Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-09 / 83. szám

13S7. április 9. vasárnap

NÖCR AD

9

Horgászfiú

.Pataki László;

Veress Géza linómetszete

Osztályon felüli bár

EGÉSZ NAP esett, különben is, az a pénteki nap nem sikerült valami jóra. Ügy mondják: „csütörtök. vagy amikor a legnehezebb”. A péntek meg a hétfő sem könnyebb, ez az egész ezzel a csütörtökkel valamiféle babona lehet. Az volt csak jó, hogy Csínokkal még este kilenckor is bent ültünk a ká- véház-részben. Volt vagy öt óra, amikor összefutottunk és egymást ráncigálva invitálva betüremkedtünk a flancos helyre. Csínokkal legalább egy éve nem találkoztam, és amikor összefutottunk egyre azon röhögtünk, hogy pontosan tizenkét hónappal ezelőtt megbeszéltünk egy randit, de aznap egyikünk sem ért rá.

— Mi a frászt keresel erre — kérdezte tőlem és csontos karjával félkörivet rajzolt magaköré. — Ügy mondták nekem, hogy valahol Északon töröd magad...

Mondták hát. Ez a kávéházi társaság mindenről mindent jobban tud, mint más, teszemazt: egy köztéri galeri. Itt a törzstagok reklamálnak, ha nem mész egy napig, ha pedig egy évig maradsz távol, eltemetnek a maguk módján.

Csínokról még tudni kell azt is, hogy egy esztendőt húzott le a francia idegenlégióban. Később, mert egy Musztafa nevű algériai (Csínok szerint német volt az illető) megszöktette, átnyergelt a szabadságharcosokhoz és valóságos hős lett a mohamedánok között. Mellesleg a fene sem nézné ki belőle. Alacsony görnyedt hátú gyerek, seszínű gubanccal a fején és olyan ártatlan képe van, mint egy vidéki kántor-tanítónak. Ha csak a fele igaz annak, amit mesél — nemzeti hős.

Na, beültünk az örökké homályos, nagy tükör alá a helyünkre, jött a Géza úr és hozott két méregerős duplát, szódákat is, talpas pohárban, mert Csínok így szereti. Szólt Géza úrnak, hogy csináltasson egy tojásból rántottét, két te- teritékkel. Azt megettük, mármint a tojást, mert ő ragaszkodott hozzá, hogy én is egyek belőle. Szereti megjátszani magát, pedig rendes gyerek. Akkor azt mondta, igyunk valamit. Tíz óra múlt, amikor lementünk a bárba.

— A frász kitör, ha arra gondolok, hogy itt ez a sok jó nő és nekem semmi kor\incze György:

A műteremben

Egy anekdota,: Toulose La- utrec meghívást kap egy kétes értékű festőtől. La- utrec többszöri kérésre meglátogatja a festőt, illetve a műtermében végig nézi a képeket. A festő izgatottan kérdezi: nos Mester, mi a véleménye a képeimről? Lau tree röviden válaszol: adjon kölcsön 20 frankot!

A műterem világos és tágas. A palettán ott van a kép alapanyaga; a vak kereten vászon. A művész miután észreveszi, hogy én, is észrevettem, odalép és megfogja a vásznat. Vigyorog.

— Jó mi? Gatyát nem szabnak különb anyagból. Ez hozott anyag, mert hozott anyagból is dolgozom. Tudja úgy kevesebb vele a gond. A megrendelő hozza a vásznat és a vak keretet én meg adom a festéket. így egy húszassal olcsóbban számolom.

A falon kép. Első látásra úgy vélem, spenót tükörtojással ...

— Át A naplemente! — mo:idja a művész. — Kedves kompozícióm, a múltkor a Louvre, anyagbeszerzője járt nálam, meg akarta vásárolni, de nem adtam el. Hiába! Szóval kedves képem.

A falon tejesköcsögök

csüngenek alá egyhangúan Egyik oldalon négy, a másik oldalon is négy, de mivel ösz- szesen csak hat agyag köcsög volt így két műanyag tejeskanna is van közöttük. Vagyis négy-négy. Adni kell a szi- metriára.

Ez egyébként hobbym — mondja a festő. — Szeretem a gyűjteményeket. Van már három Bach-korabeli éjjeli edényem is. Ritka darabok.

Ismét a művészetre terelődik a szó.

— Művészétét, nehéz élet. — Szaladnak össze a festő homlokán a ráncok, de ő oda se neki, mosolyog. — jVfár úgy értem, hogy ldizdelmes élei. Tudja nem mindegy, mit csinál az ember. Mindig azt kell festeni ami kurrens. Volt idő, amikor az angyalok mentek glóriával, aztán jött az őzikés korszak... Most? Ja igen most! Leginkább a felismer- hetetlen alkotások mennek a piacon. S meg kell mondanom, ebbe a műfajba alaposan bedolgoztam magam. Szóval ismerni kell a kereslet és a kínálat vizsonyát. A! Az új mechanizmus. Igen, én már ennek megfelelően dolgozom régen. Piackutatást végzek rendszeresen. Nélküle nincs művészet.

