Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-08 / 82. szám
■ 1967. április 8 szombat NdRR * n 3 Munkában «» új tanáén lésSat és walésácp Kilenc évvel ezelőtt, amikor Varga Lajos Kallón leszállt a buszról és végignézett a falu széles főutcáján, kétségek gyötörték: hogyan fogadják majd a falubeliek7 Sétált egyet, aztán betért a vendéglőbe. Inkább, hogy emberekkel találkozzék, mint az italért. Kevesen voltak bent. Egyetlen ember, Bacsa Lajos, a mezőőr tüntette ki figyelmével. — Ha nem sértem meg, mi Járatban errefelé? Varga nem válaszolt rögtön. Tudni akarta, ki a meg- szólítója. Mikor kiderült, akkor adott választ. — Én lennék az új tanács- titkár. A jóslat Bacsa meghökkent, hiszen jövendő felettesével beszélget. Hirtelen mintha sietőssé válna dolga, felemelte poharát, kiürítette és távozni készült. Varga visszatartotta Kérdezősködött a mezőőrtől. Összemelegedtek. Amikor az új titkárjelölt vendégül is látta az öreget, az felemelte poharát, azt mondta Vargának. — Hát akkor egészségére! Ügysem sok féldecit fog maga itt elfogyasztani — lehör- pintette és elment. A tanácstitkár régi köz- szblgálati ember volt. Akkor közeledtek a harmadik évtized felé a munkában eltöltött évei. Palotás volt előző állomáshelye. A járáson döntöttek, hogy Káliéra kell mennie. Részben, mert előző helyén néhány emberrel nézeteltérése támadt és zavarták munkájában. De legfőképpen, mert Kálión sűrűn követték egymást a titkárok. A nagy községben nem ment a munka. Láthatatlan kezek bomlasztották a vezetők egységét. Olyan ember kellett, aki szembe tud nézni az „ellenzékiekkel”, és munkasikerekkel semir. isíti meg támadásaikat. A Járásiak Varga Lajost találták erre legalkalmasabbnak. Sokat tapasztalt ember létére az első napokban kényelmetlenül érezte magát. Értette a mezőőr célzását. De mivel visszaút nem volt, Nincs villany, amely fényt adna! És építsünk kultúrhá- zat...? Így gondolkozott az új titkár, miközben magában egyre hajtogatta; — Nem szabad engedni, hogy olyan dologba zavarjanak, amely kudarccal végződhet. Mindent sorjában, az anyagi lehetőségek szerint. így történt, hogy a járdát, villanyt, az utcát építették meg először, aztán a tanácstagokkal sorba járták a házakat, a porták csinosítása ügyében. A széles utca virágos ágyakkal való kiképzésére is sor került. Példának a tanácsházára és környékére hivatkoztak, amely akkor már rendben várta az ügyfeleket. — Ezeket a saját anyagi erőforrásain!',ból oldottuk meg. Emellett nagy gonddal foglalkoztunk az állami fel- adatokkal. Építettünk orvosi rendelőt, korszerűsítettük az iskolát. Előre vettük a legszükségesebbeket. Ezek után már bátrabban gondoltunk a művelődési házra. Egy másik tanácsülésen javaslatot is tettek a megépítésére és már nem tiltakoztunk. Amikor a tanácstagok sorban felálltak és kijelentették, bátran fogjunk hozzá, támogatnak, nem volt kétség afelől, hogy megépítjük, „Kém us én érdemem“ így sorjában, a munkában szerzett tapasztalatok segítségével, összefogva a falu népével megváltozott a helyzet Kálién. Amikor a beszélgetés során egy-egy állomáshoz érkezünk, Varga Lajos tiltakozik. — Nem az én érdemem. Egy ember csak pontocska ilyen feladatok megvalósításában. Aki egyedül próbálkozik, az elbukik. Hiszen kudarcok is vannak, s abban egyedül maradni, egyenlő a pusztulással. Mindenki tudja, mire céloz. Már néhány év mögötte volt, megbirkózott a legfőbb ellenállással. Az eredmények, elgondolásai helyességéről beszéltek, amikor bekövetkezett