Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-16 / 89. szám
1967. április 16, vasárnap NőGR íD Q Georg ij Gtilias SZOKTETES A lány szerette a fiút. A fiú szerette a lányt. Elhatározták, hogy összeházasodnak ... Egyszóval, egészen mindennapinak tűnik ez a történet. Ráadásul még olyan régi is, mint a világ. Kit érdekelne ma már ilyen történet? Különösen azóta, amióta megszületett a szerencsétlen Rómeóról es Júliáról szóló história? A lány neve: Gunda. A fiúé: Masz. Gunda Dzsgerda abház faluban lakik, Masz a szomszédos Kutolban. A két falut egy nevenincs patak választja el egymástól. Nem is olyan régen, ennek e pataknak § partján elhangzott a következő párbeszéd: — Rettentően unatkozom. Masz. Mit akarsz tenni? A kérdés váratlanul érte. Mintha sohasem vallott volna szereimet? Mintha sohasem határozta volna el, hogy ösz- szeházasodnak? Pedig a fiú már harmincesztendős, a lány tizenkilenc. Masz válaszolt: — A malomba kell mennem. — Rendben van! A fiatalember azt gondolta, hogy teljesen kielégítette kedvese kíváncsiságát. Mert hiszen valóban a malomba megy... — És azután? — folytatta Gunda. és úgy tett, mintha a patak fenekén heverő kavicsokat nézegetné. — Ha visz- szatérsz a malomból ? Masz még nem tudta, mit fog csinálni azután. Gunda úgy szedte ki Masz- ból a feletet, mint a profesz- szor a vizsgán a nehéz fejű diákból. A leány fiatal, csinos, nemrég fejezte be a középiskolát. A csoda tudja, mit talált ebben a fiúban. Masz olyan munkabíró, mint egy ökör. Talán huszonnégy órán át dolgozna, ha este nem venné le lábáról az álom, mint általában minden embert. De Gunda nem ezért vonzódott Maszhoz. Az igazat megvallva, Gunda romantikus természetű volt, s valami más tetszett neki ebben a fiúban sokkal jobban, mint az ereje. Egy szó. mint száz: tetszett neki. Mi kell még ennél több? Tehát Masz kénytelen volt kimerítő választ adni: — Megebédelek, aztán elmegyek majd a boltba és sót veszek, majd kimegyek az ökrökért és hazahajtom ... Este Iáiét, hogy borozni fogunk. Azt ígérte egyik barátom, hogy felkeres. — Értem. No. és aztán? Azután mit csinálsz? — Semmit — válaszolta Masz. — A barátom visszautazik a városba. Saját autója van. — Komolyan? — Komolyan. — Milyen a kocsija? — Volga. — És a városba utazik? — Igen, a városba. A lány félre rúgott egy kavicsot a cipője orrával. A kő legurult a parton és egy pillanatra zavarossá tette a vizet. Gunda szája szögletében rejtelmes mosoly bújkált. — Idefigyelj — mondta Masznak. — Ki tudnál jönni ma este pontosan tízkor a kaputok elé? — Ki... Este, pontosan tíz órakor, kint várakozott a kapujuk előtt. Holdfényes este volt. Árnyakkal, fényekkel és félhomállyal. Jellegzetesen abház nyári este, amikor felszínre törnek az ősi hajlampk, és minden fatörzs támadni akaró gonosztevőnek rémlik. Masz összerezzent, amikor Gunda hirtelen megjelent mellette, egy csomagot tartva a kezében. Mintha a föld alól bukkant volna elő. — Figyelj ide! — mondta halkan, de erélyesen. — Ennek már véget kell vetni! — Minek? — kérdezte értetlenül Masz. — Hát szeretjük egymást, vagy nem? Mi a te véleményed? — Igen, szex-etjük. — Ezt ki mondta neked? — Azt hiszem, — mondta majdnem nevetve a fiú, —, ezt nagyon jól tudom magam is, mert én szeretlek téged, és nem valaki más. — Komolyan mondod ? — Egészen komolyan. Gunda