— Értem a kérdését! Hogy

min dolgosom jelenleg? Nehéz válaszolnom rá, ugyanis körmömre égett egy sor megrendelés. A Tretyakov egy nagyobb Kompozíciót kért tőlem. A Drezdai Zwinger csendélet rendelést küldött. A Britisch „A vak kalifa” című képet sürgeti. Szóval nem bírom energiával, mert most éppen egy étlapon dolgozom. Nagyon igénybe vesz. Négy vázlatot készítettem. Elvittem őket az étterem vezetőnek őneki tetszett is, de a főptn- cér azt kifogásolta, hogy a sült pisztráng farka nem negyvenöt fokos szögben áll, hanem vízszintesen a fejével. Ahhoz, hogy ezt megcsináljam most újabb művészi átlénye- gülés szükséges. Mivel változik a pisztráng fatkának szöge, az egész kompozíciót újra kell csinálni. Természetesen így a sült csirke lehorgasztott fővel neiu eshet ugyanabba a dőlési szögbe, amelyben a paprikáskrumpli van főzökol- básszal. Ez viszont azt jelenti, hogy a főszakácsot sem rajzolhatom félprofilból, hanem szuper plánba kell fognom ...

A művész felesége gőzölgő kávét hoz, és leteszi az asztalra. A színe nem barnásfekete, hanem cinóber vörös.

En itt, ezen sem csodálkozom!

pám... Mit villantsak igy? — mondta Csínok, miután Loj- zitól megrendelte a két száraz Martinit. Mindig így csinálja. Kedvem lett volna bokán rúgni, csak az tartott visz- sza, hogy rég nem láttuk egymást. Szívtam a fogam és gyorsan számolni kezdtem: Ha Csinok most teljesen rááll a száraz Martinire — reggel négyig egy ezrest is megiszunk ketten. Annyi pénz meg talán a világon sincs. Ügy döntöttem, hogy feladom az elvet és száraz Martini után közvetlenül badacsonyi rizlinget iszunk. Tovább tart.

— Az is tinta, meg lehet inni — egyszer — mondta a haver és alaposan körülnézett az antik-akváriumszerű helyiségben. A bárokban este tíz órakor világviszonylatban is kevesen vannak. A zongorista — mintha gondolatolvasó lenne — benyögte a mikrofonba. — Leszünk mi még többen is... Két óra után, talán... — Akár egy hülye sláger. A bubi lámpaernyők alatt idegesítően vihogtak a csajok. Kicsit később, egymást lökdösve, egy az egybe kivonultak a mellékhelyiségre, hogy megmutassák, mit érnek, amikor mozog a. csípőjük.

— Nem sokat — mondta jó hangosan, — hogy ők is meghallják, — Csinok. de azért csettintett a nyelvével.

LOJZI hozott egy üveg badacsonyit meg három poharat. Ismeri a rendet, tizenöt éve egyazon helyen csánin- ger, ami pedig nagy szó a vendéglátónál. Magának töltötte a dugót, de remeghetett a keze, mert csordultig szaladt a pohara rizünggel. Mondom, ismeri a rendet.

— Mit tudsz felhozni a mentségedre? — kérdezte Csinok Lojzitól, miután koccintottunk és lenyeltük az első pohár bort

— Később jön egy vadonatúj kohány csaj, alig egy hete jár ide, van ugyan egy pepita jakós lovagja, de az nem sokat zavarja a köreit, bízd rám...

—* Nem szeretem a tömegjét — grimaszolt Csínok.

— Egy lovag még nem tömeg — számolt Lojzi nagyon bölcsen és elrohant az egyik sarokasztalhoz, ahol fizetni akart a vendég.

— Mi a frásznak jön ide olyan manus, aki tizenegykor lelép? Egy órája nyitott a bár... — mormogta a barátom és úgy megnézte a távozó, negyven év körüli, fekete ruhás férfit, minta legalább három feje lett volna.

MŰSOR CÍMÉN B. Éva

művésznő énekelt. Minden szám után az erősítőt szidta, a saját hangjáról nem mondott semmit. Pedig én ismertem már korábban is néhány nagyon jó meg nagyon rossz énekest, de mindegyik mondott valamit a hágj áról. Csinok a térdére könyökölve nézte az énekesnőt, mereven nézte és hangtalanul. Figyeltem, a pillája sem rebbent. Ez pedig rosszat jelent nála. Három szám után a primadonna lelépett a dobogóról. Csak a dobos tapsolt.