pályafutásának legnagyobb tragédiája. Egyik munkatársa nagyobb összeget sikkasztott. Varga Lajost perbe fogták, kötelező ellenőrzés elmulasztása végett. Nem szívesen beszél róla, de iskola volt számára, ha kései is. A munka sokoldalú, mindenre kiterejedően kell elvégezni. — Elismertem, hogy vétettem. Vártam a felelősségre vonást, de a munkát nem hanyagoltam. Ekkor éreztem, hogy érdemes hűséggel dolgozni. A falu, a feletteseim mind mellém álltak... Isméi búsaimat kapott A legutóbbi választáson Varga Lajos, a megye egyik legrégibb községi tanácstitkára ismét bizalmat kapott. — Az utolsó négy esztendőm lesz ez. Mielőtt nyugdíjba térek, szeretném az elnök elvtárssal együtt megalkotni nagy óhajunkat, ellátni a falut ivóvízzel. Jókedv kerekedik a tanácsházán. A párttitkár sok sikert kíván Varga Lajosnak. Jönnek a falubeliek is, megtelik a szoba. Tervek születnek. Üj eredmények alapjait rakják most le. Varga Lajos arca kisimul a jókedvtől, amikor Bacsa Lajosról Is megemlékeznek, aki nem sok időt jósolt az új titkárnak. Bobál Gyula A gazdasá és as ideológia gyszerű beszélgetésnek indult és nem is lett belőle vita. Akitől a történetet hallottam, tudomásul vette a szokatlan érvelést, de nyugtalanította a dolog, eljött szerkesztőségünkbe és véleményt kért Az történt ugyanis, hogy szövetkezetekről beszélgettek a járási szervnél és az egyik munkatárs megnevezett egy általa jónak minősített és egy szerinte kevésbé jó termelőszövetkezetet. Csakhogy a jónak minősített tsz-ben sokat romlott a gazdasági eredmény, s noha igen előnyös talaj- és természeti adottságok mellett dolgozhatnak, a költség- ráfordítás jelentősen megnövekedett, a bevétel és a tagok jövedelme csökkent, és csak állami dotációval sikerült betömni a hirtelen támadt réseket. A másik mostohán kezelt tsz-ben ellenben folyamatos, zökkenőmentes a fejlődés, annak ellenére, hogy egy igen gyenge tsz-szel egyesültek és soha állami támogatást nem kéytek. Gazdálkodásban, fegyelemben, termelési eredményekben és a gazdasági épületek körül tapasztalt tisztaságban és rendszeretetben megközelíti a megye legjobb közös gazdaságait. Kézenfekvő volt tehát a kérdés: miért ítéli az illető a bírálatot érdemlőt jobbnak, mint a jól gazdálkodót? A kérdés el is hangzott, de a határozott válasz is: „Igaz ugyan, hogy X tsz-ben nagyon szép fejlődést, követni való gazdasági eredményeket tudnak felmutatni, de nem megfelelő a politikai munka. Ellenben a másik tsz-ben, bár jócskán vannak hibák, elismerésre méltóan törődnek a politikai munkával, márpedig a politikai munka az első és a mérvadó.” A válasz eléggé hangzatos ahhoz, hogy az adott esetben egy szerény és ideológiailag hiányosan felvértezett emberbe belefojtsa a szót. De éppen hangzatossága teszi szükség- szerűvé, hogy még akkor se engedjük el a fülünk mellett, ha történetesen nem egy járási munkatárs szájából hangzik el, hanem egy jeltelen tsz-tagéból. A szemlélet alapvetően hibás, s kicsit vulgarizálva azt lehet rá mondani, hogy az említett elvtárs még azt sem tudja, hogy az anyag az elsődleges és nem a tudat. Ez azonban leegyszerűsítése lenne a dolognak: a gazdálkodás és az ideológia ilyen erőszakos szétválasztása bonyolultabb magyarázatot kíván. Mindenesetre annyi már elöljáróban leszögezhető, hogy munkánk középpontjában már régen és még nagyon sokáig a gazdasági építés áll, s fejlődésünk, gyorsabb előrehaladásunk megköveteli mind a gazdasági, mind az ideológiai munka javítását. Tehát gazdaság és ideológia