körülnézett. Sehol egy lélek. Csak az udvar mélyéről szűrődik elő fény. — Ezek csak szavak! — mondta Gunda. — Tettekre van szükség! — Milyen tettekre? — Mindjárt megmondom. Hogy hívják a barátodat? — Zaur. — Hé, Zaur! — kiáltotta Gunda. — Jövök I — válaszolta Zaur. És amikor odaért a kapuhoz, megkérdezte: — Ki van itt? Gunda nem hagyta, hogy Masz megszólaljon. Úgy viselkedett, mint az édesanya, aki kézenfogva vezeti gyerekét. — Rendben van gz autód? — kérdezte. — Rendben. Miért? — A városba kellene utaznunk. — Nekem is. — No, akkor gyújtsd be a kocsit. Egy óra múlva ott kell lennünk. Masz hallgatott, mint a csuka. Zaur sejtette, valami rendkívüli dolog fog történni, s elegánsan a kapu elé hajtott a kocsival. — Mi a szándékod? — kérdezte bátortalanul Masz. — Nem nekem, hanem neked a szándékod! — felelte Gunda. — Te most elrabolsz engem, megszöktetsz. Masz nagyon meglepődött. — Én? Elrabollak téged? — dadogta. — Igái, te! — Akaratod ellenére? — Persze. Hiszen te egy igazi férfi vagy... És hogy tudtad az egészet ilyen ügyesen kitervelni? Barát... autó... Valid be, hogy már régóta ezen töröd a fejed! Masz valami teljesen érthetetlen választ motyogott. Amikor beültek az autóba, Gunda elsírta magát. Ügy látszott, nagyon nehezére esett elhagyni a szülői házat.. . — Ne sírj — csitítgatta Masz —, kérlek, ne sírj! Gunda, feltörő érzelmeinek hatására könnyein, sóhajain a sok-sok „jaj”-on és „jaj-jaj- jaj”-on át gügyögte: — Én soha, de sohasem gondoltam volna, hogy engem megszöktetnek... A ml időnkben ... Hallod? Masznak eszébe jutott: nem helyes az, amit tesz... Szörnyűség! ... De mégis összeszedte magát, és talált magában elég erőt arra, hogy érthetően válaszoljon menyasszonyának: — Hallom... Fordította: Krecsmáry László Mustó János: öregasszony gyerekke! MÖRA MAGDA Tavasz a Karancson Még nem ragyog, csak sejteti magát, barna barázdán botiik meg a láb; a karámnál az avarszagú tűz, az út szélen a barkás, ifjú fűz, s a tárt karokkal őrt álló fenyők már sejtetik, már ígérgetik őt. Még alig csak, hogy elsuhant a tél, még megborzong a zsenge pipitér, az erdő mélye olyan elhagyott, a házikók, a források, padok ... Még alszanak a gyertyán, bükk, s a nyír, de mint azúrkék csengettyűjü hír csepp zöld kardokkal átfúrta magát az avar alól a Karancs-virág, s a tavalyi lomb barna szőnyegén kék csokrocskák közt bukdácsol a fény. A keskeny ösvény meredekre fut, a csúcsra visz a hegytetőn az út. A határkövek fehér oldalát friss szél súrolja itt és odaát. Trillák kísérik az arany napot, mely egyre inkább mulat nyugatót. Az erdő alszik, de már feldylol. vén bükk odvábán egy fülesbagoly tojást melenget, s félve rebben el, ahogy lépésnyi zajra felneszei; S a három tojás mozdulatlanul, anyjára várón, árván ott lapul... Amíg mögöttünk lejjebb száll a nap, a szivárványból mennyi árnyalat! Itt smaragdzöld, ott topáz és opál, violás sáv a messze szemhatár ... Az este végül mindent egybeönt, s míg neonfénnyel int felénk a völgy, mint sötét sátor feszül ki fölénk a csillagmintás márciusi ég. yaranta egyszer mindig hazajár a kisasszony. Jött még akkor is, amikor éppencsak, hogy lehetett. Mostanában meg úgy emelnek neki kalapot, mint huszonhárom éve. Miért ne jönne hát? A régi kastélyuk iroda, magtár és kultúrház. Azért a kisasszonynak akad