissza, várakoztatván az utasokat, a buszt. — Jóember, igyekezzen! Az meg mintha nem is hallotta volna, folytatta tovább a diskurzust, ami lehet hogy neki nagyon fontos volt, de annak az ötven embernek, aki haladni akart, nem. — Na nézzenek oda, eszmecserét folytat. — De ezt már meghallotta az emberünk is és íziben felpattant. Többen pedig az ülésről. És kérem ez igaz. Fiatalok álltak fel, átadva a helyüket az előbb még kapát forgató néniknek. Ja, az ám! Hogy el ne felejtsem, a mellettem levő utas jellemezte így a kalauznőt; stramm nő.. Hál igaza van. Gulyás Ernő