elválaszthatatlan egymástól, reálisan csak összefüggésükben, kölcsönhatásukban vizsgálhatók. Az ideológiai irányelvek viszont azt is világosan megmondják, hogy sem a szocialista gondolkodás nem erősíthető kellőképpen, sem az alapvető gazdaságpolitikai problémák nem oldhatók meg a mindennapi gazdasági munka javítása nélkül. Tehát most, a gazdasági mechanizmus reformját előkészítő hónapokban szokatlanul, furcsán és mondjuk meg, falsul hangzik egy olyan észrevétel, amely a gazdaságot és a politikát éles vonallal szétválasztja. S az még furcsább, hogy valaki nem becsüli meg kellőképpen azt a közösséget, amely saját bevallása szerint is hatékonyan, termelékenyen gazdálkodik, jól és olcsón sok és jó minőségű terményt, terméket ad népgazdaságunknak. Hiszen a termelés — s ez sokszor elhangzik — társadalmi fejlődésünknek, népünk anyagi és kulturális felemelkedésének kulcskérdése. A termelékenység tudatos és tervszerű növelése nélkül hogyan is termelhetnénk meg a jobb, kulturáltabb igényesebb élet feltételeit? A kedvezőbb gazdasági körülmények módot adnak a kulturális színvonal emelésére, és jó alapokat, építő feltételeket teremtenek a tudományok fejlődéséhez is. Megfelelő anyagi feltételek kellenek ahhoz, hogy több és jobban felszerelt iskolát építhessünk. A jómódú tsz-ekben és községekben gyorsabban és szélesebb körben terjed el a rádió és a televízió, többen szánják rá magukat kül- és belföldi utazásokra, látókörük bővítésére. A javuló életkörülmények előnyösen változtatják meg a tsz-tagok gondolkodását és sokan ezúton értik meg a szocializmus fölényét és igazát. Természetesen csak olyan gazdasági sikerekre érvényes ez a tétel, amelyek fegyelmezett, okos, öntudatos munka eredményei, és már arra a tsz-re is kevésbé vonatkozik, amely ellenszolgáltatás nélkül jutott állami dotációhoz. A jól szervezett, szorgos, takarékos munka nélkül szerzett pénz és jövedelem legfeljebb a ha- rácsolást, önzést, kapzsiságot erősítheti. Enyhén szólva, nagyon felületes és laí- szateredményeket hajszoló lehet ott a politikai munka, ahol a gazdálkodás és termelés annyi kívánnivalót hagy maga után, mint a szóbanforgó tsz-ben. Természetesen helytelen dolog lenne abba a másik végletbe esni, hogy a gazdasági eredményekkel elintézettnek vegyük a tudat- formáló munkát is, hiszen éppen az ideológiai nevelés fokozására van szükség. A szocialista tudat a jó termelési eredmények nyomán nem alakul ki automatikusan. Nagyon helytelen dolog tehát az ideológiát elválasztani a gazdaságtól, különösen most, amikor az új gazdasági mechanizmus bevezetésére és alkalmazására készülünk szerte az országban a munka valamennyi területén, köztük a mezőgazdaságban is. Czirmai István elvtárs mondotta az Idő- szerű ideológiai feladatokról elhangzott beszédében: „Vitázunk a dogmatikus gondolkodásmóddal akkor is, ha az nem politikai oppozíció nem kidolgozott téves koncepció formájában jelentkezik, hanem mint az élettől, a gyakorlattól való elszakadás, gondolati bátortalanság, elméleti tunyaság, az új problémák iránti érzéketlenség, konzervativizmus és primitív látásmód'’. Ezt kívánja tőlünk a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája és ideológiai álláspontja. Lakos György munkához látott. A régi felidésése Kilencéves távlatból nehéz felidézni azokat a napokat. Varga Lajos az eredményeket sem akarja magának tulajdonítani. Dudok János, a párttitkár és Fülöp Lajos a községi tanács vb-elnöke biztatják, hogy bátran mondja el, hogyan nézett