Nógrád, 1967. május (23. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-21 / 118. szám

8

Nöen Ad

1967. május SÍ. vasárnap.

Bertolt Brecht:

Gz érdemtelen nagyanyó*

kJ agyanyám 72 éves volt nagyapa halálakor. Egy kis könyvkereskedése volt egy bádeni városkában, ahol haláláig dolgozott két-három kisegítőveL A háztartásban nem volt szolgálója, mégis gondoskodott a rozoga házról, főzött az embereinek és a gyermekeknek.

Az életeleven, gyíkszemű, sovány kis asszonyka lassú beszédmodorú volt. Szűkös körülmények között nevelte fél hét szüléséből öt gyermekét. Aztán összetöpörödött az évek múltával. Két leánya Amerikába ment, két fia a városból is elköltözött. Csak a beteges, legfiatalabb fia maradt vele. Nyomdász lett és egy sokkal nagyobb családhoz társult

így magára maradt a házban nagyapám halála után. A gyerekek azokról a problémákról írtak leveleket, hogy hogyan is fordítsa sorsát. Az egyik hívta, hogy lakjon náluk, a nyomdász övéivel hozzá akart költözni. A nagymama azonban elhárította a javaslatokat. csupán minden gyermekétől olyasmit kért, aminek alapja is megvolt, hogy némi pénzbeli támogatásban részesítsék.

A könyvkereskedés is megöregedett már rég, kevés vevő fordult meg, a terheket viszont viselni kellett.

Gyermekei ismételten hívták, hogy nem kellene egyedül élnie, de ahogy ő javaslataikat nem fogadta el, hát küldtek neki havonta egy kis pénzt. Elvégre is, gondolták, nyomdásztestvérük legalább a városban maradt. A nyomdász el is vállalta, hogy tájékoztatni fogja testvéreit édesanyjukdek. A foltozó cipész középkorú ember voltf, aki bejárta a világot, anélkül azonban, hogy bármi vagyont szerzett volna. Ezt egyrészt iszákossá- gának köszönhette. Minden esetre nem volt a nagymamához való. A nyomdász írta is egyik levelében, hogy szóvá tette ezt édesanyjának, de rideg elutasító választ kapott. Nem volt körmyű a nagymamával társalogni olyan dolgokról, melyek nem voltak ínyére.

Mintegy fél éve a nagyapa halála után a nyomdász azt írta levelében apámnak, hogy a nagymama mostanában másnapom» vendéglőben étkezik.

Micsoda hír!

A nagymama, aki életén át egy tucat embernek főzött, és ő csak a maradékot fogyasztotta, most vendéglőben étkezik? Mi mehetett végbe benne?

Hamarosan apám, üzleti ügyeit intézve, meglátogatta a nagymamát. Éppen távozóban volt hazulról. Letette kalapját, és miután helyet adott apámnak, kétszersül ttel és vörösborral kínálta. Egészen kiegyensúlyozottnak látszott, sem sértődöttnek, sem különösen hallgatagnak. Felőlünk érdeklődött, mindenesetre nem részletesen. főleg azt akarta tudni. hogy hozzájutnak-e a gyerekek cseresznyéhez. A szoba természetesen kínosan tiszta volt, és a nagymama egészségesnek látszott. Feltűnt új életformájában az, hogy nem akart apámmal a nagyapa sírjához a temetőbe menni.

— Mehetsz egyedül — mondta futólag, — a harmadik balról a 11. sorban. Nekem

pedig a lányorpnak még ál- dozási ruhája sincsen.

A nagybátyám levelei már egész hisztériás szólamokkal voltak tele a „mi jó nagyanyánk méltánytalan viselkedéséről”, és más témáról nem is volt képes írni.

A továbbiakat apámtól tudom.

A kocsmáros szemhunyorítva súgta:

— B. asszony mulat mostanában, ahogy hallani.