szállás! Akár itt lehetne egész évben. Ha jön, ha megy, mindig van valaki, aki ki-behozza nagy sárga bőröndjét a vasúttól. Legutóbb meglátta az elnök is. — Kisasszony! Még ilyet! Hát mért nem szólott a kisasszony'? A kisasszony hajnalban megy viasza Pestre. Az elnök még tegnap meghagyta Kenyeres Jánosnak, hogy reggel a hintóval vigye ki a vasúthoz. Aztán, ha jövő nyáron jön megint, csak íi-jon. Akkor is kimegy elébe a hintó. Gyalog se több az út egy óránál. Hintóval egy fél sincs. Kenyeres János odaállt még virradat előtt. Huszonhárom éve nem látta a kisasszonyt. Tudta, hogy hazajár nyaranta, de nem látta sose. A kisasszonynak most is olyan kellemes illata van, meg a keze is olyan finom, puha, hogy huszonhárom évvel ezelőtt se lehetett különb. Milyen szép lány volt ez a kisasszony! Hogy milyen nagyon-nagyon szép volt! Kenyeres János emlékszik rá. Egyszer bál volt a bíró csűrjében. Éjfélkor eljött a kisasszony, aztán se szó, se beszéd, beállt a tánc kellős közepébe, elkezdte táncoltatni a legényeket sorba, egyiket a másik után. Kenyeres János nem is igen emlékszik egyébre, csak arra, hogy jaj, de szép volt akkor. Máskor is szép volt, de akkor! Sorba táncolt minden legénnyel. Vele is táncolt volna, de rá, Kenyeres Jánosra sor nem került. Pedig mennyii-e szerette volna egészen közelről látni, hogy csakugyan olyan nagyon szép, hát, meg hogy mi lehet rajta az a nagy, nagy szépsége. Erre is emlékszik: Nemsokára jött a báró, puskával jött. be a bálba a lányáért. Akivel éppen akkor táncolt; a kisasszony, azt úgy képen vágta a báró, hogy hajnal lett, mire életre mosták. v kisasszonyt meg puskavég elibe vette, úgy terelte hazafaié. Minek mondaná el ezt most neki. emlékszik rá 6 is biztcs. Még nem is virrad. Olyan nagy a sötétség, hogy nem is látja a kisasszony arcát. Akkor annyira várta, hogy táncoljon vele, csurom vizes lett az izgalomtól. Most meg itt ül mellette a kisasszony, itt elől a bakon. Pedig ő háti-a akarta ültetni, de oda a nagy, sárga bőröndöt tették. Mennek, kocognak kifelé az állomásra Kenyeres János, meg a kisasszony. Haja.i! Megismeri ő a kisasszonyt a hangjáról is! Éppen olyan a hangja, mint régen, mint húsz éve. Milyen is volt? Az övé volt a legszebb. Minden, ami a kisasszonyé volt, az volt a legszebb. A haja is, a hangja is, a dereka is... mindene. Végh Antal: A KÉSŐI „TÁNC” Senkin soha annyi szépség, mint a kisasszonyon. Hiába jó a féderje ennek a híntónak, mégis mennyire ráz. Még a? út bal oldalán csak elmennek valahogy, de oda annyira lejt a töltés, hogy alig lehet az ülésen ülni. A kisasszony kapaszkodik, mereven kitartja magát a lábával, mégis lecsúszik oldali-a. — Dűljön csak ide — mondja Kenyeres János — dűljön csak, az istenit, ennek a keserves útnak! Előbb csak azt érzi. hogy az az oldala, ahol a kisasz- szony ül, mennyivel melegebb. Nem táncolt akkor egy lépést se a kisasszonnyal... pedig táncolhatott volna, de rá nem került sor! Most aztán hadd dűljön, dűljön, ahogy akar, tartja ő. Hej. ha akkor táncolhatott volna! Nem Is bánja már, hogy ide lejt ez az út. Nemhiába csúszós, rázós, mekkorákat huppan a hintó, kell, hogy a kisasszony kézzel is kapaszkodjon Kenyeres Jánosba. Kapaszkodik is. Így mennek. Sietni nem kell, hol van még az, hogy induljon a vonat. Tán még akkor se lehetett ilyen... ilyen