ki a tanácsháza? Most rendezett, takaros az épület. Az elnöki szoba méltó a tanácshoz. Szőnyegek, szerény, de ízléses bútor. Egy tabló díszeleg a sarokban, a falu fejlődését örökíti meg. Az udvar rendezett, a virágoskert ápolt. — Az ablakig ért a gaz, a munkaszobák nedves fala árasztotta a dohos szagot. El- keserítően nehéz helyzetbe jutottam. A faluban is rendetlenség, sár, szemét, érdektelen emberek — emlékezik Varga. Aztán megelevenedik a beiktatás napja. Sokan voltak a tanácsülésen. Különösebb ellenvetés nem hangzott el, mintha az embereknek mindegy lett volna. Valahol a sarokból felkiáltott valaki: „Építsenek kultúrházat.. — Nagyon megdöbbentem. Kultúrházat, amikor nincs járda amin ünneplőbe öltözve elmenjenek művelődni! KülönSeg’es áru KEVESEN TUDJAK, hogy a világhírű Parki oson-törvénynek egy kevésbé híres, bár nem kevésbé szellemes ikertestvére támadt, amelyet Calvin L. Mooens, az információgépesítés nemzetközileg ismert szakembere fogalmazott meg 1960-ban. Alighanem tanulságos számunkra is, ha idézzük Mooersnak egy amerikai szaklapban közzétett, néhány megállapítását: „.. .Magától értetődően azt hisszük: Jó köny- nyen hozzájutni az információhoz, s hogy mindenki, akinek módja van információs szolgálatot igénybevenni, ezt meg Is teszi — írja. — Nos, elég sokan vannak- akik nem kívánnak tájékozódni... Mindnyájan tapasztaltuk, milyen kínos és gyötrelme« információt kapni. Először is: el kell olvasnunk, s ez nem mindig könnyű. Aztán meg kell próbálnunk megérteni amit olvastunk.. A döntések pedig cselekvésre kényszerítenek, ami fárasztó munkaprogrammal, utazásokkal,terhes megbeszélésekkel járhat. Az Információ megértése során rájöhetünk arra is, hogy főnökünk tévedett, hogy munkánk rossz vagy szükségtelen volt... Ha az információt beillesztettük munkánkba, azt gyakran egyáltalán nem veszik észre, nem méltányolják. A megtakarított munka nem számít. Az elvégzett munkát viszont, mégha felesleges volt is, jól megfizetik. sőt, jutalmazzák ... így tehát ha nincs információnk, vagy ha nem használjuk, sokkal kevesebbet kell kínlódnunk!” A kissé hosszúra nyúlt idézet után magát a „törvényt” már elég csak jeleznünk: az információs rendszereket mindaddig al'gha hasznosítják, ameddig az érdekelteknek gyötrelmesebb, ha tájékoztatják őket, mintha nem tájékoztatják — írja nyelvöltögető humorral a pamfletszerző. S ámbár megállapításait csak az információk egyik, jóllehet, nagyon fontos alaptípusára: a műszaki-tudományos tájékoztatást korlátozza, úgy tűnik, megfigyeléseinek bizony a fele se tréfa! Tegyük hozzá: számunkra sem. A pszichológ’ai kiindulópont ugyanis, amelyre ez a tréfa épül, saját házunktáján is igaz: ameddig az információk felhasználása — és most már szélesebben: műszaki és piaci tájékozódást egyaránt értve —, inkább kényelmetlenséget okoz. semmint hasznot hajtana, addig al'gha várható, hogy az érdekeltek törekedjenek ilyen „kellemetlenség! tényezők” beszerzésére. S ha kissé táeabb értelmezésben végiggondoljuk ezt a megállapítást, nyilvánvalóan adódik a következtetés: az információk különösen „zavarónk” lehetnek a vállalatok számára a kötelező tervutasításos gazdaságirányítási rendszer keretében. A terv ugyanis egyfelől meghatározza a termelési szféra legfontosabb mutatóit, másrészt — a felhasználókhoz „címzett” utasítással — előírja a termékek kö- te'ező átvételét. Ha ilyen gazdálkodási atmoszférában a piacról, a fogyasztói igények változásáról, vagy netán új műszaki eljárásról érkeznék tájékoztató anyag, az bizony egyszeriben ..