A valóságban utolsó évért a nagymama nem élte gazdagon. Amikor nem evett a vendéglőben, otthon csupán valami tojásrántotrtát készített magának kávéval és kedvencével, kétszersülttel. Olcsó vörösbort is vett rendszeresen magának, amiből minden étkezéshez ivott egy-egy pohárkával. A házat nagyon tisztán tartotta, de nemcsak a hálószobát és a konyhát, amiket használt hanem minden helyiséget Soha nem lehetett tudni, mit csinált a pénzével. Ügy látszott, mintha a foltozócipésznek adta volna. Ez az ember a nagymama halála után egy másik városba költözött, és ott egy nagyobb üzletet vásárolt, mértékutáni cipészeinek.

Ha jól megnézzük, a nagymama egymás után két életet élt. Az egyiket mint leány, asszony, majd anya és a másodikat egyszerűen mint B. asszony, magányosan, kötelezettségek nélkül, de mértékletes életritmusban. Az első élete mintegy hat évtizedig tartott, a másik alig tovább két évnél. Apám véleménye szerint az utolsó fél évben teljes

volt a szabadsága, olyan, amilyet rendesen nem is ismernek az emberek. Nyáron kora reggel felkelt már, hogy az utcán egyedül sétálhasson. A papot, aki meglátogatta néha — ahogy mondani szokás — moziba hívta.

Egyáltalán nem volt magányos.

A foltozó cipésznél hangos, vidám emberek fordultak meg, és ezek sok mindent meséltek. ö ott mindig ivott a vörös borból, mialatt mások a város akkori vezetőinek viselt dolgait csépelték. Végig kitartott vörös bora mellett, bár a társaság számára erősebb italokat is vitt.

Egész hirtelen halt meg, egy őszi délutánon, hálószobáiéban, de nem az ágyban, hanem széken, az ablaknál. A gyengeelméjű lányt éppen aznap estére hívta moziba, és így volt ott a halálánál. Hetvennégy éves volt.

t n láttam egy fényké“ pet róla, ami őt a ravatalon ábrázolta. Ez a kép gyermekei számára készült. Egy parányi arcot lehetett látni, rajta sok ránccal, keskeny ajkakkal, de széles szájjal. Sok kicsiny részlet, de nem kicsinyes sajátságok. <5, aki a hosszú évek szolgasorsát élte végig és rövid éveken kóstolta csak a szabadságot, elfogyasztotta életének kenyerét az utolsó morzsáig.

(Fordította: Morvay Frigyes)

•A novella francia filmváltozatát A méltatlan öreg hölgy címmel most játsszák a filmszínházak.

Palásti László

0)(eoelh dolga

Az igazgató alá. írta az aktát, Csömöri átvette, majd előbb az íróasztalnál hajolt meg, aztán az ajtónál. Később Kisteleki, a helyettes igazgató lépett a szobába.

— Milyen ember ez a Csömöri?

— kérdezte tőle az igazgató.

— Kitűnő munkaerőnek látszik, amennyire egy hét alatt megfigyelhettem, de van egy nagy hibája: túlságosan

szolgálatkész, alázatos, szeririlis.

— Észrevettem. Meg kell nevelni Kínos, hogy menynyit hajlong.

— Megpróbálok vele okosan beszélni.

Az igazgató helyettese még aznap elővette Csömörit. Arra biztatta. hogy legyen

magabiztosabb,

önérzetesebb.

— Igyekezni fogok, tisztelettel

— hangzott az alázatos válasz.

— Ne tisztelettel igyekezzen. Maga, mint megfigyeltem, jól dolgozik, ne érezze magát annyira alárendeltnek.

— Köszönettel

megfogadom a tanácsát — mondta, es mélyen meghajolt.

A helyettes a kabátja után

nyúlt. Csömöri nyomban odaugrott, kikapta Kisteleki kezéből, és fel akarta adni. Szinte közelharc fejlődött ki közöttük, amíg Kisteleki végre egyedül vehette fel kabátját.

— Értse meg Csömöri kartárs, manapság már nem segítik fel a helyettesekre a kabátot'. Ez megalázó!