— Brávó, brávó... szinyo- rína! — kiáltotta, amiből kiderült, hogy valami fogalma neki is van az éneklésről. Csinok meg fütyülni kezdett. Nem két újjal, csak úgy a szájával csücsörítve, de egy hangon és hosszan. Túl finomra sikerült, senki sem vette észre. Akkor már láttam, hogy ebből baj lesz, de nem szóltam semmit, mert mással voltam elfoglalva. Megérkezett Lojzi felfedezettje, kék ruhás, szőke, nagyon barna bőrű lány és tényleg vele jött egy pepita kabátos fiú. Látszott a srácon, hogy nagyon beleesett a madonnába, szóltam Csínoknak, nézze meg jobban ő is. Leintett. Éjfél is elmúlt és egyre másra jöttek a vendégelt. Kértünk még egy badacsonyit és akkor Csinok megkérdezte Lojzitól, honnan szalasztották, a művésznőt. — Az orinál van a keresztapja — hadarta Lojzi. A fene megette az egészet. Csínokkal már nem lehet bírni. Állandóan a dizőzt szúrta és amikor a nő újra a dobogóra lépett, száraz stang- lit kér Lojzitól, azt ropogtatta förtelmesen, hangosan. Lement a három szám, a dobos brávózott, senki nem tapsolt csak Csínok. De hogy! Teljes erejével csapkodott, tüntetőén csattogtatta a tenyerét, pofonnak szánta valamennyit. Mindenki átvette a vastapsot és akkora sikere lett hirtelen B. Évának, hogy alig fért el a helyiségben. Ilyen rossz főimét még soha sem futottunk. Csinok dühöngött. el akart rohanni, de szerencsére meglátta a két arabot a bárpultnál.

Tudtam mi következik. Az egyiket, Alit tavaly láttam először parketten egyedül táncolni. Csinok felugrott és odarohant hozzájuk; Nem beszélgettek sokáig. Ali mondott valamit mosolyogva, Csinok bólogatott, helyeselt és a zongorista felé bökködött a hüvelykujjával. Ali meghajolt, majd újra kiegyenesedett és mosolyogva, nagy léptekkel végigment a báron. Csinok mindenütt utána. Ö beszélt a zongoristával is. Nem tartott soká. Látszott távolról is, hogy a zenész felélénkül tetszik neki az ajánlat. Csínok kezet rázott Alival és visszaült a helyére. Nem mondott semmit. Töltöttem neki a rizlingből, de nem ivott egy kortyot sem. Ali közben megállt a dobogóval szemben, háttal nekünk és várt. A zongorista meg a dobos megbeszélték a számot és pontosan egyszerre vágtak bele a

rokiba. Ali táncolni kezdett, egyedül a dög nagy parketten. A zenészek szeme villogott, Aliét nem láttam, de mondom, tavaly egyszer egy házibulin már végignéztem, hogyan táncol a marokkói fűszeres fia, aki nálunk tanúi és később majd orvos lesz egy kis arab falubán, jó orvos. Nem tudnám megmondani most sem, miért jutót! eszembe Csontváry semmihez sem hasonló cédrusfája, mialatt az arab srác táncolt. Csak láttam a cédrust, körülötte a sok szakállas, furcsa, meg nagyon ismerős alakot, kaftánban, burnuszbán, széles karimájú kalapban meg kis, fejhez simuló sapkában. Egyedül táncolt Ali, vad rokit járt úgy, hogy majd eltört a lába, de belekevert valami marokkói fűszert is a papája üzletéből és' felismertem Csinok, egyik híres pesti figurájának változatát is.

HIRTELEN leltárt csináltam. B. Éva művésznő, fagyott mosollyal rubinpiros ajkán, figyelte a táncot, a két zenész úgy játszott, mintha a végén egy marék aranyat kapnának évle, a Lojzi féle szőke lány meg a pepita pali egy kopaszodó, hírhedt spóblissal dobolt az asztal alatt, a tét minden bizonnyal a lány volt, a pepitáról csörgött a víz, egyikük sem nézett a parkett felé. A bubi ernyők albtt. a lányok, szokás szerint izegtek-mozog- tak, mintha sürgős dolguk lenne, de nem tudják rászánni magukat a menésre, meri valami még mindig hiányzik A falnál egy nagy társaság — szmokingban, kisestélyibe® hörpölték a limonádét — megütközve figyelte Ali virtustárcát. Csinok szeme lángolt, Lojzi félrehajtott fejjel, kicsit tátott szájjal nézte az arabot. Ali brilliánsan, a dobbal együtt fejezte be. Meghajolt és a helyére ült. Csinok meg én, Lojzi és a két zenész tapsolt, a szmokingo- sok tüntetőén kérték a számlát és szemmel láthatóan sértődötten távoztak. Csínokra néztem. Ügy hunyorgott, mintha sivatagi homok ellen védekezne, pofacsontján idegesen rángatóztak a rágóizmok. Szerettem volna neki megmondani, hogy nem érdekes az egész, én láttam a Csontváry félé cédrust, most mi a fenének törődik azzal a hülye snóblissal meg a pepitával, de nem mertem szólni.

Ittunk egy pohárral, de Csinok olyan képet vágott Utána is, mintha köpni szeretne ,azután meg azt mondta:

■— Menjünk innen... A nyavaja törje ki.

AKKOR LÁTTAM meg a szomszéd asztalon az árlapot. Osztályon felüli bár — ez állt rajta.

Mondom, az a pénteki nap nem sikerült valami jól.

Radics István: Falusi utca