összekuszálná” a vállalat immár „kész síneken futó” termelését. S ha ráadásul ennek az „összekuszálásnak" anyagaiban is érzékelhető következményei támadnak — márpedig, ha túlnyomórészt a terv teljesítéséhez kötődik az érdekeltség, akkor bizony támadhat is — végiképp zárul a kör, s egyértelművé válik a „nyugalmat” minduntalan megzavaró információk iránt érzett ellenszenv. KÖZISMERT VISZONT, hogy az új gazdaságirányítási rendszer éppen ezt a „nyugalmat” változtatja meg intézményesen, méghozzá azért, mert a piactól, a kereslettől, vagy a műszaki fejlődéstől elszigetelő gazdálkodás' módszerek— az ország, a népgazdaság számára — éppen hogy nem zavarmentesek. Nyilvánvaló, hogy ilymódon, csak ezt a következményt említve: egyfelől nehezen eladható készletek halmozódnak fel, másfelől hiányok keletkeznek. Az új mechanizmus éppen azt az akadályt hárítja el az információk felhasználásának útjá- ból, amelyre a „törvény” is utalt: az anyagi érdektelenséget, vagy netán az ellenérdekeltséget. A vállalat számára rendkívül értékessé válnak a piaci helyzetről, a termelés korszerű irányzatairól tudósító információk. Sőt, enélkül lehetetlen lesz dolgoznia, ezek híján nem lesz támpont, amelyre a termelést, a választéki megoszlást alapozhatnák, Illetve; a haladóbb, gazdaságosabb technológiák ismerete nélkül a termelés „konzerválódik”, ami végül is a piaci értékesíthetőséget, következésképp a nyereséget rontja. Meglehet, hogy ma már. az új mechanizmus előkészítésének befejező Időszakában, mindez — elvileg —■ jólis- mert, ám a gyakorlati érvényesítéshez még sok változás, és nem utolsósorban: szemléleti változás szükséges. Az imformációk beszerzése ugyanis — akár a piackutatás önálló vállalati szerveinek kiépítésével, akár szakintézményeknek adott megbízással, vagy a nemzetközi áramlatok, tehát az export-piacok elemzésével — kétségkívül költséges, anyagi áldozattal is jár. Költséget természetesen csak az előnyök mérlegelése alapján lehet bármilyen gazdasági célra fordítani. Ám ha az információk már említett nélkülözhetetlenségére utalunk, aligha lehet külön bizonyítani: valójában sajátos áruról van szó, amelyet a vállalat a számára legkedvezőbb módon „beszerez”; fizet ugyan érte, de nyer is általa. Jellemző az információk árujellegére, hogy egész sor országban speciális vállalatok működnek, amelyek készen „szállítják” a megrendelő ipari üzemeknek, cégeknek a termékeikre, illetve a versenytárstermékekre vonatkozó piaci elemzéseket. Más, úgynevezett tanácsadó vállalatok - pedig, ugyancsak kész információs anyagot, illetve ezekre alapozott szakértői javaslatokat „szállítanak” a műszaki-technológiai fejlesztéshez. Természetes, hogy az ezzel járó költségek — a különleges áruért kifizetett összegek —, a másik oldalon jócskán visszatérülnek a felhasználóknak. VANNAK MAR nálunk is jelek arra, hogy terjed az információk értékes árualakjának felismerése. A piackutatások, fogyasztói közvéleményvizsgálatok, ipari termékkiállítások stb. mostanában a vállalati érdeklődés homlokterébe kerültek. Természetesen mindez nagyon jó, de — csak a kezdet. A január 1-ig, az új mechanizmus startjáig még hátralevő hónapokban fontos mindenütt kiépíteni az ehhez szükséges vállalati kereteket — s nyilvánvalóan: gyarapítani az ezzel kapcsolatos ismereteket —, hogy azután a lehető legkevésbé érvényesülhessen a vállalat „zsebét” bizony majd érzékenyen érintő, Mooers féle „törvény”! Tábori András