— Igenis — válaszolta Csömöri és újból tisztelet- teljesen meghajolva. szélesre tárta ki a fejcsóválva távozó Kisteleki előtt az ajtót.

Egy hét múlva az igazgató megkérdezte helyettesét:

— Na, hogy haladsz Cömöri nevelésével?

— Nehezen. Annyi eredményt elértem, hogy a napi tizenöt— húsz „tisztelettel” már nyolc—tízre csökkent.

— Csak így tovább. Nevelés dolga az egész!

Ettől kezdve Kisteleki majd minden nap beszélgetett Csömörivel. aki lassan- lassan kezdett Leszokni alázatosságáról. Igaz, még elég gyakran megfeledkezett magáról, és ha 6 volt a telefonnál, amikor valakit a készülékhez kértek, kicsúszott a száján:

— Igenis, küldöm. tisztelettel.

Egyszer kifakadt a csoportvezetője:

— Te engem ne tisztelettel kérj a telefonhoz! Megértetted?

— Megértettem, Balogh kartárs, kérem szépen — hangzott a válasz.

Kisteleki lassan boldogult Csömö- rivel.

Hónapokkal később az igazgató megkérdezte helyettesét:

— Na. mi a helyzet Csömörivel">

— Állandóan foglalkozom a ne. velősével.

— És?

— Mély tisztelettel meg kell neked mondanom, kérlek alázattal, hogy vénlegesen nem lehet öt megnevelni .. .

ról. Az apámhoz küldött levelekből, majd apám tapasztalataiból, amelyeket személyes látogatásakor és a nagymama temetése után szerzett, képet alkothattam azokról az eseményekről, amelyek két év alatt történtek.

Úgy tűnt, hogy a nyomdász nagybátyám kezdettől fogva csalódott, mivel a nagymama nem fogadta vissza őt a meglehetősen nagy és üresen álló házba. így négy gyermekével háromszobás lakásban lakott. A nagymama nagyon laza kapcsolatot tartott fent vele. Vasárnap délutánonként kávéra hívta unokáit és ez volt minden. Viszontlátogatást csak egy-kétszer tett negyedévente és menyének az eperbefőzésnél segített. A fiatalasszony tett is megjegyzéseket arra, hogy a nyomdász lakása számukra bizony szűkös kis lakás. Ilyenkor nem fojtotta magába a kihívó szólamokat sem.

Apám egyik levelére, amelyikben azután érdeklődött, hogy mit tesz-vesz a nagymama naphosszat, rövid volt a válasz: moziba jár.

Megérthette az ember, hogy szokatlan dolgok történnek, különösen gyermeki szemekkel nézve. A mozi 30 évvel ezelőtt közel sem olyan volt, mint ma. Nyomorúságos, rosszul szellőzött kávéházak voltak ezek, sokszor kuglipályákból átépítve, a bejáratnál rikító plakátokból gyilkosságok és tragédiák képei hirdették a szenvedélyt. Tulajdonképpen csak fiatalok jártak oda, és a sötétség miatt szerelmes párok. Egy magányos nőt bizonyára kinéztek volna onnét. A mozilátogatás egy másik oldalát is meg kell látnunk. Noha a belépés olcsó lehetett, a borzalmasságok nyújtotta szórakozást illetően kidobott pénz volt egészében; a pénzkidobás pedig’nem volt divat.

Ehhez még annyit, hogy a nagymama nemcsak saját fiával nem ápolt rendszeres kapcsolatot, hanem egyetlen ismerősét sem látogatta, sem vendégül nem látta. Sohasem járt a városka kávézó társasagaiba. Ezzel szemben gyakran járt el egy foltozó cipész műhelyébe, egy szegényes. sőt rosszhírű sikátorba, ahol különösen délutánonként mindenféle kéteshírű egzisztenciák ültek össze, állásnélküli pincérlányok és kereskedősegémáshová kell mennem.

A nyomdász elmondta később, hogy valószínű a foltozó cipészhez mehetett. Nagybátyám nagyon panaszkodott ekkor.