forró ez a kisasszony, amikor az a bál volt— gondolja magában. Nem hirtelen ember ő, nem is erősebb a természete, mint másnak ebben a korban, de milyen forró ez a kisasszony így oldalt, ahogy idedől. Gondolja, érzi és nem szól egy szót se. Mit is szólhatna? Máskor, ha ilyen gerjedelme támadt, szólt valamit, aztán vagy leszállt a menyecske, vagy nem. De itt mit szólhat? Mégis a kisasszony ül itt mellette. Mintha most is látná, puskával jött érte a báró ... Csak nyelt nagyokat, hallgatott, gondolt mindent. Még a lába is belezsibbadt. Inkább jött volna erre az útra más. De ha már ő van itt! Ördög járatja vele ezt az utat. Azt mondja közben a kisasszony, hogy fázik. De nem kell elővenni a kabátot, elég. ha János a vállára teszi a karját. Az mégis melegít. Persze, hogy felteszi. A kisasszony fázik, róla meg — úgy érzi — akár patakban is jöhetne a víz, olyan forróság van rajta, pedig nem izzad. Itt is, ott is melegíteni kell a kisasszonyt Melegíti, és nem is látja már azt a táncot, hisz így, ennyire akkor se foghatta volna marokra a kisasszonyt, mint most Akár a bálban lennének... Nem tud egyébre gondolni. Odaakasztja a gyeplőt az ostorhoz. Máskor is szokta így, ha már únja tartani. Megy, fut agyában a gondolat. Abból se lett semmi baj, hogy a báró földjét elvették. A kastélyban magtár lett, meg iroda... pedig az nem semmi dolog volt, mégse lett belőle baj! Hát akkor abból mi baj lehetne, ha ő most tenne valamit? Akárhova nyúl, a kisasszony nem szól rá semmit. Ha akax-na szólni, szólt volna már eddig... Ehhez képest az a tánc valósággal semmi. Nem is bánja már, hogy akkor őrá nem került sor. Hátha a sor most került rá... huszonhárom év késéssel, az igaz, de igaz az is, hogy most aztán rajta van! Ä kisasszony csak annyit mond, hogy ijyet hogy is gondol, meglát bennünket valaki. — Meglát? Meglát! Na! Ebben a sötétségben lásson még valaki! Az orráig nem lát az ember, nemhogy valaki minket láthatna... Még aztán, ha csak annyi baj van. hogy meglát valaki, akkor... tudja ő még legénykorából, hogy ha csak a évnyi baja volt a lánynak, hogv valaki meglátja, akkor mir az övé volt minden, ami kellett. Most se lehet másképp ... Soha. soha nem gondolt rá. hogy ne legyen baj' a báró földje miatt, meg a kastély miatt Is. És nem lett, ez szent igaz! Hej! A kisasszony! A kisasszony minden szépsége' Most aztán az övé. úgy és annyira, ahogy kell. ahogy akarja. Egy szempillantás alatt megáll a ló is . . Odaképzeli magát akkor estére a bálba... mintha őrá kerülne a sor. Azért mégse úgy ... Hej, a kisasszony! Micsoda sötétség. Most csak neki áll a bál, csak neki! Ki hitte volna! A kisasszony minden szépsége ... Eljön jövőre is... mint minden nyáron eddig. övé a kisasszony. Szentigaz az övé! Az állomás előtt a villany alatt a kisasszony megint a szélen ül. Ott a villany alatt nézi meg először a kisasszony arcát. Nézi, nézi, nem akax-ja elhinni, hogy ez; ez itt mellette, ez a kisasszony. Nem látta huszonhárom éve. Nézi a kisasszony arcát; őt, Kenyeres Jánost átkozottul becsapta valami — azt érzi. em Is tudja, a kisasszony, hogy száll fel. jegy- gyei, vagy jegy nélkül. Mire beérnek ■ hintóval, ott a vonat is. Néz a vonat után messze, amíg csak látszik a fényekből valami Most érzi csak, ho.gy valójában őrá milyen, nagyon-nagyon későn került sor.