— Itt ülök ebben a lukban a családommal és még öt órai rosszul fizetett munkám van Az asztmám is kiújult és a főutcán üresen áll a házunk.

Apám a vendéglőben vett ki szobát, mert ugyan várhatta volna, hogy édesanyja meghívja őt szállásra már csak a forma kedvéért is, de még szó sem esett erről. Komoly költségek ellenére még szállodában is kellett laknia.

I átható volt, hogy a nagy- “ mama szakított családi életével, és a maga útját járta. Apámnak jó humora volt, és úgy vélekedett erről, hogy csináljon az öregasszony, amit akar.

De mit akart ő?

A következő hírből megtudtuk, hogy a nagymama konflist rendelt, és egy kellemes csütörtöki napon kirándulni ment. Mégpedig egy nagykerekű családi konflissal. Emlékszem, hogy néha, amikor mi unokák meglátogattuk őket,’ a nagyapa szokott ilyen konflist bérelni. Ilyenkor a nagymama mindig otthon maradt. Ha hívtuk, egy karlegyintéssel mondott le az utazásról.

A konflissal K. városba vitette magát, ami két órás utazás lehetett. Itt tartották a lóversenyeket, és ide utazott az én jó nagyanyám.

A nyomdász nagybácsim ekkor asztmatikus rohamot kapott és orvost akart hívatni. Apám a fejét rázta és leintette ezt a szándékát. K. városba a nagymama nem utazott egyedül. Egy fiatal lányt vitt magával, aki a nyomdász szerint félig gyengeelméjű volt; abban a vendéglőben szolgált, mint konyhalány, ahol ő más- naponta étkezett.

Ettől kezdve ez a „nyomorék” komoly szerepet játszott az életében. Elvitte magával moziba és a foltozócipészhez, és az hirlett felőlük, hogy a két nő egy pohár vörösbor mellett a konyhában kártyázni szokott.

— Egy ízben ennek a nyomoréknak rózsákkal díszített kalapot is vásárolt — írta a nyomdász kétségbeesetten —,

CSERNÁK GÉZA

Egyszerűen

Vonul az égbolt, nagy meleg áramlás ölel, a fákon vatta-szél motoz, egy gyerek, golyót gyúr a délutánból.

Aztán, ha már elfáradtam, s nem jön dal a hívó-szóra, az alkonyi vacsora-csend lódít, fel a csillagokba.

Legeltetem jókedvemet, két karom a szélbe mártom, rajzszög tartja fent az eget, hangos pacsirta-magányom.

Pipacsok közt heverésztem, csitítgatotö bogár-béke, azt álmocLam, hogy én leszek, a felkelő Hajnal fénye.

mii bír?

Kiss Sándor:

Ki

A VASCTIKOCSIK főjavításakor a két végükön levő ütközőpárt mindig leszerelik. A műhely sarkában heveinek, aztán hosszú időn keresztül, nem nyúl hozzájuk senki, hatalmas, szép darabok, úgy fél mázsa körül mozoghat a súlyuk, ráadásul a fogásuk sem könnyű, nincsen rajtuk semmi, amibe az ujjak belekapaszkodhatnának, nem szoktak velük feleslegesen hu- zakodni. De azon a szombat délután Bivaly azt mondta:

— Fogadjunk egy liter borba, hogy ötször kinyomom a fejem fölé az ütközőt!

A brigád ott piszmogott a szerszámosszekrények mellett, nyolcán voltak, először meg sem mukkant senki, csak mustrálgatták az ütközőket, meg latolgatták az esélyeket. Olyan is volt ugyan, aki rögtön elröhintette magát, de be- lecsökött a nevetés, amikor észrevette, hogy a többiek komolyan mérlegelik a fogadás várható következményeit, erre elvörösödött és lehajtotta a fejét. Ez a Bivaly most szinte oda magasodott föléjük, karba' tett kezekkel, mint egy hősi szobor, várta a fejleményeiket.

— Áll a fogadás — csapott a markába végül Buckó, egy középkorú, tömzsi férfi, akinek csodálatos hörcsögtermészetét az egész műhely ismerte. — Állom a fogadást. De azt mondom, ha ötször kinyomod azt az ócskavasat, és hárommal megtetézve, istókuccse utánad csinálom.

Ez már férfias beszéd volt, nem maradt más hátra, minthogy a tettekre kerüljön a sor. Ketten a brigádtagok közül fölmarkoltak egy ütközőt, gondjuk volt rá, hogy a legnehezebbet válasszák, mert — ha nem tudná valaki — nem egyformák ezek a szerkentyűk, és odatették Bivaly iába elé.

— Na, lássuk!

Bivaly körülnézett. Az irodákban már nem volt senki, a művezető is hazament, a brigádvezető, az öreg Csala pedig maga is benne volt a buliban, nem kellett semmitől 9em tartani. Erre odaállt szétterpesztett lábbal az útközé fölé, fölgyűrte a zubbonyát, mély lélegzetet vett, először csak a térdéig emelte a vasdarabot, aztán a melléig, végül kilökte a feje fölé, ahogyan a súlyemelők csinálják. A másodikat is szinte könnyedén csinálta, mindenkinek tágra meredt a szeme, tátva maradt a szája, de a harmadiknál már megbicsaklott a térde, a vézna Kaszás, meg a Smitola, új szakik, télre is ugrottak, azért az ütközőt mégis a feje fölé lendítette. A ngyediknél iz- zadságcseppek ültek ki a homlokára, az erőfeszítés az arcára íródott, mély ráncok, elkeskenyült száj, lüktető erek jelezték. Valaki halkan már szólt is:

— Hagyjad a fenébe az

egészét, Bivaly! Fogadás nélkül is fizettél már literszámra.

Bivaly kicsit megpihent, talán csak egy pillanat volt ez, fújt egy nagyot, a vállmagasságban tartott vasdarab megbillent a kezében, Ujjai elfehéredtek.

— Fizetsz, mint a katonatiszt — mondta Buckó, és káirörvendően vigyorgott.

DE AZ ÖTÖDIK

is sikerült. Akkor Bivaly ellökte magától az ütközőt, fülsiketítő csattanás hallatszott, amikor levágódott a betonra.

Komoly teljesítmény volt. A nyomában olyan hangzavar támadt, ami ritkaság számba ment ezek között a szótlanul, keményen dolgozó emberek között. Ki gratulált, ki hitetlenkedett, mások már Buckót nyaggatták:

— Te következel! Te következel! Mutasd meg, mit

tudsz! Csak a fejedre ne essen!

— Usgyi, kisfiam — mondta Csala, akinek ez volt a szavajárása. — Ha nem állód a szavad, hétfőn minden kocsi alá bemászol, és kiszereled a stikszegeket.

Tudnivaló, hogy ez a munka a lehető legpocsékabb minden munkák között, megalázó, sértés, vagy büntetés, ha valakit oda küldenek. Buckó erre nem szólt semmit, csak morgott valamit magában, először ivott egy nagy pohár vizet, lábával kétszer is belerúgott a vasdarabba, míg rászánta magát.

— Jól van — mondta.

— Na, erre én is teszek — csóválta a fejét Smitola. — Ötöt egy ellenében.

— Hű, micsoda ivászat lesz itt ma este — örvendezett Cigány, a betanított munkás.

Buckó ledobta magáról az olajos vászonkabátot, kicsit megemelte az ütközőt, izmai kidagadtak a karján. Leengedte, mély lélegzetet vett, látszott, hogy fogait erősen összeszorította, nem nézett senkire, pár pillanat telt igy el, aztán gyors egymás után nyolcszor a feje fölé lendítette a vasdarabot Már mindenki ismerte, hatalmas erő szorult ebbe a kis emberbe, ezt mégsem hitték volna róla. Hirtelen nem is tértek magukhoz. megüietődötten hallgattak, hümmögiek. csak Bivaly kezdett ágálni:

— Könnyű neki! Húsz centit emel, míg én fél métert.

Ezzel újra nekiállt emelgetni az ütközőt, talán bi-